Virtuálfény

17. A csapda

— Az a rendszer — mondta Freddie, és átadta Rydellnek a hitelkártyát —, hogy befizetsz ötszázat, hogy beléphess, azután ötszáz dollár értékben válogathatsz.

Rydell a kártyára nézett. Valami holland bank. Ha idefent így fogják fizetni, akkor talán ideje, hogy megkérdezze őket, hogy tulajdonképpen mennyit fog kapni. De talán mégis jobb lenne megvárni, míg Freddie-nek jobb hangulata lesz.

Freddie állítása szerint ezen a Konténer City nevű helyen elégjó ruhákat lehetett kapni. Normális ruhákat, remélte Rydell. Warbabyt egy furcsa kávézóban hagyták, hadd iszogassa azt a gyógyteát. Azt mondta, gondolkodnia kell. Amíg Rydell kiment a Patriot-hoz, Freddie és Warbaby egy gyors, bizalmas tanácskozást tartott.

— Mi van, ha kellünk neki, ha kell neki a kocsi?

— Majd csipog nekünk — mondta Freddie. Megmutatta Rydellnek, hogyan tegye bele a kártyát a gépbe, ami aztán kiadott egy ötszáz dollár értékű Konténer City mágnescsíkot, meg egy parkolókártyát a Patriot-hoz.

— Erre — Freddie a forgókapukra mutatott.

— Te is veszel egy kártyát? — kérdezte Rydell.

— A francba, dehogy is! — mondta Freddie. — Én nem járók ilyen besíbolt cuccokban. — Kivett egy kártyát a tárcájából, és Rydell elé tartotta. Az IntenSecure logó volt rajta. — Ezzel fogok bemenni.

— Azt hittem, hogy ti szabadúszók vagytok.

— Többnyire — mondta Freddie, és bedugta a kártyáját az egyik forgókapuba. A szerkezet áteresztette. Rydell is bedugta a mágnescsíkot, és követte.

— Az embereknek öt kilót kell kifizetniük, csak hogy bejussanak ide?

— Ezért nevezik ez a helyet Csapdának. De hát érthető: az áruház így próbálja bebiztosítani magát, hogy a vevők valóban fizetni fognak. Ide csak akkor jön az ember, ha tudja, hogy legalább ennyit el fog költeni. Garantált a bevétel.

A Konténer City-ről kiderült, hogy a legnagyobb nyitott áruház, amit Rydell valaha látott — ha lehet egyáltalán áruháznak nevezni egy olyan helyet, ahol hajók horgonyoznak. Nagy hajók. Az ötszáz dolláros beléptidíj látszólag nem riasztotta vissza az embereket: Rydell úgy látta, többen vannak itt, mint az utcákon.

— Hongkongi pénz — mondta Freddie. — Azok vettek egy csomó belépőt.

— Hé — mondta Rydell, és az állványok, meg a reflektortornyok mögött emelkedő homályos, szabálytalan alakzatra mutatott. — Az az a híd, amin emberek laknak?

— Az — mondta Freddie, és furcsa tekintettel Rydellre nézett. — Az őrült seggfej emberek. — Bekormányozta Rydellt az egyik hajó fehérre festett oldala mellett álló liftbe.

Ahogy felemelkedtek, Rydell végignézett a Konténer Cityn.

— Őrültebb, mint L.A.-ben bármi — mondta elismerően.

— Nem hiszem — mondta Freddie. — Én L.A.-ből származom. Ez csak egy piac, tesó.

Rydell vett egy burgundivörös bomberdzsekit, két fekete farmernadrágot, zoknikat, alsónadrágokat, és három fekete pólót. Az egész alig került többe ötszáznál. A különbséget a hitelkártyával egyenlített ki.

— Hé — mondta Freddie-nek, amikor már a kezében volt a szerzeményeivel telepakolt nagy sárga Konténer City szatyor —, ez jó vásár volt. Kösz.

Freddie megvonta a vállát.

— Honnan valóak azok a farmernadrágok? Rydell megvizsgálta az egyik nadrág címkéjét.

— Afrikai Unió.

— Rabszolgamunka — mondta Freddie. — Nem lett volna szabad megvenned ezt a szart.

— Eszembe se jutott… Van itt valami hely. ahol enni lehet?

— Az Ételvásáron, igen…

— Próbáltad már ezt a pácolt koreai szart? Ez aztán csípős, haver…

— Fekélyem van. — Freddie módszeres mozdulatokkal, a lelkesedés legcsekélyebb jele nélkül bekanalazott egy adag színfehér joghurtot.

— Stressz. Az a stressztől van, Freddie.

Freddie Rydellre nézett a rózsaszínű joghurtosdoboz fölött.

— Most vicces akarsz lenni?

— Nem — mondta Rydell. — Csak sokat tudok a fekélyekről. Egy ideig azt hittük, hogy a papámnak is az van.

— És az volt? A „papádnak”? Az volt neki, vagy nem?

— Nem — mondta Rydell. — Gyomorrákja volt. Freddie hunyorogni kezdett, letette a joghurtját, és megcsörgette a jégdarabokat az Evianos papírpoharában, és ivott egy kortyot.

— Hernandez — mondta —, azt állította, hogy téged kiképeztek zsarunak. Valami tahó helyen…

— Knoxville-ben — mondta Rydell. — Zsaru voltam. Csak nem túl sokáig.

— Rendben, rendben — mondta Freddie, mintha azt szerette volna, hogy Rydell kiereszt egy kicsit, vagy hogy megszereti őt. — Szóval kiképeztek, meg minden? Zsarudolgokra?

— Hát, egy kicsit mindenre meg akartak tanítani — felelte Rydell. — Helyszínelésre, meg mindenre… Olyasmire is, amit ma abban a szobában csináltunk. Még azt is meg tudom mondani, hogy nem végezték el azt a Super Glue dolgot.

— Nem?

— Nem. A Super Glue-ban van valami vegyi anyag, ami kimutatja az ujjlenyomatokban levő vizet. Tudod, egy ujjlenyomat kilencvennyolc százaléka víz. Szóval, az ember beviszi azt a kis melegítőt, bedugja egy szabvány konnektorba, azután nylonzacskókat, meg ilyesmit tesz az ablakokra, az ajtókra, meg ilyen helyekre, és bekapcsolva otthagyja a melegítőt. Huszonnégy órán át kell ott hagyni, azután vissza kell menni, és ki kell szellőztetni a szobát.

— Ezt hogy csinálják?

— Ki kell nyitni az ablakokat meg az ajtókat. Azután szét kell szórni a Super Glue port, és meglátszanak az ujjlenyomatok. De abban a szállodában ezt nem csinálták meg, a por ugyanis vékony rétegben mindenre rárakódik. És szaga is van…

Freddie felvonta szemöldökeit.

— A szarba. Te majdnem olyan technikus vagy, mi, Rydell?

— Ezek szokványos dolgok — mondta Rydell. — Például tudtad, hogy a fürdőszobába se szabad kimenni?

— Nem?

— Mármint a tetthelyen. Ott sohase használd a WC-t. Ne húzd le. Ha bedobsz valamit a WC-be, ahogy a víz ott áramlik… Észrevetted már, hogy ott lent hogy áramlik a víz?

Freddie bólintott.

— Nahát, lehet, hogy a pasasod lehúzta a WC-t, miután beledobott valamit, de sokszor megesik, hogy az a valami visszajön, és csak úgy lebeg a vízen… Na ha akkor bemész oda, és újra leöblíted a WC-t, akkor az a valami tuti, hogy örökre eltűnik.

— A francba — mondta Freddie. — Ezt nem tudtam.

— Szokványos dolog — mondta Rydell, és megtörölte a száját egy papírszalvétával.

— Azt hiszem, Mr. Warbabynek igaza volt veled kapcsolatban, Rydell.

— Mármint?

— Azt mondta, hogy elvesztegetjük a tudásodat, ha csak arra használunk, hogy a járgányt vezesd. Őszintén megmondom, tesókám, én nem nagyon hittem neki. — Freddie várt, mintha arra számított volna, hogy Rydell majd mentegetőzni kezd.

— És?

— Láttad azt a járógépet Mr. Warbaby lábán?

— Persze.

— Emlékszel arra a hídra? Arra, amelyiket idefelé jövet vettél észre.

— Igen.

— És arra a keményseggű küldönckölyökre, akinek a képét Warbaby megmutatta neked?

— Igen.

— Nos — mondta Freddie —, Mr. Warbaby szerint az a csaj lopta meg a pasasunkat. És az a lány odakint lakik, azon a hídon, Rydell. És az a híd, tesókám, az egy iszonyatosan szivatós hely. Azok az emberek anarchisták, antikrisztusok, kannibál anyabaszók. Azok, tesó, én mondom…

— Én úgy hallottam, hogy csak egy csapatnyi hajléktalan — mondta Rydell, mert eszébe jutott annak a dokumentumfilmnek egy-két részlete, amit még Knoxville-ben látott. — Csak éppen egy kicsit kemények.

— Nem, tesókám — mondta Freddie. — A hajléktalan faszfejek az utcákon vannak. Akik azon a hídon laknak, mind pokolkirály sátánisták, meg ilyesmi. Azt hiszed, csak úgy egyszerűen bemehetnél oda? Ne is álmodj róla! Azok csak a saját fajtájukat eresztik be oda, érted? Mint egy szekta, olyan. Azokat eresztik be, akiknek van ajánlásuk, meg ilyesmi.

— Ajánlásuk?

— Fekete ajánlásuk — mondta Freddie, és Rydellre hagyta, hogy kitalálja, nem a faji megkülönböztetésre célzott.

— Oké — mondta Rydell. — De mi köze ennek Warbaby járógépéhez?

— Az, hogy ott tették tönkre a lábát — mondta Freddie. — Warbaby kiment oda, pedig tudta, hogy kockára teszi az életét, és megpróbált visszaszerezni egy kisgyereket. Egy kislányt — Tette hozzá, mintha valamiért tetszett volna neki a szó csengése. — Mert azok a hídlakó anyabaszók, azok mind azt csinálják.

— Mit? — kérdezte Rydell, és eszébe jutott a Dilis Zsernyák ügy.

— Gyerekeket lopnak — mondta Freddie. — És Mr. Warbaby többé nem mehet ki oda, és én sem, Rydell, soha többé, mert azok az anyabaszók vadásznak ránk. Tudsz követni?

— Szóval azt akarjátok, hogy én menjek oda? — kérdezte Rydell. Az összehajtogatott, használt szalvétát a Kim Chee Wa Wa üres zsírfoltos dobozába dugta.

— Ezt majd inkább Mr. Warbaby fogja megmagyarázni neked — mondta Freddie.

Warbabyt ott találták meg, ahol hagyták: még mindig abban a sötét, magas mennyezetű kávézóban ült, ami — Rydell ezt Freddie-től tudta — a North Beach-en volt. Újra rajta volt a szemüvege — Rydell eltűnődött, vajon most miket láthat.

Rydell kivette a Patriot-ból a kék Samsonite-ját, és a Konténer Cityben szerzett szatyrát, majd bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön. Csak egy mellékhelyiség volt, uniszex, és tényleg fürdőszobának szánták, mert volt benne egy kád is. Látszott rajta, hogy senki sem használja, mert a belső oldalára festett életnagyságú sellő hasára, éppen oda, ahol a pikkelyei kezdődtek, egy barna cigarettacsikk volt ragasztva.

Rydell felfedezte, hogy Kevin kekiszínű nadrágja hátul a varrás mentén felrepedt. Eltűnődött, hogy vajon mióta járhat így. A Konténer Cityben még nem vette észre, ezért abban reménykedett, hogy a kocsiban történt a dolog. Levetette az IntenSecure inget, begyűrte a szemetesvödörbe, és felvett egy fekete pólót. Ezután kifűzte a bakancsát, és megpróbálta kitalálni, hogyan cserélhetné le a nadrágját meg az alsónadrágját anélkül, hogy a talpát letenné a nedves padlóra. Arra gondolt, hogy a kádban öltözik át, de az is elég mocskosnak látszott. Végül úgy döntött, hogy fél lábbal a bakancsán fog állni, és közben félseggel a WC tetejére ül. Amit levetett, azt egyből hajította a szemétkosárba. Kíváncsi volt, hogy a Freddie-től kapott hitelkártyán még mennyi lehet. Az új farmerja jobb oldali farzsebébe süllyesztette a tárcáját. Egy maréknyi vízzel megmosta az kezeit és az arcát. Megfésülködött. A többi új ruháját a Samsonite-ba rakta, és eltette a Konténer Citys szatyrot is — jó lesz még a szennyesnek.

Szeretett volna lezuhanyozni, de fogalma sem volt róla, mikor teheti meg. Egyelőre a tiszta ruha is megtette.

Amikor Rydell visszaért az asztalához, Warbaby felpillantott.

— Freddie beszélt magának arról a kis hídról, igaz, Rydell?

— Azt mondta, hogy csupa gyerekfaló sátánista lakik ott.

Warbaby Freddie-re meresztette a szemét.

— Egy kicsit talán kiszínezte a dolgot, de nem járt messze az igazságtól, Mr. Rydell. A híd nem valami barátságos hely. Oda nem ér el a törvény keze. Például a barátainkkal, Svobodovval és Orlovskyval sem fog találkozni odakint. Meg egyetlen hivatalos közeggel sem.

Rydell látta, hogy Freddie ezen elvigyorodik, de az is látta, hogy Warbaby tekintetétől a szájára fagy a mosoly.

— Freddie szavaiból arra következtettem, Mr. Warbaby, hogy ön ki akar küldeni engem oda. Azt akarja, hogy kimenjek, és megtaláljam azt a lányt.

— Igen — mondta Warbaby szomorúan. — így van. Szeretném megnyugtatni magát, hogy nem lesz veszélyes a dolog, de nem így van.

— Hát… Mennyire lesz veszélyes, Mr. Warbaby?

— Nagyon — mondta Warbaby.

— És a lány is veszélyes?

— Ő különösen az — mondta Warbaby. — Annál inkább, mert nem mindig látszik annak. De hiszen már látta, hogy mit művelt annak az embernek a torkával…

— Jézus — mondta Rydell. — Maga szerint azt az a kislány csinálta?

Warbaby szomorúan bólintott.

— Szörnyű — mondta. — Ezek az emberek iszonyatos dolgokat művelnek…

Amikor kiszálltak a kocsiból, Rydell látta, hogy éppen egy J.D. Shapely freskó előtt álltak meg. A képen Shapely fekete bőr motorosdzsekit viselt, ing nem volt rajta; éppen féltucatnyi piszok kívánatos testű, hosszú, szőke rocker-hajú angyal röpítette fel a mennybe. Shapely hasából valami kékkel festett DNA-spirál tekergeti elő, ami éppen megtámadott valamit — Rydell arra gondolt, hogy ez a valami biztos az AIDS vírust akarja szimbolizálni, de inkább olyan volt, mint valami fenyegető robotkarokkal felszerelt, avítt űrállomás.

Rydell arra gondolt, milyen rohadt egy dolga lehetett ennek a fickónak. Legalább annyira rohadt, mint bárki másnak. Habár Shapelynek lenni mégis rohadtabb dolog volt, hiszen meghalt, de mégis ott volt a freskókon.

ÉS Ő MOST BENNÜK ÉL. A kép alatti felirat betűi fehérek, és egy láb magasak voltak. ÉS ÁLTALA MI IS ÉLÜNK.

Ez az igazat megvallva tényleg így volt — azzal, hogy beolttatta magát, Rydell is igazolta ezt az állítást.