Virtuálfény

36. Notebook (2)

„A város napfényben úszik; a torony csúcsán levő viskó tetejéről nézem. A csapóajtó nyitva. Neszek: Bulldózeres válogatja, és átválogatja a holmijait. Egy kartondoboz lassan megtelik a tárgyakkal, amiket le fogok vinni a kacatárusokhoz — az árujuk leterített takarókra és régi vászondarabok olajos négyszögeire van kipakolva. Osaka messze van. A szél kalapálás zajait és énekhangot hoz. — Bulldózeres ma reggel megkérdezte, láttam-e a csukát a Steiner Akváriumban.

— Nem.

— Nem mozog, Iszkiri.”

„Biztos, hogy Fontaine csak ennyit mondott? De megtalálta a lány bringáját, nem? Ez rossz jel. Anélkül nem ment volna el ilyen hosszú időre. A belseje papírból készült. Japán konstrukciós papírból, mi is a neve? Ne erőlködj, Iszkiri. Szar a ti nyelvetek. Ezt nem lehet megjegyezni… Csövet csinálnak abból a papírból, aztán arámidba, vagy ilyesmibe csomagolják. Nem, a lány ezt nem hagyná itt. Aznap, amikor megvette, három órát azzal töltött, hogy odalent befújja valami ál-rozsdával. Érted te ezt? Ál-rozsdával, Iszkiri. És régi rongyokba, gumibelsőkbe, meg ilyesmikbe csavarta. Hogy ne látsszon újnak. Hát, időnként tényleg több értelme van ennek, mintha csak úgy egyszerűen lezárná. Tudod, hogy lehet felnyitni egy Kryptonite lakatot, Iszkiri? Volvo emelőrúddal. A Volvo emelőrúd úgy beleillik, mintha arra készült volna. Egyszer-kétszer megfeszíted, aztán bingó. De már nem használnak ilyeneket, ilyen lakatokat. Habár pár ember még mindig hord magánál ilyesmit. Majd te is látni fogsz ilyet… Egy nap egyszerűen megtaláltam azt a lányt. Át akarták vinni a hídvégre, hogy a Város vacakoljon vele. Mondtam nekik, meghalna, mielőtt kiérnének vele. Mondtam nekik, húzzanak a francba. Felhoztam ide. Még mindig meg tudnám csinálni. Miért? A pokolba. Csak. Te el tudnál menni egy haldokló mellett, mintha csak a TV-ben látnád?”