Virtuálfény

28. LB

Végül csak tíz harminckor kellett elindulniuk, akkor is csak azért, mert Laurie — akit Chevette azóta ismert, amióta először betette ide a lábát — szólt, hogy a tulaj, Benny Singh nemsokára előkerül, és nem maradhatnak, különösen akkor nem, ha a lány barátja úgy alszik, mint aki beszedett valamit. Chevette azt mondta, mindent megért, és megköszönte a nőnek, hogy szólt.

— Ha látod Sammy Salt — mondta Laurie —, mondd meg neki, hogy üdvözlöm.

Chevette szomorúan bólintott, és megrázta a férfi vállát. Rydell felmordult, és megpróbálta eltolni magától a lány kezeit.

— Ébredj. Mennünk kell.

Chevette így utólag alig tudta elhinni, hogy mindent elmondott a pasasnak, de valakinek beszélnie kellett a dologról, különben megőrült volna. Persze azzal, hogy elmesélte a történteket, még semmi sem vált világosabbá, és amikor ez a Rydell is hozzátette a saját sztoriját, az egész még érthetetlenebbé vált. Nem volt valami hihető, hogy valaki csak úgy egyszerűen kinyírta a seggfejet, de Chevette tudta, ha mégis igaz, akkor nagyobb szarban van, mint valaha.

— Kelj fel!

— Jézus… — A férfi felült, és megdörzsölte a szemeit.

— Mennünk kell. Nemsokára itt lesz a tulaj. A barátnőm hagyott aludni egy kicsit.

— Mennünk? Hova?

Chevette-nek ezen el kellett gondolkodnia.

— A Cole-ra, a Panhandle-on túlra. Ott vannak olyan szobáztató helyek.

— Szállodák?

— Nem egészen — mondta a lány. — Olyan emberek járnak oda, akiknek csak egy rövid időre van szükségük egy ágyra.

Rydell benyúlt a dívány mögé, és kiemelte a dzsekijét.

— Ezt nézd meg! — mondta, és átdugta az ujjait a vállrész szakadásán. — Tegnap este még vadonatúj volt.

A környék, aminek lakói főként éjszakai életet éltek, reggel még undorítóbbnak látszott. A napnak ebben a szakában még a koldusok is rondábbak voltak. Mint például az a csupafekély ember, aki megpróbált eladni nekik egy fél konzervdoboznyi spagettiszószt. Chevette egyszerűen kikerülte. Egy-két háztömbnyivel arrébb már összetalálkoztak a Skywalker Park felé igyekvő kirándulókkal; a tömeg fedezéket nyújtott nekik, de zsaru is több volt a környéken. Chevette megpróbált visszaemlékezni, hogy a Skywalker bérzsarui is ahhoz a céghez, az IntenSecure-hoz tartoznak-e, amelyikről Rydell beszélt.

Eltűnődött, hogy Fontaine tényleg felment-e Bulldózereshez. Nem akart túl sokat elmondani neki a telefonban, ezért csak annyit közölt vele, hogy egy időre elmegy. Megkérte Fontaine-t, hogy menjen át, és nézze meg, mi van Bulldózeressel, és hogy ott van-e még vele az a japán egyetemista, aki az utóbbi időben arrafelé lógott. Fontaine azonban megérezte, hogy fél valamitől, és annyit faggatózott, hogy Chevette végül azt mondta, Bulldózerest félti, mert lehet, hogy pár ember fel fog menni hozzá, hogy kinyírja.

— Nem hídlakókra gondolsz, igaz? — kérdezte Fontaine. A lány azt felelte, hogy nem, de többet nem árult el.

Aztán pár másodperces csend következett — Chevette a háttérből hallotta Fontaine srácainak éneklését. Valami afrikai dalt énekeltek, ami tele volt olyan furcsa torokhangú kattogással.

— Oké — mondta végül Fontaine. — Elintézem neked.

Chevette megköszönte, és gyorsan bontotta a vonalat.

Fontaine rengeteg szívességet tett már Bulldózeresnek. Chevette-nek sohasem beszélt róla, de úgy tűnt, egész életében ismerte az öreget, vagy legalábbis azóta, amióta a hídon lakott. Sok ilyen ember volt, és Chevette tudta, Fontaine el tudja intézni, hogy egy páran mindig figyeljék a torony meg a lift környékét, hogy lessék az idegeneket. A hídon az emberek mindig segítettek egymásnak az ilyen dolgokban, ráadásul Fontaine-nek rengeteg lekötelezettje volt, mert ő volt az egyik legjobb villanyszerelő.

Elhaladtak egy bagel-büfé előtt. A bejárat előtt egy kacatokból összehegesztett vasketrec állt, benne pedig asztalok, amik mellé le lehetett ülni egy kávéval meg egy pár bagellel. A reggeli sütés illata Chevette-nek eszébe juttatta, hogy éhes. Már éppen azon gondolkodott, hogy bemegy, berakat egy tucatnyi süteményt egy zacskóba, meg talán egy kis krémsajtot is, amikor Rydell hirtelen a vállára tette a kezét.

A lány oldalra fordította a fejét, és meglátta a nagy, fehér, fényes lakóbuszt, ami éppen akkor fordult rá a Haight-ra, és éppen arrafelé haladt, amerre ők mentek. Chevette Oregonban sokszor látott öreg, gazdag embereket, akik pont ilyen LB-ket vezettek. Sokszor egész konvojokat alkotva haladtak, utánfutókon csónakokat, meg kis dzsipeket vontattak, a hátuljukon pedig úgy lógtak a motorbiciklik, mint egy hajón a mentőcsónakok. Éjszakánként azokban a speciális táborokban álltak meg, és behúzódtak a szögesdrótkerítések, az őrkutyák, meg a TILOS AZ ÁTJÁRÁS táblák mögé.

Rydell úgy bámult az LB-re, mintha nem hinne a szemének. A kocsi közvetlenül melléjük húzódott. Az ablak lecsúszott, és a sofőrülésből kihajolt egy idős hölgy.

— Fiatalember! Bocsásson meg… Danica Elliott vagyok. Azt hiszem, tegnap, a burbanki repülőgépen már találkoztunk.

Danica Elliott volt az a nyugdíjas hölgy Altadenából, DélCal-ból, aki — ahogy a repülőgépen már előadta Rydellnek — azért repült fel San Franciscóba, hogy a férjét egy másik fagyasztólétesítménybe vigye. Vagyis, nem egészen a férjét, csak a férje agyát, amit az öregúr halálakor lefagyasztottak.

Chevette már hallott ilyesmiről, de sohasem értette meg, hogy az emberek miért csinálnak ilyesmit. Tulajdonképpen Danica Elliott sem értette a dolgot, de mégis feljött ide, kidobott az ablakon egy csomó pénzt, és átvitte a férje, David agyát arra a sokkal drágább helyre, ahol egy saját külön kis tartályban fogják jégre tenni, és ahol nem csak úgy ömlesztve lesz együtt egy csomó más halott lefagyasztott agyával, ahogy korábban. Chevette igazán kedvesnek találta a hölgyet, de már örült volna, ha témát vált. Egy idő után Rydell, aki átvette a kocsi vezetését, már csak néha bólintott, jelezve, hogy figyel, Chevette pedig — ő navigált — inkább az LB műszerfalán levő térkép-monitort, meg az esetleg felbukkanó rendőrautókat figyelte.

Mrs. Elliott előző este már elintézte a férje agyának átszállítását. Azt mondta, érzelmileg felbolygatta a dolog, ezért úgy döntött, kibérli ezt az LB-t, ezen megy vissza Altadenába, és élvezi az utazást. A baj csak az volt, hogy nem ismerte San Franciscót, ezért miután reggel a Sixth-en, a kölcsönzőnél átvette a kocsit, és elindult az autópálya felé, hamar eltévedt. Egy ideig a Haight körül körözgetett, ami szerinte nem volt valami barátságos környék, viszont egészen érdekesnek bizonyult.

A bilincs kicsúszott Bulldózeres dzsekije alól, de Mrs. Elliott túlságosan belemerült a beszédbe, és nem vette észre. Rydell vezetett, Chevette ült középen, Mrs. Elliott pedig az utasülésen. Az LB japán volt; három forgatható ülése volt, amiknek a fejtámláiba hangszórókat építettek.

Mrs. Elliott, amikor megállt Rydell mellett, gyorsan elmagyarázta, hogy eltévedt, és ha a férfi esetleg ismeri a várost, talán kivihetné a Los Angeles felé vezető autópályára. Rydell egy percig csak bámult rá, aztán megrázta magát, és azt felelte, örömmel megteszi, és hogy a barátnője, akit Chevette-nek hívnak, ismeri a várost. Aztán bemutatkozott: Berry Rydell.

Mrs. Elliott azt mondta, a Chevette nagyon aranyos név.

Szóval elindultak, és kifelé haladtak San Franciscóból. Chevette arra gondolt, hogy Rydell majd megpróbálja rábeszélni Mrs. Elliott-ot, hogy engedje meg nekik, hogy vele tartsanak. Ő maga ezt remek ötletnek tartotta, mert csak az érdekelte, hogy ráfordultak az autópályára, és hogy egyre messzebb kerülnek attól a pasastól, aki lelőtte Sammyt. Meg persze attól a Warbaby-től is, meg a két orosz zsarutól. Annyira örült a dolognak, hogy — eltekintve attól, hogy a gyomra már kezdett kilyukadni az éhségtől — egészen jól érezte magát.

Rydell elhajtott egy „Be-és-Ki Burger” büfé mellett. Chevette-nek eszébe jutott, hogy fent, Oregonban volt egy Franklin nevű srác, aki fogott egy légpuskát, elment egy ilyen „Be-és-Ki” helyre, és kilőtte a G, az E, meg a hátsó R betűt, meg a B alját és tetejét. A táblán ezután az állt, hogy „BE-és-KI KUR”. Chevette elmesélte a sztorit Lowellnek, de az nem találta viccesnek.

Aztán eszébe jutott, hogy ha Lowell megtudja, hogy ő miket mondott róla ennek a Rydellnek, aki azért majdnem zsaru, biztos elszáll a feje a dühtől. De aztán úgy döntött, nem érdekli a dolog. Lowell piszok módon viselkedett vele előző este. Lowell, a nagy vagány, tele kapcsolatokkal, meg minden, de amikor elmondta neki, hogy bajban van, és hogy valaki lelőtte Sammy Salt, meg hogy őt is üldözni fogják, a menő fej csak ült ott, Codes-szal együtt, és úgy néztek egymásra, mintha percről percre kevésbé tetszene nekik a sztori. Aztán amikor megjött az az anyabaszó zsaru, és a nagy esőkabátjában eléjük állt, mind a ketten majd' összeszarták magukat.

Már nem nagyon érdekelte a dolog. Egyetlen barátja sem kedvelte túlságosan Lowellt, Bulldózeres meg látni sem bírta. Az öreg szerint Lowell akkora hólyag volt, hogy egy nap biztos elszáll. Chevette-nek azonban előtte egyetlen fiúja sem volt még, és Lowell eleinte egészen rendes volt vele. Ha nem szokott volna rá arra a drogra, a táncosra… Mert az aztán nagyon hamar seggfejjé változtatta. Őt is, meg Codest is, akivel sohasem voltak oda egymásért, aki csak egy falusi libának tartotta őt. Baszódjanak meg.

— Tudja — mondta Chevette —, ha nagyon hamar nem eszek valamit, azt hiszem, elpusztulok.

Mrs. Elliott egyből fontoskodni kezdett, hogy Rydellnek azonnal meg kell állnia valahol, hogy vegyen valamit Chevette-nek, és azon sopánkodott, hogy mennyire sajnálja, hogy nem kérdezte meg tőlük, reggeliztek-e már.

— Hát — mondta Rydell, és a homlokát ráncolva belenézett a visszapillantó tükörbe —, igazán szeretném elkerülni a… izé… az ebédidő körüli csúcsforgalmat.

— Ó — mondta Mrs. Elliott, de aztán felragyogott az arca — Chevette, drágám, ha hátramész a busz hátuljába, biztos találsz egy fridzsidert. Biztos vagyok benne, hogy a kölcsönzős emberek betettek oda egy elemózsiás kosarat. Majdnem mindig bekészítenek valami ilyesmit.

Chevette remeknek találta az ötletet. Kikapcsolta a biztonsági övét, és elfurakodott a két ülés között. Ahogy átment a busz lakórészébe nyíló ajtón, felgyulladtak a lámpák.

— Hé! — mondta. — Egy egész kis ház van itt…

— Érezd jól magad! — mondta Mrs. Elliott.

Amikor Chevette becsukta maga mögött az ajtót, a lámpák nem kapcsolódtak ki. Még sohasem volt egyetlen ilyen járgány belsejében sem. Az első gondolata az volt, hogy a kis szoba majdnem akkora, mint Bulldózeres lakása, ráadásul tízszer olyan kényelmes. Minden szürke volt; szürke szőnyeg, szürke plasztik, és szürke műbőr. Hamar rájött, hogy a fridzsider az a kis izé, amit a pult alá építettek be. A hűtőszekrényben tényleg volt egy kosár. Átlátszó fóliába csomagolták, és egy kis rózsaszín szalagot kötöttek rá. Chevette kicsomagolta. Egy palack bor, kis sajtok, almák, egy körte, keksz, meg egy csomó csokoládészelet. Coke is volt a frigóban, meg palackozott víz. Chevette leült az ágyra, megevett egy sajtot, egy pár kekszet, egy francia csokit, és megivott egy palack vizet. Közben bekapcsolta a TV-t. Huszonhárom csatornát lehetett fogni rajta.

Amikor végzett, az üres palackot, a papírokat, meg a többi szemetet a falba épített kis szemetes kosárba dobta, kikapcsolta a TV-t, levette a bakancsait, és végigheveredett az ágyon.

Furcsa érzés volt végignyújtózni egy olyan ágyon, ami egy mozgó szobában állt. Fogalma sem volt róla, merre tartanak, és eltűnődött, vajon másnap hol lesz.

Mielőtt elaludt volna, eszébe jutott, hogy Codes drogos zacskója még mindig a nadrágja zsebében van. Úgy gondolta, jobb, ha megszabadul tőle. Lehet, hogy ennyi szerért már becsukják az embert.

Eltűnődött, hogy milyen érzés, amikor az ember kábítószer hatása alatt van, és hogy milyen furcsa, hogy sokan rengeteg pénzt költenek, csak hogy úgy érezhessék magukat.

Azt kívánta, bárcsak Lowell ne kedvelte volna meg ennyire ezt az érzést.

Akkor ébredt fel, amikor Rydell lefeküdt mellé. Az LB mozgott, de Chevette tudta, hogy korábban egy rövid időre meg kellett állniuk. A lámpák nem égtek.

— Ki vezet? — kérdezte.

— Mrs. Armbruster. — Ki?

— Mrs. Elliott. Mrs. Armbruster a tanárnőm volt. Hasonlítanak egymásra.

— És hová megyünk?

— Los Angelesbe. Mondtam neki, leváltom, ha elfárad. Azt is megmondtam, hogy ne ébresszen fel, ha az államhatárra érünk. Az ilyen hölgyek… Ha azt mondja majd nekik, hogy semmiféle mezőgazdasági terméket nem szállít, talán meg sem vizsgálják a kocsi hátulját, és egyszerűen áteresztik.

— És mi van, ha megvizsgálják?

Rydell olyan közel volt hozzá a szűk ágyon, hogy Chevette érezte, amikor megvonta a vállát.

— Rydell?

— Hm?

— Hogy kerülnek ide orosz zsaruk?

— Ezt meg hogy érted?

— A TV-ben mindig azt lehet látni, a zsaruműsorokban, hogy a nagyobb zsaruk fele mindig orosz. Meg azok a fickók, ott a hídon… Hogy kerültek oda éppen oroszok?

— Hát — mondta a férfi —, a TV-ben egy kicsit eltúlozzák a dolgokat. Tudod, az Organizacija izé miatt, meg mert az emberek szeretik az ilyen műsorokat. De az igazság az, hogy ahol a legtöbb bűnöző orosz, ott célszerű orosz zsarukat beállítani ellenük…

A lány hallotta, hogy Rydell ásít egyet. Érezte, ahogy elnyújtózik.

— Mind olyanok, mint az a kettő, amelyik bejött az Értetlenekbe?

— Nem — mondta a férfi. — Mindig voltak szélhámos zsaruk…

— Mit fogunk csinálni, ha Los Angelesbe érünk? Rydell erre már nem válaszolt. Egy kis idő múlva horkolni kezdett.