Virtuálfény

31. A sofőr felőli oldal

Chevette nem látta az első golyót, ami valószínűleg egy vezetéket, vagy ilyesmit talált el, mert a fények hirtelen kigyulladtak. A másodikat sem látta, és a lyukat sem, amit a bőrmintás plasztikba ütött. Megállt benne valami, és elgondolkodott: az egyik pillanatban még nem volt a lyuk, ám a következőben már igen. A két pillanat között semmi. Látta, hogy megtörtént, de nem látta, ahogy megtörtént.

Aztán négykézlábra ereszkedett, és mászni kezdett, mert nem állhatott csak úgy, hogy megvárja a következőt. Amikor az ajtóhoz ért, a padlón meglátta az összegyűrt fekete nadrágot, a saját nadrágját. Egy szürke, bőrmintás plasztikdarabra fűzött kulcscsomó hevert a közelében. A levegőben csípős szag terjengett. Az a pasas belelőtt a padlóba. Talán az égett szőnyegnek volt ilyen szaga. Chevette látta, hogy a lyukak széle megpörkölődött, és egy kicsit meg is olvadt.

Hallotta a fickó rekedt, visszhangzó hangját; valahol kint üvöltözött. Visszafojtotta a lélegzetét. Azt ordította, hogy ők (kik?) csinálták a legjobb reklámkampányokat az egész világon, és hogy eladták a Hunnis Millbankot, és most eladják a Napraforgót is. Chevette nem volt biztos benne, hogy jól hallotta a szavakat.

— Itt vagyok, az ajtó mellett. A sofőr felőli oldalon. Rydell hangja. A sofőr felőli oldalon nyitva volt a kocsi ajtaja.

— Itthagyta a kulcsokat — mondta a lány.

— Azt hiszem, lement oda, ahol valamikor az Álomfal franchise volt.

— Mi van, ha visszajön?

— Mindenképpen visszajön. Mi meg itt vagyunk. Előrekúszol, és ledobod azokat az izéket?

A lány átmászott az ajtón, és előrekúszott az ülések között. A nyitott ajtó mellett meglátta Rydell fejét. Felkapta a kulcscsomót, és anélkül, hogy odanézett volna, a férfi felé lökte. Megmarkolta a nadrágját, hátrakúszott, és közben az tűnődött, hogy beférne-e a fridzsiderbe, ha maga alá húzza a lábait.

— Az lenne a legjobb, ha ott hátul lehasalnál a padlóra… — Rydell hangja a sofőrülésből érkezett.

— Lehasaljak? Minek?

— Minimális sziluett.

— Mi?

— A fickó lövöldözni fog. Amikor ezt csinálom…

Gyújtás-hang. A szélvédőn tátongó lyukakból üvegszilánkok hullottak a kabinba. A lány lehasalt. Az LB hátralódult, szűk kanyarban elfordult. A lány hallotta, hogy Rydell a műszerfalat csapkodja — valami funkciót próbált megtalálni, amire szüksége volt. Golyók érkeztek, mindegyikhez egy távoli robbanás társult; mintha valaki egy láthatatlan kalapácsot lengetett volna, hogy kikopogjon egy ritmust.

Rydell valószínűleg beállíthatta a műszerfalon, ami akart, mert hirtelen ugyanazt a dolgot művelte a pedálokkal meg a sebváltóval, amit odafönt, Oregonban a srácok szoktak csinálni.

A lány csak ekkor döbbent rá, hogy sikoltozik. Nem kiabált, nem szavakat visított, csak sikoltozott.

Aztán az LB egy olyan szűk kanyart írt le, hogy majdnem felborult. Chevette hirtelen arra gondolt, hogy az ilyen kocsikat talán nem száguldozásra készítették. De mégis felgyorsultak, és mintha egy emelkedő teteje felé haladtak volna.

— Na bassza meg — hallotta Rydell hangját, azt a furcsán közönséges hangot, aztán belevágódtak az ajtóba, a kapuba, vagy akármibe, és az egész olyan volt, mint annak idején, amikor a Lafayette Parkban párszor megpróbálta megcsinálni a halálkanyart a hintával, ami után persze mindig magyarázkodniuk kellett, hogy miért esett a fejére…

Újra Bulldózeres szobájában volt, a National Geographicot olvasta; éppen annál a résznél tartott, ami megmagyarázta, hogy Kanada hogyan osztotta fel magát öt országra. Hideg dobozos tejet ivott, és ropit evett. Bulldózeres az ágyban feküdt a TV-jével, és az egyik történelmi témájú műsort nézte. Szerette az ilyeneket. Közben arról beszélt, hogy az élete során a történelmi filmek egyre jobbak és látványosabbak lettek; hogy régen még ugráló fekete-fehér filmeket játszottak, amikben a katonák úgy mozogtak, mintha hangyák lennének a nadrágjukban, a képek felbontása szörnyű volt, és az ég tele volt karcolásokkal; hogy aztán fokozatosan lelassultak, és már úgy mozogtak, mint a valódi emberek, aztán színesek lettek, a képfelbontás egyre finomabb lett, és már a karcolások is eltűntek. Átverés volt az egész, mondta Bulldózeres, mert a filmek minden egyes kis részlete egy becslésen alapult, olyan volt, ahogy valaki elképzelte, hogy nézhetett ki a dolog; az egész csak egy bizonyos döntés, és egy bizonyos gomb megnyomásának az eredménye volt. De azért szuper, mondta Bulldózeres, legalább olyan szuper, mint amikor az ember először hallja Billie Holidayt recsegés meg dobozhang nélkül.

Chevette sejtette, hogy Billie Holiday egy olyan pasas lehetett, mint Elvis — a fiatal, és sovány Elvis —, és hogy ő is flitteres öltönyöket hordhatott.

Bulldózeres állandóan a történelemről beszélt. Hogy az egész plasztikká változik. Chevette mindig azt színlelte, hogy figyel arra, amit összehord, mert tudta, ha nem ezt tenné, az öreg megsértődne, és napokig nem szólna hozzá. Felnézett a magazinjából és a Québeci Köztársaság kék-fehér zászlóját lobogtató lányokat ábrázoló képről, és már az anyja ült Bulldózeres ágyának szélén, gyönyörűen, szomorúan és valahogy fáradtan — mindig ilyen volt, amikor hazaért a munkából, és még nem szedte le a sminkjét.

— Igaza van — mondta Chevette anyja.

— Mama?

— A történelemről. Hogy megváltoztatták.

— Mama, te…

— Különben mindenki ezt csinálja, édesem. Nincs ebben semmi új. Csak a filmek éppen utolérték az emlékeket, ennyi az egész.

Chevette sírni kezdett.

— Chevette-Marie — mondta az anyja azon a dallamos hangon, amit a lány már oly régóta nem hallott —, elestél, és beütötted a fejed.