Virtuálfény

39. Ünnep egy szürke napon

Szombaton, november tizenötödikén, a Bulldózeressel töltött negyedik éjszaka utáni reggelen Yamazaki egy hatalmas, pelerin-szerű kockás, foltos, gyertyaviasz-szagú dzsekiben leereszkedett a sárga lifttel, hogy üzletet kössön az árusokkal. Egy kartondoboz volt nála, amiben több nagyobb megkövesedett fadarab, egy szarvastrófea bal agancsa, tizenöt CD lemez, egy „OXO” feliratú, porcelánbögre alakú viktoriánus reklámtárgy, meg Az Egyesül Államok Irodalomtörténete — Columbia egy ázott-gyűrött példánya volt.

Az árusok éppen kipakolták a portékáikat, a reggel vasszürke és nyirkos volt, és Yamazaki hálás volt a kölcsönkapott dzsekiért, aminek a zsebeiben réges-régi fűrészport, és megnevezhetetlen fémapróságokat talált. Tartott tőle, hogy nem sikerül majd a megfelelő módon közelednie az árusokhoz, de azok szívélyesek voltak, köréje gyűltek, és Bulldózeres nevét ismételgették.

A megkövült fadarabokért kapta a legjobb árat, aztán a bögréért, és eladott nyolc CD-t is. Végül mindentől sikerült megszabadulnia, kivéve az irodalomtörténeti könyvet, ami sajnos eléggé penészes volt. Yamazaki egy szemétkupac tetejére tette; kék borítója lebegett a sós levegőben. Yamazaki az összehajtogatott pénzzel a kezében elindult, hogy megkeresse az idős nőt, aki tojásokat árult. Kávéra is szükségük volt.

Már látta azt a helyet, ahol a kávét pörkölték és árulták, amikor megpillantotta Fontaine-t. A reggeli sürgés-forgásból lépett elő, hosszú tweedzakója gallérját felhajtotta, hogy védekezzen a köd ellen.

— Hogy van az öreg, a Bulldózeres?

— Egyre gyakrabban kérdezősködik a lány felől…

— Börtönben van, lent, L.A.-ben — mondta Fontaine.

— Börtönben?

— Ma reggel óvadék ellenében szabadlábon van, legalábbis tegnap este ezt mondta. Éppen hozzátok tartottam, hogy elvigyem ezt. — Elővett a zsebéből egy telefont, és átadta Yamazakinak. — Ez Chevette száma. Csak aztán nehogy túl sokszor hazatelefonálj, hallod?

— Haza?

— Japánba.

Yamazaki pislogni kezdett.

— Nem. Értem…

— Nem tudom, hogy mit csinált az a lány, azóta, hogy az a vihar kitört, és túl sok dolgom volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjam. Nagy nehezen visszahoztuk az áramot, de van egy sebesültem, akiért még senki sem jelentkezett. Szerda reggel halásztam ki egy zöldségeskert maradékából. Majdnem a ti házatok alatt találtam rá. Nem tudom, hogy beütötte-e a fejét, vagy mi, de csak néha tér magához, aztán újra elájul. Életfunkciók rendben, csontja sem törött. Az oldalán van egy horzsolás. Valami golyó kapta el, vagy valami forró dolog…

— Nem viszik kórházba?

— Nem — mondta Fontaine. — Ilyesmit nem szoktunk csinálni, csak ha az illető kéri, vagy ha különben meghalna. Itt sok embernek jó oka van rá, hogy ne menjen be az olyan helyekre, hogy ne ellenőriztesse le magát valami komputerrel, vagy ilyesmi.

— Ah — mondta Yamazaki, és remélte, elég tapintatos a megjegyzése.

— „Ah”. Szóval — mondta Fontaine —, először egy pár srác talált rá. Elvették a tárcáját, ha volt neki egyáltalán. De nagydarab, egészséges a tesó, és előbb utóbb felismeri valaki. Nehéz lenne nem felismerni, mert egy drót van a jancsikájába szúrva.

— Igen — mondta Yamazaki. Az utolsó mondatot nem igazán értette. — Még mindig nálam van a pisztolya.

Fontaine körülnézett.

— Hát, ha úgy érzed, hogy már nincs rá szükségetek, akkor szabadulj meg tőle. De erre a telefonra még szükségem lesz. Különben meddig maradsz még?

— Nem… Nem tudom. — Ez igaz volt.

— Lejössz ma délután, megnézed a parádét?

— Parádét?

— November tizenötödike van. Shapely születésnapja. Ezt látnod kell. Olyan Mardi Gras érzés az egész. A fiatalabbak közül egy csomóan leveszik a ruhájukat. Habár, nem tudom, hogy ilyen időben is megcsinálják-e. Na, majd találkozunk. Üdvözlöm Bulldózerest.

— Üdvözli, igen — mondta Yamazaki mosolyogva. Fontaine továbbment, szivárványszínű kötött sapkája még sokáig látszott a tömegben.

Yamazaki elindult a kávé-kereskedés felé, és közben eszébe jutott a temetési menet, a táncoló skarlátvörös alak, a pirosra festett géppisztollyal. Shapely életútjának szimbólumai.

Shapely megölése — sokak szerint feláldozása — Salt Lake Cityben történt. Hét gyilkosa — állig felfegyverzett fundamentalisták, egy olyan fehér rasszista szekta tagjai, amely a repülőtéri támadást követően hónapokig illegalitásba kényszerült —, még mindig egy Utah-i börtönben voltak. Kettejükkel időközben végzett a börtönökben koncentráltabban jelen levő AIDS. Állhatatosan visszautasították, hogy beadják nekik a Shapely nevével jelzett vírustörzset.

A tárgyalás során egyikük sem beszélt, csak a vezetőjük jelentette ki, hogy a betegség büntetés és bosszú, amit Isten zúdított a bűnösökre és a tisztátlanokra. Komor férfiak voltak, borotvált fejjel és kifejezéstelen tekintettel; Isten katonáinak tartották magukat. Már örökké így fognak kibámulni a történelem-szalagokról.

Shapely nagyon egészséges volt, amikor meghalt, gondolta Yamazaki, miközben beállt a kávéárushely előtti sor végére. Talán még boldog is volt. Látta, hogy véréből készített szer eloszlatja a sötétséget. Azóta persze új járványok ütötték fel a fejüket, de a Shapely vírus-variánsából származtatott vakcina milliók és milliók életét mentette meg.

Yamazaki megfogadta, hogy mindenképpen megnézi Shapely születésnapi parádéját, és nem felejti el magávalvinni a notebookját.

Aztán állt a frissen pörkölt kávé illatában, és várta, hogy sorra kerüljön.