Virtuálfény

29. Sétálóutca

Rydell kinyitotta a szemeit.

A kocsi nem mozgott.

Az arca elé tartotta a Timex-ét, és megnyomta a számlapvilágítás gombját. 3:15 PM. Chevette Washington mellette feküdt. Rajta volt a motoros dzsekije. Rydell úgy érezte, mintha egy ócska bőrönd mellett aludt volna.

Addig forgolódott, míg elérte az ablakot fedő reluxát. Egy kicsit megemelte. Kint ugyanolyan sötét volt, mint bent.

Álmában újra az Oliver North elemi iskolában, Mrs. Armbruster óráján volt. Éppen haza akarták engedni őket, mert a Tan-Net bejelentette, hogy a Kansas City influenza túlságosan elterjedt, és emiatt Virginiában és Tennessee-ben azon héten iskolaszünetet rendeltek el. Mindannyian azokat a fehér papírmaszkokat viselték, amiket a védőnők készítettek ki reggel a padjukra. Mrs. Armbruster éppen a pandémia szó jelentését magyarázgatta. Poppy Markoff — közvetlenül Rydell mellett ült, és már kezdett kinőni a cicije — azt mondta Mrs. Armbrusternek, hogy a papája szerint a KC influenza annyi idő alatt is megölheti az embert, amíg kiérnek a buszhoz. Mrs. Armbrusteren is maszk volt — olyan mikropórusos, amilyet a gyógyszertárban lehetett kapni —, és egyből a pánik szó jelentéséről kezdett beszélni, és összekapcsolta a pandémiával, mert a két szónak állítólag ugyanaz volt az alapja, de Rydell közben felébredt.

Felült az ágyon. Fájt a feje, és nedves volt az orra. Kansas City influenza. Vagy talán Mokola láz.

— Ne ess pánikba — suttogta.

Furcsán érezte magát.

Felállt, és tapogatózva a kocsi elejébe ment. Az ajtó alatt egy kis fény szűrődött be a hátsó részbe. Megkereste a kilincset. Résnyire kinyitotta az ajtót.

— Hello! — Egy aranyfényű mosoly. Egy kis szögletes automata mutatott Rydell szemére. A fickó oldalra fordította, és egy kicsit hátradöntötte az utasülést. Csizmás lábait a középső ülésre tette. A fülkevilágítást egészen halványra állította.

— Hol van Mrs. Elliott?

— Mrs. Elliott elment.

Rydell kitárta az ajtót.

— Maguknak dolgozik?

— Nem — mondta a férfi. — Az IntenSecure-nak.

— Felültették a repülőgépre, hogy kövessen?

A férfi megvonta a vállát. Rydellnek feltűnt, hogy a pisztoly közben meg sem moccant. A fickó gumikesztyűt húzott a kezeire, és ugyanaz a hosszú kabát volt rajta, amit akkor viselt, amikor kiszállt az oroszok kocsijából. Olyan volt, mint egy fekete, mikropórusos anyagból készült ausztrál porfogó.

— Honnan tudta, hogy annál a tetováló szalonnál leszünk?

— Warbaby is jó volt valamire. Egy csomó embert rádállított.

— Egyet sem láttam — mondta Rydell.

— Nem is kellett, hogy lásd őket.

— Árulj el valamit — mondta Rydell. — Te intézted el azt a Blix nevű pasast a hotelban?

A férfi a pisztoly csöve fölött Rydell szemébe nézett. Rydell a fegyver csövére pillantott. Túl szűk volt ahhoz, hogy komoly sérülést okozó golyót lehessen kilőni belőle, tehát a lövedékek biztos ki vannak preparálva valamivel.

— Nem tudom, mi közöd hozzá.

Rydell elgondolkodott.

— Láttam a hulla képét. Te nem látszol olyan őrültnek, hogy ilyet csinálj.

— Ez a munkám — mondta a férfi.

Aha, gondolta Rydell, úgy mondja, mintha arról beszélne, hogy egy krumplisütője van. Az ajtó jobb oldalán egy hűtőszekrény meg egy mosogató volt. Rydell látta, erre nem mozdulhat. Ha viszont balra ugrik, a pasas átlő a válaszfalon, és valószínűleg a lányt is eltalálja.

— Eszedbe se jusson.

— Mi?

— A hősködés. A zsaruszarakodás. — A pasas levette a lábait a középső ülésről. — Tedd, amit mondok. Lassan. Nagyon lassan. Ülj a sofőrülésbe, és tedd a kezeidet a kormányra. Kilenc óra és két óra. Tartsd ott. Ha nem tartod ott mind a kettőt, a jobb füled mögé fogok lőni. De te nem fogod hallani. — Olyan lassan, nyugodtan beszélt, ahogy az állatorvosok a lovakhoz.

Rydell engedelmeskedett. A kocsin kívül csak a sötétséget, meg a fülkevilágítás kiszűrődő fénycsíkjait látta.

— Hol vagyunk? — kérdezte.

— Szereted a sétáló utcákat, Rydell? Nálatok, Knoxville-ben van ilyesmi?

Rydell a férfira sandított.

— Előre nézz! Kérlek.

— Igen, vannak ilyenek.

— Ez itt nem valami kellemes.

Rydell megszorította a szivacsborítású kormánykereket.

— Nyugi.

Rydell hallotta, hogy a fickó az egyik csizmája sarkával belerúg a válaszfalba.

— Miss Washington! Keljen fel, és ragyogjon, Miss Washington! Tegye meg azt a szívességet, hogy megtisztel minket a jelenlétével!

Rydell két koppanást hallott, és tudta, a lány felriadt álmából, megpróbált felugrani, beverte a fejét, és leesett az ágyról. Aztán a szélvédőben meglátta, ahogy fehér arca megjelenik az ajtóban, ahogy a fickóra, meg a fegyverére néz.

Nem volt sikítozós fajta.

— Maga lőtte le Sammy Salt — mondta.

— Te pedig árammal akartál agyonvágatni — mondta a férfi, mintha most már viccet csinálhatna a dologból. — Gyere ki, fordulj meg, és állj a középső konzol fölé. Nagyon lassan, így jó. Most hajolj előre, és tedd a kezeidet az ülésre.

Chevette Rydell mellett ült, a lábai a középső műszerkonzol két oldalán, és a kocsi hátulja felé nézett. Olyan volt, mintha egy kávégépen lovagolna.

A férfinak maximum két hüvelykkel kellett elmozdítania a fegyvere csövét, hogy mindkettőjüket lelője.

— Vedd le a dzsekidet — mondta a lánynak. — Persze ehhez fel kéne emelned a kezeidet az ülésről. Most majd meglátjuk, úgy is meg tudod-e csinálni, hogy az egyik mindig az ülésen marad. Ráérsz.

Chevette nagy nehezen kibújt a dzsekiből, ami végül a férfi lábai elé hullott.

— Van benne valami? — kérdezte a fickó. — Mondjuk hipodermikus tű, penge, vagy más veszélyes tárgy?

— Nincs — mondta a lány.

— És mi a helyzet az elektromos töltéssel? Ahhoz nagyon értesz.

— Csak a seggfej szemüvege, meg egy telefon van a zsebében.

— Látod, Rydell — mondta a férfi —, „a seggfej”. így fognak rá emlékezni az emberek. Névtelen. Egy újabb névtelen seggfej.

A szabad kezével átkutatta a dzseki zsebeit. A szemüvegtokot és a telefont az LB párnázott műszerfalára tette. Rydell elfordította a fejét, és figyelte, hogy mit csinál. Látta, hogy a gumikesztyűs kéz könnyedén kinyitja a tokot, és kiveszi a szemüveget. A fickó csak akkor vette le a szemét Rydellről és a lányról, amikor rápillantott a szemüvegre — ez viszont csak egyetlen másodpercig tartott.

— Ez az — mondta Rydell. — Most megszerezted.

A kéz visszatette a szemüveget a helyére, és becsukta a tokot.

— Igen.

— És most?

A mosoly eltűnt. A fickónak mintha nem lettek volna ajkai. Aztán újra elmosolyodott, ezúttal még szélesebben.

— Hoznál nekem egy Coke-ot a hűtőszekrényből? Minden ablak, és a hátsó ajtó zárva van.

— Egy Coke-ot akar? — A lány mintha nem hitt volna a fülének. — Ha felállok, lelő.

— Nem — mondta a férfi. — Nem feltétlenül. Egy Coke-ot akarok. Egy kicsit kiszáradt a torkom.

A lány Rydellre nézett. A szemei tágra nyíltak a félelemtől.

— Hozz neki egy Coke-ot — mondta Rydell.

Chevette leszállt a konzolról, és visszament ajtó melletti fridzsiderhez.

— Te előre nézz — mondta a férfi Rydellnek.

Rydell a szélvédőben látta a hűtőszekrény belső lámpájának fényét, meg a lány guggoló alakját.

— D-diétásat, vagy normált? — kérdezte a lány.

— Diétásat — mondta a férfi. — Kérlek.

— Klasszikusat, vagy koffeinmenteset?

— Klasszikusat. — A férfi furcsa hangot hallatott. Rydell úgy gondolta, nála ez a nevetés.

— Nincs pohár.

A férfi újra hallatta azt a hangot.

— Dobozban is jó lesz.

— E-eléggé kifröccsent — mondta a lány. — R-re-reszket a kezem…

Rydell oldalra fordult. Látta, ahogy a férfi átveszi a piros dobozt, aminek az oldaláról barna kóla csöpög.

— Köszönöm. Most vedd le a nadrágodat.

— Mit?

— Azt a fekete nadrágot, ami rajtad van. Csak szép lassan told le. A zoknikat szeretem. Azokat hagyd magadon.

Rydell a fekete szélvédőben a lány arcát figyelte, és látta, hogy kifejezéstelenné válik. Chevette lehajolt, és letolta a nadrágját.

— Most menj vissza a konzolhoz. Ez az. Úgy állj, ahogy az előbb. Hadd nézzelek! Te is látni akarod, Rydell?

Rydell oldalra fordult. A lány a konzol fölött guggolt, sima és izmos meztelen lábai halotti fehérnek látszottak a fényben. A férfi egy nagyot kortyolt a Coke-ból, de a doboz pereme fölött Rydellt figyelte. Letette a dobozt a műszerfalra, és kesztyűs kézfejével megtörölte a száját.

— Nem rossz, mi, Rydell? — Chevette Washington felé biccentett. — Van benne valami.

Rydell ránézett.

— Zavar, Rydell?

Rydell nem felelt.

A férfi megint azt a nevetésre emlékeztető hangot hallatta. Ivott egy kis Coke-ot.

— Gondolod, Rydell, élveztem, hogy pont úgy kellett kicsinálnom azt a szarzsákot?

— Nem tudom.

— De azt hiszed, hogy élveztem. Tudom, hogy azt hiszed, hogy élveztem. És élveztem. Igenis élveztem! De tudod mi különbség?

— A különbség?

— Amikor megcsináltam, nem volt merevedésem. Ez a különbség.

— Ismerted?

— Mi?

— Úgy értem, személyes ügy miatt csináltad?

— Ó, azt hiszem, elmondhatom, hogy ismertem. Ismertem. Úgy ismertem, Rydell, ahogy te soha senkit sem fogsz megismerni. Mindenről tudtam, amit csinált. Amikor este lefeküdtem, hallottam, ahogy lélegzik. Már a légzéséből tudtam, hogy hányat dobott be.

— Hogy hányat dobott be?

— Ivott. Szerb volt. Te rendőr voltál, igaz?

— Igen.

— Előfordult, hogy figyelned kellett valakit, Rydell?

— Addig én sohasem jutottam el.

— Elég vicces dolog. Mármint figyelni valakit. Együtt utazni vele. Ő nem ismer. Nem is tudja, hogy te ott vagy. Ó, persze sejti. Érzi, hogy ott vagy, de nem tudja, ki vagy. Időnként látod, ahogy ránéz valakire, mondjuk a szálloda halijában, és olyankor tudod, hogy azt hiszi, az vagy te. Az, akit néz. De mindig téved. Ahogy figyeled, Rydell, hónapokon át, akkor kezded megszeretni.

Rydell látta, hogy Chevette Washington feszes fehér combja megremeg.

— De aztán, egy pár hónap elteltével, húsz repülőút és két tucat hotel után az egész kezd megváltozni…

— Akkor már nem szereti őt az ember?

— Nem. Akkor már nem. Kezded várni, hogy mikor csinálhatod ki végre, Rydell. Kezded várni, hogy mikor válik megbízhatatlanná. Mert a megbízhatatlanság egy futárnál szörnyű dolog. Szörnyű.

— Futár?

— Nézz erre a lányra, Rydell. Ő tudja. Még akkor is tudja, ha csak San Franciscóban hordoz bizalmas iratokat. Ő is futár. Megbíznak benne, Rydell. Az adat fizikai dologgá változik. És ő hordozza. Ugye te hordozod, baby?

A lány mozdulatlan volt, akár egy szfinx; fehér ujjai a középső konzol szürke borításába mélyedtek.

— Ez a munkám, Rydell. Nézem, ahogy hordozza. Figyelem őt. Időnként megesik, hogy egy-két ember megpróbálja elvenni tőle a küldeményt. — Kiitta a maradék Coke-ot. — Ezeket az embereket megölöm. Tulajdonképpen ez a munkám legszebb része. Voltál már San Joséban, Rydell?

— Costa Rica?

— Pontosan.

— Még nem.

— Ott aztán tudják az emberek, hogy kell élni.

— Szóval te azoknak az adat-trezoroknak dolgozol — mondta Rydell.

— Ezt nem mondtam. Ezt máshol hallhattad.

— Szóval ez helyzet — mondta Rydell. — Az a pasas áthozta ezt a szemüveget Costa Ricából, hogy átadja valakinek, de ez a lány elvette tőle.

— És én örültem, hogy elvette. Nagyon örültem. A futár melletti szobában laktam. Kinyitottam a két szoba közötti ajtót. Átmentem. Bemutatkoztam. Találkozott Loveless-szel. Akkor először. És utoljára. — A fegyver meg sem rezdült, de férfi vakargatni kezdte a fejét. Úgy kaparta, mintha bolhás lenne.

— Loveless?

— A nevem. Nombre de… — Ezután egy hosszú zagyvaság következett. Rydell úgy vélte, a férfi spanyolul beszélhet, de ő csak azt a nombre de izét értette.

— Mit gondolsz, Rydell, elég szűk ez a lány? Én a szűket kedvelem.

— Amerikai vagy?

A férfi feje egy kicsit oldalra dőlt, és Rydell úgy látta, mintha egy pillanatra elrévedne a pillantása. Ám a következő másodpercben már megint olyan kemény volt a tekintete, mint a fegyvere csövét körülfogó krómgyűrű.

— Tudod, ki hozta létre az adat-trezor okát, Rydell?

— A kartellek — mondta Rydell. — A kolumbiaiak.

— Pontosan. A nyolcvanas években ők hozták be Közép-Amerikába az első profi rendszereket, hogy ezekkel koordinálják a szállításaikat. Valakinek le kellett mennie oda, hogy installálja azokat a rendszereket. Drogháború, Rydell. Odalent mindkét oldalon egy csomó amerikai.

— Hát — mondta Rydell —, most pedig már megcsináljuk magunknak a saját drogunkat, igaz?

— De odalent létrehozták a trezorokat. Nincs is szükségük a drogüzletre. Ugyanazt csinálják, amit annak idején Svájc. Az övék az egyetlen olyan hely a világon, ahol az emberek azt tarthatják, amit máshol sehol.

— Egy kicsit mintha fiatal lennél. Nem segíthettél összerakni azokat a rendszereket.

— Az apám csinálta. Te ismered az apádat, Rydell?

— Persze. Legalábbis bizonyos értelemben.

— Én sohasem ismertem. Rengeteg kezelésre kellett járnom emiatt.

Nem sokat segített rajtad, gondolta Rydell.

— Warbaby a trezoroknak dolgozik?

A férfi fején izzadságcsöppek jelentek meg. Most a fegyvert szorongató keze fejével törölte meg magát, de Rydell látta, hogy a pisztoly a kis mozdulat után, mintha egy mágnes vonzaná, visszaáll az előbbi pozíciójába.

— Kapcsold fel a fényszórókat, Rydell. A bal kezedet vedd le a kormányról.

— Minek?

— Mert halott vagy, ha nem teszed meg.

— De miért?

— Csak csináld, oké? — Izzadtság csörgött a férfi szemeibe.

Rydell levette a bal kezét a kormányról, felkapcsolta a fényszórókat, és még egy kattintással átváltott országúti világításra. A két fénytölcsér egy falba, üres üzletek régi, poros plasztiktábláiba ütközött. A bal oldali fénysugár előtt egy felirat látszott: A LYUK.

— Hogy nevezhetnek így egy boltot? — kérdezte Rydell.

— Baszakodni próbálsz velem, Rydell?

— Nem — felelte Rydell. — Csak furcsa ez a név. Habár, már az összes többi hely is csak egy lyuknak látszik…

— Warbabyt csak felbérelték, Rydell. Az IntenSecure mindig előszedi, ha túl meredekké válnak a dolgok. Mindig ezt csinálják.

Egy téren parkoltak, egy sétálóutca végén. Az üzletek kirakatait bedeszkázták vagy bemeszelték, és még a földalatti feljárónak látszó lépcsősort is lefedték.

— Szóval, mivel a lány egy olyan szállodából lopta el a szemüveget, amire az IntenSecure vigyázott, előszedték Warbabyt? — Rydell Chevette Washingtonra nézett. A lány olyan volt, mint azok a króm-izék az antik kocsik orrán. Csak annyiban különbözött a díszektől, hogy libabőrös voltacombja. Nem volt valami meleg, amiből Rydell arra következtetett, hogy tényleg a föld alatt vannak.

— Tudod mit, Rydell?

— Mit?

— Te szart se tudsz erről a szarról. Abból, amit én elmondok neked, sohasem fogod megérteni a helyzetet. Ez a dolog túl nagy ahhoz, hogy egy hozzád hasonló felfogja. Neked fogalmad sincs, hogyan kell kezelni az ilyen nagy dolgokat. Az IntenSecure ahhoz a céghez tartozik, amelyiknek a tulajdonában vannak a szemüvegben levő információk.

— Szingapúr — mondta Rydell. — A DatAmerica is Szingapúré?

— Ezt nem tudod bebizonyítani, Rydell. Sem te, sem a Kongresszus.

— Nézd csak azokat a patkányokat!

— Te baszakszol velem…

Rydell elnézte, ahogy a három patkány közül az utolsó is eltűnik „A Lyuk” nevezetű boltban. Egy szellőzőnyíláson, vagy ilyesmin másztak be. Egy lyukon.

— Nem. Láttam őket.

— Az még nem jutott eszedbe, hogy most itt sem lennél, ha Lucius kibaszott Warbaby a múlt hónapban nem kezd kerekeskorcsolyázni?

— Mi?

— Megrándította a térdét. Warbaby kificamítja a térdét, nem tud vezetni, te pedig feljössz ide. Gondolkodj. Szerinted ennek mi köze van a fejlett kapitalizmushoz?

— A mihez?

— Hát azon a rendőr akadémián semmit sem tanítottak nektek?

— De — mondta Rydell. — Sok mindent.

Például azt, tette hozzá gondolatban, hogy kell beszélni az ilyen őrült faszokkal, akik fogságban tartanak. Persze az egy külön probléma, ha a fickó nem emlékszik arra, amit mondott. Beszéltetni kell, és nem kell vele túl sokat vitatkozni. Ennyi.

— Tulajdonképpen miért izgat mindenkit az az anyag, ami ebben a szemüvegben van?

— Újjá fogják építeni San Franciscót. Az alapjaitól kezdve. Úgy, ahogy Tokióval csinálták. Azzal fogják kezdeni, hogy beállítanak a meglevő infrastruktúrába egy tizenhét komplexumból álló rendszert. Nyolcvan emeletnyi iroda és lakosztály, az alsó szinteken pedig üzlethelyiségek és szolgálati lakások. Teljesen önellátó. Szabályozható parabolikus reflektorok, gőzgenerátorok. Új épületek, haver; fel fogják zabálni a saját hulladékukat!

— Ki fog hulladékot zabálni?

— Az épületek! Fel fogják dolgozni a szemetet, Rydell. Tokióban is ezt csinálják. Önellátóak!

— Napraforgó — mondta Chevette Washington, de látszott rajta, rögtön megbánta, hogy közbeszólt.

— Valaki belenézett… — Arany fogak villantak.

— Uh, hé… — Rydell megpróbált visszakapcsolni a beszélj-a-fegyveres-őrülttel módba.

— Igen?

— És mi a probléma? Ha fel akarják építeni ezeket, csak csinálják.

— A probléma az — mondta Loveless, és elkezdte kigombolni az ingét —, hogy egy San Franciscóhoz hasonló város képes eldönteni, hogy merre akar menni, vagy hogy merre mehet. Ugyanúgy, ahogy te is. Habár neked nem sok választásod van. Emberek milliói fogják kifogásolni, hogy egyáltalán létezik egy ilyen terv. Aztán ott van az ingatlanüzlet…

— Az ingatlanüzlet?

— Tudod mi a három legfontosabb szempont egy ingatlanüzlet létrejötténél, Rydell? — Loveless melle szőrtelen volt, mesterségesen pigmentált, és csillogott az izzadtságtól.

— Három?

— Az elhelyezkedés — mondta Loveless —, az elhelyezkedés, és az elhelyezkedés.

— Nem értem.

— Nem is fogod. De azok az emberek, akik tudják, hol kell vásárolni, akik látták, hol fognak állni azok a tornyok… Azok az emberek érteni fogják, Rydell. Az egészet megértik majd.

Rydell elgondolkodott.

— Te is láttad, mi?

Loveless bólintott.

— Még Mexico Cityben. A futár a szobájában hagyta a szemüveget. Soha, egyszer sem lett volna szabad ezt megtennie.

— De neked sem lett volna szabad megnézned? — Ez egyszerűen csak kicsúszott Rydell száján.

Loveless-ről a hideg ellenére patakokban folyt a víz. Úgy nézett ki, mintha a limbikus rendszere felmondta volna a szolgálatot. Egyfolytában pislogott, és megállás nélkül törölgette a szeméből a verítéket.

— Én elvégeztem a munkámat. Megcsináltam. Munkák. Évek. Az apám. Ő is. Te nem láttad, hogy élnek ott lent. A fogolytáborok. Itt fent az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mire képes a pénz, Rydell. Ezek nem tudják, hogy egyáltalán mi a pénz. A fogolytáborokban úgy élnek, akár az istenek. Némelyikük száz éves is elmúlt már, Rydell… — Loveless mosolya sarkában fehér habpöttyök jelentek meg. Rydellnek eszébe jutott, amikor Turvey barátnőjének lakásában belenézett Turvey szemeibe, és… És bekattant neki, hogy Chevette mit csinált.

Az egész zacskónyi táncost beleöntötte abba a Coke-ba, amit Lovelessnek hozott. Előszörre nem tudta az egészet beletenni, ezért leöntött egy kicsit a kólából, de végül jól belekeverte.

Loveless már végig kigombolta az ingét: a sötét anyagon sötétebb verítékfoltok; az arca egyre jobban elvörösödött.

— Loveless… — kezdte Rydell, de fogalma sem volt róla. hogy mit akar mondani. Aztán Loveless felsikoltott, magas, vékony, nem emberi hangon, valahogy úgy, mint a nyúl, amikor a lába egy drótba akad: aztán elkezdte belenyomkodni a pisztolya markolatát a farmerja szűk korcába, mintha valami iszonyatos dolog szorítaná ott, valami, amit meg kell ölnie. A pisztoly minden mozdulatnál elsült, a golyók ötdolláros érme nagyságú lyukakat robbantottak a szőnyeggel borított padlóba.

Chevette Washington úgy ugrott le a konzolról, mintha egy gumiszalagon rángatnák, átszökkent a középső ülés teteje fölött, és bevetődött a hátsó kabinba.

Loveless mozdulatlanná dermedt, és úgy reszketett, mintha a testében minden egyes atom hirtelen valami szűk orbitális vészpályára szökkent volna. Aztán elmosolyodott, úgy, mintha megölte volna az ágyékára támadó valamit; aztán újra felsikoltott, és most már a szélvédőre, meg azon túl lövöldözött.

Rydell csak arra tudott gondolni, amit az egyik instruktorától hallott, hogy a táncos túladagolásától a PCP legnagyobb része olyan lesz, mint a Coke-ba dobott aszpirin. Egy Coke-ba.

És Rydell hallotta, Chevette Washington is őrjöngeni kezdett, és megpróbálta kiverekedni magát valahogy az LB hátulján.

— Száz évesek, azok a faszfejek — mondta Loveless zokogva, és kiejtette az üres tárat, és benyomott a pisztolyba egy telit. — És még mindig megkapják…

— Kint — mondta Rydell. — A Lyuknál…

— Ki?

— Svobodov — mondta Rydell, arra számítva, hogy ennek meglesz a hatása.

A kis pisztolyból úgy vágódtak ki a golyók, mint a gumikockák egy puffogtatóból. A harmadiknál Rydell előrenyúlt, deaktiválta az ajtózárat, és kizuhant a kocsiból. A hátára esett, egy pár konzervdobozra, meg valami szivacsszerűre. Elgördült. Addig gurult, míg beleütközött valamibe.

A kis golyók nagy lyukakat robbantottak az üres üzletek fehérre meszelt kirakataiba. Egy pukkanás, és egy egész üvegtábla kidőlt a helyéről.

Rydell hallotta, hogy Chevette Washington még mindig az LB hátsó ajtaját döngeti. Azt kívánta, bárcsak rá tudná venni valahogy, hogy abbahagyja.

— Hé! Loveless!

A lövöldözés abbamaradt.

— Svobodov elesett, haver!

Chevette még mindig dörömbölt. Jézus!

— És elsősegélyre van szüksége!

Rydell négykézlábra emelkedett egy alacsony, klór- és porszagú szökőkút mellett. Látta, hogy Loveless nedvesen csillogó arccal és mellel kimászik a kocsiból. Rydell l látta, a fickót olyan jól kiképezték, hogy még a táncos hatása alatt sem felejtette el, amit tanult. Még mindig úgy l mozgott, ahogy az FTH órákon tanították; két kézzel fogta a pisztolyát, félig lekuporodott, és lazán lengette a karját a potenciális célpontok felé.

Chevette pedig még mindig nem hagyta abba a dörömbölést, még mindig nem adta fel, hogy utat rúg magának az LB hátuljában.

Aztán Loveless beleeresztett egy pár golyót a kocsi végébe. A dörömbölés hirtelen abbamaradt.