Virtuálfény

38. Csodamérföld

„Wally” Divac, Rydell szerb háziura nem szívesen adta kölcsön Rydellnek az „elemlámpáját”, de Rydell hazudott neki, és megígérte, hogy szerez majd neki valami érdekeset az IntenSecure-tól, és elhozza, amikor ezt visszaszállítja. Talán éppen egy olyan teleszkópos gumibotot, olyan drótnélküli sokkoló-véggel; de az biztos, hogy valami komoly, profi cuccot, talán olyat, ami nem egészen legális. Wally amolyan zsaru-groupie volt. Szerette érezni, hogy az erősek oldalán áll. Ahogy sok ember, ő sem tett különbséget a rendőrség és az IntenSecure-hoz hasonló cégek között. Az első udvarában felszereltetett egy bérzsaru-riasztót, de Rydell örömmel látta, hogy nem az IntenSecure-nál fizetett elő védelemre. Wally nem igazán tudott volna megengedni magának egy ilyen szolgáltatást, még a kocsiját is másodkézből vette, bár ő mindig azt mondta rá, hogy ültek már benne — mintha az előző tulaj csak valami cowboy lett volna, aki beindította neki a járgányt használat előtt.

De a ház, ahol lakott, az az övé volt — a babakék plasztiklambéria borítása úgy nézett ki, mint valami festett fa, és a műgyep pedig valódibbnak látszott, mint az AstroTurf. Aztán az övé volt a Mar Vista-i ház is, meg még egynéhány. A nővére 1994-ben jött át Amerikába, aztán ő maga is átköltözött, hogy elmeneküljön abból a balhéból, ami akkoriban odaát volt. Sohasem bánta meg. Azt mondta, ez egy klassz ország, csak az a baj vele, hogy túl sok emigránst beeresztenek.

— Mi az, amit vezetsz? — kérdezte Wally a két háztömbnyivel a Melrose fölött álló ház lépcsőjén állva.

— Egy Montxo — mondta Rydell. — Barcelonából. Elektromos.

— Te Amerikában élsz — mondta Wally. Szürke haját mindig gondosan hátrafésülte göcsörtös homlokából. — Miért jársz ilyennel? — Wally BMW-jé makulátlan tisztán állt a kocsifelhajtón; öt percig tartott, míg kikapcsolta a riasztóit, hogy kivegye belőle paprikagázt fröcskölő „elemlámpát”. Rydellnek közben eszébe jutott, hogy egyszer Knoxville-ben, karácsony napján a kábítószeres csoport új walkie-talkie-jai tíz mérföldes körzetben minden autó riasztóját beindították.

— Hát — mondta Rydell —, környezetbarát.

— De nem barátja az országodnak — mondta Wally. — Az elv számít. Egy amerikai járjon olyan autóval, amire büszke lehet. Bajor kocsival. De minimum japánnal.

— Visszahozom, Wally. — Rydell felemelte a jókora elemlámpát.

— Meg valami mást is hozol. Megígérted.

— Ne aggódj.

— Mikor fizeted ki a Mar Vista-i lakbért?

— Majd Kevin elintézi. — Rydell beült a pici Montxoba, és beindította a lendkereket. A kocsi egyhelyben állt, egy kicsit remegett, de aztán a kerék eléggé felgyorsult.

Wally integetett, megvonta a vállát, aztán behátrált a házába, és becsukta az ajtót. Rydell most először látta a tiroli kalapja nélkül.

Rydell az elemlámpára nézett, és megpróbált rájönni, hol a kapcsolója. Nem volt nagy dolog, de úgy érezte, kell, hogy legyen nála valami. És ezzel nem lehetett halált okozni. Pisztolyt könnyen tudott volna venni az utcán, de ezen a napon nem akart ilyesmit magánál tartani. Az ember másképp viselkedik, ha fegyvere van.

Elindult vissza, a Csöpp felé. Vigyázott a kereszteződésekben, és megpróbált az elektromos járművek számára kijelöli utakon maradni. Elővette Chevette telefonját, megnyomta az újratárcsázó gombot. A készülék újra felhívta azt a Utah-i hívástovábbító számot, amit Istenfalótól kapott, még Édenben. Istenfaló volt az, aki úgy nézett ki, mint egy hegy. Rydell megkérdezte tőle, hogy miféle név ez. Istenfaló azt felelte, hogy ő tiszta vérű vér-indián. Rydell ezt nem nagyon tudta elhinni.

Még a hangjuk sem volt valódi; még az is digitális anyag volt. Istenfaló éppenséggel lehetett akár nő, vagy három különböző ember, de az is elképzelhető volt, hogy a három alak, amit látott, valójában egy és ugyanazon személy volt. Rydellnek eszébe jutott a tolókocsis nő, akit a Megértő Értetlenekben látott. Elképzelhető volt, hogy éppen ő az. Vagy bárki más. Éppen ez volt a gond a kalózokkal. Rydell hallotta, ahogy a készülék kicsörög Utah-ban. Istenfaló mindig az ötödikre vette fel, csengés közben.

— Igen?

— Éden — mondta Rydell.

— Richárd?

— Nixon.

— Az árud a helyén van, Richárd. Egy kis hupsz, és egy zsupsz.

— Az árat már kiszámoltátok nekem? — A fény megváltozott. Valaki fénykürtölt, szórakozott, és kiélvezte, hogy a Montxo képtelen a gyorsításnak nevezett dolog végrehajtására.

— Ötven — mondta Istenfaló.

Ötvenezer dollár. Rydell hunyorogni kezdett.

— Oké — mondta. — Elég fair.

— Helyes — mondta Istenfaló. — Pedig akár be is tudnánk varrni egy börtönbe. Tulajdonképpen nagyon könnyen megtehetnénk. A licitszint odabent alacsonyabb.

Le merem fogadni, hogy rengeteg barátotok van odabent, gondolta Rydell.

— Mit gondolsz, a hívásomtól számítva mennyi lesz a válaszidő?

Istenfaló megeresztett egy hosszú, hangos böfögést.

— Gyors lesz. Tíz, maximum tizenöt. Úgy kell intéznünk mindent, ahogy megbeszéltük. A barátaid maguk alá fognak szarni. De tényleg jobb, ha nem leszel útban. Ez olyasvalami lesz, amit még sohasem láttál. Ez az új egység nemrég lett felállítva.

— Remélem is — mondta Rydell, és bontotta a vonalat.

A parkolóőrnek Karen lakásának számát adta meg. A dolgok megtörténte után ez már nem sokat fog számítani. Az elemlámpát a hátához, a nadrágjába dugta, és ráhúzta a farmerdzsekit, amit Pajtitól kapott kölcsön. Biztos a srác apjáé volt. Rydell megígérte Pajtinak, ha L.A.-be jön, ő majd keres neki helyet, ahol lakhat. Remélte, hogy a fiú sohasem próbálkozik meg ezzel. A hozzá hasonló kölykök egy háztömbnyi távolságra sem jutnának a buszmegállótól, és egy állati gyors nagyvárosi ragadozó máris elkapná őket. Pörgő kerekek és fogak, és nincs többé Pajti. De persze azon is érdemes volt elgondolkodni, hogy egy ilyen Pajti-fazonnak milyen élete lenne abban hat lábnyi hálószobában, abban a lakókocsiban, a Fallon meg Jézus poszter társaságában, ahol amikor az apja nem figyel oda, egy kicsit belemászik a W-be. Mi lehet ott az emberből, ha meg sem próbál kitörni? Rydell ezért akarta az egészet Sublettre hagyni. Ő már kikerült onnan.

Aggódott Sublett miatt. Elég őrültség volt ilyen helyzetben aggódni valaki más miatt, de Sublett úgy viselkedett, mintha máris halott lenne, vagy ilyesmi. Csinálta a dolgát, de úgy, mintha már semmi sem számítana. Egyedül az allergiái tudták egy kicsit felpiszkálni.

Aztán itt van Chevette. Chevette Washington. Miatta is izgult. Ahogy odabújt hozzá a fekete bicajosnadrágja fölött fehérlő hátával… Rydell már rég szerette volna megérinteni. És ahogy a didkói meredeznek a pólója alatt, amikor reggelente felül… És azok a kis sötét szőrpamacsok a hóna alatt…

De most át kell mennie a lift aljában levő kis kávézóba. Wally paprikaszóró elemlámpájának szögletes feje a gerincébe mélyedt. Tudta, nem lesz még egy dobása. Egy fél órán belül vagy halott lesz, vagy útban lesz a börtön felé.

Tejeskávét rendelt, és a pénze maradékával kifizette. A Timexére nézett. Tíz perc múlva három. Amikor az előző este a motelból felhívta Warbabyt, három órában egyeztek meg.

Istenfaló szerezte meg neki a számot. Istenfaló bármilyen számot meg tudott szerezni.

Warbaby nagyon szomorú volt, amikor meghallotta a hangját. Meg csalódott is.

— Ezt nem vártuk magától, Rydell.

— Sajnálom, Mr. Warbaby. Azok a kibaszott oroszok. Meg az a kibaszott cowboy, az a Loveless. Belemásztak az ügyembe.

— Nincs szükség obszcenitásra. KI adta meg magának ezt a számot?

— Már korábban megkaptam, Hernandeztől.

Csend.

— Nálam van a szemüveg, Mr. Warbaby.

— Hol van?

Chevette Washington az ágyból figyelte.

— Los Angelesben. Arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha a lehető legtávolabb kerülök az oroszoktól.

Csend. Warbaby talán letakarta a tenyerével a telefont.

— Nos, azt hiszem, megértem a viselkedését, bár azt nem mondhatnám, hogy helyeslem…

— Le tudna jönni ide, hogy megkapja, Mr. Warbaby? Nem tudnánk lezárni az ügyet?

Hosszabb hallgatás.

— Nos, Rydell — mondta Warbaby szomorúan —, nem szeretném ha elfelejtené, mekkorát csalódtam magában, de igen, meg tudom tenni.

— De csak maga jöjjön, meg Freddie, rendben? Senki más.

— Természetesen — mondta Warbaby. Rydell elképzelte, ahogy Freddie-re néz, aki menet közben végig egy új laptopon zongorázott, hogy bemérje valahogy a hívás helyét. Egy Oaklandi hívástovábbítót, aztán egy másik falszámot.

— Legyen itt holnap, Mr. Warbaby. Ugyanezen a számon fogom hívni, és megmondom, hogy hova jöjjenek. Háromkor. Pontban.

— Azt hiszem, végül helyesen döntött, Rydell — mondta Warbaby.

— Remélem — felelte Rydell, és letette a telefont. Most újra a Timexére nézett. Ivott egy korty kávét.

Három óra. Pontosan. Letette a kávét a pultra, és elővette a telefont. Elkezdte bepötyögni Warbaby számát.

Húsz perc alatt odaértek. Két kocsival érkeztek, két különböző irányból; Warbaby és Freddie egy fekete Lincolnnal, aminek a tetején egy fehér szatellit-tányér volt (Freddie vezetett), Svobodov és Orlovsky egy metál szürke Lada szedánnal. Rydell úgy látta, ez bérelt kocsi volt.

Rydell rájuk nézett, ahogy mind a négyen bevonultak a Csöpp alatti kis térre, ahogy elhaladtak a kinetikus szobrok mellett, és a legközelebbi lift felé tartottak. Warbaby szomorúnak látszott, mint mindig, és a botjára támaszkodott. Ugyanazt az olívzöld zakót viselte, és ugyanazt a Stetsont, amit korábban. Freddie-n egy bő, rózsaszín ing volt, a hóna alatt egy laptop, a gyilkosságis oroszokon szürke öltöny, körülbelül olyan árnyalatú és anyagú, mint a Lada, amivel jöttek.

Rydell várt egy kicsit, hogy Loveless is előkerül-e, aztán elkezdte bepötyögni a Utah-i számot.

— Kérlek, Jézus — mondta a csengetéseket számolva.

— Rendben van a tejeskávéja? — A pult mögött álló közép-ázsiai srác Rydellre nézett.

— Remek — mondta Rydell. Istenfaló felvette.

— Igen?

— Éden.

— Richárd?

— Nixon. Itt vannak. Négyen, Mosolygós hiányzik.

— A két oroszod, Warbaby, meg a zsokéja?

— Eltaláltad.

— De az ötödik nincs ott?

— Nem látom…

— Mindenesetre az ő személyleírása is a csomagban van. Oké, Rydell. Lássunk hozzá. — Kattanás.

Rydell a dzsekije zsebébe dugta a telefont, megfordult, és gyors léptekkel elindult a lift felé. A kávézós srác azt hihette, valami nem stimmelt a tejeskávéval.

Rydell úgy látta, hogy Istenfaló és a barátai — feltéve, hogy nem egy és ugyanazon személyről volt szó, mondjuk egy magányos vénasszonyról, valahol fent az Oakland-i hegyekben, pár millió dollár értékű felszereléssel, és egy csomó rosszindulattal — egyszerűen szuperek. Ha hinni lehetett nekik, egyszerűen nem létezett olyan dolog, amit ne tudtak volna megcsinálni. De ha ilyen hatalmasak voltak, miért rejtőzködtek, és miért bűnözéssel csináltak pénzt?

Rydell az Akadémián a komputer-bűnözésről is végighallgatott néhány előadást, de az anyag elég száraz volt. A kalózok valamikor állítólag olyan okostojás kölykök volt, akik egyfolytában cseszegették a telefontársaságokat. Az Akadémiára ellátogató Szövetségi előadó kijelentette, hogy az egykor fehérgalléros bűnözésnek nevezett tettek most már mindenképpen a komputeres bűnözés kategóriájába kerülnek, mert az emberek az irodákban mindent komputerekkel csináltak. Persze voltak olyan bűntettek, amiket a régi fogalmak szerint is komputeres bűnözésnek kellett nevezni. Ezeket általában profi bűnözők hajtották végre, akik kalózoknak nevezték magukat. A társadalom, mondta a Szövetségi, még mindig hajlik afelé, hogy a kalózokra úgy gondoljon, mint valami romantikus marhaságra, akik olyasmit csinálnak, mint a srácok a budi mögött. Kedves csibészeknek tartják őket. Valamikor, mondta az előadó, az emberek nem tudták, hogy létezik egy budi, ami mögött lehet játszani. Egészen addig nem, míg bele nem botlottak a szarba. (Rydell csoportja itt kötelességtudóan felröhögött.) De manapság, mondta a Szövetségi, a modern kalózok csak annyira romantikusak, mint a jeges különítmények verőemberei, vagy a táncos-üzemek gorillái. És sokkal nehezebb elkapni őket, de ha az ember mégis megcsíp egyet, és eléggé rámászik, akkor még egy párat be tud söpörni mellé. De mivel sejtekbe szerveződnek, és a sejtekből építik fel a nagyobb csoportokat, a legjobb esetben is csak egyetlen sejt tagjait lehet elfogni, mert ők sem ismerik a többi sejt tagjait, és tesznek is róla, hogy ez titokban maradjon.

Istenfaló és a barátai, akárhányan is voltak, vagy nem voltak, valószínűleg egy ilyen sejtet alkottak, egyetlen egységét annak az egésznek, amit ők Vágyköztársaságnak neveztek. Rydell úgy okoskodott, három okuk is lehet rá, hogy tényleg megerőltessék magukat, és megcsinálják neki a dolgot: már a gondolatát is gyűlölték annak, hogy San Franciscoi átépítik, mert ők úgy szerették az infrastruktúrát, ahogy volt, a lyukaival együtt; rengeteg pénzt adtak neki, mégpedig olyan módszerrel, amit addig senki sem alkalmazott, és végül ott volt a legutolsó ok, az, ami tulajdonképpen hajtotta őket.

Ahogy a lift felé haladt a rengeteg különböző fajtájú ember között, akik itt éltek vagy dolgoztak; ahogy elfojtotta a vágyat, ami arra ösztönözte, hogy fusson, Rydell nem nagyon hitte, hogy Istenfaló és a többiek valóban megteszik, amit ígértek. Ha pedig nem teszik meg, akkor neki annyi.

Nem, gondolta, megteszik. Meg kell tenniük. Valahol Utahban most éppen megmozdul egy tányérantenna, és a part, California ege felé irányul. És abból az antennából nemsokára kijönnek azok a jelcsomagok, amiket valahonnan Istenfaló és a barátai tápláltak belé. Csomagok. Istenfaló így nevezte őket.

És valahol a Csöpp fölött, az egész L.A. Medence fölött ott volt a Halálcsillag.

Rydell elfurakodott egy teniszfehérbe öltözött, ezüsthajú férfi mellett, és beszállt a liftbe. A rézcici alatt szállt ki. A kis üzletsoron emberek sétálgattak. A nagy, zöld üvegpanelek előtt egy szökőkút fröcskölt. És ott voltak az oroszok, széles szürke hátaik annak a komplexumnak a fehér falai felé közeledtek, amiben Karen lakása volt. Warbabyt és Freddie-t nem látta.

3:32.

— A francba — mondta, mert már tudta, hogy nem jött be, hogy Istenfaló átcseszte, és hogy ezzel halálra ítélte Chevette Washingtont, Sublettet, de még Karen Mendelsohnt is. Megpróbált valamit, tévedett, de már nem lesz több esélye.

Aztán azok a dolgok átjöttek az üvegen levő hosszúkás lyukon; délről érkeztek, a kézilabdapályák felől, és semmire sem hasonlítottak, amit Rydell addigi életében látott. Egy csomó volt belőlük, talán tíz vagy tizenkettő, és mind feketék voltak. Alig csaptak valami neszt, és lebegtek. Egyszerűen elrepültek. A kézilabdapályákon a játékosok megálltak, és csak bámultak rájuk.

Helikopterek voltak, de túl kicsik ahhoz, hogy bárki ülhessen bennük. Kisebbek, mint a legkisebb mikrofény. Csészealj formájuk volt. Francia aerospatiális fegyverfedélzetek, olyanok, amiket a Mexico Cityből érkező tudósításokban látni. Rydell sejtette, hogy a VPKKR, a Halálcsillagot működtető Vészhelyzet Parancsközpont Kommunikációs Rendszer irányítja őket. Az egyik húsz lábnyira emelkedett Rydell feje fölé, aki felfedezte rajta géppuskák vagy rakétavetők fürtökbe rendezett csöveit.

— A francba — mondta Rydell, és felnézett a jövő fegyveres védőszolgálatának egységére.

— RENDŐRSÉGI VÉSZHELYZET. ŐRIZZÉK MEG A NYUGALMUKAT.

Egy nő a kis tér másik végében sikoltozni kezdett; újra és újra felvisított, mintha valami mechanikus hang lett volna.

— ŐRIZZÉK MEG A NYUGALMUKAT.

A legtöbb ember valóban megőrizte, látszott az arcukon; a magasra épített kis ország lakóinak állkapcsa megkeményedett, puha ruháik lebegtek a táncoló légáramlatokban.

Rydell futni kezdett.

Elrohant Svobodov és Orlovsky mellett. A két orosz a helikoptereket bámulta, amelyek lassan közelíteni kezdtek feléjük. Az oroszok szája nyitva volt, Orlovsky arcáról majdnem leesett félbevágott szemüvege.

— HASRA. MOST. VAGY TÜZET NYITUNK.

A lakók, karcsúak, és a legtöbbjük szőke, mozdulatlanul álltak, bámultak, teniszütőkkel, vagy az üzletsorban kapott fényes papírzacskókkal a kezükben. A helikoptereket nézték. Rydellt nézték, aki elrohant mellettük; a tekintetük enyhén kíváncsi, és kíváncsian kemény volt.

Rydell elszáguldott Freddie mellett, aki engedelmeskedve a helikoptereknek, már a padlón hasalt, és két kezével a fejére szorította a laptopját.

— ŐRIZZEK MEG A NYUGALMUKAT.

Aztán Rydell meglátta Warbabyt. Egy kovácsoltvas padon ült, de úgy, mintha az idők kezdete óta ott lenne, és csak figyelné az élet zajlását. Warbaby is észrevette Rydellt.

— RENDŐRSÉGI VÉSZHELYZET.

Warbaby mellett, padon ott hevert a botja. Felemelte, lusta és határozott mozdulattal, és Rydell biztosra vette, hogy robbantani készül.

— ŐRIZZÉK MEG A NYUGALMUKAT.

Ám Warbaby, szomorúbban, mint valaha, a Stetsonja karimájához emelte a botot, mintha tisztelegni akarna.

— DOBJA EL AZT A BOTOT.

Egy rohamosztagos rendőr felerősített hangja volt, aki a keleti City Hall megerősített alsó szintjeinek egyikén, egy bunkerből, egy telepresence vonalon keresztül irányította kis helikopterét. Warbaby megvonta a vállát, és lassú mozdulattal eldobta a botot.

Rydell tovább futott, át a nyitott kapukon, egyenesen Karen Mendelsohn ajtajáig. Az ajtó félig nyitva volt, a résben Karen és Chevette Washington arca látszott. Mindketten úgy bámultak, hogy majd' kiugrott a szemük.

— Befelé! — kiáltotta Rydell.

A két nő lélegzet után kapkodott.

— Befelé!

Az ajtó mellett Rydell derekáig érő agyagedények álltak, bennük óriási növények. Rydell látta, hogy Loveless kilép az egyik mögül, és felemeli a kis pisztolyát; Lovelessen egy ezüstös sportzakó volt, a bal karja a nyakába kötve; az arcán mikroporusos smink, nem a legmegfelelőbb árnyalatú, ettől úgy nézett ki, mintha leprás lenne. És a tőle megszokott módon mosolygott.

— Ne! — sikította Chevette Washington. — Te gyilkos kis fasz!

Loveless oldalra tartotta a fegyvert, úgy egy lábnyira a lány fejétől. Rydell látta, hogy a mosolya eltűnik. A mosoly nélkül Loveless úgy nézett ki, mintha nem is lennének ajkai.

— ŐRIZZÉK MEG A NYUGALMUKAT — emlékeztették őket a helikopterek, miközben Rydell felemelte Wally elemlámpáját.

Lovelessnek már nem sikerült meghúznia a ravaszt. A paprikagáztól olyan lett, mint amilyen Sublett szokott lenni az allergiás rohamai alatt. Csak ez sokkal rosszabb volt. És sokkal gyorsabban hatott.

— Te őrült, őrült segg — mondogatta Karen Mendelsohn. A szemei olyan dagadtak voltak, mintha összetalálkozott volna egy lódarázsrajjal. Ő is, és Chevette is kapott egy keveset a paprikaspriccből, Sublett pedig annyira megijedt, hogy bezárkózott Karen hálószobájának beépített szekrényébe, és nem volt hajlandó előjönni. — Te őrült, dühöngő segg. Tudod, mit csináltál?

Rydell szótlanul ült a nő fehér karosszékében, és a kint ordítozó helikoptereket hallgatta. Később, amikor minden elcsendesedett, megtudták, hogy a Vágyköztársaság azzal gyanúsította őket és Warbabyt, hogy bombagyártó fegyverkereskedők, hogy a Sonorai Szeparatista Frontnak dolgoznak, és hogy Karen lakásában annyi robbanóanyagot hordtak össze, amivel egészen Malibuig dobathatták volna az épület tetejéről a cicit. Aztán megrendezték ezt a túszszedési színjátékot, hogy biztosítsák a rohamosztagosok nyugodt behatolását. Amikor a valódi, élő Terroristaellenes Osztag megérkezett, elég vacak helyzetben lettek volna, ha Karen történetesen nem a Pácbakerült zsaruk ügyvédje. Először egy-két zsaru dühöngött ugyan, de aztán megérkeztek Pursley emberei, akik megtalálták a módját, hogyan csillapítsák le őket.

Az egészben az volt a vicces, hogy a Los Angeles-i Rendőrség soha nem ismerte volna be, hogy valaki belekalózkodott a Halálcsillagba. Azt állították, riasztást kaptak, és végig kitartottak e mellett. Szóval, nekik is fontos volt, hogy a lehető legegyszerűbben elintézzék az ügyet.

Amikor aztán Rydell ott ült a karosszékben, és Karent hallgatta, és kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy a nő talán éppen a hozzá hasonló őrült seggeket szereti, hirtelen eszébe jutott a Rémálom Folk Art, meg az a nő, az a hogyishívják. A nevét nem tudta, de remélte, hogy jól van, mert Istenfalónak szüksége volt egy L.A.-i számra, hogy csatolja az általa gyártott ál-adatcsomaghoz. Egy olyan szám kellett neki, ahonnan az a bizonyos riasztás érkezhetett. Rydell nem akarta megadni Kevin számát, de a tárcájában megtalálta Rémálomét — egy People-borító darabkájára volt ráírva —, szóval végül ezt adta át Istenfalónak.

Aztán Chevette következett. Az arca egészen dagadt volt a paprikagáztól, és megkérdezte Rydellt, hogy most bejött amit akart, vagy totál rábasztak. Rydell azt felelte, hogy minden sikerült, de aztán bejöttek a zsaruk, és már nem is volt annyira okés a helyzet, de végül előkerült Aaron Pursley, és legalább annyi ügyvédet hozott magával, ahány rendőr volt a környéken. Aztán megérkezett Wellington Ma is, aranygombos tengerészblézerében. Rydell végre találkozott vele.

— Mindig örömmel tölt el, ha egy ügyfelemmel személyesen találkozhatom — mondta Wellington Ma, és megrázta Rydell kezét.

— Örülök a szerencsének, Mr. Ma — mondta Rydell.

— Nem fogom megkérdezni, hogy mit művelt a hangpostámmal — mondta Wellington Ma —, de remélem, nem fogja megismételni. A története viszont lenyűgöző.

Rydellnek eszébe jutott Istenfaló, meg az az ötvenezer, és remélte, hogy Ma meg Karen nem fog haragudni miatta. De aztán biztos volt benne, hogy nem, mert Aaron Pursley kijelentette, kétszer is elmondta, hogy ez nagyobb ügy lesz, mint az a Dilis Zsernyák sztori volt. Karen egyfolytában azt mondogatta, hogy Chevette rettentően fotogén, a képernyőre született, aztán rátért a fiatalos dumára, és megállapította, hogy a Chrome-Koran be fog fulladni, ha továbbra is ezt a zenét csinálják.

Aztán Wellington Ma aláíratta a szerződést Chevettetel meg Sublettel is, de előbb be kellett dugni a papírokat abba a bizonyos beépített szekrénybe, mert Sublett még mindig nem volt hajlandó előjönni.

Rydell Karen megállapításaiból arra következtetett, hogy Chevette már az egész sztorit előadta neki, miközben Sublettel együtt vigyázott rá, nehogy megnyomja az IntenSecure-t riasztó pánik-gombot. Karen természetesen már a VF szemüvegről is tudott, meg arról is, hogy lehet visszajátszani vele bizonyos dolgokat, így aztán egy csomó időt azzal töltött, hogy azt nézegette, és a végén már rengeteget dolgot tudott a Napraforgóról, vagy miről. Aztán egyfolytában azt mondogatta Pursleynek, hogy dinamit az ügy, mert ha kijátsszák a kártyáikat, még azt a Cody Faszfej Harwoodot is bele tudják rángatni, amit már rég meg is érdemelt az a szemét.

Rydellnek nem is volt alkalma rá, hogy belenézzen a szemüvegbe, meg abba az anyagba.

— Mr. Pursley? — Rydell a férfi mellé sündörgött.

— Igen, Berry?

— Most mi lesz?

— Nos — mondta Pursley, és megcsipkedte a bőrt az orra alatt —, önt most két barátjával együtt le fogják tartóztatni.

— Igen?

Pursley az órájára nézett. Aranyból volt, a számlapot körben gyémántokkal rakták ki, az oldalán pedig nagy türkizkövek voltak.

— Úgy öt percen belül. Úgy intézzük, hogy hat körül legyen az első sajtótájékoztató. Megfelel önöknek, vagy előbb inkább ennének valamit? Hozathatunk valamit önöknek.

— De hiszen le fognak tartóztatni minket!

— Óvadék, Berry. Hallott már az óvadékról? Holnap reggel mindannyian szabadok lesznek. — Pursley Rydellre mosolygott.

— Nem lesz semmi bajunk, Mr. Pursley?

— Berry — mondta Pursley —, maga pácban van, fiam. És zsaru. És becsületes. Pácban van. Mély, átfogó, és bocsásson meg, hogy ezt mondom heroikus szarban. — Megveregette Rydell vállát. — A Pácbakerült zsaruk eljött magáért, fiam, és biztosíthatom, hogy valamennyien megússzuk a dolgot.

Chevette azt mondta, nincs kifogása a börtön ellen, de engedjék meg neki, hogy felhívjon San Franciscóban egy Fontaine nevű embert.

— Bárkit felhívhatsz, drágám — mondta Karen, és megtörölgette Chevette szemeit egy papírzsebkendővel. — Persze rögzíteni fogják a beszélgetést, de mi is kapunk belőle egy példányt. Hogy is hívták a barátodat, a fekete fiút, akit lelőttek?

— Sammy Sal — mondta Chevette Karen Pursleyre nézett.

— Jobb lesz, ha felhívjuk Jackson Cale-t — mondta.

Rydell elgondolkodott, hogy minek, hiszen ez a Jackson Cale egy fiatal fekete srác volt, aki újabban a tévéfilmekben szerepelt.

Aztán Chevette Rydellhez lépett, átölelte, egész testével hozzásimult, és ránézett az őrült-segg frizurája alól. Rydellnek tetszett a dolog, bár a lány szeme vörös volt, és folyt az orra.