Virtuálfény

1. Az óriások fénylő húsa

A futár az üveg—, argon—, préseltplasztik réteghez szorítja a homlokát. Elnézi ahogy a helikopter vadászó darázsként oldalazva befogja a várost — potroha alatt egy sima fekete fegyvergondolában a halál függ.

Órákkal korábban rakéták hullottak az északi külvárosra; hetvenhárman meghaltak, de a gyilkosságokért még senki sem vállalta a felelősséget. Ám itt a Lázaro Cárdenason a tükrös ziggurátok együtt lebegnek az óriások fénylő húsával, visszaverik az éjszaka álomzárótüzét a várakozó avenidák felé — megszokott dolog, vég nélküli világ.

Az ablakon túl a levegő minden fényforrást megérint egy halovány hepatikus fényudvarral, a barnás ragyogásba egy csipetnyi, alig észrevehető sárgás árnyalat lopakodik. Az éjszaka lencséjébe befészkelik magukat az emésztőkből behömpölygő bélsárhó száraz pelyhei.

A futár lehunyja a szemeit, és a klímaberendezés háttér-sziszegésére irányítja a figyelmét. Tokióba képzeli magát: ez a szoba a régi Imperial valamelyik új szárnyában van. Látja magát Chiyoda-ku utcáin, a nyöszörgő vonatok alatt. Vörös papírlámpák szegélyeznek egy szűk utcát.

Kinyitja a szemeit.

Mexico City még mindig a helyén van.

A nyolc üres palack, nyolc plasztik miniatúra, gondosan elrendezve áll a kávézóasztalon; japán vodka, „Viszlát Lazac”, a neve sokkal idegesítőbb, mint az utóíze.

A konzol fölötti monitoron, a krémszínű mozdulatlanságba dermedt ptichkák várnak rá. Amikor felveszi a távirányítót, éles arccsontjaik hullámzani kezdenek a szeme mögötti űrben. A fiúik a háttérből lépnek előre, és fekete bőrkesztyűt hordanak. Szláv arcok, előhívják egy gyermekkor elfelejtett szilánkjait: a fekete kanális bűzét, az eldübörgő vonat alatt remegő acél hangját, egy fagyos parkra néző lakás magas, régi mennyezetének képét.

Huszonnyolc perifériális kép keretezi a buzgón párosodó oroszokat. Az egyiken meglátja az alakokat, amik valami ázsiai komp füsttől fekete fedélzetén utaznak.

Kinyit egy újabb kis palackot.

A ptichkák most jól olajozott gépként bólogató fejjel elnyelik arrogáns, önimádó barátaikat. A kamera beállítási szöge a szovjet moziipart idézi.

A tekintete az NHK Időjárásjelentésre vándorol. Kansason egy alacsony nyomású front halad át. Mellette egy kísértetiesen nyugodt iszlám pasas fáradhatatlanul ismételgeti Isten neveit egy kalligráfiáról.

Vodkát iszik.

TV-t néz.

Éjfél után a Liverpool és a Florencia kereszteződésében egy fehér Lada hátsó üléséről kibámul a Zóna Rosára; frissen borotvált állán egy nanoporikus svájci gázálarc feszül.

Minden elhaladó arc maszkot visel; a szájak és az orrok szűrők alatt rejtőznek. Némelyik álarc a Halottak Napjának tiszteletére a vigyorgó cukor koponyák ezüstgyöngyös állkapcsaira emlékeztet. Bármilyen is a formájuk, a gyártóik mindig elismétlik velük kapcsolatban a szokásos, kétes, kötelező kijelentéseket a viroidokról.

Régebben eszébe jutott, hogy megszökik az egyformaság elől, talán felfedez valami szépséget vagy múló érdeklődést, de itt csak maszkos arcok vannak, meg a saját félelme, és a fények.

Egy ősrégi amerikai autó tép ki az Avenida Chapultepecből, befordul a sarkon; kólaszínű gyanta és poros tükörszilánkok fedik az egészet; csak a szélvédője látszik ki a koszos rétegből, de ez is fekete és üvegcsillogású. és legfeljebb olyan átlátszó, mint egy tintapaca; a férfit a naszád fegyver-gondolájára emlékezteti. Érzi, hogy ez a karnevál-szellem, ez a Cadillac, ez az olajfaló, ezüstmozaik köntösbe burkolózó relikvia fokozatosan felerősíti értelmetlen félelmét, ami lassan szilárd meggyőződéssé válik. Miért engedik meg, hogy még ez is beleokádja a mocskát az amúgy is elviselhetetlen levegőbe? Ki ül benne, ki gubbaszt a fekete szélvédő mögött? Remegve az elhaladó kocsi után néz.

— Az az autó… — Azon kapja magát, hogy előredől, és a sofőrje széles barna nyakához beszél, meg a hatalmas fülcimpákhoz, amelyek a szálloda ajándékboltjában látott agyagköcsög füleire emlékeztetik.

— El coche — mondja a sofőr, és hátrafordul. A futár csak most látja, hogy a fickó nem visel maszkot.

Még egyszer megpillantja a tükrös Cadillac-et, amin mielőtt eltűnik, még megvillannak az egyik nightclub rubinvörös lézerfényei.

A sofőr rábámul.

Szól a sofőrnek, hogy vigye vissza a szállodához.

Felriad a fémhangú álomból — valami európai repülőtér csempézett folyosóit látta; a háttérben elmosódott alakok végezték a beszállás néma rituáléját.

Sötétség. A klímaberendezés sziszegése.

A gyapjútakaró érintése. A telefonja a párna alatt. A forgalom hangjai, amit letompítanak a gázzal megtöltött ablakok. Minden feszültsége, minden félelme semmivé vált. Eszébe jut az átrium bár. Zene. Arcok.

Megérzi belső egyensúlyát, a ritka kiegyensúlyozottságot. A békéből ennyit ismer.

És, igen, a telefonja mellé dugva itt van a szemüveg. Előhúzza, és a Prága óta valahogy megmaradt bűnös gyönyörrel szétnyitja a szárait.

Majdnem egy teljes évtizede szerette már a nőt, bár nem ilyen mércével mérte az időt. De sohasem vett egyetlen új szoftvert sem, és a fekete plasztik keret egyre többet vesztett a fényéből. A címkéjén már olvashatatlanná vált a felirat, olyan sok ehhez hasonló szobában vette már elő, és annyit szorongatta éjszakánként.

Jó ideje azt szerette, ha a nő csendben van. Már nem helyezte be a sárguló audio-dugaszokat. Megtanulta, hogyan beszélhet hozzá, hogyan suttoghat neki, miközben előrepörgeti az unalmas bevezető részeket, és ahhoz a holdfényes, hegyes tájhoz ér, ami nem Hollywood, és nem Rio volt, hanem a kettő puhán fókuszolt digitális keveréke.

A nő mindig a kanyonhoz vezető út melletti fehér házban vár rá. Gyertyákkal. Borral. Mattfehér testén sötét gyöngyruha — a fekete gyöngyök olyan puhán és simán feszülnek a tökéletes fehérséghez, a combjaihoz, akár egy kígyó hasához a foltok.

A távolban a gyapjútakaró alatt a férfi kezei megmozdulnak.

Később, ahogy egy másik álom felé sodródik, a párnája alatt egyszer felbúg a telefon.

— Igen?

— Visszaigazoljuk a San Francisco-i járatra történt helyfoglalást — mondja valaki. Vagy egy nő, vagy egy gép. A férfi megérint egy gombot, feljegyzi a járatszámot, jó éjszakát kíván, majd a sötétítő függönyök mellett beszitáló fényben lehunyja a szemeit.

A nő fehér karjai a teste köré fonódnak. A szőkesége örökkévaló. A férfi elalszik.