Virtuálfény

3. Egy unalmas party

Chevette sohasem lopott, legalábbis nem más emberektől, és főleg nem akkor, amikor dolgozott. Csak egyszer tett kivételt, azon a mocskos hétfőn, amikor megfújta azt a nyamvadt napszemüveget. Akkor is csak azért csinálta a dolgot, mert utálta a pasit.

Úgy történt, hogy Chevette éppen egy kilencedik emeleti ablak mellett állt, és a nagyáruházak szürkesége mögött ívelő hidat nézte, amikor a férfi mögé lépett. Chevette-nek már majdnem sikerült megtalálnia a Bulldózeres lakását, ami feljebb, a régi kábelvasút mellett volt, amikor egy ujjbegy megérintette a meztelen hátát. A Bulldózeres dzsekije, meg a saját pólója alatt.

Chevette mindig ezt a dzsekit hordta, olyan volt ez a számára, mint valami páncél. Tudta, hogy az évnek ebben a szakában inkább nanoport kellett volna viselnie, de ő mégis mindig Bulldózeres régi lóbőrét húzta magára, aminek a hajtókájára kitűzte a saját vonalkódos Allied-jelvényét. Ahogy megfordult, hogy elüsse magától az ujjat, meglódultak a cipzárakon levő kis golyóláncok.

Véreres szemek. Egy arc, ami úgy nézett ki, mintha arra készülne, hogy elolvadjon. A férfi szájában egy rövid, vékony, zöldes szivar lógott, de nem volt meggyújtva. A fickó kivette a szájából a szivart, a végét egy kis pohárban lötyögő tiszta folyadékba dugta, majd bekapta, jól megszívta, és a lányra vigyorgott mellette. Mintha tudta volna, hogy Chevette-nek semmi keresnivalója sincs egy ilyen partyn, de még a Gearyn túl levő piszok drága szállodákban sem.

Azon a napon ez volt az utolsó menete; egy csomagot kellett kivinnie egy ügyvédnek. A Lebujnegyed örökké égő szeméttüzei mellett kellett elhaladnia. A tüzek körül a reménytelenül szerencsétlenek és elveszettek kuporogtak. Az arcukat megvilágította a pici üvegpipák halvány fénye. A szemükben az a szörnyű és féktelen vágy és elégedettség csillogott. Chevette-nek mindig végigfutott a hátán a hideg, ha látta őket.

A Morrisey földalatti, visszhangzó parkolójában lezárta és beriasztózta a bicaját, és a személyzeti liften felment a haliba, ahol a biztonsági őrök megpróbálták elvenni tőle a csomagot. Persze nem hagyta. Senkinek sem adta volna át, csak annak a bizonyos Mr. Garreaunak, a 808-asból, akinek a neve a címzésen szerepelt. Az őrök végighúztak egy szkennert az Allied-jelvénye vonalkódján, megröntgenezték a csomagot, elhúztak a lány előtt egy fémdetektort, utána intettek neki, hogy szálljon be egy rózsaszínű tükrökkel keretezett, bronzlemez-berakásos liftbe.

Chevette így aztán felment a nyolcadikra. A folyosó olyan csendes volt, mint egy erdő valami álomban. Megkereste Mr. Garreau-t. A férfi fehér inget viselt, a nyakkendőjének pedig olyan színe volt, mint a frissen olvasztott ólomnak. Úgy írta alá az elismervényt, hogy nem nézett a lány szemébe, azután a csomaggal a kezében becsukta az ajtót. Chevette a háromjegyű bronzszámra bámult, és a tükörfényesre polírozott nullába nézve megigazította a haját. Hátul elég szépen meredezett, de elöl már nem állt valami jól. A tüsik már túl hosszúra nőttek, és egy kicsit elvékonyodtak. Visszament a folyosó elejére; Bulldózeres dzsekijén minden lépésnél megcsörrentek a fémbigyók, Chevette vadiúj rohamosztagos bakancsa belemélyedt az ázott terrakotta-színű, frissen por szívózott szőnyegpadlóba.

Amikor kinyílt a lift ajtaja, kiesett rajta egy japán lány. Vagyis majdnem kiesett. Chevette a hóna alá nyúlt, és az ajtóhoz támasztotta.

— Hol a buli?

— Ne tőlem kérdezd — mondta Chevette.

— Kilencedik emelet! Nagy party!

A lány szeme egyetlen pupilla volt, loknis haja olyan fényes, akár a plasztik. így aztán Chevette azon kapta magát, hogy az egyik kezében egy valódi francia borral megtöltött, valódi üveg borospoharat tart, a másikban pedig egy olyan kicsi szendvicset, amihez hasonlót még nem látott, és hogy azon tűnődik, mennyi időbe telik még, mire a hotel komputere felfedezi, hogy még nem hagyta el az épületet. Persze nem volt valószínű, hogy éppen ezen a helyen keresnék, mert valaki igencsak sok pénzt lerakhatott, hogy egy ilyen partyt rendezzen.

Elég privát jellegű buli lehetett, mert Chevette látta, hogy egy elsötétített fürdőszobában páran fújtüveg csövekből jeget szívnak; a helyiség előtt egy kékesen remegő, ipari erősségű lámpa fénye világította meg felszálló puha füstpamacsokat.

A party nem csak egy szobában folyt, hanem egy sor egymásba nyíló helyiségben. Rengeteg ember volt mindenhol, főleg férfiak, akik olyan négygombos zakót, meg öltönyt viseltek, meg kemény-nyakú inget, de nyakkendőt nem kötöttek, csak egy kis drágaköves bross tűztek a gallérjukhoz. A nőkön olyan ruhák voltak, amilyeneket Chevette még csak a magazinokban látott. Gazdag emberek voltak, annak kellett lenniük, meg külföldiek. Igaz, a gazdagok is sokszor olyanok, mintha külföldiek lennének.

Chevette végül egy hosszú, zöld díványon vízszintesbe helyezte a japán lányt. A csaj elaludt, és horkolt; biztonságban volt, csak az a veszély fenyegette, hogy valaki esetleg ráül.

Ahogy körülnézett, Chevette látta, hogy nem ő az egyetlen alulöltözött helybéli, akinek valahogy sikerült bejutnia. A fürdőszobában például volt egy pasas — bár ő elég extrém esetnek látszott —, aki egy nagy sárga Bic-et villogtatott, hogy tüzet adjon azoknak, akik rá akartak füstölni egy kicsit. Aztán volt egy pár csaj, akiken látszott, hogy a Lebujnegyed pillangói, de tulajdonképpen ennyien képviselték a hazai színeket.

Azután a képébe mászott az a seggfej, seggrészegen elvigyorodott, és Chevette a tenyerébe vette a kis bicskáját — ezt is Bulldózerestül kérte kölcsön. A pengéjén volt egy kis mélyedés, amibe az ember bedughatta a hüvelykujja hegyét, így fél kézzel is ki lehetett nyitni. A penge nem volt hosszabb félarasznál, de széles volt, akár egy leveseskanál, piszok éles, és kemény. Bulldózeres azt mondta róla, hogy bonckés, mert a tulajdonképpeni vágófelülete kétszer olyan hosszú, mint maga a penge.

— Azt hiszem, nem érzi jól magát — mondja a férfi. Európai, de a lány nem tudja eldönteni, milyen fajta. Nem francia és nem is német. A bőrdzsekije is európai, de Bulldózeresének nyomába sem ér. Valami vékonybőrű állatból csinálták, aminek az irhája olyan, mint a vastag selyem. Dohányszínű. A lánynak eszébe a Bulldózeres szobájában levő megsárgult gerincű magazinok szaga; némelyik annyira régi, hogy a képek különböző árnyalatú szürkére fakultak benne — éppen olyan színük van, mint időnként a városnak a hídról nézve.

— Egész jól voltam, míg maga elő nem került — mondja Chevette, és arra gondol, ideje lenne meglépni. Ez a pasas nem sok jót jelenthet.

— Árulja el — mondja a férfi, és feltűnően végigméri a lány dzsekijét, a pólóját, meg a biciklisnadrágját —, milyen szolgáltatásokat kínál.

— Most a baszásra gondol?

— Pontosan — mondja a férfi, és átmutat a szoba másik felében ácsorgó lebujnegyedi lányokra. — Gondolom, maga valami érdekesebbet kínál — a nyelve nedvesen formázza a szavakat — mint az a kettő.

— Bassza meg őket — mondja Chevette. — Én küldönc vagyok.

A pasas meglepődik; a lány kijelentése túljutott a részegségén, és felbosszantotta. Azután hátraveti a fejét, és úgy nevet, mintha ez lenne a világ legjobb vicce. Alany egy pillantást vet a rengeteg, nagyon fehér, és nagyon drágának látszó fogra. Bulldózerestül azt hallotta, hogy a gazdag emberek nem rakatnak fémet a fogaikba.

— Valami vicceset mondtam? A seggfej megtörli a szemeit.

— Nem, de van bennünk valami közös. Maga és én…

— Kétlem.

— Én is küldönc vagyok — mondja a férfi.

Chevette úgy látja, a fickó vért izzadna, mire felpedálozza magát egy kisebb emelkedőre.

— Futár — mondja a férfi, mintha ezzel a saját eszébe juttatna valamit.

— Akkor tekerjen tovább — mondja a lány, és megkerüli a pasast, de a következő pillanatban kialszanak a fények, beindul a zene, és megszólal a Chrome-Koran száma, az „Ő az Isten barátnője”. Chevette eléggé odavolt a Chrome-Koranért; amikor egy kis löketre volt szüksége a pedálozáshoz, mindig őket kapcsolta be a biciklijén. Most is mozog a ritmussal, mindenki táncol, még a jégszívók is, a fürdőszobában.

A seggfej közben elment, de Chevette legalábbis megfeledkezik róla, mert észreveszi, hogy mennyivel jobban néznek ki ezek az emberek, amikor táncolnak. Azon kapja magát, hogy egy lánnyal szemben mozog. A lányon bőr szoknya, és ezüstorrú csinos kis fekete bakancs van. Chevette elvigyorodik; a lány visszavigyorog.

— A városból való vagy? — kérdezi a lány, az „Ő az Isten barátnője” végén, és Chevette egy pillanatig arra számít, hogy azt is megkérdi, hogy városi küldönc-e. A lány — inkább nő — idősebb, mint Chevette gondolta; a húszas évei végén jár talán, de egészen biztos, hogy nála idősebb. Jól néz ki, mégsem csicsás; sötét szemek, sötét, rövid haj. — San Franciscóból?

Chevette bólint.

A következő szám öregebb, mint ő; Chevette arra tippel, hogy az a fekete srác énekli, akiből fehér lett, azután szétesett az arca. A poharát keresi a többi között, de mind egyformának látszik. A japán baba eltáncol mellette, röpködnek a loknijai, nem ismeri fel Chevetteet, ahogy a szemébe néz.

— Cody San Franciscóban mindig megtalálja, amire szüksége van — mondja a nő. A hangjában fáradtság bujkál, de az ember mégis érzi, hogy azt hiszi, remek a buli. Német, gondolja Chevette az akcentusa hallatán.

— Ki?

A nő felvonja a szemöldökeit.

— A házigazdánk — mondja, de máris szélesen, könnyedén elvigyorodik.

— Én csak úgy betévedtem…

— Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt! — A nő nevet.

— Miért?

— Mert akkor csak úgy ki is mehetnék.

— Nem tetszik? — Ahogy közelebb ér a nőhöz, megérzi rajta a drága illatot. Chevette hirtelen aggódni kezd, hogy neki milyen szaga lehet a bringán töltött nap után, zuhany nélkül. De a nő megfogja a könyökét, és félrevonja.

— Te nem ismered Codyt?

— Nem. — Chevette meglátja a részeget, a seggfejet; a szomszédos, még kivilágított szoba ajtajában áll, és őt nézi. — Azt hiszem, most már el kell mennem. Oké?

— Nem kell. Kérlek. Irigyellek, amiért te megteheted.

— Német vagy?

— Lombardiai.

Chevette tudja, hogy ez az egykori Olaszországban volt. Az északi részén.

— Ki ez a Cody?

— Cody imádja a partykat. Cody imádja ezt a partyt is. Ez a buli már több éve tart. Amikor nem itt rendezi meg, akkor Londonban, Prágában, Makaón…

Egy fiú furakszik át a tömegen egy tálcányi teli pohárral. Chevette úgy látja, nem a hotel alkalmazottja. Kemény fehér inge már nem is olyan kemény; végig kigombolta, az ing szárnyai lazán lógnak róla. Chevette látja, hogy az egyik mellbimbóján egy olyan acél kézisúlyzóra hasonlító kis izé van keresztülszúrva. A fiú felhajtotta a keménygallérját, ami úgy veszi körül a fejét, mint valami lecsúszott glória. Amikor előrenyújtja a tálcát, a nő elvesz egy pohár fehérbort. Chevette megrázza a fejét. A tálcán egy tablettákkal teli fehér tálka is van. Chevette úgy látja, valami drog lehet.

A fiú Chevette-re hunyorít, és továbbmegy.

— Furcsának találod? — A nő megissza a borát, és a válla fölött hátrahajítja az üres poharat. Chevette hallja, ahogy az üveg széttörik.

— Hm?

— Cody partyját.

— Igen. Azt hiszem. Úgy értem, én csak betévedtem…

— Hol laksz?

— A hídon. — Várja a nő reakcióját. A vigyor szélesebbé válik.

— Igazán? Az olyan… titokzatos. Szeretnék átmenni, de oda nem szerveznek kirándulásokat, és azt mondják, veszélyes…

— Nem az — mondja Chevette, és habozik. — Csak ne… öltözz fel ennyire. Oké? De nem túl veszélyes. Még annyira sem, mint itt a szomszédság. — A hordókba rakott égő szemét körül állókra gondol. — Csak ne menj ki a Kincses Szigetre. És ne próbálj lemenni Oaklandig. Maradj végig a tűzszüneti oldalon.

— Te szeretsz ott lakni?

— A francba, igen. Máshol nem is laknék. A nő elmosolyodik.

— Akkor azt hiszem, szerencsés vagy.

— Hát — mondja Chevette, és hülyén érzi magát. — Mennem kell.

— Maria a nevem…

— Chevette. — Előrenyújtja a kezét. Neki is majdnem ugyanez a másik neve. Chevette-Marie.

Kezet ráznak.

— Viszlát, Chevette.

— Klassz party, oké?

— Ez a party nem klassz.

Chevette megrántja Bulldózeres dzsekijének széles vállait, bólint a Maria nevű nőnek, és nekilát, hogy keresztülvergődjön a tömegen, ami valahogy sokkal nagyobb, mint korábban — mintha folyamatosan érkeznének annak a bizonyos Codynak a barátai. A lány észreveszi, hogy a vendégek többsége japán; mindegyiken komoly öltöny van, a feleségeik, vagy titkárnőik, vagy akármijeik pedig mind gyöngyöket viselnek. A jelek szerint azonban mindez nem gátolja meg őket abban, hogy belemerüljenek a hangulatba. Ahogy az emberek egyre jobban megszédülnek, a buli egyre hangosabb. Mindent belengenek a szokásos party-zajok, a zsongás, az egymáshoz koccanó poharak csilingelőse, és Chevette már a lehető leghamarabb el akar tűnni a színről.

Egyszercsak a fürdőszoba ajtaja előtt találja magát, ott, ahol a jégszívókat látta. Az ajtó most csukva van. Pár francia áll előtte; franciául beszélnek és nevetnek és hadonásznak, de Chevette jól hallja, hogy odabent valaki éppen hány.

— Szabad? — kérdi egy csokornyakkendős, őszülő, kefefrizurás férfitól, elnyomakszik mellette, és közben kidönti az itala egy részét. A férfi utánaszól, de franciául beszél.

Klausztrofóbiája támad; akkor szokott ilyesmit érezni, amikor néha egy-egy irodában meg kell várnia, hogy a recepciós csaj átadjon neki valamit. Akkor közben mindig a fel s alá járkáló embereket nézi, és azon tűnődik, hogy csinálnak-e egyáltalán valamit, vagy csak sétálgatnak. Vagy az is lehet, hogy a bor ártott meg neki egy kicsit, mert egyébként nem iszik valami gyakran. Igen, hátul a torkában most már érzi is az ízét…

És hirtelen előtte áll a részege, az európaija, a meggyújtatlan szivarjával; izzadt homloka túl közel van az egyik dülledt szemű, távolról sem ijedt arcú lebujnegyedi lány arcához. A fickó a sarokba szorította a lányt. És mindenki összepréselődik, de már közel az ajtó, a folyosó és a szabadság. Chevette azon kapja magát, hogy egy másodpercre a férfi hátához nyomja valaki. A pasast még ez sem zavarja meg abban, hogy tovább szarakodjon azzal a csajjal; nem, de a könyöke keményen Chevette bordái közé feszül, ahogy megpróbál helyet csinálni magának.

És Chevette lenéz, és meglátja, hogy valami kikandikál a dohányszínű bőrdzseki zsebéből.

Azután az a valami máris a kezében van, aztán a bicajosnadrágja elejében, és kilép az ajtón, és a seggfej semmit sem vett észre.

Ahogy a váratlanul csendes folyosón a lift felé közeledik, a party zajai egyre jobban elhalkulnak mögötte. Futni akar, meg nevetni is, de valamiért egyre rémültebbé válik.

Séta.

Elhalad a party egymásra rakott tálcái, koszos poharai és tányérjai mellett.

Eszébe jutnak a hallban ácsorgó biztonsági őrök.

Az a tárgy lejjebb csúszik a nadrágjában.

A folyosóról nyíló másik folyosón meglátja a személyzeti liftet. Az ajtaja nyitva. Hívogató. Egy közép-ázsiai srác van benne, meg egy festékfoltos acélkocsi, rajta széles, négyszögletes tárgyak — biztos TV készülékek. A fiú arca csupa pofacsont, szemei keskenyek, a haja magasan felborotválva, a feje tetején majdnem függőlegesen áll, az ilyen kölykök szeretik ezt a fazont. A jelvényét szürke, tiszta munkásinge elejére csíptette, a nyakában egy piros nylon zsinóron egy VirtuFax lóg.

— Alagsor — mondja Chevette.

A srác faxa felberreg. Felemeli, megnyomja a gombot, és belenéz a szemfonjába. Chevette úgy érzi, mintha a nadrágjába dugott valami hatalmasra duzzadna. A fiú visszaejti a mellére a faxot, a lányra pislog, és megnyomja a B-6 jelű gombot. A lift ajtaja döngve bezárul, és Chevette lehunyja a szemeit.

A fülke rézsútos lemezekkel kirakott falának dönti a hátát. A legszívesebben Bulldózeres lakásában lenne, és a kábelek nyikorgását hallgatná. A padló ott egy réteg olyan élére állított vacakból van; az acélsínben futó kábel legteteje középen feltüremkedik; Bulldózeres azt mondta, 17.464 drót van benne. Mindegyik olyan vastag, mint egy ceruza. Ha az ember hozzászorítja a fülét, és jó a széljárás, hallani lehet, hogy az egész híd énekel.

A lift megáll, de hiába. Amikor az ajtó szétnyílik, senki sem áll előtte. Chevette a legszívesebben újra megnyomná a B-6-os gombot, de rákényszeríti magát, hogy megvárja, míg a faxos fiú megérinti helyette.

A fiú megnyomja a gombot.

A B-6 nem a garázs, ahová már oly nagyon szeretne lejutni, hanem egy százéves betonlabirintus. A padlója aszfaltpanelekből van, a mennyezeten vasbilincses régi csövek. Amíg a fiú a kocsija egyik kerekével piszmog, Chevette kislisszol mellette a liftből.

Egy rakás hűtőszekrény, meg vagy ötven porszívó áll a számozott energiatöltő állomásokon; összecsavart szőnyegpadlótekercsek hevernek farönkökként gúlába rakva. Itt-ott munkaruhás emberek, némelyikük konyhafehérben, de Chevette megpróbál hivatalosan viselkedni, és reméli, hogy elhiszik róla, hogy csak egy küldeményt hozott házhoz.

Talál egy keskeny lépcsősort, és felmegy rajta. A levegő forró és állott. A mozgásszenzorok minden lépcsőfordulóban felkapcsolják előtte a lámpákat. Úgy érzi, mintha összepréselné az épület súlya.

De a bringája ott van, a B-2-es szinten, egy göcsörtös betonoszlop mögött.

— El innen — mondja a bicaj, amikor Chevette öt lábnyi távolságban tőle. Nem olyan hangosan beszél, mint egy autó, de fenyegető a hangja.

A rásprézett álrozsdaréteg, és a művészien rátekert ezüst szigetelőszalagcsíkok alatt rejlő papírmagvú karbonbevonatú váz geometriája láttán Chevette combja megremeg. A bal kezét átcsúsztatja az ülés mögötti személyfelismerő hurkon. Egy halk zik, és a fékzárak kieresztenek. Chevette felül a bicajra.

Még sohasem érezte magát jobban, mint amikor felpedálozik az olajfoltos rámpán, és kijut az épületből.