Az IntenSecure minden harmadik műszakban rendbetetette a kocsijait, — egy hatalmas, speciális autómosóban intézték a dolgot, Colby mellett — pedig a húsz réteg kézzel felvitt nedves, szalmasárga viaszréteg miatt az ember nem is koszolhatta össze őket igazán.
Azon a novemberi estén, amikor a Vágyköztársaság megszüntette fegyveres járőri karrierjét, Berry Rydell a kelleténél egy kicsit korábban érkezett.
Szerette az autómosó szagát. A mosóautomatába valami rózsaszínű anyagot szórtak, ami leoldotta a kocsikról az utakon rájuk rakódott koszréteget — ennek a szaga egy nyári munkát juttatott eszébe, amit Knoxwille-ben vállalt az utolsó iskolaév után. A meló annyi volt, hogy kint a Jefferson Davis-en le kellett vakarniuk a régi Safeway házait. Az építészek azt akarták, hogy tiszták legyenek a salakbeton falak — a legtöbbjük valóban szürke volt, de a panelek illesztésében, meg a repedésekben itt-ott maradt egy kevés a régi rózsaszín festékből. Az építészek különben Memphisből érkeztek, állandóan fekete öltönyt, meg fehér gyapjúinget hordtak. Az ingük biztos többe került, mint az öltönyük, de legalább ugyanannyiba. Nyakkendőt sosem kötöttek, és nem gombolták ki az ingük legfelső gombját. Rydell akkor arra gondolt, minden építész így öltözködik. Most, hogy L.A.-ben lakott, már tudta, hogy tényleg így van. Véletlenül kihallgatta, hogy az egyik pasas elmagyarázza a munkavezetőnek, hogy amit ők csinálnak az nem más, mint az anyagszerkezet kitétele az idő próbájának. Rydell arra gondolt, hogy ez hülyeség, de tetszett neki az elnevezés — úgy hangzott, mint az, ami a TV-ben mutogatott, utcára kitett vénemberekkel szokott történni.
A lényeg azonban az volt, hogy több ezer négyzetlábnyi felületről le kellett kaparni azt a szaros régi festéket azokról a szaros salakbeton tömbökről. Egy hosszú rozsdamentes rúd végére szerelt oszcilláló szórófejjel csinálták a dolgot. Ha úgy gondolták, hogy a munkavezető nem figyeli őket, megcéloztak egy másik srácot, és a szórófejből kispriccelt harminc láb hosszú szivárvánnyal le lehetett mosni róla a napkrémet. Rydell és a barátai mind valami színes krémet kentek magukra, így jól lehetett látni, hogy a célpont testét hol van még valami lemosandó folt. A sok szórakozás miatt Rydellt Buddy Criggerrel együtt kirúgták. Bánatukban átmentek a Jeff Davis másik végére, besöröztek, és Rydell azzal a Key West-i lánnyal töltötte az éjszakát. Életében akkor aludt először nővel.
Most pedig itt volt, Los Angelesben, és egy hatkerekű, húsz réteg, kézzel felhordott lakktól csillogó Hotspur Huszárt lovagolt. A Huszár egy páncélozott Land Rover volt, egyenes úton száznegyven mérfölddel is ment — persze csak akkor, ha az ember talált egy elég hosszú egyenes útszakaszt, ahol felpörgethette. Hernandez, Rydell műszakvezetője szerint az ember nem bízhat meg semmiben, amit az angolok csináltak, és nagyobb egy kalapnál; főleg akkor nem, ha azt akarja, hogy tényleg működjön a cucc, amikor szükség van rá. Hernandez szerint az IntenSecure jobban tette volna, ha izraeli, vagy legalább brazil kocsikat vesz. Különben is: ki találhatta ki, hogy Ralph Lauren egy tankot tervezzen?
Rydell nem tudta, de ez az állandó mosatás már tényleg sok volt. Azzal magyarázta, hogy a fejesek valószínűleg azt akarják elérni, hogy az embereknek azok a nagy barna United Parcel kamionok jussanak eszükbe a kocsikról, de közben azt is szerették volna, hogy valami olyasmire hasonlítsanak, amit az episzkopális templomokban lehet látni. Hogy ne legyen túl sok aranyozás a logón. Hogy egy kicsit visszafogott legyen az egész.
Az autómosóban főleg mongol emigránsok dolgoztak, akik nemrég jöttek át, és csak nehezen jutottak munkához. Munka közben azon a hülye torokhangon énekeltek — Rydell szerette hallgatni őket. Arra nem jött rá, hogy csinálják; a hangjuk olyan volt, mint a levelibékáké, csakhogy ezek egyszerre két hangot eresztettek ki magukból.
A mongolok a kocsi oldalán levő krómozott dudorokkal pepecseltek. A bigyók tulajdonképpen elektromos tömegoszlató rudak voltak, és csak azért krómozták le őket, hogy jobban nézzenek ki. A Knoxville-i zavargáselhárító kocsikat is ellátták elektromos készülékekkel, de ott az öntözőrendszert is hozzákötötték, ami benedvesítette a tüntetőket. Az a módszer sokkal keményebb volt.
— Itt írd alá — mondta a műszakvezető. Csendes, fekete srác volt, Andersonnak hívták. Nappal orvostanhallgató volt, és mindig úgy nézett ki, mintha két napja nem aludt volna.
Rydell elvette a tömböt és a fénytollat, és aláírta a szignóplakettet. Anderson átadta neki a kulcsokat.
— Pihenned kéne egy kicsit — mondta Rydell. Anderson fáradtan elvigyorodott. Rydell a Stukkerfejhez lépett, és deaktiválta az ajtóriasztót.
Belül, a szélvédő fölötti lemezre valaki zöld filctollal ráírta, hogy „Stukkerfej”. A név ezután rajtamaradt a kocsin, de csak Sublettnek tetszett. Sublett texasi volt, annak idején valami nyomorult lakókocsitáborban élő videó-szektától lépett meg. Azt állította, hogy az anyja be akarta zsuppolni a seggét a gyülekezetbe — senki sem tudta, hogy ez alatt pontosan mit ért.
Sublett nem szívesen beszélt a dologról, de Rydell gyanította, hogy azoknak az embereknek a videó nem volt más, mint az Úr kedvenc kommunikációs eszköze, a monitort pedig amolyan folyamatosan égő csipkebokornak tartották.
— Az Úr benne van a részletekben — jelentette ki egyszer Sublett. — Csak nagyon közelről kell nézned, hogy észrevedd.
Bármilyen formája volt ennek hitnek, az egyszer biztos volt, hogy Sublett jobban rajongott a televízióért — főleg azokat a csatornákat bámulta, amik csak, és kizárólag régi filmeket játszottak —, mint bárki más, akivel Rydell valaha találkozott. Sublett egyszer azt mondta, hogy az egyik japán rémfilmben nevezték Stukkerfejnek a robottankot. Hernandez szerint maga Sublett írta fel a kocsira a nevet, de Sublett ezt tagadta. Hernandez párszor rászólt, hogy vakarja le a feliratot, de Sublett rá se hederített. A zöld filctollal írt betűk a helyükön maradtak. Rydell mindenesetre biztos volt benne, hogy Sublett túlságosan tiszteli a törvényeket ahhoz, hogy bármilyen vandálkodásra képes legyen. A filctoll tintája különben is megölte volna Sublettet.
Sublettnek komoly allergiái voltak. Egy csomó olyan tisztítószer, meg oldat volt, amitől rohamot kapott — még arra sem lehetett rávenni, hogy akár egyszer belépjen a kocsimosóba. Az allergiái fényérzékennyé tették, ezért tükrös kontaktlencséket kellett hordania. Ezekkel, meg fekete IntenSecure egyenruhájával és száraz szőke hajával úgy nézett ki, mint valami Klan-seggű náci robot. A Sunset bizonyos üzleteiben ez bizonyos problémákat okozhatott — elég nehezen hitték el neki, hogy csak egy kis ásványvizet, vagy Coke-ot akar venni. Rydell azonban mindig örült, ha Sublettel lehetett egy műszakban, mert keresve sem lehetett volna nála érzőbb szívű bérzsarut találni. És még őrült sem volt. Rydell számára mindkét tulajdonság előnyösnek számított. Hernandez szerint DélCal-ban még azt is komolyabban megvizsgálták, hogy ki lehet fodrász, és ki nem.
Az IntenSecure komolyabb beosztású munkatársai között sokan voltak, akik korábban — csakúgy, mint Rydell — valamilyen rendőri munkát végeztek. Némelyikük a Los Angeles-i rendőrségnél szolgált. Ha a cég szabályzata nem mondta volna ki, hogy az alkalmazottak nem hordhatnak maguknál kézifegyvert, az emberek teleaggatták volna magukat gyilokszerszámokkal. Az öltözők bejáratában fémdetektorokat helyeztek el, és Hernandez fiókja általában tele volt az elkobzott tőrökkel, kábítópisztolyokkal, boxerekkel, csizmaszár-késekkel, meg egy halom olyan holmival, amit a jelzőberendezés kiszúrt. Mint péntek reggelenként egy Dél-Miami-i középiskolában. Hernandez a műszak után mindenkinek mindent visszaadott, de amikor az embereknek hívásra kellett menniük, csak a Glockjaikat meg a puffogtatókat vihették magukkal.
A Glock szabvány rendőrségi darab volt, legalább húsz éves típus; az IntenSecure azoktól a rendőrőrsöktől vásárolt össze egy kamionra valót, amiknek tellett arra, hogy áttérjenek a hüvely nélküli muníció használatára. Aki komolyan vette a szabályzatot, az a plasztikpisztolytáskában tartotta a Glockját, a pisztolytáskát pedig hozzászigetelőszalagozta a kocsi középső konzoljára. Amikor valakinek hívásra kellett mennie, az pisztolytáskástól levette a konzolról a stukkert, és hozzátapasztotta az egyenruhán külön erre a célra elhelyezett tépőzárhoz. Elvben a kocsin kívül csak akkor lehetett az embereknél fegyver, ha ténylegesen intézkedtek.
A puffogtató nem is számított lőfegyvernek, legalábbis a törvény szerint nem, de egy közelről leadott pörkölés bárki arcát lerágta volna. Izraeli zavargáselhárító készülék volt, sűrített levegővel működött, és ujjnyi vastag, újrafeldolgozott gumiból készül kockákat nyomott ki magából. Úgy nézett ki, mintha egy rohamfegyver, meg egy ipari szegecselőpisztoly keveréke lenne, csak éppen élénksárga plasztikból készült. Ha az ember meghúzta a ravaszt, egymás után köpte ki magából a gumilövedékeket. Ha valaki értett a használatához, még egy utcasarkon is be tudott lőni vele: elég volt ha úgy célzott, hogy a lövedékek egy sima felületre vágódjanak, és onnan rápattanjanak a célra. Közvetlen közelről egy sorozattal egy rétegelt falemezt is ketté lehetett vágni vele, de harminc lépésnyi távolságból is komoly sebeket okozott. Azért kellettek, mert elméletben az ember úgysem sűrűn találkozott össze fegyveres bűnözőkkel, és a puffogtató használatával a bérzsaru kevesebb kárt tudott okozni a kliensben, vagy a kliens tulajdonában. Ha azonban mégis fegyveresekkel kellett elbánni, ott volt a Glock. A cég elméletében az már nem szerepelt, hogy a bűnözők valószínűleg hüvelynélkülivel lövöldöznek, és az sem, hogy a komolyabban felszerelkezett rosszfiúk igencsak kemények, narkósok, embertelenül gyorsak, és általában pszichopaták.
Knoxwille-ben rengeteg narkós pszichopata volt. Az egyik miatt Rydellt felfüggesztették. Egyszer be kellett törnie egy lakásba, amiben egy Kenneth Turvey nevű géplakatos a barátnőjét, meg két kissrácot tartott fogva. Turvey mindenáron az elnökkel akart beszélni. Fehér volt, vézna, egy hónapja nem fürdött, és a mellére rá volt tetoválva az Utolsó Vacsora. Egészen friss tetkó volt; még nem gyógyultak be a hegek. Az alvadt vérréteg alatt Rydell meglátta Jézust — nem volt arca. Az apostoloknak sem volt.
— A francba! — mondta Turvey, amikor meglátta Rydellt. — Én csak az elnökkel akarok beszélni. — Meztelenül, keresztbe tett lábakkal ült a barátnője díványán. Az ölében egy hosszú, szigetelőszalaggal teleragasztgatott, pipához hasonló valami hevert.
— Megpróbáljuk elhozni magának az elnöknőt — mondta Rydell. — Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig tart, de be kell tartanunk a szolgálati utat.
— Az Isten verje meg! — mondta Turvey fáradtan. — Hát senki sem érti meg, hogy engem az Úr küldött? — A hangja nem volt különösebben dühös, inkább csak fáradt. Rydell az egyik nyitott ajtón át benézett a lakás egyetlen hálószobájába. Turvey barátnője a hátára fordulva a padlón feküdt, az egyik lába töröttnek látszott. Rydell nem látta az arcát, de azt igen, hogy nem mozog. Hol lehetnek a kölykök?
— Az meg mi? — kérdezte Rydell, és a Turvey ölében fekvő tárgyra mutatott.
— Egy puska — felelte Turvey. — Éppen erről kell beszélnem az elnökkel.
— Még sosem láttam ilyen puskát — mondta Rydell. — Mit lehet kilőni belőle?
— Grapefruit konzerveket — mondta Turvey. — Kemény, mint a beton.
— Nem hülyéskedsz?
— Nézd meg — mondta Turvey, és a vállához emelte a tárgyat. Volt valami bonyolult elsütőszerkezete, meg valami krokodilcsipeszhez hasonlító ravasza. Két hajlékony cső vezetett ki belőle. Rydell azt is látta, hogy hova: a padlón, a dívány mellett egy nagy kanna állt. Gázolaj volt benne.
Rydell a barátnő poros poliészter szőnyegén térdelve figyelte a cső mozgását. Olyan vastag volt, hogy bele tudta volna dugni az öklét. Végignézte, ahogy Turvey kiválaszt egy célpontot, és a nyitott ajtón keresztül a hálószobában levő beépített szekrényre céloz.
— Turvey — hallotta a saját hangját. — Hol vannak azok az istenverte kölykök?
Turvey megmozdította a csipesz-ravaszt, és egy gyümölcslé-konzerv méretű lyukat ütött a beépített szekrény ajtajára. A kölykök odabent voltak. Valószínűleg sikítoztak, de Rydell nem emlékezett rá, hogy hallotta. Később az ügyvédje arra hivatkozott, hogy abban a pillanatban nem egyszerűen süket volt, hanem szonikusan indukált catalepsiát kapott. Turvey találmánya csak pár decibellel volt halkabb, mint a tömegoszlató kábítógránát. De Rydell nem emlékezett rá. Arra sem emlékezett, hogy fejbe lőtte Kenneth Turveyt. Semmire sem emlékezett. A kórházban tért magához. Bement hozzá egy nő a Pácbakerült zsaruktól — ez volt Rydell kedvenc show-műsora — de azt mondta, addig nem beszélhetnek, míg nem tárgyal Rydell ügynökével. Rydell közölte, hogy neki nincs ilyesmije. A nő azt felelte, hogy tudja, de egy ügynök nemsokára fel fogja hívni.
Miközben a kórházban feküdt, Rydellnek egyfolytában az járt a fejében, hogy valamikor az apjával mindig megnézte a Pácbakerült zsarukat.
— Egyáltalán miféle pácról van szó? — kérdezte végül. A nő elmosolyodott.
— Bármi is legyen, Berry, valószínűleg nagy lesz a gond. Rydell a nőre pislantott.
— Hogy hívják?
— Karen Mendelshon — felelte a nő. Nem úgy nézett ki, mintha Knoxville-ből, vagy Memphisből érkezett volna.
— Maga a Pácbakerült zsaruktól jött?
— Igen.
— És mit dolgozik nekik?
— Ügyvéd vagyok — mondta a nő. Rydell addig még egyszer sem találkozott ügyvéddel, de azután az eset után elég sok dolga akadt velük.
A Stukkerfej monitorai jellegtelen folyékony kristály lapok voltak. Amikor Rydell bedugta a kulcsot, beütötte a biztonsági kódot, és elindított egy rendszerellenőrzést, életre keltek. A hátsó lökhárító alatt elhelyezett kamerákat szerette a legjobban: piszok könnyűvé tették a parkolást; az ember pontosan láthatta, hogy merre tolat. Amíg az autómosóban volt, nem jöhetett létre az összeköttetés a Halálcsillaggal — az épületben túl sok volt az acél, és különben is Sublett munkája volt, hogy a fejszettjén keresztül tartsa a kapcsolatot az ilyesmikkel.
Az IntenSecure pihenőjében kiragasztottak egy feliratot, hogy a cég megtiltja, hogy bárki Halálcsillagnak nevezze a Halálcsillagot, mégis mindenki, még a Los Angeles-i rendőrség is ezen a néven emlegette. A hivatalos elnevezése Dél-Californiai Geoszinklinikális Rendfenntartó Szatellit volt.
Rydell a műszerfal monitorait figyelve óvatosan kitolatott az épületből. A Stukkerfej iker kerámiahajtóművei elég újak voltak ahhoz, hogy viszonylag halkan működjenek; Rydell még a nedves betonpadlón végiggördülő kerekek surrogását is jól hallotta.
Sublett az épület előtt várt; ezüst szemeiből visszaverődött a tolatóreflektorok vörös fénye. A háta mögött éppen lement a nap, az ég színei élénkebbek voltak, mint amilyennek az ember egy szabvány serkentőkoktéltól látni szokta. Ahogy Rydell eltolatott mellette, Sublett hátralépett; ügyelt rá, nehogy a kerekekről akár egyetlen csepp nedvesség is ráfröccsenjen. Rydell is vigyázott, mert semmi kedve sem volt kórházba cipelni a texasit a kiújult allergiájával.
Rydell megvárta, míg Sublett felhúz egy egyszerhasználatos sebészkesztyűt.
— Sz'asz — mondta Sublett, és bemászott a helyére. Becsukta maga mögött az ajtót, majd lehúzta, és gondosan összehajtva egy Cipzárerszénybe tette a kesztyűit.
— Nem ment rád egy csöpp se — mondta Rydell. Mindig ámulattal figyelte, hogy Sublett milyen gondosan kezeli a kesztyűit.
— Gyerünk, haver — mondta Sublett kedvesen. Elővett egy csomag hipoallergén gumit, és kinyomott egy darabot a bliszteréből. — Hogy van a jó öreg Stukkerfej?
Rydell elégedetten végignézett a monitorokon.
— Nem túl rosszul.
— Remélem, ma éjjel egyetlen francos bunkerházhoz sem kell kimennünk — mondta Sublett a gumin csámcsogva.
Sublett utálta a bunkerházakat. Azt állította, a kirabolt házakban mérgező a levegő. Rydell szerint ez ostobaság volt, de túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon rajta. A bunkerházak nagyobbak voltak a többi háznál, többe kerültek, és Rydell úgy gondolta, a tulajdonosaik sokat költhettek a levegő tisztántartására is. Sublett szerint azonban aki ilyen házat épít, csak paranoiás lehet, és ha egy kis esze van, mindent gondosan bezárt, és nem keringteti a levegőt. Ezért aki oda belép, könnyen megmérgeződhet.
Ha voltak is bunkerházak Knoxville-ben, Rydell nem tudott róluk. L.A.-re jellemző dolognak tartotta az ilyesmit. Először Sublettől hallott róluk, aki már majdnem két éve dolgozott az IntenSecure-nak, de eddig főként nappal Venice környékén járőrözött. Amikor egyszer egy hívásra ki kellett mennie az egyik bunkerházhoz, Rydell alig hitt a szemének. Az épület szintjei egymás és a föld alatt voltak, és mintha egy kibombázott vegytisztító üzem alá építették volna. A falakat hántolt farönkök, meg fehér gipszvakolat takarta, és az egész tele volt török szőnyegekkel, hatalmas festményekkel, meg olyan bútorokkal, amikhez hasonlót még nem is látott.
Valami nem stimmelt a hívással. Először házi perpatvarnak tűnt a dolog, olyasminek, amikor a férj pofon vágja a feleséget, az asszony meg rátenyerel a gombra, de a végén elintézik egymás közt az ügyet. De lennie kellett valami ügynek, mert valaki megnyomta a gombot, és senki sem válaszolt a 2.8 másodperccel későbbi kódolt válaszhívásra. Lehet, hogy a nő összekeverte a készüléket a telefonnal, gondolta Rydell, és azon nyomott meg egy gombot. Azon az éjszakán „Bazi George” Kechakmadzével volt szolgálatban. A grúznak sem tetszett a dolog.
— Megnéztük őket, haver, elvégre előfizetők. Senki sem vérzik, szóval eltűnünk innen, rendben? — kérdezte Bazi George, miután benéztek a házba.
Rydellnek feltűnt a nő ideges tekintete, a furcsa mozdulat, amivel a nagy fehér köntösét összefogta a nyakán. A férje is fehér köntöst viselt, meg drága szemüveget, és szőrös, vastag lábai voltak. Valami nem stimmelt velük, de Rydell nem tudta, mi lehet az. Igaz, azt sem értette, hogyan élnek. Úgy látszott, pontosan úgy, ahogy az ember a TV-ben látja. De mégsem teljesen úgy.
Ha az ember így nézte a világot, L.A. tele volt rejtélyekkel. Meg se lehetett volna számolni a furcsaságokat.
Ennek ellenére szeretett a városban kocsikázni. Nem akkor, amikor el kellett jutnia valahová, hanem akkor, amikor csak úgy cirkálhatott a Stukkerfejjel. Ráfordult a La Cienegára — a műszerfalon a kis zöld jelzőfény ugyanezt tette.
— Tiltott Zóna — mondta Sublett. — Herve Villechaize, Susan Tyrell, Marie-Pascal Elfman, Viva.
— Viva? — kérdezte Rydell. — Úgy mint éljen? Mi éljen?
— Viva. Színésznő.
— Film? Mikor csinálták?
— 1980-ban.
— Akkor még meg se születtem.
— A TV-ben nem múlik az idő, Rydell.
— Haver, már azt hittem, kezded elfelejteni a neveltetésed, meg minden. — Rydell megszüntette az oldalsó ablak tükrösítését, hogy jobban szemügyre vehesse a nyitott, rózsaszínű Daihatsu Sneaker-ben elhúzó vöröshajú lányt. — Különben egyszer sem láttam ezt a filmet. — Az estének ebben az órájában az autós nők ugyanolyan jól néztek ki, mint minden más Los Angelesben. Az egészségügyi miniszter megpróbálta betiltatni a nyitott tetejű kocsikat; állítólag a használatukkal megnövekedett a bőrrák-ráta.
— Végjáték. Al Cliver, Moira Chen. George Eastman. Gordon Mitchell. 1985.
— Akkor már két éves voltam — mondta Rydell. — De ezt sem láttam.
Sublett elhallgatott. Rydell megsajnálta. A texasi másról nem nagyon tudott beszélni. A rokonai odahaza, a lakókocsitáborban biztos mind a két filmet látták. Meg még többet is.
— Hát… — mondta Rydell, hogy megpróbálja feléleszteni a beszélgetést. — Tegnap este láttam egy régi filmet…
Sublett felélénkült.
— Melyiket?
— Nem t'om — mondta Rydell. — Egy L. A.-i fickóról szólt, aki találkozott egy lánnyal. Azután felvett egy nyilvános telefont, mert csörgött. Késő este. Egy pasas volt a vonalban, valami rakétakilövő állomásról telefonált, és azt mondta, hogy mindenüket ráhajigálták az oroszokra. Az apját akarta felhívni, vagy a bátyját, vagy ilyesmi. Azt mondta, hogy „nemsokára vége lesz a világnak”. A fickó, aki felvette a telefont, meghallotta, hogy katonák mentek a pasas mellé, és hogy lelőtték. Mármint azt a pasast, aki telefonált.
Sublett lehunyta a szemeit, és végigpörgette belső adatbankjának feljegyzéseit.
— Igen? És mi volt a vége?
— Nem t'om — mondta Rydell. — Elaludtam. Sublett kinyitotta a szemeit.
— Ki szerepelt benne?
— Nem t'om.
Sublett üres tekintetű ezüstszemei hitetlenkedve tágra meredtek.
— Jézusom, Berry! Nem lenne szabad TV-t nézned, ha nem figyelsz rá!
Miután lelőtte Kenneth Turveyt, nem volt sokáig kórházban. Alig két napig tartották bent. Az ügyvédje, a nagy Aaron Pursley szerint jobb lett volna, ha tovább bent marad, mert akkor hivatkozni lehetett volna a poszttraumatikus sokkja elhúzódására. De Rydell gyűlölte a kórházakat, és különben sem érezte túl rosszul magát; egyszerűen csak nem tudott visszaemlékezni, hogy mi történt. Meg aztán ott volt mellette Karen Mendelsohn, hogy kisegítse a bajból, meg ott volt az új ügynöke, Wellington Ma, hogy mindent elintézzen a Pácbakerült zsaruk többi emberével, akik között egy sem volt olyan rendes, mint a hosszú, barna hajú Karen. Wellington Ma kínai volt, Los Angelesben lakott, és — Karen állítása szerint — az apja tagja volt a Nagy Kör bandának. A nő megkérte Rydellt, hogy ezt semmiképp ne említse meg a kínai előtt.
Wellington Ma névkártyája négyszögletes, rózsaszínű, szintetikus kvarc-szelet volt, lézerrel gravíroztatta bele a nevét, a „Ma-Mariano Ügynökség” feliratot, egy Beverly Boulevard-i címet, meg egy csomó telefonszámot és postacímet. Rydell még a kórházban megkapta: a GlobEx-szel érkezett, a saját szürke kis lakkborítékjában.
— Úgy néz ki, mintha borotválkozni lehetne vele — jegyezte meg Rydell.
— Kétség sem fér hozzá, meg tudná tenni — felelte Karen Mendelsohn. — De ha a tárcájába teszi és ráül, szilánkokra törik.
— Akkor meg mi értelme?
— Azt várják magától, hogy vigyázzon rá. Nem fog másikat kapni.
Rydell nem is találkozott Wellington Mával, legalábbis addig nem, amíg Karen egyszer be nem vitt hozzá egy kis diplomata táskát, meg egy szem-font. Rydell akkor beszélhetett először az ügynökével, aki ki sem mozdult az L.A.-i irodájából. Ez volt a legélesebb telepresence képátviteli összeköttetés, amiben Rydellnek valaha része volt. Még azt is látta, hogy Ma irodájának ablaka egy Noxzema-korsó színű piramisra nyílik. Megkérdezte Wellington Mát, hogy mi az. Ma azt felelte, hogy a régi Design Center, ami újabban bevásárlóközpont, és hogy Rydellnek mindenképpen meg kell majd néznie, ha L.A.-be megy — amire talán nem is kell olyan sokáig várnia.
Turvey barátnője, Jenni-Rae Cline egy sor gondosan megszerkesztett vádhalmazt zúdított Rydellre, az Ügyosztályra, Knoxville városára, meg egy szingapúri cégre, annak a háznak a tulajdonosára, amiben a lakását bérelte. Összesen kábé húszmillió kártérítést követelt.
Rydell, mivel pácbakerült zsaru volt, örült, hogy a Pácbakerült zsaruk mellé állt. Első lépésként felfogadták Aaron Pursleyt — Rydell a show-ból természetesen tudta, hogy ki a fickó. Pursley haja ősz volt, a szeme kék, az orrával gyújtóst lehetett volna hasogatni. Farmert hordott, Tony Lama csizmát, meg gyapjúból készült, cowboy fazonú menedzser ingeket, és navajo-ezüst keskeny nyakkendőket. Híres volt, és már több Rydellhez hasonló zsarut megvédett az olyan emberektől, mint Turvey barátnője, meg az ügyvédje volt.
Jenni-Rae Cline ügyvédje azt állította, hogy Rydellnek egyáltalán nem lett volna szabad bemennie abba a lakásba, mert ezzel a tettével veszélybe sodorta a nő, meg a gyerekei életét, ráadásul menet közben megölte Kenneth Turveyt. Mr. Turveyt képzett szakmunkásként írta le, aki keményen dolgozott, szerető apja volt a kis Rambónak és Kellynek. Turvey állítólag újrakeresztelkedett keresztény volt, leszokott a 4-Thiobuscaline-ról, és a családja egyetlen támasza volt.
— Leszokott a narkóról? — kérdezte Rydell Karen Mendelsohntól a reptér szolgálati lakás-szárnyában levő szobájában, amikor a nő megmutatta neki a Jenni-Rae ügyvédjétől érkezett faxot.
— Állítólag éppen azon a napon volt egy ex-narkós találkozón — mondta Karen.
— És mit csinált ott? — kérdezte Rydell. Eszébe jutott a száradó vér alatt díszelgő Utolsó Vacsora.
— A mi tanúink szerint mindenki előtt bevett egy leveseskanálnyi szert, erőszakkal felfurakodott a pódiumra, és harminc percen keresztül Millbank elnöknő harisnyanadrágjáról, meg a nemzőszervei állítólagos állapotáról beszélt. Ezek után letolta a nadrágját, maszturbált, de nem járt sikerrel, majd elhagyta az Első Baptista Templom alagsorát.
— Jézus — mondta Rydell. — És mindez az ex-narkósok gyűlésén történt?
— Ott — felelte Karen Mendelsohn. — A jelek szerint Turvey műsora több embernél visszaesést váltott ki. Természetesen ki fogunk küldeni egy ügyvédekből álló bizottságot, hogy hallgassák ki a találkozó résztvevőit.
— Remek — mondta Rydell.
— Jól érv lesz a bíróság előtt — mondta a nő. — Ha egyáltalán odakerülünk, amire nincs sok esély.
— Turvey nem szokott le a narkóról — jelentette ki Rydell. — Amikor a dolog történt, még annak az adagnak a hatása sem múlt el, amit utoljára az orrába tömött.
— Valószínűleg így van — mondta a nő. — De tagja volt a Sátánizmus Felnőtt Túlélői elnevezésű szervezetnek, ami szintén érdeklődni kezd az ügy iránt, ezért Mr. Pursley és Mr. Ma úgy véli, ha a lehető leghamarabb eltűnünk innen, Berry. Maga és én.
— És mi lesz a tárgyalással?
— Az Ügyosztály felfüggesztette magát, még semmivel sem vádolták meg, és az ügyvédje neve Aaron, két a-val, Pursley. Bármikor elmehet innen, Berry.
— L.A.-be?
— Csakis.
Rydell a nőre nézett, és eszébe jutott, amit Los Angelesről tudott, a TV-ből.
— Mit gondol, tetszeni fog nekem?
— Eleinte — felelte a nő. — Valószínűleg a város is meg fogja kedvelni. Én már most megszerettem magát. így történt, hogy Rydell ágyba bújt egy ügyvéddel, akinek olyan szaga volt, mint egymillió dollárnak, aki mocskosul beszélt, és olasz, milánói fehérneműt hordott.
— Tuti gyilkosság. Cyrinda Burdette, Gudrun Weaver, Dean Mitchell, Shinobu Sakamaki. 1997.
— Nem láttam — mondta Rydell, és kihörpintette az utolsó csöpp tejes jégkását a termosza műanyag tetejéből.
— Mama látta Cyrinda Burdette-et. Abban a kis bevásárlóközpontban, Waco mellett. Az autogramját is megszerezte. Ott tartotta, ahol Wayne Fallon tiszteletes hologramját, meg az imazsebkendőit. Mindenhez volt egy imazsebkendője. Egy a lakbérhez, egy, hogy távol tartsa az AIDS-et, a TB-t…
— Igen? Hogy használta őket?
— A készülék tetején tartotta mindet — magyarázta Sublett, és egy karcsú, áttetsző palackból kiitta a négyszer desztillált víz maradékát.
A Sunsetnek ezen a részén csak ezen az egy helyen árultak kaját, de Rydell nem bánta. Közvetlenül egy autós kávézó mellett volt, és a sarki parkolóban leállíthatták a kocsit. A fickó, a parkoló üzemeltetője mindig örült, ha látta őket.
— Az ima-zsepi nem tartja távol az AIDS-et — mondta Rydell. — Oltasd be magad, mint mindenki más. És oltasd be az anyádat is. — A tükörtelenített ablakon keresztül egy betonfal előtt meglátta J. D. Shapely utcai síremlékét. Az épületből, ami valamikor azon a helyen állt, csak ez az egy fal maradt meg. Nyugat Hollywoodban sok ilyet lehetett látni. Az emléktábla alá valaki neonrózsaszín festékkel felsprézte, hogy „SHAPELY EGY FASZSZOPÓ KÖCSÖG VOLT”. A betűk három láb magasak voltak. A felirat után egy rózsaszínű szívet festettek. A szív alá Shapely képével díszített képeslapokat ragasztottak, meg fényképeket — olyan emberekét, akik valószínűleg már nem éltek. Csak az Isten tudhatta, hány millióan haltak meg. A járdán, a fal tövében fonnyadt virágok, gyertyacsonkok, meg más ilyesmi hevert. A képeslapokban volt valami, ami megborzongatta Rydellt; a fickót úgy ábrázolták rajtuk, mintha Elvis, meg valami katolikus szent keveréke lett volna. Vékony volt, a szemei meg túl nagyok. Rydell Sublettre nézett.
— Haver, hiszen te még be se oltattad a segged! Csak a fehér vérhülyeségeidnek köszönheted, hogy nem kaptad el.
Sublett összehúzta magát.
— De az a vakcina él, haver. Egy kórokozó!
— Persze, hogy az — mondta Rydell. — De semmit sem csinál veled. Még mindig egy rakás öreg járkál, aki megkapta. Szerintem kötelezővé kéne tenniük az oltást.
Sublett megvonta a vállát.
— Fallon tiszteletes mindig azt mondta, hogy…
— Fallon tiszteletes kapja be — mondta Rydell, és rácsapott az indítógombra. — Az a mocsok rengeteg pénzt csinál azokból az ima-zsepikből, amiket elad az anyádhoz hasonlóknak. Te is tudtad, hogy marhaság az egész, különben nem jöttél volna ide.
Rydell sebességbe tette a Stukkerfejet, és belekanyarodott a Sunset forgalmába. Jó dolog Hotspur Huszárt vezetni: az emberek majdnem mindig beeresztik az embert a sorba.
Sublett feje mintha a vállai közé süllyedt volna, amitől úgy nézett ki, akár egy rémült, acélszemű egerészölyv.
— Ez nem ilyen egyszerű — mondta. — Arról van szó, amin felnőttem, aminek neveltek… Az egész nem lehet marhaság, nem igaz?
Rydell sajnálkozva ránézett.
— Nem — mondta. — Azt hiszem, nem feltétlenül kell mindennek annak lennie, csak…
— Téged minek neveltek, Berry? Rydellnek el kellett gondolkodnia a válaszon.
— Republikánusnak — mondta végül.
Az összes újdonság közül Karen Mendelsohn volt a legjobb. Rydell úgy érezte, idővel mindent meg tud majd szokni. Például azt, hogy business-class-en repült, és a Pácbakerült zsaruktól kapott egy DélCal MexAmeriBank kártyát.
Amikor először, abban a Knoxville-i szolgálati lakásban együtt volt a nővel, Rydell megpróbálta megmutatni az oltási igazolványait (az Ügyosztály megkövetelte a munkatársaitól, hogy beoltassák magukat, különben nem részesülhettek volna biztosításban). A nő csak nevetett, és azt mondta, a német nanotech majd mindennek a gondját viseli. Megmutatta Rydellnek a cuccot: egy olyan átlátszó fedelű dobozban volt, mint az elemes gyorsfőző fazekak. Rydell már hallott ezekről az izékről, de még egyet sem látott. Úgy tudta, annyiba kerülnek, mint egy kisebb autó. Valahol arról is olvasott, hogy mindig testhőmérsékleten kellett tartani őket.
Úgy látta, mintha az a micsoda mozogna a dobozában. Fakó, medúzaszerű izé volt. Megkérdezte a nőtől, hogy igaz-e, hogy tényleg él. Karen azt felelte, hogy ez így nem igaz, de majdnem él, és hogy a legnagyobb része szubcelluláris automata. Azt is elmondta, hogy Rydell nem is fogja érezni, hogy ott van.
Nem akarta a férfi előtt felrakni, inkább bement a fürdőszobába. Amikor kilépett, és nem volt más rajta, csak fehérnemű, Rydellnek meg kellett tanulnia, hogy hol van Milánó. Közben tényleg nem érezte, hogy az az izé ott van. Tudta, de elég hamar megfeledkezett róla.
Másnap reggel átrepültek Memphisbe, utána pedig felszálltak az Air Magellán L.A.-be induló gépére. A business-class azt jelentette, hogy az ember előtti ülés hátuljába sokkal jobb technikát építettek be — Rydell rögtön megszerette a telepresence készüléket, amivel rá lehetett hangolódni a gép külsején elhelyezett szervós kukkolókra. Karen utálta használni a kis VirtuFaxot, amit mindig a retiküljében hordott, ezért kapcsolatba lépett a Los Angeles-i irodájával, és az ülés hátulján elhelyezett monitorra kérette a reggeli postáját. Gyorsan átfutotta az üzeneteket, utána pedig telefonált, faxokat küldözgetett, és Rydellre hagyta, hogy ooh-kat, meg ah-okat nyöszörögjön a kukkolók által közvetített képek láttán.
Az ülések nagyobbak voltak, mint azokon a gépeken, amikkel Rydell Floridába, az apjához szokott repülni. Az étel is jobb volt, a pia meg ingyenes. Rydell hármat vagy négyet legurított, utána elaludt, és csak akkor kelt fel, amikor már valahol Arizona fölött jártak.
Los Angelesben furcsa volt a levegő, és valahogy a fény is más volt. California sokkal zsúfoltabb és zajosabb volt annál, amire Rydell számított. A reptéren a Pácbakerült zsaruk egyik embere várt rájuk; egy gyűrött, fehér kartonlapot tartott a kezébe, amire piros filctollal a MENDELSOHN nevet írták. Az „S” betűt fordítva pingálták fel rá. Rydell elmosolyodott, bemutatkozott, és kezet rázott a fickóval. A férfin látszott, hogy tetszik neki a dolog. Megmondta a nevét. Szergejnek hívták. Amikor Karen megkérdezte tőle, hogy hol az a kibaszott kocsi, Szergej elvörösödött, és azt mondta, egy perc alatt előkeríti. Karen nem köszönte meg neki. Ahogy előkerültek a csomagjaik, a fickóval együtt kimentek a parkolóba. Karen azt mondta, nem akar tovább abban az állatkerti tömegben maradni. Szergej bólintott. Megpróbálta összehajtogatni a kartonlapot, hogy beletegye a zakója zsebébe, de túl nagy volt. Rydell eltűnődött, hogy Karen miért lett hirtelen ennyire harapós. Talán csak az utazás merítette ki. Rydell Szergejre pislantott, de a pasas ettől még idegesebb lett.
Miután megkapták Karen két fekete bőrkofferjét, meg a puhafedelű Samsonite-ot, amit Rydell a vadiúj hitelkártyájával vett, a két férfi az összes csomagot kivitte az épületből. Átmentek egy kocsifeljárón. A levegő a szabadban ugyanolyan volt, mint odabent, csak forróbb. A parkolóban egy automata folyamatosan azt ismételgette, hogy a fehérrel jelzett részeken csak ki- és bepakoláshoz lehet megállni. A szervizúton egy csomó kocsi körözött helyre vadászva, gyerekek sírtak, nagy halom poggyászok mellett emberek ácsorogtak, de Szergej pontosan tudta, hova kell menniük. Átsétáltak az út túloldalán álló garázsba.
Szergej kocsija hosszú volt, fekete, német, és látszott rajta, hogy valaki Q-Tippel meg meleg nyállal gondosan megpucolta. Amikor Rydell kijelentette, hogy szívesen utazna az anyósülésen, Szergej újra elpirult, és betuszkolta hátra, Karen mellé. A nő ezt mulatságosnak találta, és felnevetett — Rydell ettől valahogy jobban érezte magát.
Ahogy kifordultak a garázsból, Rydell észrevett két zsarut egy METRO felirat hatalmas, rozsdamentes acél betűi mellett. Mindketten légkondicionált sisakot viseltek, és egy vénembert bökdöstek a gumibotjaikkal, de nem látszottak különösebben dühösnek. Az öreg térdig érő farmert hordott, és az arca mindkét felére egy-egy jókora tapaszt ragasztott — az ilyesmi majdnem mindig bőrrákot jelent. Annyira le volt égve a bőre, hogy nehéz lett volna megmondani, hogy fehér volt, vagy mi. A vénember és a két zsaru mellett embertömeg áramlott a lépcsőkön a METRO felirat alá. Mindenki kikerülte őket.
— Üdvözöllek Los Angeles-ben — mondta a nő. — Örülj, hogy nem földalattival kell menned.
Azon az estén azon a helyen vacsoráztak, amiről Karen azt állította, valamikor Hollywood volt. Aaron Pursley is velük tartott. Egy Tex-Mex étterembe ültek be, a North Flores Street-en. Rydell még sosem evett jobb Tex-Mex ételt. Úgy egy hónappal később, a születésnapján megpróbálta elvinni oda Sublettet — fel akarta vidítani egy kicsit az otthonára emlékeztető ízekkel —, de az ajtónálló egyszerűen nem eresztette be őket.
— Teltház — mondta.
Rydell a kirakatüvegen keresztül látta, hogy elég sok szabad asztaluk van. Még korán volt, és alig akadt egy pár vendég.
— És azok? — kérdezte, és az üres asztalokra mutatott.
— Foglaltak — mondta a férfi.
Sublett erre kijelentette, hogy különben sem tartotta valami jó ötletnek, hogy csípős kaját egyenek…
A legjobban azt szerette, amikor a Stukkerfejjel cirkálhatott a dombokon, meg a kanyonokban. Különösen teliholdas éjszakákon.
Időnként előfordul, hogy az ember lát bizonyos dolgokat, de mégsem lehet benne biztos, hogy tényleg látott-e valamit, vagy sem. Egy teliholdas éjszakán ahogy Rydell befordult a Stukkerfejjel egy sarkon, a kocsi reflektorainak fénye egy meztelen nőre esett. Az út közepén állt, és úgy remegett, mint az országutakon átkelő, a hirtelen világosságtól megriadt szarvasok. Csak egy pillanatig volt ott, de Rydellnek ez is éppen elég volt ahhoz, hogy meglássa hogy ezüstszarvai vannak — vagy valami felpödört peremű kalapot hordott? —, és hogy valószínűleg japán. Ezt akkor egyszerűen hihetetlennek tartotta. Rydell azt is látta, hogy amikor észrevette őt — Rydell látta, hogy észrevette őt —, a nő elmosolyodott. Azután egyszerűen eltűnt.
Sublett is látta a nőt, de a látvány csak arra volt jó, hogy eluralkodjon rajta valami vallásos rémület eksztázisa. Hirtelen eszébe jutott minden horror-film, amit látott, és az egész összekeveredett azzal a sok ostobasággal, amit Fallon tiszteletes összehordott a boszorkányokról, az ördögimádókról, meg a Sátán hatalmáról. Egy egész hétre való rágógumit összerágott, be nem állt a szája, úgyhogy a végén Rydellnek rá kellett szólnia, hogy duguljon már el.
Rydell az elillanó nőre akart gondolni; fel akarta idézni, hogy milyen volt, el akart tűnődni azon, hogy mit keresett ott, és hogyan tűnt el. Sublett az anyósülésen reszketett, Rydell pedig megpróbált pontosan visszaemlékezni, hogy is volt az, hogy a nő az egyik pillanatban még ott volt, utána hirtelen és egyszerűen nem volt ott. Az egészben az volt a vicc, hogy kétféleképpen is emlékezett a dologra — nem úgy, mint Kenneth Turvey lelövésére, amire egyáltalán nem emlékezett, pedig éppen elégszer hallotta a produkciós asszisztensek meg a hálózati ügyvédek verzióit, sőt. még a Pácbakerült zsaruk változatát is látta (igaz, ez sohasem került adásba). Először is úgy emlékezett rá, hogy a nő egyszerűen lement az út melletti lejtőn. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy lefutott, vagy lelebegett. Másodszor úgy emlékezett a dologra, hogy a nő felugrott — tudta, nem éppen ez a legmegfelelőbb szó erre a mozdulatra — az út másik oldalán emelkedő töltésen, valahogy átröppent a holdfényben ezüstösen csillogó porral belepett növényeken, egyetlen szökkenéssel megtett negyven lábnyi távolságot — pedig ő legfeljebb öt, ha volt — és egyszerűen eltűnt.
Egyáltalán volt valaha egyetlen japán nőnek is olyan hosszú, göndör haja? Lehetséges, hogy a lábai közt sötétlő szőrzet felkiáltójel-alakúra volt borotválva?
Rydell a Wilshire-ön, abban non-stop nyitvatartó orosz boltban vett Sublettnek négy csomag különleges gumit. Teljesen megdöbbentette, milyen sokba került.
Rydell más dolgokat is látott a kanyonokban, különösen akkor, amikor a temetőbe vezényelték ki járőrözni. Főleg tüzeket látott, kis tüzeket, mégpedig olyan helyeken, ahol semmiféle tűz sem lehetett. Meg időnként fényeket az égen, de Sublett úgy tele volt a lakókocsitáborban belétömött szarral, hogy Rydell inkább már hallgatott, ha észrevett valamit.
Időnként, amikor a dombon jártak, eszébe jutott az a nő. Nem tudta, hogy mi lehetett, és valami furcsa, meglepő ok miatt nem is törődött vele, hogy ember volt-e egyáltalán, vagy sem. Azt viszont sosem érezte, hogy rossz volt. Inkább egyszerűen csak más.
Szóval, ezek után most a kocsit vezette, és Sublettel együtt unta az egész szart, és még nem sejtette, hogy ez az utolsó éjszakája, amikor az IntenSecure alkalmazásában állva járőrözött. A hold nem világított, de a ritkán tiszta égen látszott egy pár csillag. Öt perc volt hátra az első házellenőrzésükig, ami után vissza kellett kanyarodniuk Beverly Hills felé.
Menet közben a Testkalapácsnak nevezett japán sportról beszélgettek. A Testkalapács a tradicionális testedzési módszerekkel nem sokat ígért művelőinek, akik egy teljesen új úton érhettek el eredményeket. Főként azokat a srácokat hódította meg, akik vállalkoztak rá, hogy beoltassák magukat brazil magzati szövetekkel, és megerősítették a csontvázukat a reklámokban „teljesítőképesség-növelő anyagnak” neveztek.
Sublett kijelentette, hogy szerinte ez is a Sátán találmánya.
Rydell azt mondta, inkább Tokió újabb franchise művelete.
Stukkerfej pedig így szólt:
— Többszörös gyilkosság, túsz-szedés folyamatban. A túszok között az előfizető kiskorú gyermekei. Benedict Canyon. Az IntenSecure-tól felhatalmazást kaptak halált okozó, ismétlem: halált okozó intézkedések megtételére.
A műszerfal pedig úgy megvilágosodott, mintha valami ósdi videojáték monitora lenne.
A végén úgy sült el a dolog, hogy Rydellnek nem volt ideje megszokni sem Karen Mendelsohnt, sem a business-class utazásokat, de mást sem.
Karen az ikszedik emeleten, Century City II-ben, a Csöppben lakott, ami úgy nézett ki, mint valami áramvonalas, félig átlátszó zöld didkó. Ez volt a harmadik legmagasabb épület az L.A. medencében. Megfelelő fényviszonyok között majdnem teljesen keresztül lehetett látni rajta, és ki tisztán ki lehetett venni a három gigantikus tartóoszlopát. Mind a három akkora volt, hogy ha beletettek volna egy hagyományos felhőkarcolót, még hely is maradt volna. A három oszlopban rézsútosan haladó liftek voltak; Rydellnek arra sem maradt ideje, hogy ezeket megszokja.
A didkót egy rozsdamentes bevonattal ellátott réz mellbimbóval is ellátták. A „mellbimbó” olyan volt. mint azok a kínai kalapok, de több futballpálya elfért volna alatta. Karen apartmanja száz másik ugyanolyan drága lakosztállyal, tenisz klubokkal, bárokkal, éttermekkel, meg egy bevásárlóközponttal — itt csak az előre leszurkolt tagsági díj megfizetése után lehetett vásárolni — együtt ezalatt volt. Karen lakása az épület szélén volt; — a zöld falba hatalmas, ívelt ablakokat süllyesztettek.
A lakásban minden fehér volt, különböző árnyalatú fehér, kivéve persze a ruháit — mindig feketében járt —, a bőröndjeit — ezek is feketék voltak —, meg a kedvenc bő bársonyköntöseit — ezeknek olyan színük volt, mint a száraz zabpehelynek.
Karen azt mondta, a lakás stílusa Agresszív Retro Hetvenes Évek; egy kicsit már kezdte unni. Rydell meg tudta érteni, miért, de úgy gondolta, tapintatlanság lenne, ha ezt közölné.
A hálózat neki West Hollywood egyik szállodájában szerzett szobát. A hotel úgy nézett ki, mint a szabványos ravatalozók, de sosem töltött benne sok időt. Az Ohio-i Dilis Zsernyák ügy kirobbanásáig főleg Karennél lakott.
A Dilis Zsernyák ügy első harmincöt áldozatának megtalálása nem sokat használt Rydell pácbakerült zsaru karrierjének. Már az is ártott neki, hogy a helyszínre elsőként érkező rendőrtisztek — China Valdez őrmester, és Norma Pierce tizedes — az egész Cincinnati-i rendőrség legcsinosabb tagjai voltak („képernyőre születtek”, jegyezte meg az egyik produkciós asszisztens, de Rydell az adott körülmények között abszurdnak találta ezt a kijelentést). Azután az áldozatok száma emelkedni kezdett, és a végén túlszárnyalta az addig felderített és ismert összes sorozatgyilkosság rekordját. Kiderült, hogy valamennyi áldozat gyerek volt. Ezután Valdez őrmester a poszt-traumássá vált, bedilizett, bement az egyik belvárosi mulatóba, és szétlőtte az egyik ismert gyerekmolesztáló pederaszta mindkét térdkalácsát. A fickó meglepően visszataszító alak volt, a Zselébab gúnynévre hallgatott, és semmi köze sem volt a Dilis Zsernyák ügy gyilkosságaihoz.
Aaron Pursley közben elutazott Cincinnati-be, méghozzá egy olyan repülőgépen, amin és amiben egyetlen darabka fém sem volt, így Karen a szemére tapasztotta a tele-szemüveget, és nonstop egyszerre legalább hat emberrel beszélt, miközben Rydell a nagy fehér ágy szélén ült, és kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy valami megváltozott.
Amikor Karen végül levette a szemüveget, mozdulatlanul ült a helyén, és a fehér falon függő fehér festményt bámulta.
— Van már gyanúsított? — kérdezte Rydell. Karen úgy nézett rá, mintha akkor látná először.
— Gyanúsított? Már a vallomást is megszerezték… Rydellt megdöbbentette, hogy a nő hirtelen milyen öregnek látszik, és eltűnődött, hogy tulajdonképpen mennyi idős lehet. Karen felállt, és kiment a szobából. Öt perccel később egy másik fekete ruhába tért vissza.
— Csomagolj. Most nem maradhatsz itt. — Ezután elment. Semmi csók, semmi viszlát. Annyi Rydell felállt, bekapcsolta a TV-t, meglátta a Dilis Zsernyák ügy gyilkosait. Hárman voltak. Rydell szerint ugyanúgy néztek ki, mint bárki más — a hétköznapi emberek teljesén egyformák a TV képernyőjén.
Rydell a nő egyik zabpehely köntösében ücsörgött, amikor a két bérzsaru kopogás nélkül belépett a szobába. Az egyenruhájuk fekete volt, és olyan fekete, magasszárú, kevlár talpbetétes rohamrendőr bakancsot viselték, amit Rydell is hordott, amikor Knoxville-ben járőrözött. A betétnek akkor volt haszna, ha valaki alulról lőtt az emberre, mert így nem tudta szétdurrantani a talpat.
Az egyik fickó éppen egy almát evett. A másik kábítópálcákat tartott a kezében.
— Sz'asz haver — mondta az első, teli szájjal. — Meg kell mutatnunk neked a kijáratot.
— Nekem is volt ilyen cipellőm — mondta Rydell. — Made in Portland, Oregon. A CostCo-nál 299 dollár.
A pálcás elvigyorodott.
— Csomagolsz?
Rydell csomagolt. Mindent összeszedett, ami nem fekete, fehér, vagy zabpehelyszínű volt. A cuccot a saját kék Samsonite-jába gyömöszölte.
A pálcás bér zsaru őt figyelte, a másik a lakásban sétálgatott, és közben megette az almáját.
— Kinek dolgoztok, fiúk? — kérdezte Rydell.
— Az IntenSecure-nak — mondta a pálcás.
— Aztán milyen cég az? — Rydell becipzárazta a táskáját. A férfi megvonta a vállát.
— Szingapúri — mondta a másik fickó, a nadrágja zsebéből elővett egy használt papírzsebkendőt, és belecsomagolta az almacsutkát. — A mienk minden nagyobb épület, lakótömb, meg ilyesmi. — Gondosan a kikeményített fekete egyeninge mellzsebébe dugta az almacsutkát, közvetlenül a bronzjelvény alá.
— Van pénzed a metróra? — kérdezte Mr. Pálca.
— Van — mondta Rydell, és a hitelkártyájára gondolt.
— Akkor jobb, ha eltűnsz, különben leszólnak a főseggfejek, és ki kell hajítanunk innen.
Egy nappal később a hálózat visszavonta Rydell MexAmeriBank kreditkártyáját.
Hernandez tévedett az angol gyártmányú zsarukocsikkal kapcsolatban, gondolta Rydell, miközben hatkerék meghajtásra kapcsolta a Hotspur Huszárt, és érezte, hogy a Stukkerfej úgy tapad az útra, mint egy ikermotoros, háromtonnás pióca. Még sohasem kapcsolt rá ennyire.
Sublett felkiáltott, amikor a biztonsági hevederek automatikusan megfeszültek, és kirántották szokásos ábrándozásából.
Rydell a poros gizgazzal benőtt leállósávba kormányozta a Stukkerfejet, és hetven mérfölddel elhúzott egy muzeális Bentley bal oldala mellett. Egy pillanatra látta a kocsi egyik nőutasának halálra rémült arcát. Sublettnek közben sikerült rácsapnia a vörös plasztiklapra, ami aktiválta a villogó fényt, meg a szirénát.
Egyenes úton kellett repeszteniük. Semmi forgalom. Rydell padlóig nyomta a pedált. Sublett furcsán nyöszörögni kezdett; a dupla kyocera erősödő keramikus nyüszítésével keveredve kísérteties volt a hang. Rydell rájött, hogy a texasit teljesen maga alá gyűrte a dolog súlya, és hogy valami lakókocsitáborbeli nyelven énekel, amit csak Fallon tiszteletes elsötétített agyú hívei ismertek.
De… Nem. Amikor oldalra fordult, és Sublett ajkaira nézett, látta, hogy a texasi az előfizető adatait sorolja, ahogy kilistázódnak a monitorra. A szeme úgy kidülledt, hogy majd' kiestek az ezüst kontaktlencséi. Rydell azt is észrevette, hogy miközben olvas, Sublett megtölti kopott, másodkézből szerzett Glockját. Hosszú fehér ujjai az elképzelhető legnagyobb pontossággal mozogtak, és valahogy olyan ösztönösen, mintha csak egy szendvicset kellene csinálniuk, vagy egy újságot kellene összehajtaniuk.
Ez tényleg félelmetes volt.
— Halálcsillag! — ordította Rydell. Sublett feladata volt, hogy mindig a fülében tartsa a dugaszokat, és hallgassa a szatellit adásait, meg a Valódi Zsaruk belereccsenő szövegelését.
Sublett oldalra nézett, és a Glockjába nyomta a tárat. Az arca olyan sápadt volt, hogy szinte ugyanúgy visszaverődtek róla a műszerfalmonitorok fényei, mint matt acél szemgolyóiról.
— A segítség mind meghalt — mondta —, és három gyereket kaptak el a gyerekszobában. — Olyan volt a hangja, mintha valami gyenge filmről beszélne, amit a TV-ben látott, mondjuk valamelyik régi, kedvenc sztorija átdolgozott változatáról, amiben az etnikai tényezők piacra gyakorolt hatása miatt drasztikusan megváltoztatták a szereposztást. — Azt mondják, meg fogják ölni őket, Berry.
— És a kibaszott zsaruk mit mondanak? — üvöltötte Rydell, és a párnázott, nyolcas alakú kormánykerékre ütött. Még sohasem volt ennyire dühös.
Sublett a jobb füléhez érintette az egyik ujját. Olyan volt az arca, mintha sikítani akarna.
— Nekik végük — mondta.
A Stukkerfej első lökhárítójának jobb fele ledöntött egy cirka 1943-ból származó galvanizált Sears utcai levelesládát, ami elég sokba kerülhetett a Melrose Avenue-n.
— Nem lehet végük, baszd meg! — mondta Rydell. — Ők a rendőrség.
Sublett kihúzta a füléből a dugót, és Rydell felé nyújtotta.
— Sztatikus zörej, semmi más…
Rydell a műszerfalmonitorra nézett. A Stukkerfej a végzet zöld nyila volt rajta, ami egy halványabb zöld kanyonúton egy jegygyűrű-méretű fehér kör felé száguldott. Jobbra az első ablakban le tudta olvasni az előfizető három gyerekének életfunkció adatait. A pulzusuk gyorsan vert. Az alsó ablakban az előfizető házának nevetségesen békésnek tűnő infravörös kapuja látszott. Sértetlennek tűnt. A kijelző szerint be volt zárva, és a riasztó is működött.
Körülbelül ekkor határozta el, hogy egyenesen nekimegy.
Úgy egy héttel később, amikor már minden tisztázódott, Hernandez alapjában véve megértően állt a dologhoz. Persze nem örült, hiszen az egész az ő szolgálata alatt történt, de azt mondta, figyelembe véve a körülményeket, nem hibáztatta Rydellt a történtekért.
Rydell úgy hallotta, az IntenSecure egy repülőgépre való embert hozott át a szingapúri székházból, hogy távol tartsák a médiát, és hogy kidolgozzanak valami megállapodást az előfizetőkkel, Schonbrunnékkal. Rydellnek fogalma sem volt róla, hogy végül miben állapodtak meg, de örült, hogy nem kell tudnia. Pácbakerült bérzsaruk program nem létezett, és Schonbrunnék kapuja olyan drága volt, hogy jó néhány tucat bércsekkjét rá kellett volna áldoznia, hogy kifizesse.
Az IntenSecure persze helyre tudta állítani a kaput hiszen először is ők építették fel. Elég komoly szerkezet volt, valami japán szálerősítésű burkolata volt, hőkezelt betonból készült. Erős volt, mert sikerült lekaparnia a Stukkerfej elejéről a szalmasárga viasz nagyját.
A ház is megsérült, főleg a nappali ablakai (Rydell ezen keresztül hajtott be), mega bútorok (Rydell ezen hajtott át.
De, ahogy Hernandez elmagyarázta, Schonbrunnéknak más bajuk is volt. Valami emocionális fájdalom mondta Hernandez, és kipréselt Rydellnek egy adag poshadt kávét az asztala mögötti rozsdamentes acél termoszból, amin ez a felirat díszelgett: „HÉ, ÉN NEM VAGYOK OKÉS, TE SEM VAGY OKÉS, DE HÁT EZ ÍGY OKÉS.”
Két hét telt el a kérdéses éjszaka óta, délelőtt tíz óra volt, és Rydell ötnapos szakállt viselt, meg egy finomszövésű panama Stetson kalapot, bőszárú, fakó narancsszínű nadrágot, egy KNOXVILLE RENDŐRSÉG feliratú pólót (a vállán már kezdtek szétnyílni a varrások), az IntenSecure egyenruhájához tartozó fekete rohambakancsot, meg a bal karján egy átlátszó felfújható rögzítőkötést.
— Emocionális fájdalom — mondta.
Hernandez, aki majdnem olyan széles volt, mint az íróasztala, Rydell kezébe nyomta a kávét.
— Csak annyi mondhatok, hogy szerencséd van.
— Kirúgtak az állásomból, sínben van a karom, akkor hogy lennék szerencsés?
— Komolyan mondom, haver — felelte Hernandez. — Megölethetted volna magad. Az L.A.-i rendőrség emberei szétlőhettek volna a segged. Ha figyelembe vesszük Mrs. Schonbrunn zavarodottságát, meg mindent, Mr. és Mrs. Schonbrunn nagyon pozitívan állt hozzá a dologhoz. A karod, az tényleg megsebesült. Sajnálom… — Hernandez megvonta a vállát. — Különben nem vagy kirúgva, haver. Csak most nem engedhetjük meg, hogy vezess. Ha akarod, be tudunk osztani valami lakótömbbe. Nem probléma.
— Kösz nem.
— Vagyonvédelem? Esténként akarsz dolgozni? Mit szólnál az Encino Divatközponthoz?
— Nem.
Hernandez összehúzta a szemeit.
— Láttad már azt a cicust, aki ott van?
— Nem.
Hernandez felsóhajtott.
— Haver, mi van azzal a sok szarral, amit Nashville-ből öntöttek rád?
— Knoxville-ből. Az Ügyosztály állandó jelleggel felfüggesztett. Jogtalan behatolás erősítés nélkül.
— És az a kurva? Az, amelyik beperelte a segged?
— Utoljára azt hallottam róla, hogy a fiával együtt elkapták. Johnson City-ben felnyomtak valami boltot… — Rydell megvonta a vállát. A mozdulat fájdalmas volt.
— Látod? — mondta Hernandez ragyogó arccal. — Mégis szerencsés vagy.
Abban a pillanatban, amikor átvitte a Stukkerfejet Schonbrunnék Benedict Canyon-i házának bezárt-beriasztózott kapuján, Rydellen valami nagyon magasztos, nagyon tiszta, és nagyon üres érzés uralkodott el; nem gondolkodott, csak megcsinálta a dolgot; érezte a testében szétáradó adrenalint, és valahogy megtisztult.
És ez az érzés — később, amikor felidézte, hogy hogyan küzdött a kormánykerékkel, hogyan száguldott át a japánkerten és a belső udvaron, meg hogyan nyomult keresztül a golyóálló üvegfalon, ami közben úgy érezte, mintha az egészet csak álmodná — sokban hasonlított arra a másikra, ami akkor kerítette a hatalmába, amikor előhúzta a fegyverét, meghúzta a ravaszt, kiloccsantotta Kenneth Turvey agyvelejét a falat fedő, valamikor fehér farostlemez lambériára, amit soha, senki sem festett le.
Rydell átment a Cedarshoz, hogy találkozzon Sublettel. Az IntenSecure gyorsan kibérelt egy lakást, hogy oda rejtsék Sublettet a kajtató médiakeselyűk elől. A texasi az ágyban ült, gumit rágott, és a mellére állított kis folyékony-kristály lemezjátszót bámulta.
— A XXI. század hadurai — mondta, amikor Rydell belépett hozzá. — James Wainwright, Annie McEnroe, Michael Beck.
Rydell elvigyorodott.
— Mikor csinálták?
— 1982-ben. — Sublett elnémította az audiót, és felnézett. — Már láttam egy párszor.
— Az irodában voltam, haver, Hernandeznél. Azt mondja, neked nem kell aggódnod a munkád miatt.
Sublett Rydellre nézett kifejezéstelen ezüstszemeivel.
— És a tieddel mi a helyzet, Berry?
Rydell karja viszketni kezdett a kötés alatt. Lehajolt, és kihalászott egy plasztik szívószálat az ágy mellett álló kis fehér szemétkosárból. A kötése alá dugta, és megpiszkálta a karját. A viszketés egy kicsit alábbhagyott.
— Nekem ott annyi. Többé nem engednek vezetni. Sublett a szívószálra nézett.
— Nem lenne szabad használt cuccokkal odanyúlnod. Egy kórházban nem engednék meg az ilyesmit.
— Tőled semmi fertőzést nem kaphatok el, Sublett. Te vagy az egyik legtisztább anyaszomorító, aki valaha élt.
— De mit fogsz csinálni, Berry? Meg kell élned valamiből, haver.
Rydell visszadobta a kosárba a szívószálat.
— Hát, nem is tudom. Az viszont biztos, hogy nem akarok lakótömbökben strázsálni, meg üzletközpontokban sem.
— És mi van azokkal a kalózokkal, Berry? Szerinted elkapják azokat, akik kicsesztek velünk?
— Nem. Túl sok van belőlük. A Vágyköztársaság ide is betette a lábát. A Szövetségieknek van egy listájuk, úgy háromszáz „tag” lehet rajta, de sehogy sem tudják lebuktatni őket, és arra sem tudnak rájönni, hogy melyikük csinálta a balhét. Csak arra számíthatnak, hogy valaki befújja őket, ami elég gyakran előfordul.
— De egyáltalán hogy fordulhatott elő, hogy azt akarták csinálni velünk?
— A pokolba, Sublett, honnan tudjam?
— Csak kíváncsi voltam… — mondta Sublett.
— Hát, Hernandez azt mondja, hogy az L.A.-i rendőrség azt mondta neki, hogy kiderítették, hogy valaki le akarta rángatni Mrs. Schonbrunn bugyiját.
Sem Sublett, sem Rydell nem látta Mrs. Schonbrunnt, mert — ahogy kiderült — a gyerekszobában volt. A kölykök nem voltak ott, mert az apucijukkal együtt felmentek Washington Államba, hogy átrepüljenek a három legújabb vulkán fölött.
Semmi sem volt igaz abból, amit a Stukkerfej azon az éjszakán, az autómosó elhagyása után kijelzett. Valaki belepiszkált a Hotspur Huszár fedélzeti komputerébe, és benyomott egy rakás pontosan kidolgozott, abszolút valósághű adatot a kommunikációs csatornába. Ezzel elvágta Rydellt és Sublettet az IntenSecure-tól és a Halálcsillagtól (ez utóbbiba persze senki sem tudott belenyúlni). Rydell sejtette, hogy az autómosóban dolgozó mongol fiúk tudnának mesélni a dologról egy keveset.
És az őrült tisztánlátásnak abban a pillanatában, amikor a Stukkerfej benyomult a kapun, átszáguldott a kerten, és felgördült egy pár összetört bőrkanapé maradványaira; amikor végre vissza tudott emlékezni Kenneth Turvey halálára, Rydell arra a következtetésre jutott, hogy az a bizonyos őrültség, a Hajrá-gyerünk-essünk-neki talán olyan dolog, ami nem mindig jön be.
— De haver — mondta Sublett, mintha csak magában beszélne —, ezek megfogják ölni azokat a kis gyerekeket! — Hirtelen kikapcsolta a hevedereit, és mielőtt Rydell bármit tehetett volna, a Glockjával a kezében kiszállt a kocsiból. Rydell már egy háztömbnyivel lejjebb kikapcsoltatta vele a villogót meg a szirénát, de a házban ennek ellenére már mindenki biztosan tudta, hogy megérkezett az IntenSecure.
— Intézkedés — hallotta Rydell a saját hangját. Az egyenruhájához tapasztotta a pisztolytáskába dugott Glockot, és felkapta a puffogtatóját, ami a gyenge tűzereje ellenére a legjobb eszköz volt egy kölykökkel teli gyerekszobában végzendő lövöldözéshez. Rydell kirúgta maga előtt a kocsi ajtaját, és kiugrott. A bakancsai átszakították egy kávézóasztal ujjnyi vastag üveglapját. (Rydell lábát tizenkét öltéssel varrták össze, de a seb nem volt mély.) Sehol sem látta Sublettet. A sárga puffogtatót szorongatva előrebotorkált, és szinte észre sem vette, hogy valami nem stimmelt a karjával.
— Állj, fasz-szopó! — üvöltötte a világ legmélyebb hangja. — Los Angeles-i rendőrség! Dobd el azt a szart, vagy lerobbantjuk a segged!
Rydell hirtelen egy hirtelen és szokatlanul fájdalmas fénykörben találta magát. A fény olyan erős volt, hogy forró fémként hasított értetlenül bámuló szemeibe.
— Hallasz, fasz-szopó?
Rydell a szemei elé tartotta az ujjait, hunyorogva megfordult, és meglátta a leereszkedő naszád gömbölyded, páncélozott hasát. A leszálló gép mindent összelapított a japánkertben, amit a Stukkerfej épségben hagyott.
Rydell elejtette a puffogtatót.
— A pisztolyt is, seggfej!
Rydell a hüvely- és mutatóujja közé szorította a Glock markolatát. A fegyver a plasztiktáskájával együtt a kezében maradt. A helikopter csatára némított hajtóművének tompa dübögésében is jól lehetett hallani a kétfelé váló tépőzár halk, és valahogy távolinak tűnő kreccsét.
Rydell eldobta a Glockot, és felemelte a kezeit. Vagyis megpróbálta. A bal karja eltört.
Sublettet a Stukkerfejtől tizenöt lábnyira találták meg. Az arca és a kezei úgy csillogtak, mint a rózsaszínű lufik, és torka szakadtából visított. Schonbrunn boszniai inasa valami xilolt és klórozott hidrokarbont tartalmazó szerrel pucolta le a zsírkrétanyomokat az egyik tölgyfaasztalról.
— Ennek meg mi a lófasz baja van? — kérdezte az egyik zsaru.
— Allergiás — felelte Rydell összeszorított fogakkal. A karjait hátrabilincselték, a bal pokolian fájt. — Vigyétek el az elsősegélynyújtó helyre.
Sublett kinyitotta a szemeit, legalábbis megpróbálta.
— Berry…
Rydellnek hirtelen eszébe jutott a film címe, amit a TV-ben látott.
— Csodamérföld — mondta. Sublett felpislogott rá.
— Nem láttam — mondta, és elájult.
Mrs. Schonbrunn azon az estén egy lengyel tájkertésszel szórakozott. A zsaruk a gyerekszobában találtak rá. Olyan dühös volt, hogy beszélni sem tudott. Elég érdekesen festett a párezer dolláros angol latexhevederben, a North Beach-i bőrcuccban, meg azzal a Smith Wesson bilincsben — valaki igencsak sok pénzt áldozhatott rá, hogy kipárnázzák, és bevonják fekete krómmal. A kertész valószínűleg akkor ugrott meg, amikor meghallotta, hogy Rydell leparkol a Stukkerfejjel a nappaliban.