Virtuálfény

21. Megértő értetlenek

Rydell nem nagyon lelkesedett ezért a híd-dologért, és azért még kevésbé, amit Freddie-től a az Ételvásárban, és a North Beach-től visszafelé jövet hallott. Újra és újra eszébejutott az a dokumentumfilm, amit még Knoxville-ben látott, és majdnem biztosra vette, hogy abban nem esett szó kannibálokról, meg szektákról. Arra is gondolt, hogy az egészet csak Freddie akarja bemesélni neki, mert ő, Rydell volt az, akinek ki kellett mennie oda, hogy begyűjtse azt a Chevette Washington nevű lányt.

És most, hogy tulajdonképpen már a hídon volt, ahogy az embereket nézte, akik azon ügyködtek, hogy valami tető alá húzzák a holmijukat az eső elől, most az egész még kevésbé hasonlított arra a képre, amit Freddie lefestett neki. Az egész olyan volt, mint valami karnevál. Vagy egy megyei vásár. Persze itt minden tető, vagyis a felső szint alatt volt. Őrült kis vityillók, kalyibák, meg egész lakókocsik tapadtak egymáshoz nagy ragasztócsöppekkel, mint a szöcskék egy pókhálóban. Az ember felmehetett, lemehetett, és a felső fedélzetbe vágott lyukakon átbújva, a fából, hegesztett acélból, meg mindenféle más anyagból készült létrákon — az egyik lyuk alatt egy régi repülőtéri kiszállólépcső állt lapos gumikkal — nyugodtan járkálhatott a híd két eredeti szintje között.

Az alsó fedélzeten egy sor büfé volt, meg egy rakás bár — a legkisebb kocsmák, amiket Rydell valaha látott; némelyikben csak négy bárszék állt, másoknak pedig még ajtaja sem volt, csak egy hatalmas spaletta takarta el a bejáratot.

És egyik épületnek sem volt köze a tervezéshez. Legalábbis nem olyanhoz, amit Rydell felfedezett volna. Ez a hely mégsem olyan volt, mint egy piac, hiszen ott csak beállítanak egy boltot a helyére —, aztán megnézik, hogy működik-e, vagy sem. Ez a hely viszont növekedett, egyik építmény a másikhoz tapadt, míg aztán végül az egész egy olyan alaktalan masszává olvadt össze, aminek nem volt két egyforma alkotórésze. Az ember bármerre nézett, különböző anyagokat látott; olyan anyagokat, amiket eredetileg valami egészen más célra szántak, mint amire itt felhasználták. Rydell elhaladt néhány türkizkék csempével, dekortéglával borított építmény előtt, és látott egy párat, aminek az elejére törött csempeszilánkokból egy napkeltét, vagy valami virágformát raktak ki. Az egyik vityilló falaira borításként zöld és rézsárga nyáklapokat ragasztottak.

Rydell azon kapta magát, hogy vigyorog az egészen, meg az embereken is, akik közül senki még csak rá sem hederített, akár kannibálok voltak, akár nem. Ők is ugyanolyan szedett-vedettek voltak, mint az építőanyagaik: különböző korú, fajú, színű népség. És mindegyikük megpróbált behúzódni valahova a most már teljes bizonysággal közelgő vihar elől. Ahogy Rydell elhaladt a kézikocsik, a taligák, és az idős hölgyeknek való szalmaborítású bőröndök kupacai között, a szél egyre jobban megerősödött. Egy hatalmas, piros tűzoltókészüléket ölelgető, tántorgó kiskölyök ütközött a lábainak. Rydell még sohasem látott ilyen kis gyereket, akinek ilyen tetoválásai lettek volna. A fiúcska mondott valamit valamilyen érthetetlen nyelven, aztán továbbment.

Rydell megállt, és kihúzta a dzsekije zsebéből Warbaby térképét, amin be volt jelölve a lány lakhelye, meg az is, hogyan lehet feljutni oda. A csaj ennek az átkozott építménynek a tetején, az egyik torony csúcsára ragasztott kis viskóban élt. Warbabynek gyönyörű, kecses kézírása volt; még a Patriot hátsó ülésén rajzolta meg ezt a térképet. Rydell pontosan tudta, hogy fel kell kapaszkodnia egy lépcsősoron, aztán végigmennie ezen a sétaúton, végül be kellett szállnia valami liftbe.

Piszok nehezen találta meg az első lépcsősort, mert ahogy körülnézett, rengeteg kis feljáró volt a kunyhók, meg a beredőnyözött mikro-bárok között, és az egészben semmi rendszer sem volt. Rydell sejtette, hogy mindegyik ugyanolyan patkányfészekbe vezet, de nem volt garancia rá, hogy a járatok összeköttetésben vannak egymással.

Erőt vett rajta a fáradtság, és eltűnődött, hogy vajon hol, meg főleg mikor alhat majd. Meg egyáltalán: mire megy ki ez az egész marhaság? Mibe rángatta bele Hernandez?

Azután eleredt az eső, a szél pár csomóval erősebben fújt, a környék lakói behúzódtak a menedékeikbe, Rydell pedig egyedül maradt egy pár régimódi japán ételautomata között. A tetőt alkotó felső építmény elég porózus volt ahhoz, hogy rengeteg vizet áteresszen, és elég nagy, meg ingatag ahhoz, hogy komolyan himbálózzon a szélben. Az egész építmény nyikorogni, recsegni és csikorogni kezdett, és a fények sorra kialudtak.

Rydell fehér szikraesőt látott, aztán abból az őrült szövevényből leszakadt valami vezeték. Valaki felordított, de semmit sem értett belőle, mert a szavakat elsodorta a szél. Lenézett és látta, hogy a bakancsai körül emelkedik a víz. Ez nem volt valami jó: a pocsolyák és a nedves bakancsok vezetik az áramot.

Az egyik ételautomata mellett egy deszkákból összerótt, gyerekvárra emlékeztető gyümölcsárusító stand állt. Volt valami teteje is, meg egy polca, úgy hathüvelyknyi magasságra a földtől. Elég száraz helynek látszott. Rydell összehúzta magát, bekuporodott a polcra, és kiemelte a lábait a vízből. A levegőben rohadt mandarinok bűze terjengett, de a kuckó kilencven százalékig száraz volt, és az ételautomata felfogta a szél javát.

A lehető legmagasabbra húzta a dzsekije cippzárját, zsebrevágta ökölbe szorított kezeit, és egy forró fürdőre, meg egy ágyra gondolt. Eszébe jutott a Futonszájból származó futon, a Mar Vistán, és honvágya támadt. Jézus, gondolta, legközelebb már azok az öntapadós virágok fognak hiányozni!

A közelben leszakadt egy ponyvatető; fa tartórúdjai fogpiszkálókként törtek ketté, és lezúdult róla vagy húsz gallon esővíz. Azután, a következő pillanatban meglátta a lányt, Chevette Washingtont. Mintha csak álmodta volna az egészet.

A lány alig húszlábnyira állt. És csak állt.

Miután az apja Floridába költözött és megbetegedett, Rydellnek volt odalent egy barátnője. Claudia Marsalisnak hívták, Bostonból származott, és az anyjának a Tampa Bay mellett, ugyanabban a parkban állt a lakókocsija, ahol Rydell apjáé. Rydell akkor volt elsőéves az Akadémián, de sok szabadideje volt, és az apja ismerte a módját, hogyan lehet olcsón repülőgépjegyhez jutni.

Rydell minden szünetben lement Floridába, hogy az apja mellett lehessen, de időnként éjszakánként ellógott Claudia Marsalisszal a lány anyjának '94-es Lincolnján. A lány azt mondta, hogy amikor leköltöztek oda, a kocsi eredetileg meggyszínű volt, de a só már kikezdte. Odafönt, Bostonban csak ritkán vitte ki az útra, így a vegyszerek még nem rágták szét. Olyan kék-fehér, régimódi fémlemezek voltak rajta, mert valamikor egy gyűjtőé volt.

Tampának az a része elég kemény volt, a közlekedési jelzőtáblákat mind szétlődözték a célbapuffogtatók, meg azok a fazonok, akik késő este akarták bemutatni valakinek a puskájuk tudományát. Akkoriban elég sok ilyen puskás volt arrafelé, meg fegyverből is volt éppen elég: minden országúti cirkáló vagy dzsip ablakába kitettek egyet-kettőt. Sokan még egy pár nagy, vén kutyát is melléjük ültettek. Claudia elég sokat cikizte Rydellt, hogy a floridai srácok puskákkal meg kutyákkal autózgatnak. Rydell elmagyarázta, hogy neki semmi köze az erős fiúkhoz, mert ő Knoxville-ből származik, és ott nem szokás így mutogatni a fegyvereket. Meg nem szokás kilyuggatni az útmenti táblákat sem, és ha valaki mégis megteszi, számíthat rá, hogy az Ügyosztály rámászik. Ám Claudia azok közé az emberek közé tartozott, akik azt gondolják, hogy a D.C.-től délre eső helyek mind egyformák. Vagy az is lehet, hogy csak azért mondta ezt, mert heccelni akarta Rydellt.

Az éjszakáknak só —, magnólia- és mocsár szaga volt. Letekerték a Lincoln ablakát, és a rádiót hallgatva autózgattak. Amikor eléggé besötétedett, látni lehetett a hajók fényeit, meg a hatalmas daruk reflektorait, amik olyan dörömböléssel mozogtak, mintha ők lennének a világ leglassabb UFOi. Időnként a hátsó ülésen belemerültek egy jóleső tapizásba, de Claudia mindig azt mondta, hogy az ember Floridában túlságosan megizzad. Rydell ráhagyta a dolgot. Tulajdonképpen mindig csak azért kezdtek bele, mert ott voltak, egyedül, és nem volt más dolguk.

Egy éjszaka a megyei rádió Georgiából sugárzott adását hallgatták, amiben lejátszották annak a Pünkösdi Metál csapatnak az „Én és Jézus szét fogjuk rúgni a pogány seggeteket” című számát. Az abortuszról, az ayatollahokról, meg ilyesmikről volt szó benne. Claudia akkor hallotta először a számot, és úgy nevetett rajta, hogy majdnem bepisilt. Amikor egy kicsit magához tért, és kitörölte a szemeiből a könnyeket, megkérdezte Rydelltől, hogy tulajdonképpen miért akar rendőr lenni. Rydell egy kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert a lány úgy tette fel a kérdést, mintha furcsának, és talán nevetségesnek tartaná, hogy ő az Akadémiára jár — legalább olyan nevetségesnek, mint azt a hülye számot. Azért sem örült a kérdésnek, mert tulajdonképpen már ő maga is sokat gondolkodott ezen.

Az igazság az volt, hogy a dolognak sok köze lehetett ahhoz, hogy az apjával mindig megnézte a Pácbakerült zsarukat, és ahhoz, hogy a műsor arra tanította az embert, hogy komolyan tisztelje a rendőröket. Abban mindig bemutatták, hogy a rendőrségnek milyen problémákat kell leküzdenie. Nem csak a felfegyverkezett szarfejű nyálgépekkel kell elbánniuk, de azok ügyvédjeivel, meg azzal a francos bírósággal is, meg mindennel. De Rydell biztos volt benne, hogy a lány kinevetné, ha megmondaná neki, hogy egy TV show miatt döntött így, ezért aztán gondolkodott egy ideig, és végül azt mondta, jó ötletnek tűnt, hogy olyan pozícióba kerülhet, amiben segíthet a bajbajutott embereken. Amikor ezt kimondta, a lány csak a szemét meresztgette.

— Berry — mondta —, te ezt komolyan gondolod, igaz?

— Persze — mondta Rydell. — Azt hiszem, igen.

— De Berry, ha zsaru leszel, az emberek hazudni fognak neked. Úgy fognak rádgondolni, mint AZ ellenségre. Csak akkor akarnak majd szóbaállni veled, amikor tényleg bajban vannak.

Rydell vezetés közben a lányra nézett.

— Honnan tudsz erről ilyen sokat?

— Mert az apám is ezt csinálja — mondta a lány, és befejezte a beszélgetést. Soha többet nem került elő a téma.

De Rydellnek sokszor eszébe jutott a dolog, miközben az IntenSecure-nál dolgozott, és a Stukkerfejjel cirkált. Az emberek tényleg így viselkedtek a zsarukkal. Még azzal sem fárasztották magukat, hogy hazudjanak annak, aki segíteni akar nekik, mert ők fizették a számlát…

Most pedig itt volt ezen a hídon, és kimászott a gyümölcsös stand alól, hogy kövesse a lányt, akiről Warbaby és Freddie — Rydell kezdett rájönni, hogy egyikükben sem lehet megbízni — azt állította, hogy lemészárolta azt a németet, vagy kit, abban a szállodában. És hogy ellopott egy olyan szemüveget, mint Warbaby-é volt, amit neki most vissza kellett szereznie. De ha valóban a lány lopta el a szemüveget, akkor később minek ment vissza, hogy kinyírja a pasast? Az legfontosabb kérdés azonban mégis az volt, hogy mi köze ennek az egésznek bármihez, főleg ahhoz, hogy annyit nézte az apjával a Pácbakerült zsarukat? A válasz, úgy gondolta, az volt, hogy ő, ahogy mindenki más tenné ebben helyzetben csak megpróbál megélni valamiből.

A felső szint kirakósjátékra emlékeztető padlójának különböző részeiről esőpatakok zuhogtak alá. A híd vége felé valami rózsaszínű, villámszerű villanás lobbant. Rydell látta, a lány elhajít valamit, de ha megállt volna, hogy megnézze, mi volt az, elveszthette volna szem elől. A lány a vízeséseket kerülgetve továbbment.

Az Akadémián nem nagyon lehet begyakorolni az utcai követéstechnikát — legfeljebb csak azoknak nyílik rá lehetőségük, akik jó detektív-anyagnak ígérkeznek, és ezért átirányítást kapnak a haladó nyomozókurzusra. Rydell azonban azt is elvégezte, és ráadásul áttanulmányozta a tankönyvet is. A problémát az jelentette, hogy ilyen esetekben az embernek szüksége van legalább egy partnerre, akivel rádióösszeköttetésben áll, meg egy pár polgárra, akik saját dolguk intézése közben fedezékül szolgálhatnak. Ám olyan helyzetben, amilyenben most volt, csak abban reménykedhetett, hogy észrevétlenül lopakodva sikerül a lány mögött maradnia.

Tudta, hogy ez az a lány; felismerte a hajáról, meg arról a kis lófarkáról, ami úgy hullott a hátára, mint a japán birkózóké. Igaz, a lány korántsem nem volt olyan kövér, mint azok. A hatalmas, régi, kopott motorosdzseki alól kilógó lábain látszott, hogy sokat gyúrhatja magát. Valami feszes, fényes, fekete anyagot húzott rájuk, ami hasonlított Kevin mikropórusos „Csak fújj” cuccaira. Egy sötét bakancsot, vagy magasszárú cipőt viselt.

Miközben ennyire figyelte a lányt, és megpróbálta elkerülni, hogy észrevegye, ha esetleg hátrafordulna, Rydellnek sikerült begyalogolnia az egyik vízesés alá. Az egész a nyakába zuhogott. A következő pillanatban egy hangot hallott.

— Chev? Te vagy az?

Féltérdre ereszkedett — egyenesen bele egy pocsolyába — egy kacatkupac, egy halom malterfoltos cső mögé. A személyazonosítás pozitív volt.

A háta mögötti vízesés akkor zajt csapott, hogy nem hallotta a párbeszédet, de látta őket. Egy fiatal pasas, fekete bőrdzsekiben — sokkal újabb volt, mint a lányé —, meg egy másik alak, aki egy kapucnit húzott a fejére. Egy hűtőn vagy valami ehhez hasonlón ültek. A bőrös srác cigarettázott. A haját taréjba fésülte; ügyes trükk volt ilyen esőben. Átnedvesedő cigarettája előbb elgörbült, utána kialudt. Leszállt a hűtőről, és beszélgetni kezdett a lánnyal. A fekete kapucnis is leszállt, úgy mozgott, akár egy pók. Rydell már látta, hogy egy melegítőfelső van rajta, aminek az ujjai jó arasznyival túllógnak a kezén. Úgy nézett ki, mint egy nyúlánk árnyék abban a filmben, amit Rydell valamikor látott, és ami arról szólt, hogy az árnyékok leváltak az emberekről, és el kellett kapni, meg vissza kellett varrni őket. Sublett biztos tudná a címét is.

Rydell nem mozdult, csak térdelt abban a tócsában. Ők végül megmozdultak, és elindultak. A két srác közrefogta a lányt, az árnyék pedig hátranézett. Rydell egy fehér arcszeletet látott, meg két kemény, óvatos szemet.

Számolni kezdett. Egy, kettő, három. Felállt, és követte őket.

Nem tudta volna megmondani, milyen messzire jutottak, de hirtelen eltűntek előle. Kitörölte az esőt a szemeiből, és megpróbált rájönni, hova mehettek. Azután meglátta őket. Egy lépcsősoron haladtak lefelé. Rydell akkor látott először olyan lépcsőt, ami az alsó fedélzetről lefelé vezetett. Ahogy utánuk indult, zeneszót hallott, és valami kékes fényt látott. A fény egy neonfeliratból sugárzott, amin csupa nagybetűvel ez állt: MEGÉRTŐ ÉRTETLENEK.

Rydell várt egy pár másodpercig, hallgatta, ahogy a víz elsistereg a felirat transzformátorán, majd lement a lépcsősoron.

A lépcső farostlemezből készült. A fokaira valami papírszerű csúszásgátló anyagot tettek, de mégsem sokon múlott, hogy nem csúszott le. Mikor a lépcső közepére ért, már tudta, egy bár felé tart: sörillatot, és különböző füstök szagát érezte.

A helyiségben meleg volt. Úgy érezte, mintha egy gőzfürdőben lépkedne. Tömeg volt. Valaki egy törülközőt dobott felé. Vizes volt, és pont mellbe találta, de elkapta, és gyorsan megdörgölte a haját meg az arcát, majd visszadobta abba az irányba, ahonnan érkezett. Valaki, a hangból ítélve nő lehetett, felnevetett. Rydell a pulthoz ment. A végénél talált egy szabad helyet. Belekotort a zsebébe, előhúzott egy pár ötöst, és a pultra tette.

— Sört — mondta, és akkor sem nézett fel, amikor valaki elé tette a palackot, és besöpörte a pénzt.

A sör amolyan Amerikában erjesztett japán márka volt; a Tampához hasonló helyeken élő emberek nem nagyon kedvelték az ilyesmit. Lehunyta a szemeit, és egy húzásra kiitta a felét. Amikor kinyitotta a szemeit, és letette a maradékot, valaki megszólította.

— Bliccelés?

Rydell oldalra fordult. Egy állnélküli, kis rózsaszínű szemüveget viselő, kis rózsaszín szájú fazon állt előtt. Hátrafésült haja valamivel jobban fénylett, mint a nedves helyiség.

— Mi? — kérdezte Rydell.

— Azt mondtam: bliccelés.

— Hallottam — mondta Rydell.

— És? Kell a szolgáltatás?

— Hm, nézze — mondta Rydell —, pillanatnyilag csak erre a sörre van szükségem. Oké?

— A telefonjához — mondta a rózsaszín szájú férfi. — Vagy a faxához. Garantált egy hónapos bliccelés. Harminc nap, a következő harminc ingyenes. Annyit beszél, amennyit akar. Ha tengerentúli kapcsolatot akar, arról is beszélhetünk. De egy alap-bliccelés háromszázba kerül. — Mindez egyszerre, egyetlen zümmögéssel tört ki belőle. Rydellnek az a hang-chip jutott eszébe a hangjáról, amiket a legolcsóbb gyerekjátékokba szoktak tenni.

— Várjon egy kicsit — mondta Rydell.

A férfi párat pislogott a rózsaszínű szemüveg mögött.

— Maga most arról az izéről beszél, amit a zsebtelefonnal szoktak csinálni? Hogy hogy nem kell fizetni a társaságnak a beszélgetésért?

A férfi csak nézett.

— Hát, kösz — mondta Rydell gyorsan. — Tényleg köszönöm, de pillanatnyilag nincs nálam a telefonom. Ha lenne, boldogan elfogadnám az ajánlatát.

A férfi még mindig nem fordult el.

— Azt hiszem, már találkoztunk…

— Nem — mondta Rydell. — Knoxville-i vagyok. Csak az eső elől jöttem be ide.

Úgy gondolta, most már megkockáztathatja, hogy körülnéz. Mivel a pult fölötti tükröket teljesen belepte a vízpára, megfordult. Ahogy hátranézett, megpillantotta azt a japán nőt, akit a Hollywood fölötti dombokban egyszer már látott. Akkor, amikor még együtt cirkált Sublettel.

A nő egy kis színpadon állt. Meztelen volt, hosszú, göndör haja a derekáig ért.

Rydell felmordult.

— Hé — mondta a férfi. — Hé…

Rydell egy vizes kutya mozdulatával ösztönösen megrázta magát. A nő még mindig a helyén volt.

— Hé! Figyeljen már. — Újra a férfi zümmögő hangja. — Valami baja van? Vagy csak tudni akarja, hogyan lehetséges ez? Nos, akkor éppen a legjobbhoz…

— Hé! — mondta Rydell. — Várjon. Az nő, ott fent… A rózsaszínű szemüvegek felfelé fordultak.

— Ki az? — kérdezte Rydell.

— Az egy hologram — mondta a férfi egészen más hangon, és elment.

— A francba! — mondta Rydell mögött a csapos. — Éppen most állította fel Szar Eddie lerázásának új rekordját! Ezért megérdemel egy sört.

A csapos egy fekete fickó volt. A hajába rézgyöngyöket fűzött. Rydellre vigyorgott.

— Mi csak Szar Eddie-nek hívjuk, mert kábé annyit ér. Beteszi a kuncsaftok telefonját valami dobozba, megnyom egy-két gombot, áthúz fölötte egy döglött csirkét, és elszedi az emberek pénzét. Ez Eddie. — A csapos felbontott egy üveg sört, és a másik mellé tette.

Rydell a japán nőre nézett. Nem mozgott.

— Én csak az eső elől jöttem be ide — mondta. Más hirtelen nem jutott az eszébe.

— Tényleg jól esik — mondta a csapos.

— Mondja, az a nő ott fent…

— Az Josie táncosa — mondta a csapos. — Majd meglátja. Amikor olyan szám következik, ami tetszik neki, táncolni kezd.

— Josie?

A csapos előre mutatott. Rydell a megjelölt irányba nézett. Egy nagyon kövér, tolókocsis nőt látott. A nő hajának színe és anyaga olyan volt, akár a durva acélgyapot. Vadonatúj farmerkezeslábas, meg XXL-es fehér melegítőfelső volt rajta. A kezeit az ölében heverő, sima, szürke plasztikmuffnak látszó valamiben tartotta. A szemét lehunyta, az arca kifejezéstelen volt. Rydell képtelen volt megállapítani, hogy alszik-e, vagy sem.

— Hologram?

A japán nő meg sem moccant. Rydellnek eszébe jutott, hogy mit látott azon a bizonyos éjszakán. Akkor egy szarvas ezüstkorona volt a fején. A fanszőrzete felkiáltójel alakúra volt borotválva. Ezen a japán nőn nyoma sem látszott mindennek, de mégis ő volt az. Ez volt az.

— Josie egyfolytában projektorozik — mondta a csapos olyan hangon, mintha ez egy olyan dolog lenne, amin már nem lehet változtatni.

— Azzal az izével, ami az ölében van?

— Az az interface — mondta a csapos. — A projektor, az ott van. — Előre mutatott. — Annak az NEC táblának a tetején.

Rydell a régi, hátulról megvilágított tábla tetején heverő kis fekete izére nézett. Olyan volt, mint egy régimódi, optikai kamera. Fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az a NEC. Talán egy sörmárka. Különben az egész falat hasonló táblák és feliratok borították. Pár nevet felismert, és végül rájött, hogy mindegyik tábla egy-egy régi elektronikai cég reklámfelirata.

A fekete bigyóra nézett, majd a tolókocsis nőre, és elszomorodott. Meg dühös is lett. Mintha elvesztett volna valamit.

— Csak nem tudtam, hogy mi lehet az — mormolta maga elé.

— Bárkit átverne — mondta a csapos.

Rydell arra a valakire gondolt, aki ott ücsörgött az út mellett, és várta az autókat. Valahogy úgy, ahogy annak idején ő meg a barátai befeküdtek a Jefferson Street bokrai közé, és konzervdobozokat hajigáltak a kocsik kereke alá. Amikor egy kocsi ráhajtott, a doboz akkorát szólt, mintha a kerék defektet kapott volna. Az emberek kiszálltak, és a fejüket csóválva megnézték a kereket. Végre megértette, hogy amit ott a dombok között látott, nem volt más, mint ugyanez a játék, csak éppen egy drágább játékszerrel.

— A szarba — mondta, és kényszerítette magát, hogy Chevette Washingtonra gondoljon, meg arra, hogy megtalálja a tömegben. Már nem érezte a sörszagot és a füstöt, viszont annál jobban az ázott hajak és ruhák bűzét, meg a testszagot. Azután meglátta a lányt meg a két barátját. Az egyik sarokban, egy kis kerek asztal körül ücsörögtek. A melegítőfelső kapucnija lekerült a srác fejéről. Rydell a fehér, tar koponyára, meg az oldalára tetovált denevérre — vagy madárra? — nézett. A rajz ott díszelgett, ahol a fejen egyébként haj nőtt volna. Kézi tetoválás volt, nem olyan, amilyet a komputervezérelt asztalokon fekve lehet szerezni. A kopasz srácnak kemény profilú, keskeny arca volt. Hallgatott. Chevette Washington éppen valamit mesélt a másik fickónak. Nem látszott valami vidámnak.

A zene elhalkult, és elindult egy új szám. Dobok dübörögtek — mintha több millió szólt volna egyszerre —, furcsa, hullámzó sztatikus zajok hallatszottak, hogy aztán elhalkuljanak, majd ismét felerősödjenek. Madárrikácsoláshoz hasonló női énekhangok. Egyik effekt sem volt természetes eredetű: ha az ember jobban odafigyelt, észrevehette, hogy az ének olyan, akár egy országúton elsuhanó sziréna, a dobok pedig olyan mellékzörejekkel szóltak, hogy hallani lehetett, valójában nem is dobok.

A japán nő — a hologram, emlékeztette magát Rydell — felemelte a karjait, és táncolni kezdett. Lazán csoszogott; nem a dobok tempójára, hanem a sztatikus hullámhangok ritmusára lépkedett. Rydell a kövér nőre nézett, aki már kinyitotta a szemeit, és folyamatosan mozgatta a plasztikmuffba dugott kezeit.

A bárban senki sem figyelt a táncosra, csak Rydell, meg a tolókocsis nő. Rydell a pultnak dőlt, és miközben a hologramot figyelte, azon tűnődött, hogy mit kellene csinálnia.

Warbaby megbízása a következő volt: a legjobb, ha megszerzi a szemüveget és a lányt, de ha ez nem megy, akkor a szemüveget. Ha egyik változat sem lehetséges, akkor csak a lányt.

Josie zenéje végül elhalkult, majd elhallgatott. A hologram befejezte a táncot. Pár asztal mellől részeg tetszésnyilvánítás hallatszott. Josie egy picit megbiccentette a fejét, mintha megköszönné a tapsot.

Az benne a szörnyű, gondolta Rydell, hogy a tolószékhez kötött Josie nem is tudta valami jól megtáncoltatni azt az izét. Eszébe jutott az a vak öregember, aki mindig a Knoxville-i parkban ült, és egész álló nap egy antik National gitárt pengetett. A férfi vak volt, a gitár régi, a hangok pedig mind hamisak. Az öreg semmit sem fejlődött.

Pár ember felállt egy asztaltól, ami Chevette Washingtoné közelében állt. Rydell felkapta a sörét, amit a Szar Eddie lerázásáért kapott, és odasietett. Még így sem volt elég közel a lányhoz, még így sem hallhatta, miről beszél, de legalább megpróbálhatott hallgatózni. Megpróbált kitalálni valamit, hogyan elegyedhetne szóba vele, de aztán elvetette a reménytelennek tűnő ötletet. Nem mintha kirítt volna a vendégek közül — olyan érzése volt, hogy a többségük nem sűrűn járhat ide, csak éppen véletlenül, az eső elől menekülve tértek be —, ám fogalma sem volt róla, hogy mi lehet ez a hely. Képtelen volt megfejteni, mit jelenthet az, hogy „Megértő Értetlenek”. Különben is: bármiről beszélgetett Chevette Washington a fiújával, elég hevesen viselkedett.

A fiúja, gondolta Rydell. Volt valami a lány test-nyelvében, ami arról árulkodott, hogy ő egy Dobott Barátnő, a fiú pedig úgy viselkedett, hogy a lehető legszembetűnőbben kimutassa, hogy mennyire nem érdekli a dolog. Rydell ebből arra következtetett, hogy a lány az Ex…

Hirtelen minden beszélgetés elnémult. Rydell felnézett a söréből, és meglátta Orlovsky hadnagyot, a vámpír kinézetű zsarut a San Francisco-i rendőrség Gyilkossági Csoportjától. Orlovsky belépett. A ködharapó kabátja volt rajta, meg a kalapja — ami úgy nézett ki, mintha egy hússzínű műanyagdarabot húztak volna a fejére —, meg az a félelmetes fél-szemüvege. Ahogy megállt, kis patakok csorogtak le az esőtől sötét kabátjáról. Fél kézzel kigombolta a kabátot. Alatta még mindig a fekete golyóálló mellényt viselte. A keze felemelkedett, és megérintette a H K-ja olívzöld, sima markolatát. Rydell a nyakba akasztható jelvénytokját kereste rajta, de nem találta.

A bárban mindenki Orlovskyt nézte.

Orlovsky a szemüvege fölött körbenézett a helyiségben, és mindenkinek kimért egy jó adag zsarupillantást. A zene — valami furcsa, kísérteties techno volt, ami úgy hangzott, mintha bombák robbannának egy visszhangzó kamrában — hirtelen egészen más hangulatot keltett.

Rydell látta, hogy Josie, a tolókocsis nő az oroszra néz, de képtelen volt kiolvasni a tekintetéből, hogy mire gondolhat.

Ahogy meglátta a sarokban ülő Chevette Washingtont, Orlovsky átment az asztalához. Kimérten lépkedett, mintha így akarná rákényszeríteni a saját nyugalmát a helyiségben tartózkodókra. A keze még mindig a fegyverén volt.

Rydellnek úgy tűnt, hogy az orosz egyszerűen elő akarja rántani a pisztolyt, és le akarja lőni a lányt. Persze, gondolta, úgy néz ki, mint aki erre készül, de ugyan melyik zsaru tenne ilyet?

Orlovsky éppen a megfelelő távolságban állt a lány asztala elé: őt nem érhették el, és elég helye maradt, hogy előrántsa azt a nagy mordályt.

Rydellt egy kicsit meglepte, amikor látta, hogy a lány fiúja úgy néz, mint aki beszart. A kopasz olyan volt, mintha plasztikba öntötték volna — a kezei az asztalon feküdtek, és meg sem moccant. A két keze között Rydell egy zsebtelefont látott.

Orlovsky elkapta a lány tekintetét, és rázúdította a szem-izéjét. A helyiség világításában ráncosnak szürkének látszó arcán nyoma sem volt mosolynak. Kimért kis mozdulattal megrántotta a plasztikkalap karimáját, és megszólalt.

— Felállni.

Rydell a lányra nézett, és látta, hogy reszket. Egyértelmű volt, hogy az orosz csak neki szólt, és nem a barátainak. A lány exfiúja majdnem elájult, a kopasz pedig még mindig szobrot játszott.

Chevette Washington reszketve felállt, a kis faszék feldőlt a háta mögött.

— Kifelé, — A kalap karimája a kijárat felé mutatott. Orlovsky szőrös keze beborította a H K markolatát.

Rydell hallotta saját térdeinek reccsenését. Előre dőlt, és megmarkolta az asztal szélét. Az ujjai kitapintották az asztal aljára ragasztott száraz rágógumimaradványokat.

Kialudtak a fények.

Sokkal később, amikor megpróbálta elmagyarázni Sublettnek, hogy milyen volt, amikor Josie lecsapott a hologramjával Orlovskyra, Rydell azt mondta, hogy az egész úgy nézett ki, mint Az elveszett frigyláda fosztogatói végén az a trükk. Az a rész, amikor azok az angyalok, vagy mik, kiörvénylenek a ládából, és körülfolyják azokat a nácikat.

Rydell úgy érezte, minden egy pillanat alatt játszódott le. Amikor kialudtak a fények — az összes, még a falra akasztott reklámtáblák lámpái is, meg minden —, Rydell gondolkodás nélkül oldalra lökte az asztalát, és a lány felé vetődött. Ugyanabban a másodpercben a faltól, valószínűleg a NEC tábla felső széléről előrevágódott egy fénygömb. Olyan színe volt, mint a hologramnő méz és elefántcsont árnyalatú bőrének. A felületén a nő szemeinek és hajának feketéje sötétlett — úgy nézett ki, mint egy szatellitről készült meteorológiai Föld tér kép, amin jól látszanak a ciklonok áramlásai. A három lábnyi átmérőjű, forgó gömb körülfolyta az orosz fejét és vállait; és közben kimeredtek a japán nő szemei, és a szája is néma sikolyra nyílt. Egy másodperc töredékéig mindkét szeme akkorára duzzadt, mint maga a gömb, fehér fogai pedig olyan hosszúra nyúltak, akár egy felnőtt férfi karja.

Orlovsky rábámult, és ezért nem tudta azonnal előrántani a fegyverét.

A gömb éppen elég fényt bocsátott ki magából ahhoz, hogy Rydell lássa, tényleg a lányt kapta el, és nem a barátját. Egyszerűen felemelte, és feledve mindent, amit a visszavonulásról meg a támadásról tanult, ina szakadtából rohanni kezdett a lépcső felé.

Orlovsky utánaordított valamit, de biztos oroszul beszélt, mert Rydell egy szót sem értett.

A nagybátyja, aki a sereggel átment Afrikába, mindig azt mondogatta, hogy ő azokat a nőket szereti, akiknek a segge járás közben úgy mozog, mint két hiúzkölyök egy zsákban. Valamiért ez jutott eszébe Rydellnek, amikor Chevette Washingtont maga előtt tolva felrohant a lépcsőkön. Valahogy nem érezte úgy, hogy a dolognak bármi köze is lehetne a szexhez. Tudta, szerencséje van, hogy a lány nem kaparta ki a szemét, és nem törte össze egy pár bordáját.