Virtuálfény

30. Lelkek karneválja

Négy órakor Yamazaki lemászott azon a létrán, amin előző este, a sötétben Loveless-el együtt kapaszkodott fel.

Fontaine húsz perccel azelőtt ment el, hogy visszajött az áram, és Bulldózeres tiltakozása ellenére magával vitt egy nagy batyu mosnivalót. Bulldózeres a napot az előző este, a lemezvágó keresése közben kiborított zöld szerszámosláda tartalmának összerendezésével, és újbóli átrendezésével töltötte.

Yamazaki nézte, ahogy az öreg kezei külön-külön minden szerszámot megérintenek, és azt képzelte, látja, ahogy valami pillanatnyi erő áramlik beléjük — vagy talán csak rég a elfeledett, a végrehajtott, a félbehagyott és a befejezett munkák emlékei jelentek meg bennük?

— A szerszámokat mindig el lehet adni — mélázott Bulldózeres, talán csak magában, talán Yamazakihoz intézve szavait. — Mindig lesz valaki, aki megveszi őket. De aztán az embernek mindig pontosan arra van szüksége, amit eladott.

Yamazaki a legtöbb szerszámnak nem ismerte az angol nevét, és sokat még csak nem is látott.

— Bővítő fúró — mondta Bulldózeres, és felemelte a kezét. Egy rozsdabarna hegyes acéldarab meredezett fenyegetően a mutató és a középső ujja között. — Ez az egyik leghasznosabb dolog, Iszkiri, de a legtöbb ember még nem is látott ilyet.

— Mire használják, Bulldózeres-szan?

— Ezzel ki lehet tágítani egy kerek lyukat. Ha ügyesen forgatják, a lyuk kerek marad. Főleg acéllemezek megmunkálásánál van haszna, de a plasztikot, a szintetikus anyagokat is viszi. Mindent, ami vékony, és elég merev. Még némelyik üvegre is jó.

— Sok szerszáma van, Bulldózeres-szan.

— De mégis, sohasem tanultam meg, hogy kell igazán jól használni őket.

— Ön építette ezt a szobát?

— Láttad már valaha, Iszkiri, hogy dolgozik egy igazi ács?

— Egyszer, igen — mondta Yamazaki, és eszébe jutott egy demonstrációs fesztivál, a röpködő fekete pengék, meg a kivágott cédrus illata. Eszébe jutott, milyen krémes és sima volt a fűrészelt fa. Egy teaházat építettek, ami aztán az egész fesztivál ideje alatt állt. — A fa nagyon ritka Tokióban, Bulldózeres-szan. Egyetlen kicsi forgácsot sem szoktak eldobni az emberek.

— Itt azért nem egészen ez a helyzet — mondta Bulldózeres, és egy vésővel megvakarta a hüvelykujja tövét. Vajon Amerikára, San Franciscóra, vagy a hídra gondolt? — Régebben, mielőtt bevezettük az áramot, elégettük a hulladékokat. A Városnak nem tetszett a dolog. Rontotta a levegőt, Iszkiri. Most már nem csinálunk ilyesmit.

— Konszenzusra jutottak?

— Nem. Csak hallgatunk a józan eszünkre… — Bulldózeres betette a vésőt egy zsíros vászontokba, majd azzal együtt gondosan elhelyezte a zöld dobozban.

A felső fedélzeten egy menet haladt San Francisco felé. Yamazaki rádöbbent, hogy Bulldózeres szobájában hagyta a notebookját. Ez volt az első alkalom, hogy egy nyilvános rituálé tanúja lehetett.

A szűk, körülhatárolt helyen lehetetlen volt másnak látni a menetet, mint a résztvevői felvonulásának; de kétségtelenül menet volt, mégpedig temetési, vagy emlékező menet. Elöl a gyerekek haladtak — Yamazaki sietve megszámolta őket: heten voltak —, egyik a másik után, rongyos, hamutól szürke ruhában. Mindegyik gyerek festett gipszmaszkot viselt, amelyek határozottan emlékeztettek Shapely arcára. De valahogy nem viselkedtek úgy, mint ahogy egy temetési menetben illik; néhányuk szökdécselt, és láthatóan élvezte a rájuk irányuló figyelmet.

Yamazaki forró levesért indult el, de útközben meglátta a menetet, és megállt egy könyvárus kordéja, meg egy kalitkába zárt madarakkal teli viskó között. Szörnyen érezte magát, tudta, hogy nem illik a környezetéhez, és szokatlan volt a hóna alatt tartott hőszigetelő edény formája is. Ha ez valóban egy temetési menet, akkor vajon tőle, mint nézőtől, milyen gesztust várnak el? A könyvárusra nézett. A magas nő egy zsírfoltos birkabőr mellényt viselt, szürke haját kontyba csavarta, amit két műanyag evőpálcikával rögzített. Az árukészlete, ami főleg sárguló, a széthullás különböző stádiumában levő, de egyenként Úszta plasztikzacskóba dugott ponyvaregényekből állt, előtte, a kocsiján hevert. Amikor meglátta a Shapely-maszkot viselő gyerekeket, hangosan kínálgatni kezdte a portékáját. Különös kifejezéseket harsogott, amelyekről Yamazaki gyanította, hogy könyvcímek lehetnek.

— A babák völgye, Véres délidő, A láncfűrészes zseni…

Yamazakit ámulatba ejtette az amerikai költészet élénksége, és már majdnem elkérte A láncfűrészes zsenit, amikor a nő hirtelen elhallgatott. Yamazaki újra a gyerekekre nézett.

A nő viselkedésében nem volt semmi olyan jel, ami arra utalt volna, hogy a menetre jobban oda kell figyelnie, mint amennyire saját döntése alapján akar. Yamazaki látta, ahogy a gyerekek eltávolodtak, a nő a kezét a zacskóba dugott könyvek fölött mozgatva számolgatni kezdte az árukészletét.

A madarasbódé tulajdonosa — sápadt férfi, gondosan nyírt fekete bajusszal — közömbös arckifejezéssel vakargatta a hasát.

A gyerekek után öt, a La Noche de Muerte csontvázkosztümjeibe öltözött táncos következett. Yamazaki látta, hogy az álarcok többsége valójában csak félálarc, mert a koponyák vigyorgó állkapcsát mikroporikus légzőmaszkokkal helyettesítették. A táncosok minden valószínűség szerint tinédzserek voltak, és a kór meg a káosz valamilyen belső zenéjére mozogtak. A csontokkal telefestett fekete harisnyákban, és a farmeros fenekekhez illesztett, fehér kartonpapírból kivágott medencecsontokban volt valami határozottan erotikus és erőszakos töltés. Ahogy a csont-táncosok elhaladtak, az egyikük a fehér légzőmaszk fekete orrlyukai fölött élesen Yamazakira nézett kék kamasz-szemével.

A táncosok után két magas alak, két fekete férfi következett. Az arcukra csúf bézsszínű festéket kentek, és sebésznek öltöztek: világoszöld köntöst, és hosszúszárú, skarlátvörös gumikesztyűt viseltek. Lehet, hogy ők voltak az orvosok — a többségükben fehérbőrű orvosok —, akiknek Shapely eljövetele előtt oly sok embert nem sikerült megmenteniük? Vagy talán a brazil biomedikai cégeket akarták jelképezni, amelyek sikeresen és kapzsin bábáskodtak Shapely transzformációja fölött, melynek során megvetett prostituáltból a varázsszer forrásává vált? A két zöldruhás alak után az első, tejfehér plasztikba burkolt testek következtek. Olyan kétkerekű kézikocsikon feküdtek, amilyeneket a hídon poggyász- és élelemszállításra szoktak használni. A kocsikat ez alkalomra keskeny rétegelt lemez oldalfalakkal látták el; előttük és mögöttük hétköznapi ruhába öltözött nők és férfiak haladtak. Yamazaki észrevette, hogy ők nem néztek se jobbra, se balra, és még véletlenül sem pillantottak a bámészkodók szemébe.

— Ott van Nigel — mondta a könyvárus. — Biztos ő építette a kocsit, amin most viszik.

— Ezek a vihar áldozatai? — kockáztatta meg Yamazaki a kérdést.

— Nigel nem — mondta a nő, és ahogy felfedezte, hogy a mellette álló férfi idegen, összehúzta a szemét. — Őt kilyuggatták…

Összesen hét holttest, hét kocsin. Utánuk egy férfi és egy nő haladt, egyforma papíroverallban. Egy laminált Shapely litográfiát vittek; azt az émelygős portrét, hatalmas szemekkel és beesett arccal, amitől Yamazakinak mindig hányingere támadt.

Aztán egy alacsony, vörös, szökdécselő alak. A faroktalan, szarvnélküli ördög egy hatalmas, ósdi fegyverrel, egy AK-47-essel táncolt — a géppisztoly ravasza rég elveszett, ívelt tárát fából faragták, és a menetek közben már annyi kéz szorongatta, hogy több helyen lekopott róla a vörös festék.

Yamazaki tudta, anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy a vörös táncos azt a szörnyű és alapvető ostobaságot jelképezte, ami végigkísérte Shapely életútját, és ami minden dolog mélyén ott leselkedik.

— Bulldózeres-szan? — A notebook készenlétben volt. — Ma láttam egy menetet. Testeket vittek le a hídról. A vihar halottjait.

— Nem tarthatjuk őket itt. Nem dobhatjuk őket a vízbe. A Város ragaszkodik ehhez. Átadjuk őket hamvasztásra. Azt a pár embert, akit nem lehet elégetni, odaát, a Kincsesen temetik el. Olyan emberek élnek kint a Kincsesen, hogy csodálkozhatsz, hogy ennek van értelme.

— A menetben rengetegszer utaltak Shapelyre, és a történetére.

Bulldózeres Yamazaki felé biccentett a kis televíziója fölött.

— J.D. Shapelynek maszkírozott gyerekek, két, fehér doktornak kifestett fekete férfi, Shapely portrék…

Bulldózeres felmordult.

— Már jó ideje nem láttam egyet se' — mondta halkan.

— A menet végén egy kis, vörös alak haladt. Táncolt. Egy géppisztollyal.

— Aha. — Bulldózeres bólintott.

Yamazaki aktiválta a notebook transzkripciós funkcióját.

„Én, tudod, sohasem kaptam meg. Úgy értem, ami belőle származik. Most már mindenkiben benne van az ő darabkája. Az én koromban nem láttam értelmét, és különben is, sohasem éltem gyógyszerekkel. Valahogy sohasem kaptam meg a másik fajtát sem, na nem mintha nem lett volna rá rengeteg lehetőségem. Te túl fiatal vagy, nem emlékezhetsz rá, hogy milyen volt. Ó, tudom, tudom, hogy mind azt hiszitek, hogy mindent átélhettek, mert minden rögzítve van a számotokra, mindent visszajátszhattok. Digitálisan. Hát éppen ez az: visszajátszás. Nem emlékezhettek rá, milyen érzés volt látni, ahogy halomra dőltek. Itt még nem is volt annyira rossz a helyzet, de Thaiföldön, Afrikában és Brazíliában… Jézus, Iszkiri! Az a dolog letarolt minket. De lassan, lassan, lassan csinálta. Azok a retrovírusok, azok. Egyszer egy ember azt mondta — neki a régi típusúja volt, és meghalt —, hogy mi abban a furcsa időzugban éltünk, amikor az emberek úgy hitték, hogy egy segg nem öl meg senkit, még egy nőt sem. Tudod, a nőknek különben is mindig aggódniuk kellett valami miatt, mindig ott volt a lehetőség, hogy teherbe esnek, hogy belehalnak a szülésbe, hogy abba pusztulnak bele, hogy meg akarnak szabadulni a gyereküktől, meg az életük utána már különben sem lehetett olyan, mint régen. De abban az időzugban voltak az ilyesmi ellen tabletták, sőt, oltások a többi nyavalyára, még azokra is, amik korábban egy rakás embert kinyírtak. Az volt aztán a jó idő, Iszkiri. Aztán jön ez az izé, és mindent megváltoztat. Aztán elérjük a 2000. évet, szar mindenütt, polgárháborúk Európában, és ez az AIDS izé meg csak nyomul előre. Tudod, megpróbálták beadni nekünk, hogy a buzik terjesztik, meg a CIA, meg az Egyesült Államok Hadseregének egy Maryland-i erődben állomásozó egysége. Azt próbálták beadni, hogy olyan emberektől ered, akik megdugtak valami majmokat. Édes Istenem! Tudod mi terjesztette? Az emberek. És rengetegen voltak az ilyenek, Iszkiri. Elrepültek mindenhova, hogy basszanak egyet, és aztán visszajöttek. Aztán eladták a seggüket, és továbbadtak egy-két gilisztát. Ezen az átkozott bolygón a legtávolabbi helyek is csak percekre vannak egymástól. Aztán belép a képbe az a csóró, szétbaszott Shapely, és tele van olyan mutáns vírussal, ami nem öl embert. Semmit sem csinál veled, csak annyit, hogy reggelire felzabálja a régi típusú vírusokat. És ne vedd be azt a marhaságot, Iszkiri, hogy Shapely Jézus volt. Azt se hidd el, hogy Jézus egyáltalán létezett.”

— Maradt még kávé?

— Felpumpálom a kályhát.

— Onts egy kis Három-az-Egybent abba a lyukba, ott a dugattyúkarnál, Iszkiri. Van ott egy bőr tömítés. Ez majd puhán tartja.