Virtuálfény

12. Szemmozgás

Rydell a két San Franciscoi zsarura nézett, Svobodovra és Orlovskyra, és rögtön úgy érezte, hogy Warbaby mellett talán tényleg érdekes munkája lesz. A két fickó valódi, szuperkemény zsaru volt. A gyilkossági csoportok mindenhol kiemelkedtek a többi közül.

Még összesen csak negyvennyolc perce volt Észak-Californiában, de máris egy pult mellett kávézgat a gyilkosságiakkal. Azaz, ők teát ittak. Forró teát, üvegpohárból. Erősen cukrozottat. Rydell a pult távolabbi végében ült, Freddie mellett, aki tejet ivott. Freddie másik oldalán Warbaby ült — itt sem vette le a kalapját —, mellette pedig Svobodov, és végül Orlovsky.

Svobodov majdnem olyan magas volt, mint Warbaby, de az egész teste egyetlen ín-és csonttömeg. Hosszú, fakó haját hátrafésülte göcsörtös homlokából. A szemöldöke is világos volt, a bőre pedig olyan feszes és fényes, mintha túl sokáig állt volna valami tűz mellett. Orlovsky alacsony volt és sötéthajú, sasorrú. Az ujjain rengeteg szőr, a szemüvege lencséi olyanok, mintha félbefűrészelték volna őket.

Mindkettőjük tekintetében megvolt az, ami lemerevítette és leszorította az embert; ami nehéz és kemény volt, akár az ólom.

Rydell a Rendőr akadémián elvégzett egy kurzust, de nem sokra emlékezett az ott tanultakból. „Szemmozgás deszenzibilizálás és reakció” volt az előadássor címe, és az a nyugdíjas törvényszéki pszichológus tartotta, az a Bagley, a Duke University-ről. Bagley az óráin általában a sorozatgyilkosokról beszélt, akiknek a Duke-on alkalma volt megvizsgálni az elfojtott autoerotikus hajlamait. Az előadások arra kétségtelenül jók voltak, hogy kitöltötték az időt a „Magasszintű bűnözőelhárítás” és a „Felkészítés a tűzfegyverek használatára” között. A bűnözőelhárítás órák után Rydell általában meglehetősen izgatott volt, mert — ki tudja miért? — az instruktorok mindig őt kérték meg, hogy vállalja magára a bűnöző szerepét, így aztán a szemmozgás előadásokon csak nehezen tudott koncentrálni. De ha Bagley óráin mégis sikerült volna megjegyeznie valami hasznosat, az FTH gyakorlat során úgyis elfelejtette volna. Az FTH olyan volt, mint az Álomfaljáték, csak fegyverekkel, mégpedig valódiakkal.

Amikor az FTH összeszámolta az ember pontjait, kivetítette a sebeket — a játékosét, vagy a másik srácét —, és bejelentette, hogy a vesztes elvérzett-e, úgy halt meg, vagy hidrosztatikus sokkot kapott. Voltak olyan emberek, akik pár FTH menet után szabályos poszt-traumatikus sokkot kaptak, Rydell azonban mindig fene magabiztos vigyorral jött ki a teremből. Nem mintha vérengző lett volna, és a vér látványát sem kedvelte — csak arról volt szó, hogy az egész nagyon gyorsan lefolyt, és különben sem volt valódi, így aztán Rydell sohasem tanulta meg, hogyan kell megcsinálni az emberekkel azt a hivatalosan elismert szem-varázslatot. Ám ez a Svobodov hadnagy tehetséges szemmelverőnek látszott, a partnere, Orlovsky hadnagy pedig szintén elérte a kívánt hatást azzal, ahogy kilesett félbefűrészelt lencséjű szemüvege mögül. Különben nála az is sokat számított, hogy úgy nézett ki, akár egy farkasember.

Rydell folytatta a San Francisco-i gyilkosságiak stílusának tanulmányozását. Régi, vörösesbarna esőkabát, alatta fekete golyóálló mellény, azalatt fehér ing, nyakkendővel. Az ingük legombolható nyakú oxfordi, a nyakkendőjük csíkos volt — mintha valami klubhoz, vagy ilyesmihez tartoznának. A nadrágjuk hajtókás, kavicsszürke cipőjük bőrszeges, Vibram talpú, szárnyas orrú. Ilyen inget, nyakkendőt és cipőt csak az emigránsok hordtak, azok az emberek, akik a lehető legamerikaiasabbak akartak lenni. Ám Rydell úgy vélte, bizonyos életstílust jelképezett, hogy golyóálló mellényt, meg viseltes londoni ködharapót vettek fel ehhez az öltözékhez. A H K áramvonalas plasztikmarkolata sem rontott az összképen — Rydell felfedezte, hogy egy ilyen fegyver kandikál ki Svobodov nyitott golyófogója alól. Nem jutott eszébe a modelszám, de úgy emlékezett, ennek a pisztolynak elöl, a csöve alján van a tára. A H K úgy köpködte ki magából a hüvelynélküli golyókat, mintha zsírkréták lennének, a plasztikindítótöltet pedig úgy folyta körül a fémötvözet tűnyilakat, mint a hús a körmöt.

— Ha tudnánk, amit önök már tudnak, Warbaby, talán minden sokkal egyszerűbb lenne. — Svobodov körülnézett a kávézóban, és kivett egy doboz Marlborót a zsebéből.

— Ebben az államban illegális — mondta a pincérnő, akit meglepett, hogy valaki ilyen nyíltan meg akarja szegni a törvényt. A nőnek sűrű haja volt.

Rydell úgy látta, a kávézó olyan hely, ahová a gyárakban gályázó melósok szoktak járni, hogy teletömjék magukat, és hajó napjuk van, meg szerencséjük, akkor a pincérnőt is.

Svobodov mínusz párezer voltos Zsarupillantást vetett a nőre, előhúzott a golyóálló mellénye zsebéből egy fekete, műanyag jelvénytokot, megmutatta ami benne volt, majd hagyta, hogy a plasztiktárca teteje a mellére hulljon. Rydell hallotta, hogy a tok nekikoppan a mellének — Svobodov biztos a fehér inge alatt is viselt valami páncélt.

— Ha majd bejön az a két mormon srác a Járőrszolgálattól, azoknak mutogassa ezt — mondta a nő.

Svobodov az ajkai közé dugta a cigarettát.

Warbaby felemelte a kezét. Egy kézigránát nagyságú aranyrögöt markolászott. Az aranyrög öngyújtó volt. Warbaby tüzet adott az orosznak.

— Miért tart magánál ilyesmit, Warbaby? — kérdezte Svobodov, és az öngyújtóra nézett. — Dohányzik? Mit szív?

— Mindent elszívok, Arkagyij, csak ezeket a kínai Marlborókat nem — felelte Warbaby. Komor volt, mint mindig. — Tele vannak üveggyapottal.

— Amerikai márka — mondta Svobodov. — A márkanév tulajdonosa által engedélyezve gyártják.

— Ebben az országban legálisan hat éve nem készítettek cigarettát — mondta Warbaby. A hangja éppen olyan szomorú volt, mint mindig.

— Marl-bo-ro — mondta Svobodov. Kivette a szájából a cigarettát, és a filter alatti feliratra mutatott. — Kölyökkorunkban, Warbaby, a Marlboro volt a pénz.

— Arkagyij — mondta Warbaby végtelen türelemmel —, a mi kölyökkorukban a pénz volt a pénz.

Orlovsky felnevetett. Svobodov megvonta a vállát.

— Mit tud, Warbaby? — kérdezte, újra visszatérve a tárgyhoz.

— Mr. Blixet holtan találták a Morriseyben. Meggyilkolták.

— Tiszta sor — mondta Orlovsky. A két szót egynek ejtette ki: tisztasor. — És azt akarják, hogy azt higgyük valami faji marhaságról van szó.

Svobodov Warbabyre sandított.

— Ezt nem tudjuk — mondta.

— A nyelv — mondta Orlovsky határozottan. — Az faji dolgot jelent. Félre akarnak vezetni minket. Azt hiszik, hogy azt hisszük, hogy a Latin Királyok csinálták.

Svobodov szívott egyet a cigarettájából, és egyenesen a pincérnőre fújta a füstöt.

— Maga mit tud, Warbaby?

— Hans Rutger Blix, negyvenhárom éves, honosított Costa Rica-i. — Warbaby ezen a hangon akár egy temetési beszédet is elmondhatott volna.

— Mi a tököm! — mondta Svobodov a Marlboróval a szájában.

— Warbaby — mondta Orlovsky —, tudjuk, hogy maga már azelőtt az ügyön dolgozott, hogy ez a seggfej elvágatta a torkát.

— Seggfej? — kérdezte Warbaby olyan hangon, mintha a halott fickó egy közeli barátja, a cimborája, vagy ilyesmi lett volna. — Az az ember meghalt. Ennyi. Ettől seggfej?

Svobodov csendben pöfékelt a Marlborójával, és az előtte heverő tányérra, az érintetlen tonhalpüré mellé verte a hamut.

— Seggfej — mondta. — Hidd el. Warbaby felsóhajtott.

— Szerepelt a nyilvántartásban, Arkagyij?

— Maga az anyagát akarja? — kérdezte Svobodov. — Akkor mondja el, hogy mit kellett volna csinálnia neki. Tudjuk, hogy beszéltek egymással.

— Sohasem beszéltünk.

— Oké — mondta Svobodov. — Az IntenSecure-ral beszélt. Maga szabadúszó.

— Pontosan — mondta Warbaby.

— És miért beszélt az IntenSecure-ral?

— Az az ember elvesztett valamit.

— Mit?

— Egy személyes jellegű tárgyat.

Svobodov felsóhajtott.

— Lucius. Kérem!

— Egy napszemüveget.

Svobodov és Orlovsky összenézett, majd mindketten Warbabyre pillantottak.

— Az IntenSecure felfogadta Lucius Warbabyt, mert ez a pasas elvesztette a napszemüvegét?

— Lehet, hogy értékes darab volt — szólt közbe Freddie halkan. A pult mögötti tükörben a saját képét vizsgálgatta.

Orlovsky összefűzte szőrös ujjait, és megropogtatta az ujjait.

— Úgy gondolta, hogy egy partyn vesztette el — mondta Warbaby. — Vagy hogy valaki elvette tőle.

— Miféle partyn? — Svobodov megmozdult a székén. Rydell hallotta, ahogy megreccsen a rejtett páncélja.

— Egy partyn, a Morriseyben.

— Kinek a partyján? — kérdezte Orlovsky, és a szemüvege fölött Warbabyre nézett.

— Mr. Cody Harwood partyján — mondta Warbaby.

— Harwood — mondta Svobodov. — Harwood…

— A „Pavlov” névről beugrik valami? — kérdezte Freddie, mintha csak magában beszélne.

Svobodov felmordult.

— Pénz.

— A Marlboróból ezt nem lehet kiszívni — mondta Warbaby. — Mr. Blix elment Mr. Harwood partyjára, ivott néhányat…

— És úgy szétszabdaltatta magát, hogy boncolni sem kellett — mondta Orlovsky.

— Ivott néhányat. Az a bizonyos tárgy a dzsekije zsebében volt. Másnap reggel pedig már nem volt ott. Hívta a Morrisey biztonsági embereit, akik hívták az IntenSecure-t. Az IntenSecure pedig hívott engem…

— Eltűnt a telefonja — mondta Svobodov. — Elvitték. Semmi sincs, ami alapján valakivel kapcsolatba lehetne hozni. Nincs határidőnaplója, jegyzetfüzete, semmi.

— Tiszta sor. — Orlovsky megint egynek ejtette ki a két szót.

— A szemüveg — mondta Svobodov. — Miféle szemüveg?

— Napszemüveg — mondta Freddie.

— Ezt találtuk. — Svobodov kivett valamit a viharkabátja oldalzsebéből. Egy Ziploc bizonyíték-zacskót. Felemelte. Rydell látta, fekete plasztikszilánkok vannak benne. — Olcsó VV. A szőnyegbe volt taposva.

— Gondolja, hogy rálépett volna? — kérdezte Warbaby.

Most Orlovskyn volt a sor, hogy előbűvészkedjen valamit. Fekete mellénye zsebéből vette elő a második zacskót.

— Software-t kerestünk, de nem találtunk. Azután megröntgeneztük a fickót. Valaki ezt nyomta le a torkán. — Egy fekete négyszög. A ráragasztott címke kopott és foltos volt. — Mielőtt persze szétvágták.

— Mi ez? — kérdezte Warbaby.

— McDonna — mondta Svobodov.

— Hm? — Freddie előrehajolt Warbaby előtt, hogy jobban lássa a zacskót. — Mc-micsoda?

— Baszó chip — mondta Svobodov. Rydell először úgy hallotta, hogy „blaszkócsík”, de aztán megértette. McDonna.

— Kíváncsi vagyok, hogy végigolvassák-e — mondta Freddie a Patriot hátsó ülésén ülve. A lábait az első utasülés tetejére tette; edzőcipője sarkán a kis vörös lámpák valami szám szövegének a betűit villogták.

— Végigolvasni? Mit? — Rydell Warbabyre meg az oroszokra nézett. Mind a hárman egy jelzés nélküli rendőrautó mellett álltak, de Rydell még sohasem látott kocsit, amin ennyire látni lehetett volna, hogy micsoda. Grafitszürke bálna volt, a hűtőjét és a fényszóróit grafitrács védte.

Eső szitált a Patriot szélvédőjére.

— Azt a pornót, amit a fickó nyelőcsövében találtak. — Warbaby mindig szomorúnak tűnt, Freddie viszont mindig lazának. Ám Warbaby mindig valóban szomorúnak tűnt, Freddie meg úgy volt laza, mintha közben az ellenkezője lenne igaz. — Piszok sok kód van egy olyan programban. Mindenféle csinibaba adata benne van, tudod? Egy rutinnal beállítod a bőr anyagát, meg mondjuk be tudsz keverni egy csomó szöveget is.

— A komputerszakmában dolgozol, Freddie?

— Mr. Warbaby technikai konzultánsa vagyok.

— Szerinted miről beszélgetnek?

Freddie előrenyúlt, és megérintette az egyik edzőcipőjét. A piros szavak eltűntek.

— Most tényleg komoly dolgokról.

— De miről?

— Alkudoznak. Mi meg akarjuk kapni azt, amit Blixről, a halott pasasról tudnak.

— Igen? És mi mit adunk?

— Mi? — Freddie felfüttyentett. — Te csak vezetsz. — Visszahúzta a lábait, és felült. — Ez nincs pontosan meghatározva. Az IntenSecure és a DatAmerica többé-kevésbé ugyanaz.

— Igen? — Rydell úgy látta, leginkább csak Svobodov beszél. — Ez meg mit jelent?

— Azt, hogy nekünk nagyobb adatbázis áll a rendelkezésünkre, mint a rendőrségnek. Legközelebb, amikor a jó öreg Subádub alkudozni akar majd, örülni fog, hogy szívességet tett nekünk. De ma este, tesókám, ma este az ő orosz segge van előrébb.

Rydellnek eszébe jutott, hogy amikor egyszer átment „Bazi George” Kechakmadzéhoz egy virslisütésre, a pasi megpróbálta beléptetni őt a Nemzeti Lőfegyver Társaságba.

— Sok orosz van a szervnél idefent?

— Idefent? Mindenhol.

— Elég furcsa, hogy közülük ilyen sokan éppen a rendőrségnél helyezkednek el.

— Gondolj csak bele, tesó. Nekik egy egész rendőrállamuk volt odaát. Talán csak azután vágynak.

Svobodov és Orlovsky bemászott a szürke bálnába. Warbaby a botjára támaszkodva átsétált a Patriothoz. A rendőrautót hathüvelyknyivel megemelte a hidraulikája: brummogni és reszketni kezdett, az esőcseppek táncoltak a tetején, ahogy Orlovsky megtúráztatta a motort.

— Jézus — mondta Rydell. — Ezek aztán nem törődnek vele, ki látja, hogy megjönnek, mi?

— Ezek azt akarják, hogy mindenki lássa, amikor megjönnek — mondta Freddie, miközben Warbaby kinyitotta a hátsó ajtót, és nekilátott, hogy bepréselje merevlábú, hatalmas testét az ülésre.

— Induljon — mondta Warbaby, és becsapta az ajtót. — Protokoll. Mi távozunk elsőként.

— Nem arra — mondta Freddie. — Ez az út a Candlestick Parkba vezet. Arra.

— Igen — mondta Warbaby. — A belvárosban van dolgunk. — Mintha sajnálta volna.

San Francisco belvárosa tényleg nem semmi volt. Mindent dombok vettek körül, minden dombokra, vagy dombok aljába épült. Rydellnek az a furcsa érzése támadt, hogy tényleg valahol van. Valami fontos helyen. Ez persze nem azt jelentette, hogy szeretett ott lenni. Talán csak azért érezte így, mert a város annyira más volt, mint L.A. Itt nem volt olyan érzése, hogy elzárják előle azt a keskeny fénycsíkot is, ami épp hogy csak kiszűrődött a dolgok mögül. Itt úgy érezte, mintha hazaért volna. Azok a régi épületek, körben, szorosan egymás mellett; még az a nagy csúcsos volt köztük a legmodernebb, aminek a tetején az a váz-izé volt — de még az is régi volt. Hűvös, nedves levegő, gőz fröcsköl a járdákon levő rácsok alól. Emberek az utcákon, de nem csak a szokásos fajta: emberek, akinek van munkájuk, akiknek vannak ruháik. Olyan mint Knoxville, próbálta bebeszélni magának, de hiába. Egy újabb idegen hely.

— Nem, tesó, egy balos. Balos. — Freddie Rydell ülésének hátulján dobolt.

Egy újabb hely, amit meg kell ismernie. A Patriot műszerfaltérképén villogó kurzorra nézett; egy balos utcát keresett, amin keresztül eljuthatnának abba a szállodába, a Morriseybe.

— Ne püföld Mr. Rydell ülését — mondta Warbaby. Egy hat láb hosszú faxot tartott a kezében. — Vezet.

A faxot menet közben kapták. Rydell sejtette, hogy Blix anyaga lehet, azé a pasasé, aki elvágatta a torkát.

— Fassbinder — mondta Freddie. — Hallottál már Rainer Fassbinderről?

— Nem vagyok tréfás kedvemben, Freddie — mondta Warbaby.

— Nem viccelek. Végigfuttattam a Lelencgyereket ezen a Blix nevű pasason. Beszkenneltem a fotóját, amit az oroszok küldtek neked. A program szerint a fickó úgy néz ki, mint Rainer Fassbinder. Legalábbis holtan, átvágott torokkal. Ez a Fassbinder elég ronda egy pofa lehetett, nem?

Warbaby felsóhajtott.

— Freddie…

— Hát, mindenesetre német volt. A nemzetiség legalább stimmel…

— Mr. Blix nem német volt, Freddie. Itt az áll, hogy Mr. Blix valójában nem is Mr. Blix volt. De hagyj olvasni. Rydellnek is csendre van szüksége, hogy hozzászokjon a városi közlekedéshez.

Freddie felmordult. Rydell hallotta, hogy újra kopácsolni kezd a kis komputeren, amit mindenhova magával hordott.

Rydell balra fordult. Harci zóna. Romok. Acélhordókban tüzek. Hajlotthátú, sötét alakok, vámpírfehér arcok.

— Ne fékezzen — mondta Warbaby. — Ne is gyorsítson.

Valami pörögve-forogva kivágódott a görbehátú gyülekezetből, és a szélvédőhöz csattant; megtapadt, majd lesodródott, de mocskos sárga foltot hagyott maga után. Vagy inkább szürke és véres volt, mint egy köteg bél?

A kereszteződésnél pirosat kaptak.

— Tovább — parancsolta Warbaby. Rydell a duda-tiltakozás ellenére áthajtott. A sárga folt még mindig ott volt.

— Álljon meg. Nem. Menjen fel a járdára. Igen.

A Patriot Goodyear Streetsweeper-jei felzökkentek a törött szegélyű járdára.

— A kesztyűtartóban.

Rydell kinyitotta a kesztyűtartót. Kigyulladt benne egy lámpa. Windex ablakpucoló, egy tekercs szürke papírtörlő, meg egy doboz egyszer használatos gumikesztyű.

— Rajta — mondta Warbaby. — Senki sem zavar minket. Rydell felhúzta a kesztyűt, megfogta a Windexet meg a törlőket, és kiszállt.

— Nehogy rádkerüljön — motyogta, és Sublettre gondolt. Egy jókora adag Windexet spriccelt a sárga mocsokra, kesztyűs kezével összefogott három törlőt, és addig dörgölte az üveget, míg tiszta nem lett. A nedves törlőcsomóra húzta a kesztyűjét, úgy, ahogy az Akadémián tanulta, de aztán nem tudta, mit csináljon vele.

— Csak dobja el — szólt ki Warbaby.

Rydell eldobta. Azután öt lépésnyire eltávolodott a kocsitól, és hányt. A száját egy tiszta papírkendővel törölte meg. Visszaszállt a kocsiba, becsapta és lezárta az ajtót, és a kesztyűtartóba tette a törlőt, meg a Windexet.

— Ezzel fogsz gargalizálni, Rydell?

— Pofa be, Freddie! — mondta Warbaby. A Patriot felfüggesztése megnyikordult, ahogy előredőlt. — Maradékok a vágóhídról. Valószínűleg — mondta. — De jó, hogy ismeri az óvintézkedéseket — hátradőlt. — Volt itt egyszer egy csoport, a Disznó Kardja. Hallott már róluk?

— Nem — mondta Rydell. — Soha.

— Poroltókat loptak a házakból. Aztán megtöltötték vérrel, amit a vágóhídon szereztek. De azt terjesztették, hogy az a vér, nos, szóval, hogy az embervér. Azután rátámadtak Jézus népére, akik éppen felvonultak, és akik ugyanolyan poroltókat hordtak magukkal…

— Jézus — mondta Rydell.

— Pontosan — mondta Warbaby.

— Látod azt az ajtót? — kérdezte Freddie.

— Milyen ajtót? — A Morrisey hallja olyan hatással volt Rydellre, hogy önkéntelenül is suttogóra fogta a hangját, mintha egy templomban, vagy egy ravatalozóban lett volna. A szőnyeg olyan puha volt, hogy a legszívesebben lefeküdt volna rá, és aludt volna egyet.

— Azt a feketét — mondta Freddie.

Rydell meglátta a feketére lakkozott négyszöget. Tökéletesen sima volt, egyetlen dudor sem látszott rajta. Ahogy jobban belegondolt, tényleg nem illett bele a környezetébe. A hely többi részén mindenhol csiszolt fa, bronz, metszett üveglapok voltak. Ha Freddie nem szólt volna, hogy az a fekete egy ajtó, Rydell valami műtárgynak, festménynek, vagy ilyesminek nézte volna.

— Igen? Mi van vele?

— Az egy étterem — mondta Freddie. — És olyan drága, hogy te még csak be se mehetsz oda.

— Hát — mondta Rydell —, sok ilyen van.

— Nem, tesó! — felelte Freddie. — Úgy értem, ha gazdag lennél, ha pénzt tojnál, oda akkor se mehetnél be. Privát. Japán.

A biztonságiak pultjánál ácsorogtak, miközben Warbaby a házi telefonon beszélgetett valakivel. A szolgálatos őrök a pult mögött IntenSecure egyenruhát viseltek, de csicsásat ám: ellenzős sapkájukon bronz logó-gombok voltak.

Rydell egy földalatti garázsban parkolta le a Patriotot, lent az épület gyökereinél. Még nem látott ahhoz hasonlót, amit odalent: fehér szakácsruhába öltözött emberek csapatai valami bőrszerű salátát pakoltak tányérok százaira, kis Sanyo porszívók bippegtek pasztellszínű csordákban. De amikor az ember a hallban állt, eszébe sem jutott volna, hogy a színfalak mögött ekkora csapat dolgozik.

Abban a Knoxville-i lakásban, amiben Karen Mendelsohnnal lakott, voltak olyan koreai robot-poloskák. A szerkentyűk akkor működtek, amikor az ember nem nézett rájuk. Még olyan speciális fajtáik is voltak, amik a tapétáról is leették a port. Karen persze semmi különöset sem talált bennük. Azt mondta, ez csak azt jelenti, hogy az épület tulajdonosai nem engedhetik meg maguknak, hogy emberekkel dolgoztassanak.

Rydell látta, hogy Warbaby megfordul, és átadja az egyik sapkás fickónak a telefont. Warbaby intett Rydellnek és Freddie-nek, majd a botjára támaszkodva elindult feléjük.

— Most fognak felvinni minket — mondta. A sapkás, akinek az előbb átadta a telefont, kijött a pult mögül. Látta, hogy Rydell IntenSecure inget hord, amiről leszedték a cégjelzést, de semmit sem szólt. Rydell eltűnődött, hogy mikor lesz alkalma venni pár ruhát, és hogy hol tudná elintézni a vásárlást. Freddie ingére nézett, és úgy döntött, tőle inkább nem kérdez ilyesmit.

— Erre, uram — mondta a sapkás Warbabynek. Freddie és Rydell követte Warbabyt, aki átvágott a hallon. Rydell látta, hogy Warbaby keményen belevágja a szőnyegbe a botját, és hallotta lábhevederének lassú óraketyegését.