Virtuálfény

14. Érzéstelen

— Kérsz sört, édes?

A pult mögött álló nő borotvált koponyájának két oldalán bonyolult, fekete minták kanyarogtak, egészen addig a vonalig, ami — Yamazaki úgy látta — a természetes hajvonala lehetett. A tetoválása kelta csomók, és a képregényekből ismert villámlobbanás-rajzok kombinációja volt. A nő haja az ábrák fölött olyan volt, akár egy éjszakai állat irhája; egy olyan állaté, ami peroxiddal, meg vazelinnel táplálkozik. A bal fülét szabályos közönként vagy tucatszor átszúrta egy finom acéldrót. Yamazaki máskor érdekesnek találta volna a látványt, de most annyira belefeledkezett a nyitott notebookjába, hogy nem törődött vele.

— Nem — mondta. — Köszönöm.

— Nem akar bebaszni, vagy mi? — A nő hangja vidám volt. Yamazaki felnézett a notebookból. A nő várt valamire.

— Igen?

— Ha itt akar ülni, akkor vennie is kell valamit.

— Sört, legyen szíves.

— Ugyanazt?

— Igen. Legyen szíves.

A nő felbontott egy üveg mexikói sört. Ahogy Yamazaki elé, a bárpultra tette, a palack oldalán lecsúszott egy pár jégszilánk. A nő a Yamazaki bal oldalán ülő vendég elé lépett. Yamazaki újra a notebookra nézett.

„Bulldózeres ismételten megpróbált utalni arra, hogy itt nem létezik semmiféle agenda, nincs semmiféle alapvető struktúra. Csak a csontok, a híd, maga a Thomasson. Amikor bekövetkezett a Little Grandé, nem Godzilla tehetett róla. Ezen a helyen és ebben a kultúrában Godzillának nincs pontos megfelelője (Los Angelesre ugyanez valószínűleg nem érvényes). A régóta várt Bomba eltűnt. Járványok léptek a helyére, a leglassabb kataklizmák. Amikor Godzilla legutoljára Tokióban járt, mi elmerültünk a tagadásban, és a mélységes kétségbeesésben. Az igazat megvallva örömmel üdvözöltük a legborzasztóbb pusztítást. Halottaink siratása közben is éreztük, hogy újra megkaptuk a leglélegzetelállítóbb lehetőségek ajándékát.”

— Szép — mondta a Yamazaki mellett ülő férfi, és bal kezét a notebookra tette. — Biztos japán, olyan szép.

Yamazaki felnézett, bizonytalanul elmosolyodott, és belepillantott a legüresebb szemekbe, amiket valaha látott. Csillogó, fókuszált, de valahogy mégis kifejezéstelen szemek voltak.

— Japán, igen — mondta Yamazaki.

A kéz lassan, óvatosan visszahúzódott a notebookról.

— Loveless.

— Parancsol?

— Loveless. Ez a nevem.

— Yamazaki.

A fakó, távolülő szemek mintha egy állóvíz alól figyelő lényhez tartoztak volna.

— Igen. gondoltam, hogy valahogy így hívják. — Könnyed, régimódi aranytömésektől csillogó mosoly.

— Igen? Hogy így?

— Ilyen japánosan. Valami „zaki”-nak, vagy „zuki”-nak. Vagy valahogy így. — A mosoly valahogy élesebb lett. — Igya meg a Coronáját, Mr. Yamazuki. — Az idegen keze keményen Yamazaki csuklójára fonódott. — Melege lett, mi?