Titánok útja

Randevú az idők távolában

Marianna egész éjjel a tengerparton kóborolt, magányosan és szomorúan, gondolatai megbénultak, nem emlékezett semmire. Azok ott a városban már mindent megfontoltak, már mindent eldöntötték. Nem tudja a Földhöz bilincselni szerelmesét, és ha tudná is — vajon meglenne?

Egyetlen megoldás maradt csak, vele együtt repülni, Hiszen ő is mérnök, méghozzá energetikus, hasznát vehetnék a csillagrakétán. De Georgij határozottan tiltakozott a terv ellen. Nem akarta, hogy kivétel legyen, de az is lehet, hogy féltette őt.

És most Marianna úgy imbolygott, mint valami árnyék… Távol szerelmesétől, távol az emberektől. Tudta, hogy Georgij nem érti majd, kínlódni fog…, tudta, de képtelen volt rászánni magát, hogy még egyszer találkozzon vele a felszállás előtt. Miért? Egyszerűen azért, mert a távolság enyhítette a kínszenvedést…

A rövid nyári éjszaka a vége felé járt. A tenger fölött lágy ködfoszlányok úsztak, majd eloszoltak a meleg, fűszeres levegőben. Reggel felé a kimerült lány letelepedett egy kőre, és sokáig nézte a távoli csillagképeket, amelyek már elhalványodtak az új nap fényözönében.

„Akárcsak mi — töprengett a lány. — Kihunyunk, mint az álom, mint a csillagok, mint a gyermeki emlékezet, de a mi helyünkön új nemzedékek gyújtják meg az új nap lámpásait.” Hát lehet, hogy ezt parancsolja az élet? Talán mégis feleslegesen gyötrődik, hiábavalóan mardossa a szívét? Hiszen úgysem tud változtatni a dolgokon…

Nevetséges. Hogy lehetne az érzéseknek parancsolni. És van-e bármi is a világon, ami több, mint az érzelem? Az értelem talán? Igen, az értelem… De az értelem szétzúzza a boldogságot, hiszen a boldogság csak a szerelemben gyökerezik! Lehet, hogy a boldogságnak is ellensége az értelem? De minek akkor értelem, ha semmivé hamvadnak tőle az élet örömei?

Marianna lehunyta a szemét, és szomorúan elmosolyodott. Elég! Elég ezekből a haszontalan és szükségtelen tépelődésekből. Megnyílt csillagos út a távoli, új világokba. Bátor szívek fedezik fel ezeket a világokat a jövendő nemzedékek számára. Szabad most az embernek magára gondolni? A szív érzéseit lakat mögé kell zárni…

Keleten a kis bárányfelhők olyan rikító bíborvörös színben tündököltek, mintha csak valamiféle óriások az égbolt alján gigászi tüzeket gyújtottak volna. Később vakító napsugarak szelték át a teret, a végtelenbe hanyatlottak, a tenger beláthatatlan rónaságain fénylő és ünnepélyes barázdákat szántottak. Enyhe szellő támadt. A tenger háborogni kezdett. De Marianna lelkében nyugalom áradt szét.

Lehúzta cipőjét, mezítláb járkált a fűben, amelyen ezüstös gyöngyként csillogott a harmat. Egyenesen a starthelyre indult, amely hét kilométernyire terült el a tengertől.

Ott már hatalmas tömeg zajongott. Marianna felmászott egy ősidőkből ittmaradt kurgánra. Innen már látható volt a rakéta, amely az űrrepülőtér fölé magasodott, jól látszott Georgij és a többi űrhajós alakja. De a lány úgy döntött, hogy nem megy közelebb. Néhány nyomasztó órát töltött ott mozdulatlanul állva, a hőségtől tikkadtan. Egyre magasabbra emelkedett a nap, erősödött a szél. Majd hallani lehetett Georgij hangszóróban felerősített hangját. Az indulást jelentette be. A tömeg ritkulni kezdett, a helikopterek felhőkben özönlöttek Kozmográd felé. Csak akkor mozdult el Marianna a helyéről. Egy utolsó pillantást vetett a kísérőkre, Georgijra, és hirtelen felnevetett.

„Micsoda meglepetés lesz!” — derült fel Marianna.

Szeme szikrázni kezdett, lesoványodott arca kipirult. A kronométerre pillantott. Öt perc múlva tizenöt. Öt perc múlva start! Marianna lehasalt egy kő mögé, és tekintetét a csillagrakétára függesztette. A szíve megdermedt.

Elérkezett az utolsó másodperc. És ekkor hirtelen a szerkezet homályba borult, és lassan valamiféle látomássá vált. Körülötte kék ragyogás támadt, mintha valamilyen ködkorona övezte volna.

„Bekapcsolták a védőmezőt” — gondolta Marianna.

A látomás felfelé emelkedett. Körös-körül minden mennydörgött. A roppant erejű energiaáramok a ragyogó égbe röpítették a kék koronát. A rettenetes szélvihar homok- és porfelhőket kavart, és a földhöz nyomta a lányt. Minden elborult szeme előtt.

A lány egy-két perc múlva felkelt és körülnézett. Már elcsendesedett a távoli dörgés az égbolton, a szél a tenger felé hordta a porfelhőket. A starthely felett helikopterek köröztek. Az egyik pilóta megpillantotta Mariannát, és leszállt hozzá.

— Maga itt tartózkodott a felszállás alatt? — kérdezte döbbent ijedtséggel, és kihajolt nyitott kabinjából.

— Igen — felelte nyugodtan a lány.

— Elment az esze! Azonnal menjen kórházba!

— Ne nyugtalankodjék — nevette el magát Marianna. — Semmi bajom sincs.

Könnyedén felmászott a hágcsón, leült a pilóta mellé, és azt kérte:

— Legyen szíves, vigyen a Virágsugár út huszonhétbe.

A pilóta csodálkozva nézett rá, de nem szólt egy szót sem, és a levegőbe emelte gépét.

Marianna gondolataiba süppedt. Félig öntudatlanul érzékelte csak a körülöttük áradó meleg, fűszeres levegőt, az alattuk úszó végtelenbe nyúló mezőket, a dúsan pompázó kerteket, és a drága Kozmográd virágzó utcáit. Semmit sem fogott fel a szépséges látványból, gondolatai egészen másutt jártak.

Valami egészen képtelenre szánta el magát. Talán bűnbánatról árulkodott az arcán játszó szomorúság? Nem, százszorosán nem!..

A helikopter leszállt a huszonhetes számú ház mellett. Egy kis kék színű villa volt, amelyet fiatal nyírfák fogtak közre. Marianna ültette még régebben ezeket a fákat, a városból hozta a csemetéket.

A lány elbúcsúzott a pilótától, és a kapu felé indult.

— Azt ajánlom, hogy menjen be a kórházba! — kiáltott még utána a férfi.

Marianna nem felelt. Belépett a házba, kimerülten rogyott le a pamlagra, és sírvafakadt. A nagymama aggodalmaskodva kérdezősködött, de bármennyire is faggatta unokáját, mi bántja, választ nem kapott. Estefelé a lány értesítette Kijevet, hogy kilép munkahelyéről.

Nehéz napok következtek. Marianna nem sétált, nem pihent egyetlen órát sem. Éjjel-nappal az univerzális készülék mellett tartózkodott, és a Kozmoszközpont híreit leste. Tudni akart mindent az „Értelem” sorsáról. Végre, két hónap múltán graviógram érkezett a távoli anticsillagról.

A világ tudomást szerzett az antibolygón lezajlott tragédiáról, és arról, milyen módon sikerült végül is antiaszteroidot szerezni. Georgij közölte, hogy most már elegendő mennyiségű antianyaggal rendelkeznek. Üdvözletüket küldték a Föld embereinek, elbúcsúztak, és bejelentették, hogy elindulnak a Nagy Magellán Felhőre.

Ezzel a közlemény befejeződött. Marianna könnyektől homályos szemmel vetett utolsó pillantást a képernyőre, amelyen szerelme képe imbolygott. A kép aztán elsötétedett és eltűnt. Vége…

A lány sokáig ült mozdulatlanul, tenyerébe temetett arccal. Aztán kitörölte szeméből a könnyeket, és eltávozott hazulról. Kilépett az utcára, a ház előtt megállt, a fehér törzsű nyírfához odasimult, mintha búcsúzna tőle.

Az úton megállított egy helikoptert, és megkérte, hogy vigye el az Anabiózis Intézetbe.

Kozmográd széles sétányai és utcái sebesen suhantak el alatta. Emberek özönlöttek lent, de a lány nem látta őket.

A helikopter leszállt egy nagy épület tetején, amelyet néma falak zártak körül. Marianna leugrott az ülésről, és leszaladt a széles, puha és süppedő szőnyegekkel borított lépcsőn. A földszinten felállt fogadására asztala mögül egy idősebb, kövér férfi, aki fehér köpenyt viselt, hosszú, ősz bajusza volt, és jóságos, csillogó szeme.

— Mit óhajt? — kérdezte barátságosan.

— Azt olvastam, hogy önkéntes jelentkezőket keresnek… az anabiózis kísérletekhez — felelte félénken a lány.

— Maga…, maga hajlandó alávetni magát a kísérletnek?

— Igen…

— Ehhez össze kell hívni az Intézet tanácsát. Én rögtön…

Megnyomott egy gombot az asztalán, néhány számot tárcsázott a számkorongon.

— Hát akkor jöjjön — fordult gyengéden Mariannához.

Végighaladtak egy világos, széles folyosón. A lány szív összeszorult. Mit tesz? És talán azonnal… Most mindjárt megtörténik minden?

Beültették Mariannát egy puha, légpárnákkal bélelt karosszékbe. A lány körülnézett. A matt, áttetsző ajtókon keresztül kellemes fény szűrődött be. A szoba üres volt, mindössze néhány karosszék, egy asztal és váza volt látható, a vázában olyan égszínkék, különös virágok pompáztak, amilyeneket Marianna eddig még sohasem látott.

A lányt valahogy ezek a virágok érdekelték a legjobban.

„Vajon hol termettek? — tépelődött gyötrődve. — A Földön nincs ilyen virág. Bizonyára valamelyik másik bolygóról származik. Jó lenne megtudni… ”

Zajtalanul kinyílt az ajtó. Belépett még néhány fehér köpenyes ember. Kezet fogtak Mariannával, és leültek körben.

— Szóval — kezdett beszélni egy asszony, miközben figyelmesen szemügyre vette a lányt —, mi az Intézet tanácsának a tagjai vagyunk. Jogunkban áll önkéntes jelentkezőkből kísérleti alanyokat kiválasztani az anabiózishoz. Erre gondolt?

— Igen — suttogta alig hallhatóan a lány. Telt ajka megremegett. — Eljövendő századokban szeretnék élni…

— Milyen időpontot választott?

— Én…, nem is tudom…

Az orvosok csodálkozva néztek össze.

— Mit jelentsen ez? — kérdezte a bajuszos orvos. — Tulajdonképpen mi az indítóoka, miért akarja itthagyni korunkat?

Marianna leküzdötte izgatottságát, és fokozatosan megnyugodott.

— Georgij menyasszonya vagyok — felelte —, a szomszédos Tejútrendszerbe küldött expedíció parancsnokának a menyasszonya. Maguk bizonyára ismerik…

— Ki ne ismerné a Földön Georgijt? — felelte csendesen az orvosnő. — De miért nem repült el ővele?

— Lehetetlen volt. Próbálkoztam, de eredménytelenül. Igen… Mit is akartam mondani? Szeretem Georgijt. És mi soha többé nem fogunk találkozni, ha én tovább élek… Nem tudok nélküle élni…, és azt kérem…, altassanak el. És akkor keltsenek életre, amikor Georgij visszatér a Nagy Magellán Felhőről.

Az orvosnő enyhén elmosolyodott, levette a szemüvegét, és megtörölte:

— De hiszen akkor már mi sem élünk. Maga is jól tudja, hogy az expedíció nem tér vissza háromezer évnél korábban.

— Adják át a végakaratomat a következő orvosnemzedékeknek — mondta makacsul Marianna.

Az ősz orvos megvonta a vállát, és összenézett kollégáival.

— De még az anabiózis állapotát sem viseli el a maga szervezete olyan hosszú időre. Nem. Semmilyen körülmények között sem… Hacsak az új kísérletek…

— Miféle új kísérletek?

Határtalanul hosszú ideig megőrizni az emberi testet, úgy, hog megmaradjon az életképesség lehetősége — ezt csak a mesterséges klinikai halál állapotával lehet elérni, de…

— Ha halál, hát legyen halál — vágott közbe Marianna. — Csak ki tudjam várni Georgijt, és találkozzunk…

Csend lett. A bajuszos orvos felállt, és ünnepélyesen kijelentette:

— Világunk egyik alaptörvénye így hangzik: „Szent az ember bármely kívánsága, ha az nem mond ellent az értelemnek, és nem káros a társadalomra.” Én beleegyezem!

Lassan emelkedett fel helyéről az orvosnő, és kezét Marianna fekete fürtös fejére tette.

— A Magna Charta erkölcsi-etikai törvényei kimondják: „Nem vonható kétségbe bármilyen cselekvés célszerűsége, ha azt igazi emberi szeretet diktálja.” Egyetértek.

Mariannához odalépett egy magas tudós, aki eddig hallgatott. Fürkésző tekintete megpihent a lány sápadt arcán.

— Jól meggondolta, mit kér? — kérdezte.

— Igen.

— Nem gondolja, hogy most csak túlfűtött idegállapotban van? Tisztában van-e azzal kellőképpen, hogy most önként fosztja meg magát a nap melegétől, a virágok szépségétől, barátoktól, rokonoktól és ismerősöktől, mindattól, amit együttvéve életnek neveznek? Nem felejtkezett-e el arról, hogy olyan korban fog feltámadni, amelyben majd teljesen idegen emberek veszik körül, új, távoli nemzedék?

Mariannának eszébe jutott az a beszélgetés, amelyet Georgijjal folytatott a Dnyeper közepén, azon a kis szigeten. Felcsendült benne Georgij elragadtatott hangja:

„Évezredek telnek el. A Föld egyesül majd a többi bolygóval, minden élő világgal. Az egész Tejútrendszer egységes szervezetté válik, aztán a többi csillagrendszer is…, és végül az egész világmindenség. Érted, Marianna? Az Alfától az Omegáig! Az élet első megnyilvánulásától a végtelenségig! És a mi utunk az értelem útja! Nem, nem, hogy lehetne itt halálról beszélni!”

Marianna elmosolyodott. Köszönöm, szerelmem — gondolta. — Hallom a hangodat, értelek. Igazad van, nincs halál! Csak mindig az igazságot kell keresni. De ez a keresés áldozatot és erőt kíván…

A lány tiszta tekintettel nézett az orvosokra, és megrázta a fejét:

— Abban a világban én nem lehetek boldogtalan! Ott lesz Georgij. És nem idegen emberek fognak élni abban a világban, hanem a mi és a maguk utódai. Ez minden. Szilárdan elhatároztam…

A tudós hátralépett, lehajtotta a fejét, és izgatottan jelentette ki:

— Beleegyezem.

— Beleegyeztünk — erősítette meg a tanács.

Marianna elsápadt. A sorsa eldőlt. Elindult az idők homályán keresztül szerelmese elé.