Titánok útja

Küzdelem a levegőben

A csápok megragadták az embereket, és a levegőbe emelték őket. Az űrhajósok csak azt érezték, hogy valami hatalmas erő szélsebesen felrepíti őket a föld felszíne fölé. Különböző növények, gépek mellett suhantak el, felülről látták a vasdiktátor óriási púpját. Már feltűnt alattuk a gigászi hangár. Előttük a végtelen menybolt csillogott.

A gép a szabad ég alá vitte ki őket. Valamiféle karosszékekben ültek, amelyeket a csápok tartottak. Alattuk kör és gömb alakú építmények villantak fel. Ezeknek a sajátos épületeknek átlátszó tetőzete alatt jól kivehetően munkapadok, gépek és készülékek százai sorakoztak. Körös-körül a sivatag homoktengere terült el, amelynek egyhangú képét csak elszenesedett fatönkök és porfedte romok törték meg.

— Puszta sivatag — mormogta John Eye. — Még egy szál facsemete sem akad! De hová visz bennünket ez a vasbarom?

— Hallottad — felelte keserűen Georgij. — Ez a megszállott őrült elkápráztat most bennünket a hatalmával.

— Hogyan tudtak e bolygó értelmes emberei annyira lesüllyedni, hogy ezt a korcsot elfogadják? — háborodott fel a navigátor.

— Bárhol előfordulhat ilyesmi. És ez gyötör engem a legjobban. Szívesen áldoznám érte akár az életemet is, csakhogy a Földet a történtekről értesíthessem.

— A Földet?

— Igen… A diktátor kétségtelenül hatalmas, de az értelme egysíkú, és az emberiség feltétlenül meg tudná semmisíteni rettenetes erejét.

Az építmények sora a homályba veszett, lent komor sivatag terpeszkedett el, a távolban azonban hegyek tűntek fel. A legmagasabb hegycsúcs felett óriási, rácsos torony tört a fellegekbe, a tornyon reflektor volt. A gomba alakú gép lejjebb ereszkedett, és egy sápad rózsaszínű satnya növényzettel benőtt, félig kiszáradt patak felett repült el.

John Eye hirtelen oldalba bökte társát. Georgij ránézett. John Eye a gép kis antennájára mutatott, amely változatlanul egy irány felé fordulva állt. Ahogy a gomba alakú gépezet irányt változtatott, az antenna is automatikusan arrafelé fordult.

— Ez nem véletlen — mondta a navigátor. — A vak is láthatja, hogy az antenna köti össze gépünket a diktátorral. Ki kell rántanunk az antennát, és megszabadulunk a diktátortól.

— De mihez kezdünk egyedül, védtelenül, puszta kézzel?

— Mindegy, meg kell próbálni. Egy életünk, egy halálunk. Egy kockára kell feltennünk mindent.

A parancsnok szemében tűz lobbant fel. Lesz, ami lesz!

Lent violaszínű mohával borított táj húzódott, furcsa romok tűntek fel, amelyeket futónövények nőttek be. Az űrhajósok tekintete összevillant, és az antennára vetették magukat. Az antenna megdőlt, ahogy az emberek erőlködve rángatták. Georgij még érezte, hogy egy erős áramütés megbénítja a kezét, majd elveszítette az eszméletét.

— A — a — a! — üvöltött fel vadul John Eye, és dühöngve tördelte az antenna törékeny részeit.

A gép egy ideig bizonytalanul körözött a piros homokbuckák fölött, majd ismét visszanyerte egyensúlyát.

Georgij, aki közben felocsúdott, átkozódva szedte össze utolsó erejét, és érezte, amint az antenna roncsaival és az irányítást vesztett géppel együtt zuhan lefelé.

Tudata pontosan működött. Egy ütés — és teste, végigcsúszva a homokdomb lejtőjén, begurult egy üregbe. Porfelhő csapott fel, a szája homokkal telt meg. Georgij, krákogva és köpködve, nagy nehezen feltápászkodott és körülnézett.

John Eye! Mi van vele? Ott feküdt a közelében, a harcképtelenné tett gép mellett. A parancsnok, legyűrve a hátába és lábába hasító fájdalmat, társához rohant. John Eye nem mozdult. Georgij a navigátor melléhez tapasztotta a fülét — vert a szíve. „Él!” — sóhajtott fel megkönnyebbülten. De az űrhajós arca szederjes kékre változott, a halántékán pedig bíborvörös folt sötétlett.

Georgij a közelben csordogáló patakhoz szaladt. A köves parton a csillogó, zöldes víz mellé lehasalt, és mohón kortyolgatott belőle. A víz hideg volt, és jóízű. Georgij megnedvesítette zubbonyát, letépte egy ismeretlen növény széles, vörös levelét, tölcsért csavart belőle, és vizet mert bele. Ezzel az értékes szerzeménnyel tért vissza társához, szájába öntötte a frissítő folyadékot, és zubbonyának nedves ujját a homlokára helyezte. Ez a művelet erejének végső maradékát is kimerítette, és ő maga is lerogyott társa mellé.

Lehunyta a szemét. Halántékában lüktetett a vér. a feje zúgott, és zűrzavaros gondolatok kergették benne egymást. Körülötte idegen, ellenséges világ, idegen bolygó, barátságtalan gépek, és sehol egy teremtett lélek, egy élőlény. Csak ez a sápadt égbolt, ez a vakító napfény. Mikor ér már véget ez a szörnyű lidércnyomás?

Szélsusogás törte meg a csendet. A dombról csendes ropogással homok szitált az üregbe. Testébe egy vastag, fehér levél tüskéj fájdalmasan fúródott be. Georgij felnyitotta a szemét, és John Eye-re pillantott. Társa mélyebbeket lélegzett, és arcát már pír öntötte el. Menniük kellett, nehogy utolérjék őket az üldözők, akiket a korcs bizonyára haladéktalanul a nyomukba küld.

Megrázta a navigátort: — John Eye! Kelj fel! Hallasz?

A navigátor kinyitotta a szemét, és felnyögött. Georgij láttán fájdalmasan elmosolyodott:

— Élünk?

— Élünk, barátom. Mennünk kell!

— Igen, értem… Segíts.

Georgij átölelte társát, és segített neki lábra állni. A szakadék mélyén botorkáltak tovább, a romok felé. A dombok gerincét elkerülték. Itt, a romok között, fedezéket keresve, valami rombusz alakú építmény sötétzöld falába botlottak. A fal tövénél nagy lyuk tátongott. Körös-körül mindent moha és sápadt színű fű lepett be. Az űrhajósok óvatosan másztak be a lyukon. A fekete padlón vörös homokszigetek látszottak. A kis közökben, ott, ahol nem takarta el a homok a padlót, finom mintázatot lehetett felfedezni. Félhomály uralkodott a romos teremben, és a falak hideget leheltek.

Georgij leült egy falmaradványra.

— Nos, mihez kezdünk most, navigátor?

— Harcolunk! — jelentette ki szilárd meggyőződéssel John Eye.

— Harcolunk? Hogyan?

— Nem tudom. Ki kell gondolni. Ha sikerülne bejutnunk a diktátor hangárjába… Akkor…

Nem tudta befejezni a gondolatát. Kívülről fülsiketítő sivítás hallatszott. A navigátor elsápadt.

— Mi ez? — suttogta Georgij.

— Ők azok… Az üldözők…

A falak mélyedéseiben csillogó félkörök villantak fel. Georgij kezénél fogva ragadta meg társát, és az épület belsejébe igyekezett. Ott dermedten, elgyengülve, elcsigázva és tehetetlenül megálltak, már a legkevésbé sem reménykedtek a megmenekülésben. Rögtön megállapítják hollétüket a félkörös lokátorjaikkal, és akkor ismét fogságba esnek…

Hirtelen a falnak az a része, amelyhez támaszkodtak, oldalsó irányban kinyílt, és mögötte egy fekete nyílás tárult föl. Néhány ember formájú lény, akik a föld alól bújtak elő, megragadták az embereket, és lehúzták őket. A fal visszacsúszott előző helyére, elfedte a nyílást. Éjszakai sötétség lepte meg őket. Az ismeretlen lények hallgatagon, gyengéden, de erélyesen vezették Georgijt és John Eye-t láthatatlan átjárókon keresztül valahová a bolygó mélyébe…