Titánok útja

A kék csillag fényénél

…Négy hatalmas csillagrakéta állt az Antarktisz magas fennsíkján, amelyet már régen megtisztítottak a jégrétegtől. A szárazföld szélei mentén a tudósok energetikai készülékekből óriási gyűrűt szereltek össze, amely a tor likvidálására, vagy másként semlegesítésére szolgált abban a keskeny sávban, amely a Naprendszer és a vasdiktátor uralma alatt levő bolygó között húzódott. A legpontosabb kvantumgépek számították ki a távolságokat, a csillagok elhelyezkedését, a kék csillag koordinátáit a szomszédos Tejútrendszerben.

Kétezer ember foglalt helyet a csillagrakétákban. A kozmikus óriások — egyenként két kilométer átmérőjűek — rettenetes dörrenéssel reszkettették meg a szárazföldet, a levegőbe törtek, és kijutottak az űrbe.

És ekkor a koordinációs központ jelzésére bekapcsolták a védőmezőt. A készülékekbe ömlött az energia, amelyet a Plútó, a Titán, az aszteroidok és a Merkúr tartalékoIó helyein gyűjtöttek össze.

Mindezeket a munkálatokat Szemonyij irányította. A csillagrakéták röptét is ő követte, az univerzális teleszkóp segítségével. Amikor a kondenzátorokban felhalmozódott az a maximális energia, amennyi a terv végrehajtásához kellett, Szemonyij feladatul adta a robotgépeknek, hogy kapcsolják be a semleges teret.

Mintha az egész világmindenség megmozdult volna. Egy szempillantás alatt lángtengerré változott az egész csillagos égbolt, aztán pedig Szemonyij szeme láttára egyre nőtt a kék csillag, és felbukkant előtte a négy csillagrakéta.

A kísérlet sikerült.

A két Tejútrendszer közötti tér keskeny sávját semlegesítették, áttörték. A robotgépek villámsebesen kikapcsolták a készülékekbe áradó energiát. Megremegett a Föld. Amikor Szemonyijban felengedett a rettenetes feszültség, körülnézett, de az átlátszó burkon túl csak az Antarktisz hegyvonulatainak jól ismert körvonalait látta.

A csillagrakéták, amelyeket körülölelt a védőmező, a rettenetes bolygóhoz közeledtek. A csillagrakéták vezérhajóját Aerowell és John Eye irányította.

A Föld küldötteit izgalom fogta el. Elkövetkezett a felelősségteljes pillanat. Az élő értelem harcba szállt a kegyetlen gépek ördögi erejével. Aerowell egy pillanatra kikapcsolta a védőmezőt, hogy ellenőrizze repülés programját. A láthatár képernyőjén feltűnt a kék csillag korongja, a külső bolygó ködös gömbje. — Ez az! — kiáltott fel John Eye.

A bolygó közeledett, egyre nagyobbodott. A ritkás felhők szétoszlottak, előtárult az idegen világ felszíne.

Aerowell tanulmányozta a képet. Előtte úsztak el a bolygó lakott pontjai. Egy folyó szalagja, tó, tengeröböl, nagyváros, négyzetekre tagolt mezők, a tereken tömeg. De hiszen ezek emberek, gondolkodó lények! Tehát a vasdiktátor uralmát leverték, és az emberek a föld alól feljöttek a napvilágra!

— Testvéreim! — kezdett örömteli hangon beszédhez a legöregebb tudós, a csillagrakétákban ülő emberekhez fordulva. — A műszerek azt mutatják, hogy a bolygón értelmes élet virágzik. A rendszer embereinek valószínűleg sikerült legyőzniük a gépi agy szörnyetegét. Elővigyázatosságra így nincs szükség. Kezdjétek meg a leszállást.

Az űrhajósok öröme nem ismert határt. A csillagrakéták a bolygóhoz közeledtek, és áttörve a felhőkön, megkezdték a leszállást. A levegő forró örvénylése közepette óvatosan szálltak le, egy sivatag kellős közepén, messze a lakott területektől.

A látóhatár szélén hamarosan por kavargott. Valamiféle gépek közeledtek a sivatagban. Néhány százan lehettek. A géposzlop — alacsony, hernyótalpas járművekből állt — megtorpant vagy ötszáz méter távolságra a csillagrakétáktól. Emberek ugráltak ki belőlük, valamit kiabáltak, és örömmel integettek.

Aerowell, John Eye, Szikra és Marianna graviógépen a bolygó gazdái elé repültek. Repülő járművek tucatjain követték őket a tudósok. Amikor földet értek, az oszlopból kivált egy lángoló hajú óriás, és megindult feléjük.

John Eye megragadta Aerowell kezét.

— Esküszöm, lora hasonlít — kiáltott fel a navigátor. — Emlékszel, meséltem neked az agg tudósról!..

Az óriás megállt, és meglepetten nézett John Eye-re.

— Megismerlek — szólalt meg földi nyelven. — Te vagy John Eye, egyike a hősöknek, akik valamikor, réges-régen, meglátogatták a bolygónkat! De hogyhogy élsz, hiszen az már sok ezer éve történt!

— Életre keltettek! És most eljöttünk, hogy a segítségetekre legyünk! De örömmel tapasztaljuk, hogy már nincs is rá szükségetek!

— Bizony, így van! — felelte büszkén az óriás. — Legyőztük a vasdiktátort! Az élő értelem erősebbnek bizonyult. Még Io életében győztünk. Én az utóda vagyok. Mi emlékszünk rátok, és megtanultuk a nyelveteket. Mindig vártuk a visszatérésteket…

— És hol van most a diktátor? — kiáltott fel türelmetlenül John Eye.

— Ott, ahol azelőtt is volt. És ott van a másik ember is, a ti társatok…

— Georgij? — Marianna már nem tudta tovább türtőztetni magát, aggodalmasan vert a szíve.

— Igen, Georgij. De vele van az asszony is, a vasdiktátor alkotója. De nem tudtuk őket magukhoz téríteni.

— Vezessetek oda bennünket! — szólt határozottan Aerowell.

A graviógépek leereszkedtek a hangár matt padlózatára, ahol még mindig ott magasodott a lefegyverzett diktátor, és körülötte mozdulatlan félkörök ezrei álltak. A Föld küldöttei megpillantották a hajdani szörnyeteg áttetsző púpját és felfelé meredő antennáját. Az egykor oly borzalmas gép most halott volt. John Eye körülnézett, és meglátta a zöldes színű kupolát, amelyben, akárcsak akkor, a fekete emelvényen két alak állt, a lángvörös hajú szépség, Szioj, és barátja, Georgij.

John Eye tekintetét követve, Marianna is észrevette szerelmesét, és zokogva a kupolához rohant, de a felfelé vezető hullámos lépcső első fokánál elesett, és eszméletét vesztette. Aerowell odasietett hozzá, és magához térítette.

— Nyugodj meg, lányom. Csak még egy egészen…, egészen kicsi türelem.

Lehullott a hófehér lepel. Az emberek izgatottan, dermedten várakoztak. És ekkor… beteljesedett!

Először Georgij mozdult meg, felnyögött. Aztán Szioj nyitotta fel a szemét. Visszatértek az életbe, a győzelmes ember keze kitépte őket az örök álom szorításából.

Georgij lassan felemelkedett, kezével megtapogatta a támasztékot. Lassan kinyitotta a szemét. Ködös tekintete végigsiklott az embereken…, és egyszerre csak megállt… Marianna alakján.

Homályos emlékei fátyolként borultak tudatára, majd egyre tisztábbá, tagoltabbakká váltak, és megteltek tartalommal.

— Marianna…, milyen csodálatos álom! — suttogta.

Marianna nem bírta tovább. Nem látta, hogyan segít Aerowell Sziojnak, hogy megmozdulhasson, hogyan ünneplik a széles fennsíkon a bolygó népei a távoli világból érkezett testvéreiket. Boldogságában sírva csókolgatta szerelmesének megsoványodott arcát…

Eszébe jutottak a férfi ünnepélyes szavai, amelyeket évezredekkel ezelőtt mondott az egész világegyetem jövendő egyesüléséről. Még akkor, a hajdani Dnyeper partján, Georgij az embertitánok fenséges útjáról álmodozott. És, lám, a távoli múlt álmai valóra váltak.