Titánok útja

A vasdiktátor

John Eye lágy szélfuvallatot érzett. A szemét nem tudta kinyitni, súlyos, szinte ólmosan nehéz szemhéját képtelen volt felemelni. Susogást hallott.

Mintha a feje felett falevelek zörögnének. Vajon hol van? Mi történt vele? Ki hozta ide ebbe az erdőbe? A szél zenéjén kívül semmi sem hallatszott.

Valaki aztán halkan felnyögött. A hang ismerősnek tetszett, de hogy kinek a hangja, erre semmiképpen sem tudott John Ey visszaemlékezni. Tökéletesen kiesett a tudatából minden, ahogy ez gyakran előfordul olyan emberrel, aki valamilyen súlyos betegségen esett át.

De hirtelen a múlt áttörte a feledés homályát, akárcsak az áradó tavaszi folyók a gátakat. John Eye-nek eszébe jutott minden esemény — útjuk a végtelenbe, az egyenlőtlen csata a gépszörnyetegekkel, a váratlan és érthetetlen katasztrófa a kék csillag rendszerében, és végül a csillagrakéta zuhanása. De hogyan maradtak életben? Lehet, hogy az „Értelem” mégsem zúzódott szét? Talán az automaták mentették volna meg őket? De hol van akkor Georgij? Itt kell lennie tőle jobbra, a karosszékében. A karosszékben? De hiszen ő maga, John Eye sem érzi maga körül sem a karosszéket, és nem ilyen a csillagrakéta levegője sem… Akkor honnan jön ez a légfuvallat? Ó, ha felemelhetné elviselhetetlenül súlyos szemhéját!

Ekkor váratlanul John Eye valakinek a fürkésző pillantását érezte magán. Ez a tekintet hipnotizálta, és felállásra kényszerítette. És, íme, a navigátor, leküzdve a rettenetes nyomást, felnyitotta a szemét.

Az éles sugarak elvakították. Beárnyékolta tenyerével a szemét, és ekkor messze, fent a magasban észrevette egy átlátszó kupola légiesen könnyű tetőzetét. Az égbolt sápadt hátterén kéken izzott a nap kis korongja.

Arrébb balra a navigátor megpillantotta a saját űrhajójukat, amelyet rozsdás foltok tarkítottak.

John Eye legyőzte fájdalmát, és kezével a padlóhoz támaszkodva, lassan felemelkedett kissé. Ott feküdt mellette Georgij. A parancsno szeme be volt hunyva, de a mellkasa gyengén le-fel emelkedett. Tehát él…

— Georgij — szólítgatta halkan John Eye.

Georgij szemhéja megrezdült, felnyitotta a szemét. Csodálkozva nézett társára, észrevette a csillagrakétát, és értetlenül nézett körül:

— Mi történt?

Feleletet nem kapott. Az űrhajósok egy óriási helyiségben feküdtek. Az átlátszó kupola legalább ötszáz méter magasan húzódott felettük. A falakat elnyelte az ezüstös délibáb, de közvetlenül az emberek előtt egy különös készülék magasodott, amely körvonalaiban egy kettémetszett gömbhöz hasonlított. A készülék belsejében, az átlátszó burkolat mögött violaszínű spirálok vibráltak, talapzatánál pedig különböző színű lángok csaptak a magasba. A félgömb tetejéről igen bonyolult építésű, parabola formájú antenna nyúlt ki.

A készülék mögött félkör alakú testek ezrei sorakoztak fel, pontosan olyanok, mint amilyenek azon a bolygón voltak, ahol a gépszörnyetegekkel vívott harcban öt társuk elpusztult, és ahonnan John Eye is csak csodával határos módon tudott megmenekülni.

— Ugyanazok a gépek, másolatban — suttogta Georgij. — Kétségtelenül valami kapcsolat áll fenn közöttük. De kell lennie valami értelmes hatalomnak is, amely ezeket a szörnyetegeket alkotja, irányítja!

Mintegy feleletül Georgij hangosan kifejtett gondolataira, a nagy félgömb talapzatánál a színes lángok még vakítóbban csaptak fel, és az űrhajósok úgy érezték, hogy egy könyörtelen kéz belemarkol a koponyájukba, és hideg csápjaival megforgatja az agyukat. Rettenetes, semmihez sem hasonlítható érzés fogta el őket. Georgijnak úgy tűnt fel, hogy egyetlen másodperc alatt lepereg előtte egész élete, mindaz, amit gyermekkorában élt át, majd fiatalemberként és érett felnőttként. Aztán a látomás káosza kitisztult, eloszlott. Egy idegen, hatalmas erő felemelte az embereket a padlóról, és talpukra állította őket.

Minden ugyanolyan maradt, mint az előbb volt — az átlátszó kupola, a vakító kék nap, a mozdulatlan gépek —, de valami mégis történt. A nagy félgömbben megszűnt a spirálok vibrálása, kitárult egy fekete nyílás, és felhangzott egy száraz, fémes csengésű hang. Földi nyelven szólalt meg:

— Kik vagytok?

Az emberek szájtátva hallgattak a váratlan meglepetéstől. Az, hogy a gép beszélt, még nem volt csoda, gép segítségével bármely értelmes lények érintkezhetnek l velük. De honnan ismeri ez a csodalény a földi nyelvet? Georgij tudatában homályos feltételezés született. De a gondolat még meg sem fogalmazódott, amikor már újabb, követelő kérdés hangzott fel:

— Kik vagytok? Például te, akinek a neve a ti nyelveteken Georgij. Felelj!

— Ki kérdez bennünket? — kérdezte vissza Georgij, aki már magához tért első zavarából. — Miért rejtőzik el előlünk a bolygó ura?

— Én beszélek veletek, én, aki itt állok előttetek! — hangzott ismét a gép üregéből. — Feleljetek: Kik vagytok?

— Mi emberek vagyunk — felelte élesen a parancsnok. — Ha érted a nyelvünket, bizonyára felfogod, hogy mit jelent ez!

Emberek? — kérdezte hidegen vissza a gép. — Az eszmér hasonlítotok, amely engem teremtett.

— Milyen eszmére? — ámult el John Eye.

— Itt van, nézzétek.

A félgömb csúcsáról vékony fénysugár lövellt ki, amely a tőlük mintegy harminc méter távolságban, egy bemélyedésben elhelyezett kupolára csapott le. A kupola áttetsző, halványzöld üvegén könnyed árnyékok kergetőztek. A kupola falain túl, egy fekete emelvényen, kecses, légies szépségű asszony állt, alakját a néma, megfeszített várakozás dermesztette szoborrá. Bájos fejét dús, szőke haj keretezte.

— Asszony, igazi földi asszony! — suttogta John Eye.

— Miféle varázslat ez…

— Mit jelentsen mindez? — kiáltott fel megrendülve Georgij. — Miért hívják ezt az asszonyt eszmének? Ki szól hozzánk? És hol vagyunk?

— Túl sok kérdést tesztek fel — vágott közbe türelmetlenül a gép. — Ti még nem tanultátok meg, hogyan gazdálkodjatok a gondolatokkal. Nem is felelnék nektek, idegen világ alantas teremtményeinek, de éppen unatkozom. Meghívlak benneteket hozzám.

Georgij megdörzsölte a szemét. Nem, ez nem álom. Ez a lidérces világ valóban létezik.

Az emberekhez odakúszott két hidraszerű gép, kibocsátották csápjaikat, megragadták velük a tehetetlen űrhajósokat, és néhány másodperc alatt egy tágas, föld alatti terembe repítették őket. A termet kellemes zöld fény öntötte el. A gépek eltűntek. Körös-körül furcsa, halvány rózsaszín fák terebélyesedtek, amelyek nyomasztó illatot árasztottak, valamiféle bogyó illatára emlékeztető szagot. John Eye, aki mélyet szippantott ebből a levegőből, köhögni kezdett.

— Olyan érzés fog el — mormolta —, mintha valami sűrű, ragadós szirupba mártottak volna bele…

— Halkabban! — súgta Georgij. — Itt van valaki.

A növényekkel szegélyezett hosszú átjáró végén az űrhajósok valami trónfélét pillantottak meg. Valaki megmozdult a trónon, és erőteljes hang hallatszott:

— Gyertek ide!

— Végre! — derült fel Georgij. — Végre megpillantunk valakit, aki ha nem is ember, de legalábbis értelmes lény!

— Ne örvendezz előre — jegyezte meg borúsan John Eye.

Közelebb léptek a trónhoz, és kíváncsian fürkészték, hogy ki ül rajta.

Az idegen világ embere volt, egy igazi ember, de olyan visszataszító külsővel, amely undort váltott ki. A széles, tarka fátyol mögül egy barna, ráncos arc tekintett ki. Az arcot undorítóvá tette a kampós orr és a vaksin hunyorgó szem. Oldalt különböző bonyolult aggregátorok pultja villogott. A torz külsejű ember kiszáradt keze egy korongon nyugodott, amelyen rengeteg érthetetlen jelzés állt. Az apró, könnyező szemek hosszan meredtek az űrhajósokra. Georgij mélyet sóhajtott. Miféle lidércnyomás ez?

De a torz külsejű ember megmozdult. Kinyitotta a száját. És ismét felhangzott az erős, fémes csengésű hang:

— Meg akartátok tudni, hol vagytok?

Az emberek elámultak. Valóban ennek a gnómnak van ilyen mély, tiszta hangja? De aztán rájöttek, hogy beszédét átalakíthatják a fordítógépek is.

— Igen, mi mindent tudni szeretnénk — felelte szilárdan Georgij. — Ki maga? És hová kerültünk?

Kellemetlen hang hallatszott. Úgy látszik, a gnóm nevetett. Szemhéja felemelkedett, és ismét leereszkedett. Homályos könnycsepp gördült ki alóla. Végül ismét felhangzott az az erős hang:

— Elmondom. Mindent elmondok. Ti a világrendszer központjában vagytok. És itt én vagyok az úr. Én és az én vasdiktátorom, akit láttatok. A vasdiktátor feleslegesen sokat fecseg, valamikor teljesen szükségtelen tulajdonságokkal ruházták fel, de a kötelességeit, az én akaratomat hibátlanul és pontosan végrehajtja. Hát így állnak a dolgok. Valamikor ezen a bolygón is haszontalanul burjánzóit az élet. Harc, álmodozások, küzdelmek, az igazság keresése. Zűrzavaros eszmék világa volt ez. De én — én rátaláltam az egyetlen igaz útra. Az asszony, akit láttatok, ellenem szegült. De én legyőztem. Én és a barátaim. A bolygó központi irányítását átruháztam a vasdiktátorra, akit elláttam a gondolkodás képességével. Én mindenkinél hatalmasabb lettem. Megértettem, hogy a végtelenség megváltoztathatatlan törvénye szerint minden létező fejlődése mindenképpen a gépekhez vezet. A halandó lényeket, ezeket a kicsinyes, következetlen és ostoba lényeket felváltották a gondolkozó készülékek, amelyek halhatatlanok, és vaslogikájukkal, hibátlan működésükkel leigázzák majd az egész világmindenséget!

— De hiszen te sem vagy gép! — vágott élesen a szavába John Eye. — Hiszen te is meghalsz!

A torz külsejű ember kitátotta görbe, fogatlan száját, és néhány kellemetlen, gurgulázó hang tört fel belőle, ami nyilván vidám nevetést fejezett ki.

— Nem! Én nem halok meg! Én halhatatlan vagyok. Én és a diktátor, az én hűséges szolgám. Miután a bolygó ura lettem, szertesugároztam az értelmet az űr minden pontjára. Meg fogom semmisíteni az életet az egész Tejútrendszerünkben, aztán pedig eljutok majd a többi élővilágba is. Nézzetek körül ezen a bolygón! Itt csak a mechanikus értelem uralkodik. Nincs semmiféle harc, csak parancsaim tökéletes teljesítése! Csak egyetlen lényt hagytam életben, azt az asszonyt, aki a vasdiktátort megalkotta. Az asszonyban öltött testet az az eszme, amely megteremtette az értelem magasabb fokát, ez a legmagasabb fokú értelem aláveti magát a valódi célszerűségnek, és ez nem más, mint a látszólagos biológiai létezésmód elpusztítása. És amikor már az egész végtelen kozmosz az én hatalmamban lesz, ha majd az én ötujjas kezem fogja marokra, akkor ezt a végtelenséget az eszme lába elé hajítom… Igen! Ez az asszony nem értette meg ezt… De én megmutatom neki…

A gnóm hangját a keserűség árnyéka fátyol ózta be. Reszkető fejét a mellére horgasztotta, és mélyet sóhajtott. Georgij kihasználta a szünetet, csodálkozva kérdezte:

— De hiszen a világ végtelen, következésképpen te sohasem érheted el a célodat!

A szörny megvetően pillantott az űrhajósra: — Mit tudsz te a végtelenségről? Én határtalan lehetőségek ura vagyok. Miféle halálról beszélsz te? Számomra nincs halál. Igaz, a testem egykoron felbomlik, de az akaratom, a parancsaim megtestesülnek a diktátorban! Hahaha! Ha pedig arra támad kedvem — a vasdiktátor újra megteremti emberi valómat! Meggyőződhettél róla, hogy milyen könnyen a bolygóhoz ragadtam a csillagrakétádat, hogyan semmisítettem meg rendünk határain legénységedet, hogy tapogattam végig egy másodperc alatt az agytekervényeidet, és mindent, amit zugában elraktároztál! Micsoda? Te kételkedsz? Hát tudd meg: te is ott fogsz majd állni az asszonyeszme mellett. Ott fogsz állani mindaddig, amíg be nem teljesedik akaratom, amíg az egész világmindenségben ki nem pusztul az élet. Hahaha! Az én hatalmam mérhetetlen. Ha akarjátok, be is bizonyíthatom. Győződjetek meg róla a saját szemetekkel, aztán pedig beteljesül, amit elétek tártam…

A döbbent űrhajósok egyetlen szót sem bírtak kinyögni. De erre idejük sem volt. A hátuk mögül előbukkant egy gomba formájú gépezet, megközelítette az embereket, majd a fejük felett megállt, és rájuk bocsátotta csápkarjait…