Titánok útja

Vendég a múltból

A Föld adókészülékei bejelentették, és többször egymásután elismételték:

— Ma lesz a vita a nagy fordulatról! Mindenki hallgassa meg! Emberek, mindannyian hallgassátok meg!

A tanárok abbahagyták a foglalkozásokat az előadótermekben, és bekapcsolták a televíziókészülékeket. A tudósok kisiettek a laboratóriumokból, a világvevő televízió képernyőihez. A járókelő, pihenő és utazó emberek a Naprendszer legtávolabbi pontjában is ráállították vevőkészüléküket A Világok Nagy Szövetsége Tanácsának hullámhosszára.

Az ügyeletes robotdiszpécserek az utolsó ellenőrzést végezték:

— Hold! Felkészültetek a vitához?

— Igen — felelték a Hold-állomások.

— Merkúr?

— Készen vagyunk.

— Venus?

— Várjuk az adást.

— Mars?

— Rendben.

Eközben A Világok Nagy Szövetsége Tanácsának palotájában már összegyűltek a Föld tudósai, a tudomány legjelesebb elméleti és gyakorlati szakemberei. Hallgatagon, ünnepélyes csendben foglalták el helyüket az óriási amfiteátrumban, az ovális emelvény körül.

A palota falsíkjai kísérteties fénybe borultak, majd szertefoszlottak, eltűntek. Helyükön a távoli világok üléstermeinek képe jelent meg. A palota méretei mintha százszorosára nőttek volna, és a benépesített bolygók lakosainak tízezrei töltötték be az üléstermet. Felcsendült a robotdiszpécser szenvtelen hangja:

— A Világok Nagy Szövetségének minden lakosa ugyanazon a hullámhosszon van. A nagy fordulatról szóló vita kezdetét veszi!

Az emelvényen megjelent egy ember. A Föld és a többi bolygó tudósainak ezrei kézfelemeléssel üdvözölték Rahmot, a tanácskozás soros elnökét. Rahm szeme fiatalosan és energikusan csillogott, noha nemrégiben töltötte be háromszázadik életévét. Égszínkék öltözékének könnyű kelméje kiemelte alakjának arányos formáit.

Rahm hallgatott, közben gondolatait rendezte, és figyelmesen szemlélte a távoli világokat, melyeknek képviselői őt nézték a csillagközi televízióadó képernyőin. Egész lényét áthatotta a tudat, hogy milyen óriási felelősség terheli minden szóért, minden gondolatért, amit most itt kifejezésre juttat. Milliárdnyi szempár kereszttüzében lépett előre, és magabiztosan, de hangjában izgalommal kezdett beszédhez:

Testvéreim!

A sűrített idő hatalmas hullámai végtelen messzeségbe vitték el hangját, amely a számtalan híradástechnikai készülék segítségével, jelképekké átalakítva, a távoli világok lakosai számára is közérthetővé vált.

— Testvéreim! A harc, a forradalmak — a fejlődés alapja. Ez köztudott dolog. Minden értelmes ember megérti ezt a törvényt. A természet tapogatózva, kitérőkkel valósítja meg a forradalmi átalakulást. De az embernek a legrövidebb utat kell megkeresnie. Amikor bekövetkezik a válság, feltétlenül új irányba kell elindulnunk. Mi egy ilyen forradalom bölcsőjénél állunk. De nézzük meg, miről is van szó tulajdonképpen.

— A veszély mibennünk, saját magunkban rejlik, természetünk tökéletlenségében. Gondolkodási szerveink, amelyek csak lassan fejlődtek az évmilliók során, reménytelenül elmaradtak a tudomány sebes rohanása mögött. Agyunk berendezése nem képes versenyre kelni a logikai gépek villámgyors reakcióival. Kitoltuk az emberi életkor határát ezer évig, de még ez sem, elegendő ahhoz, hogy átfogjuk és magunkévá tegyük az ismeretanyag akár egy csekély részének megmérhetetlen mennyiségét, nem is beszélve a megelőző nemzedékek bölcsességéről. A tudomány számtalan ágra hasadt, de a józan ész és a logika egyszerűsítésre, egyetemes tudásra, az egység kutatására szólít bennünket.

— Elkövetkezett a nagy fordulat órája. Azért gyűltünk össze, hogy közelebb hozzuk ezt az órát. Be fogjuk mutatni nektek az új út tervezetét. Szemonyij, a Föld Elektronikus Főközpontjának vezetője ismerteti majd előttetek. Testvéreim! Arra hívunk fel benneteket, hallgassátok meg, és fejtsétek ki véleményeteket.

Rahm lelépett az emelvényről, és leült az amfiteátrum első sorába. Az emelvényre felsietett egy szikár, keskeny arcú tudós, aki ugyanolyan égszínkék ruhát viselt, mint az elnök. A világmindenségben felbúgott mély és erőteljes hangja:

— Testvéreim! Az a probléma, amelyről az előbb itt Rahm beszélt, kétségtelenül világos mindenki előtt. Az értelmes világ nagy veszély előtt áll. Nem tudom, szükséges-e olyan tényekkel előhozakodnom, amelyekből elegendő akad bármelyik lakott bolygón. A jövőről való gondoskodás arra késztet bennünket, hogy meginduljunk azon az úton, amely megszabadítja a gondolkozó lényeket a már elviselhetetlen intellektuális megterheléstől.

— Igen, szilárd meggyőződésem, hogy a tudományos-technikai gondolkodás funkcióit át kell adni az elektrogravitációs készülékeknek. Ezek a gépek a mi agyunk termékei, szolgáink és barátaink egyben. Hatalmas automatikus központot szerkesztettünk, amely jelenleg a bolygók tudományos-technikai hálózatát irányítja. De a koordináláson kívül rábízzuk az alkotó gondolkodás funkcióit is. Ez a központ fogja, méghozzá hibátlanul, analizálni azokat a tudományos adatokat, amelyeket tőlünk, kívülről kap, azoknak a törvényeknek a szellemében, amelyek az emberiség fejlődését meghatározzák.

— Beláthatatlan távlatok nyílnak meg előttünk: a tudomány összehasonlíthatatlanul gyorsabban fog fejlődni, hiszen az elektrogravitációs készülékek teljesítő képessége sokkal nagyobb, mint amilyennel az emberi agy rendelkezik. És ha azt kérdezik, hogy mi lesz az ember szerepe ebben az új korszakban, akkor büszkén felelem: Az ember uralkodik továbbra is, de hatalmasabb lesz, mint valaha volt!

— Nem fogunk tapogatózni az analízisek labirintusában, hanem ehelyett teljes biztonsággal lépünk a napnál fényesebben ragyogó szintézisek útjára. Ha képekben akarom kifejezni magam, az embernek nem kell felmásznia a fára, hogy leszedje termését. Elvégzi helyette a gondolkodógép. Miránk csak egyetlen feladat vár — felhasználni a tudás termését, élvezettel kóstolgatni pompás ízét.

— Így tehát, javaslom, vitassuk meg a tervezetet, amelyet a Föld tudósainak alkotó csoportja készített. Valószínűleg a kérdésnek nem a technikai részét fogjátok érinteni, hiszen ennek gyakorlati megvalósításához nem fér kétség. Az embereket jobban érdekli az előttünk álló átalakulás etikai, erkölcsi és tudományos vonatkozása.

— Testvéreim! Szólaljatok fel, és mondjatok véleményt. Mi, a terv védői, várjuk ítéleteteket…

A Sirius-szektor fölött kis zöld fényjel villant fel. Valamennyi jelenlevő tekintete a csillagközi adó képernyőjére irányult. Az Aj-Ssza-Mpa bolygó tudósainak sorából kivált Brazs-Szi, a Sirius-beli híres űrhajós hatalmas termete. Ezüstös hővédő ruhája szabadon omlott alá, és csak kerek, violaszínű arca, magas homloka és barna szeme maradt fedetlen. Fekete szája mozogni kezdett. A teremben a fordítógép hangja hallatszott:

— Nagyszerű tervezet! Óriási ugrás a tudás terén! Forradalmasítja a világ megismerésének módszereit! Feltétlenül szükség van rá. A Világok Nagy Szövetsége sok bolygót fog egységbe, amelyek közösen haladnak a tudás fejlesztésének útján. De a végtelen űrben vannak még világok, amelyeknek civilizációja még fiatal, és nem rendelkeznek tapasztalatokkal. A mi technikai potenciánk növekedése lehetővé teszi, hogy sok mindenben segítséget nyújtsunk ezeknek a még elmaradott bolygóknak. Megismétlem: Óriási terv, testvéreim!..

Brazs-Szi után a Centaur-rendszer képviselője, egy emberforma, törékeny és kecses lény szólalt fel. Lelkesen támogatta Szemonyijt. Hasonló vélemény érkezett a távoli, a violántúli Koma melletti bolygóról is. Az égitest lakói abban reménykedtek, hogy az értelem gyorsított fejlődésének segítségével feléleszthetik kialvó világukat. És csak a Saturnus gondolkodó lényei juttatták kifejezésre kétségeiket. Az égitest egyik legöregebb tudósa kijelentette:

— A mi fejlődésünk eltér a tietektől. Nehéz megértenünk a ti céljaitokat. De én jól emlékszem arra, hogy más világokban lezajlott hasonló események milyen aggasztó következményekkel jártak. Ne siessétek el, testvéreim. Várjatok, fontoljátok meg. Mi igyekszünk tudományos archívumunkban minden adatot felkutatni a hasonló tervezetekre vonatkozóan.

Szemonyij végighallgatta a Saturnus képviselőjének lefordított közlését, aztán elmosolyodott és megkérdezte:

— Talán a mi világaink civilizációi még nem elég fejlettek ahhoz, hogy tudományos problémáikat az értelem segítségével oldják meg? Ősi hagyományok befolyásolhatják döntéseinket?

A Saturnusról adott felelet rövid volt és nyugodt:

— Az igazi — csak egyetlen láncszem a végtelenség láncolatában. A múlt és a jövő láncszeme egyenértékű. Mi azt tanácsoljuk földi testvéreinknek: fontoljátok meg!

Ekkor az amfiteátrumban fellángolt a hangulat. Kezek erdeje emelkedett a levegőbe, így üdvözölték a következő szónokot. A széksorok között egy szigorú arcú, fekete ruhába öltözött tudós lépdelt. Felment az emelvényre, és megállt Szemonyij mellett.

Aerowellnek hívták, 1 volt a Naprendszer legidősebb tudósa. Barátai nemrégiben ünnepelték hatszázadik születésnapját. Az Életrekeltési Intézetben dolgozik; csodálatos, még csak kevesek előtt ismert kísérleteket folytat.

A Föld embereinek milliói, a Venus, a Mars lakói, a Merkúr és a Hold telepesei, és a csillaglakók sokasága lelkesedéssel figyelte Aerowell délceg termetét, széles, simára borotvált arcát, amelyből rezzenéstelen nagy, kék szeme ragyogott ki. Világos hajfürtjei ezüstös koronaként borultak a tudós fejére. Úgy hatott, mint valami égi jelenség. Szemöldökét összevonta, homlokát vastag barázda szelte át. Az amfiteátrum mozdulatlanul várta, hogy valami rendkívüli esemény történjék.

Aerowell ekkor beszélni kezdett, hangja szétdübörgött a világmindenségben:

— Testvéreim! Az imént erős indulat fogott el. Egy másodpercre olyan érzés ragadott meg, amelyet világaink lakói már régen anakronizmusnak tartanak. Dühbe gurultam! És csak hatalmas akaraterővel sikerült úrrá lenni indulatomon.

Teljes csend fogadta Aerowell bevezetőjét. Szemonyij aggódva pillantott az idős tudósra. Aerowell az összes szektorokhoz intézte további szavait:

— A veszélyektől mentes élet, civilizációnk hatalmas lehetőségei könnyelművé tettek bennünket. Nem vesszük eléggé számba a kísérlet következményeit. Csak ezzel tudom magyarázni azt a könnyelműséget — igen, igen megismétlem: könnyelműséget —, ahogyan itt Szemonyij tervezetét tárgyaljuk.

— Szemonyij azt mondta: nem kell majd a fára másznunk, hogy letépjük termését, ezt majd elvégzik helyettünk a gépek! Nagyszerű. Csodálatos. Az emberiség leheveredik egy fa alá, és kitátja a száját, hogy a gépek belepottyantsák a tudás gyümölcsét. Milyen megindító álmodozás! De vajon mi vár az emberre, ha többé már nem mélyed el az analízisek törvényeibe? Erre is gondolt Szemonyij? Az ember el fogja veszíteni képességét az analitikus gondolkodásra, agysejtjei elsorvadnak, a szellem hanyatlásnak indul. És végül az elektronikus készülékek az embert maguk alá gyűrik. Igen, igen! Megismétlem, ez így lesz! Szemonyij, te magad mondtad, hogy a gépek reagáló képessége milliószor tökéletesebb, mint az emberé. Még nem ismerjük annak az útnak veszélyeit, váratlan akadályait, amelyek az emberiséget fenyegetik a nagy fordulat után.

— De a legjobban az a törekvés háborít fel, hogy a nagyszerű emberi szellemet a gép hideg zümmögésével akarják helyettesíteni, legyen az akármilyen tökéletes masina is…

Mit javasolsz, Aerowell? — kérdezte metszőn Rahm. — Tagado talán a veszélyt, amiről beszéltünk?

— Nem — tiltakozott Aerowell —, azt nem tagadom. A veszély fennáll. Mindezzel tisztában vagyunk. De van más mód is az elhárítására. Ez a más út nem független az embertől, hanem belőle következik. Az Életrekeltési Intézet a megoldást abban látja, hogy az emberi életkor tolódjék ki a végtelenségig, vagyis gyakorlatilag: az ember legyen halhatatlan…

— Az ember legyen halhatatlan? — kiáltott fel meglepetten Szemonyij. — Ez aztán a csodálatos távlat! De mit változtat az az ember helyzetén? A világok elképesztően elavult nézeteket valló emberekkel népesülnek be, és ezeknek a szellemileg is elaggott ősöknek a tőszomszédságában fognak élni a tökéletes utódok, így a haladás áldott adományai paródiává változnak!

— Tévedsz, Szemonyij! — mondta méltóságteljesen Aerowell. — Mi nem ilyen primitív halhatatlanságot javasolunk. Tulajdonképpen nem is halhatatlanságról van szó, hanem a szervezet minden funkciójának időszakonként megismétlődő felújításáról, az öregedő test szöveteinek teljes regenerálásáról. És nem a régi magatartással és külsővel, hanem a fejlődés és a korszak követelményeinek megfelelően minden egyént új sajátosságokkal látunk el. Lehet, hogy korán teszem közzé az Intézet munkájának eredményét, de bejelenthetem…

Aerowell szenvedélyes szavait vészjósló akkord szakította félbe. A tudós elhallgatott. Az űrben, az amfiteátrum felett egy fiatal lány arca jelent meg. A kép remegett, himbálódzott. A lány szeme aggódó pillantással fürkészte a jelenlévőket, mintha valakit keresne közöttük.

Rahm felállt, és értetlenül kérdezte:

— Ki vagy? Miért zavarod meg a vitát?

— Szikra a nevem — felelte a lány. — Egy rendkívüli esemény a tanács döntését teszi szükségessé.

— Mi történt?

— Én a Plútó melletti bolygóközi űrhajóállomáson dolgozom. A szi- lokátorok éppen most állapították meg egy kozmikus test közeledését, ami olyan, mint egy régebbi típusú csillagrakéta. Sebessége eléri a fényét. Működési elve a szokásos.

— Nem lassít? — kérdezte izgatottan Rahm.

— Nem. Néhány óra múlva a rakéta eléri a mi Tejútrendszerünket.

— Megpróbáltatok már kapcsolatba lépni vele?

— Nem felel. Már kipróbáltuk a gravió- és a rádióösszeköttetés minden hangterjedelmét. Lehet, hogy nincs benne élőlény. De nincs idő tanakodásra. Egy kiút van csak: megfékezni, és erre fel kell használni a rendszer őrkapuit.

— Rendben van — felelte kis gondolkodás után Rahm. — Állítsátok meg, aztán vontassátok el a Földön-kívüli állomásra. A tanács tagjai meg fogják tekinteni a csillagrakétát.

Szikra képe eltűnt. Az amfiteátrum felett élénk zsibongás támadt. Rahm felment az emelvényre, és felemelte a kezét:

A vitát megszakítjuk. Lehet, hogy az űrben most dől el ismeretlen gondolkodó lények sorsa…

… A Naprendszer emberei lélegzetüket visszafojtva figyelték a csodálatos kozmikus eseményt. Az ismeretlen származású idegen űrhajó a világmindenség mélyéből a Naprendszer térségei felé száguldott. Sebessége már-már eléri a fénysebességet. A legpontosabb műszerek, a szi-lokátorok mutatóit megfejtve, megállapították, hogy a csillagrakéta nem lassítja a röptét. Vagyis várhatóan átsuhan a rendszeren, hogy ismét eltávolodjék a végtelenbe. Ez azt bizonyította, hogy fedélzetén vagy nincs élőlény, vagy nincs kormányzás.

Szikra, a kozmikus állomások külső övezetének fiatal mérnöke, miután megkapta a tanács engedélyét, megkezdte a minden ízében kockázatos terv megvalósítását. Kapcsolatba lépett a bolygókon kívüli energiák kezelőivel, akik a Plútón, a Titánon és még számos más aszteroidon dolgoztak, és közölte velük a tanács döntését. Hatalmas szputnyikűrhajóval szállt fel az állomásról, kivezette arra a pályára, amelyen feltehetőleg találkozik a csillagrakétával. A megadott jelre szokatlanul erős gravitációs energiafolyam koncentrálódott az idegen űrrakéta körül. A kvantum-transzformátorok ezt az energiát a sűrített űr hullámaivá alakították át, amelyek az ismeretlen kozmikus test felé áramlottak. A csillagrakéta körül áthatolhatatlan mező keletkezett, ez sajátos űrfolyosót létesített. A rendszer vonzása így már nem hatott az égi vándorra. Az űr a csillagrakéta számára leszűkült erre a keskeny folyosóra, amely kikerülhetetlenül a szputnyikűrhajóhoz vezette.

A Nap emberei és a Saturnus lakói nyugtalankodtak: elég lesz-e az energia? Sikerül-e egymilliárd kilométeren belül megállítani a csillagrakétát, amely fénysebességgel repül?

Szikra bekapcsolta a segédtranszformátorokat. Ettől a sűrített űr energiája a csatorna közepe felé hullámzott, pontosan az idegen hajóval szemben. A sugárzás sűrűségét fokozatosan növelte.

A lány mellett kigyulladtak a különböző képernyők, a megfigyelőállomáson ügyeletet teljesítő barátnőjének hangja hallatszott a távolból, amint aggódva, nyugtalanul közölte:

— A sebesség csökken. Kétszázötvenezer kilométer… Kétszáznegyvennyolc… Kétszáznegyvenhét… Szikrácska! Erősíteni kell a sugárzást…

— A telepek kimerültek, — felelte tehetetlenül a lány. — Kapcsold be a számítóközpontot, és határozd meg a találkozás időpontját.

Néhány másodpercnyi nyomasztó várakozás után felhangzott barátnőjének elfogod ott hangja:

— Az összeütközés elkerülhetetlen. Azonnal térj ki az útjából!

— Nem! — kiáltott fel vakmerően Szikra. — Feltétlenül meg kell állítanunk!..

És mintegy önbizalomra és bátorságra ösztönözve, felzúgott az éterben Rahm zengő hangja:

— Helyes! Igazad van, Szikra! Bolygón kívüli, védelmi energiák irányítói! Hallgassátok meg a tanács parancsát: Kapcsoljátok be az összes tartalék energiaforrásokat, és bocsássátok Szikra rendelkezésére…

A rendszer lakói megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Szikra barátnőjének hangjában öröm csendült:

— Szikrácska! Nagyszerű! A sebesség rohamosan csökken… Kétszázezer kilométer… Száznyolcvan… Száznegyven Száz

A megfeszített harc percei nehezen teltek. Végül az ember legyőzte a tömegvonzás hatalmas erejét. Az idegen csillagrakéta a szputnyikűrhajóhoz közeledett. Egymás mellett függtek az űr feneketlen mélységeiben.

Szikra behunyta a szemét, és végigsimította reszkető kezével az arcát. Hihetetlen! Valóban sikerült volna?

Ismét kinyitotta a szemét, és kitekintett az űrhajó ablakán. Csendesen elmosolyodott. Igen, csodát művelt, íme, itt van a világmindenség különös vándora. Vajon ki van benne? Honnan jött? És milyen közölnivalója lesz az emberiség számára? Vajon a legénysége a Naprendszer lakói közül került-e ki?

Magabiztosan ismét leült az irányítópulthoz, és bekapcsolta a programozó-berendezést. Néhány másodperc múlva a szputnyikállomás központi részében kinyílt egy hatalmas zsilip. Lassan beleúszott az idegen csillagrakéta. A zsilip bezárult.

Ezt követően a szputnyik elindult a távoli Föld felé, az irány a földön kívüli bolygóközi főállomás volt…

Rahm, Aerowell és Szemonyij és rajtuk kívül még jó néhány tekintélyes földi tudós a Tanács Palotájából egyenesen kirepült a földön kívüli űrállomásra. Gravitációs léghajójukat az állomás mérnökei fogadták. Közöttük állt Szikra is. Rahm tüstént felismerte a lányt, erősen kezet szorított vele, gyönyörködött szép vonásaiban, és szívélyesen azt mondta:

— Milyen kicsiny… És mégis milyen merész!

A tudósok helyeslően mosolyogtak. A lány valóban filigrán termetű volt, vörös haját fiúsán hordta, szürke szeme ragyogott, és ujjai karcsúa voltak, mint valami zenészé. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ő hajtotta végre ezt a hőstettet.

— Mire vártok? Vezessétek ide és mutassátok meg a foglyotokat! — nevette el magát Rahm.

A mérnökök a vendégekkel együtt elindultak a félgömb alakú űrrepülőtérre. A csillagrakéta már az űrrepülőgép belső térfelén nyugodott. Cilinderformára képezték ki, amely felül elszűkült. A cilinder körül hatalmas spirál tekerőzött. Az egész hajó rozsdavörös színű volt, látszott rajta, hogy mérhetetlen távolságokat járt be.

— Megpróbáltál ismét kapcsolatba lépni vele? — kérdezte Rahm.

— Megpróbáltuk — felelte Szikra. — De akárcsak az előbb, most sem kaptunk feleletet. A graviósugár bekapcsolásakor sem fedeztünk fel benne embereket…

— Pedig meg vagyok győződve róla, hogy ez a konstrukció is a gravitációs elv alapján működik — mondta Aerowell. — Csak sokkal primitívebb, mint a mienk.

— Igen, valahogy így lesz — _ helyeselt Rahm. — Hajdanában a Földön már voltak ilyen hajók. Őseink törtek ezeken a gépeken a végtelen felé…

— Ahogy az ő elődeik vitorlásokkal szálltak tengerre — folytatta a gondolatot Aerowell. — De honnan került ide ez a csillagrakéta?

— Hamarosan megtudjuk. Csak nagyon óvatosan járjatok el. Lehet, hogy élőlényekre bukkanunk benne, olyanokra, akik az anabiózis állapotában vannak.

Az állomás mérnökei bekapcsolták a robotokat. A legkülönbözőbb mechanizmusok vették körül a csillagrakétát. Az áttörő tornyok a százméteres űrhajó közepéig emelték fel a graviókisugárzókat. Néhány percig tanulmányozták a páncélozást. Aztán a vibrátorkés nagy nyílást vágott a csillagrakéta testén.

Az emelőhíd, fedélzetén a három tudóssal és a lánnyal, megállt a nyílásnál. Bementek a sötét folyosóba. Rahm felvillantott egy kis kézilámpát. Az éles fény megvilágította az ezüstös falat és a műszerek nézőkéit. A folyosó egy óriási központi cső körül kígyózott, amely bizonyára az energetikai készülékeket rejtette magában. A tudósok felfelé indultak. Körülöttük gyenge fény villózott, amely megvilágította a keskeny ajtókat, a falmélyedéseket és a hajóablakokat. A halotti csendet csak a lépések zaja törte meg.

A spirál néhány menetét már megtették, amikor valami falba botlottak, amely elzárta, előttük a további utat. Aztán kiderült, hogy amit falnak véltek, az nem fal volt, hanem egy áttetsző ajtó. Rahm felemelte a lámpáját, és ekkor különös kép tárult a szemük elé.

Az ajtó mögött egy kabint találtak, nyilvánvalóan innen történt az űrhajó irányítása. A falakon matt képernyők vibráltak, műszertáblák sötétlettek, egy sor különböző műszerrel. Az irányítópult előtt két mély karosszék állt. Az egyikben egy emberi test látszott. Az űrhajós mozdulatlanságba dermedten ült, feje előrebukott a pultra.

A lámpafény sugarában az ember árnyéka imbolyogni kezdett. Szikra azt hitte, hogy az űrhajós megmozdult. A lány aggódva felsóhajtott.

Az űrhajós földi ember — súgta Aerowell. — Ebben bizonyo vagyok. De miért nem tudtunk erről az expedícióról? Mikor szállt fel?

— De lehet, hogy csak hasonlít az emberre — ellenkezett Rahm. — A világmindenségben nem lehet még egy vagy több olyan civilizáció, amelynek élőlénye a földi emberre hasonlít?

Szikrára pillantva, izgatottan hozzáfűzte:

— Mindenesetre, ez nagyszerű. Valami csodálatosat fogunk megtudni, ez kétségtelen. Szemonyij!

— Tessék, Rahm.

— Kérlek, intézkedj a lehető leggyorsabban! Hívd ki a legjobb szakembereket. Tanulmányozni kell az űrhajó konstrukcióját, fel kell kutatni és meg kell fejteni összes optikai, mágneses és valamennyi egyéb feljegyzéseit. Az egész anyagot elő kell készíteni a tanács következő ülésére.

— Rendben van — felelte Szemonyij.

— De az űrhajóshoz egyelőre ne nyúljatok, — szólt közbe Aerowell. — Kihívom a tudósokat az Életrekeltési Intézettől. A testet a legnagyob elővigyázatossággal kell kihozni a kabinból, semleges gázba kell helyezni, és sürgősen a Földre irányítani…

A tudósok csak nehezen szakadtak el a furcsa látványtól, elléptek az ajtótól, és visszafelé indultak. Csak Szikra állt még mindig mozdulatlanul, alig tudta visszafojtani felindultságát. Mintha csak előre megérezte volna, hogy élete valami jelentős és titokzatos fordulóponthoz érkezett…

Még a mindig nyugodt, kiegyensúlyozott Rahmot is izgalom fogta el. Az irányítópulton nyugvó keze megrándult a türelmetlenségtől. A tanács tagjai némán vártak. Rahm azt mondta:

— Testvéreim! Mindannyian tanúi voltatok annak, hogy egy űrhajó érkezett a világmindenség mélyéből. Az emberek a tudás tüzéért, az igazságért repülnek az űr titokzatos és borzalmas térségeibe. De áldozatuk nem mindig hozza meg a maga gyümölcsét. Ezért kötelességünk, hogy figyelemmel kísérjük a távoli világok minden híradását. A cseppek a patakban egyesülnek, a patakok folyóban, a folyamok pedig feltöltik az óceánt, egészen a végtelenségig.

— Testvéreim, az űrhajóban halott űrhajósra találtunk. A kutatások megállapították, hogy a Föld lakója volt, vagyis a mi ősünk! Csodálkoztok? Igaz, eddig semmit sem tudtunk erről az expedícióról. Csak tegnap tárt fel a Naprendszer Világai Archívumának munkatársa olyan dokumentumokat, amelyek a Tejútrendszerbe indult hajdani expedícióról számolnak be.

Az előadóteremben meglepett felkiáltások hangzottak. Rahm felemelte a kezét, nyugalomra intett mindenkit.

— Mindjárt meghalljátok a hangját.

Rahm benyomott egy gombot a műszerfalon. Különös sivító hang hallatszott, aztán egy nyugodt emberi hang csendült fel. Érthetetlen nyelven beszélt. Csak egyes szavai emlékeztettek a mai beszédre.

— Most pedig hallgassátok meg a fordítást.

A fordítógép lámpái kigyulladtak. A tudósok ezt hallották:

— Huszonegyedik század. A kettőezerötvennyolcadik év. A galaktikai koordináták a filmszalagon…

A teremben zsibongás támadt. A tudósok kiáltásai hangzottak:

— Tízezer évvel ezelőtt?

— Hihetetlen!

— Testvéreim! — magyarázta Rahm. — Mi ellenőriztük a koordinátákat. Az expedíció tízezer évvel ezelőtt repült ki Földünkről.

Az ősrégi filmtekercs egysíkú képei, megfelelő készülékekben átalakítva, a Tejútrendszer képét vetítették le, de nem rajzolt vázlat volt, hanem az eredeti fényképe.

A hatalmas csillagrendszer közeledett, lassan forogva központi tömege körül. Pillanatról pillanatra nőtt, csillagsorokra hullott szét, kis különálló csillagrendszerekre. Két spirálmenet között vakítóan felragyogott egy sárga csillag.

A csillag közeledett, és koronggá változott. Körülötte kilenc bolygó keringett. A közepétől számított harmadik világított, s miközben növekedett, forogni kezdett. Szárazföldek és óceánok körvonalai tűntek fel. A bolygó mögül előkúszott az űrrakéta halványsárga korongja. Aztán a kép eltűnt. A filmszalag véget ért.

— Magatok is láthattátok — mondta Rahm. — A távoli múlt emberével találkoztunk, aki már régen meghalt, de egy sereg nagyon értékes tudományos anyagot hagyott maga után, és különböző eszközökkel megörökítette, hogyan is zajlott le ez a nagyon érdekes expedíció. Réges-régi történet vár itt arra, hogy megelevenedjék. Azt javaslom, tekintsük most meg ezt a híradást a régi űrhajósok hőstetteiről.

Ismét halk zúgás Hallatszott. A Világok Nagy Szövetsége Tanácsának elnöke, Rahm bekapcsolta a szemléltető automatát. És a tudósok szeme előtt sorra, egymás után életre keltek a hajdani ősök sorsának izgalmas és drámai mozzanatai…