Titánok útja

A rettenetes terv

Gorin akadémikus, A Föld Egyesült Kozmikus Központjának elnöke, benyomta távolbalátó telefonjának gombját.

A képernyőn azonnal megjelent a titkárnő képmása. Sokat tudóan mosolygott, és alig észrevehetően biccentett:

— Megérkeztek.

— Mind?

— Mind.

— Kéretem őket.

Néhány másodperces várakozás után kinyílt a dolgozószoba ajtaja. Vidám csapatban tódultak be az űrhajósok. Jókedvűen üdvözölték a tudóst, annak idején ő tanította meg őket a bonyolult bolygóközi űrhajók irányításának művészetére. Az akadémikus egy kézmozdulattal hellyel kínálta meg vendégeit. Kilépett az asztal mögül, és megállt az űrhajósok előtt. Szó nélkül nézte a fiatal, bátor arcokat, tekintete szomorú, nehéz gondolatokról árulkodott.

Az űrhajósok értetlen pillantásokat váltottak egymással, és észrevétlenül vállat vontak. És mivel tisztában voltak vele, hogy az öregúr nem ok nélkül hívatta őket, hát türelmesen vártak.

A tudós közben fiókáinak arcában kutatott, emlékezetében végigpergette életüket, nehéz, de dicsőséges sorsukat, szívében mintegy mérlegre tette külön-külön mindegyikük értékeit.

Georgij Gora a külső övezetben fekvő bolygókhoz vezetett több expedíciót. Részt vett az Alfa Centaur csillagot meghódító expedícióban is. Nehéz feladat volt. A Centaur-rendszerhez való közeledésükkor a fékezési szakaszban egy hatalmas meteorit tönkrezúzta a csillagrakéta hajtóművét. A legénységnek több mint a fele meghalt, köztük Jevgenyij Gyikoj, a parancsnok is. Georgij vállalta el az űrhajó irányítását, és leszállította a Centaur-rendszer legszélső bolygójára. Fél évig élt ott életben maradt bajtársaival együtt, az idegen világ dermesztő hidegében és félhomályában, amíg az összeütközés okozta rongálódásokat rettenetes erőfeszítések árán teljesen helyre nem hozták.

Georgij Gora igazi űrhajós, egész lényével a csillagok felé tör. Még a külseje is erről tanúskodik — szőke, göndör haja engedetlen, felfelé repkedő hullámokat vet, áttetsző, égszínkék szeme a távolba néz. És akaraterőt eláruló arcvonásai is elhivatottságát fejezik ki. Igen, ő alkalmas lesz!

A második, ott áll Georgij mellett — John Eye. Szigorú, sovány arc, szorosan összezárt száj, szeméből megfeszített, figyelmes tekintet sugárzik. Hamuszínű haja a koponyájához simul, mozdulatai kimértek, szűkszavú — mindez különleges koncentrálóképességről vall, amelyre nehéz és fantasztikus élete során tett szert.

John Eye az egyik legjobb űrpilóta, ragyogóan ismeri szakmájának minden csínját-bínját. Már öt út áll mögötte. Kettőt közülük a Plútóra tett. Egyszer az infrabolygón is járt, a Nap tőszomszédságában. Feltétlenül alkalmas ő is.

Oramil és Tavrindil. Két jó barát, csillagászok Athénből. Nem biztos, hogy belemennek a tervbe. De a jelöltségre kiválóan alkalmasak. Nagy jelentőségű felfedezések szólnak mellettük. Holdteleszkóp segítségével új bolygórendszereket fedeztek fel néhány óriás csillag körzetében, és fénysebességgel távolodó galaxusokra találtak. Sok évet töltöttek a Holdon, a kozmoszt tanulmányozták. Bizony, kell hogy vállalják…

Vano Gorgadze, asztrobiológus. Türelmetlenül emelgeti göndör fejét, és könyörgő pillantásokat vet az akadémikusra. Gorin elmosolyodik, amint szemügyre veszi szálas termetét, és szép, markáns vonalú arcát. Ez a legény elmenne akár a világ végére is. Bátor, okos, lendületes és nagyon képzett.

Anton és Wilhelm ikertestvérek. Vörös hajú, vidám vasgyúrók. Már siheder korukban az égbe kívánkoztak, és beiratkoztak az űrhajósfőiskolára. Mind a ketten ma már kitűnő mérnökök. Állandóan úton vannak, és mindig más égitestre vágynak. Aligha tiltakoznának a terv ellen…

És végül Boriszlav Ognyevoj navigátor és Bao Li energetikus. Bár egészen fiatalok, a kozmoszközpont vezetői a legjobb szakemberek között tartják számon őket. Bátrak… Alkalmasak…

Gorin akadémikus kissé arrébb lépett az asztaltól, és mélyet sóhajtott. Csendesen mondta:

— Bizonyára meglepte magukat a váratlan behívás. Ne is tagadják, látom az arcukon… Rövid leszek. Azonnal megmagyarázok mindent…

Ismét elhallgatott, lesütötte a szemét, és mindannyian látták, milyen elcsigázott és fáradt az arca, és milyen nehezére esik a beszéd. Végül is rászánta magát:

— Barátaim, A Föld Legfelső Tudományos Tanácsa határozatot hozott egy Tejútrendszeren kívüli expedíció megszervezésére…

Az űrhajósokban meghűlt a vér.

— Maguk jól tudják, hogy a különlegesen magas távú repüléshez már elkészült a csillagrakéta — folytatta Gorin. — Ez a csillagrakéta ez ideig a legjobb, amit a tudomány csak alkotott.

— Az „Értelem” — suttogta Georgij.

— Igen — erősítette meg az akadémikus —, az „Értelem”. A legközelebbi csillagrendszerhez irányítjuk, a Nagy Magellán Felhőhöz, Elmondom maguknak, hogy miért olyan lényeges ez az expedíció. Meg fogják világosan érteni a jelentőségét. Persze nem a mi nemzedékünk, hanem az utódaink számára van jelentősége. Tehát szükség van megfelelő kezelőszemélyzetre. Olyan bátor emberekre van szükség, akik félszóból is értenek. A választás magukra esett. Ne adjanak azonnal választ, ne siessék el a dolgot. Látom, már többen döntöttek. Várjanak egy kicsit. Még nem mondtam el mindent. Ezúttal nemcsak egyszerűen életveszélyről van szó. Ehhez már hozzászoktak. Maguk a jelenből a távoli jövőbe utaznak…

— Tisztában vagyunk vele! — kiáltott fel Vano.

— Ne olyan hévvel — folytatta szomorúan az akadémikus. — Sajnálom, hogy nem repülhetek magukkal, de én már öreg vagyok. És a visszatérést már nem tudom kivárni. Az „Értelem” csodálatos alkotás. Repülés közben az időt és a teret szinte kirekeszti. De fékezéskor é felszálláskor az idő megszokott relativitása lép ismét érvénybe. Ezért maguk a Földre csak évezredek múlva térnek vissza.

— Ha visszatérünk — fűzte hozzá John Eye.

— Feltétlenül visszatérnek! — vágta rá határozottan Gorin.

Mindannyian elhallgattak. Dermedt csend uralkodott dolgozószobában. Aztán Georgij megkérdezte:

— De professzor…, nem hallok a legfontosabbról…

— Az antianyagokról? — mosolyodott el az akadémikus.

— Igen.

— Igaza van. Ez a legfontosabb. Mindannyian tudják, hogy az „Értelem” csillagrakéta mindaddig nem kelhet útra, amíg kellő mennyiségű antianyag nem áll rendelkezésünkre. A Föld berendezései nem állíthatják elő tíz-tizenkét évnél hamarább…

— Akkor meg nem értjük — tört ki Vano.

— Csak nyugodtan! Rátérek a lényegre. A központ azért hívatta magukat, mert tragédia történt. Igen, egy szörnyű tragédia. Még nem is hoztuk nyilvánosságra. Ugye, mindannyian ismerték a „Tűz” csillagrepülő parancsnokát?

— Dimitr! — kiáltott fel Georgij. — Kirepült az Idegen…

— Igen. A „Tűz” az Idegen csillaghoz repült. Pontosabb ismereteket akartunk szerezni arról az égitestről, amely behatolt csillagrendszerünkbe. Ez a csillag természetesen idegen, és a sebessége túlságosan nagy. És most…, néhány nappal ezelőtt vették a Holdon levő állomásaink… Dimitr utolsó jelentését… Mindannyian meghaltak…

— Mi történt velük?

— Az idegen égitestről kiderült, hogy anticsillag. Maguk értik, hogy ez mit jelent. Van bolygója és… antibolygója. De Dimitr nem tudott erről. A csillagrakétát a bolygóhoz irányította. Közben az antimeteorok porfelhőjébe került. És vége… Megkezdődött a megsemmisülés. Nem bírta gépét visszavezetni az űrbe. Robbanás-sorozat szakította szét a gép farrészét. Még értesíteni tudták a Földet… És búcsúszavaik…

Gorin merőn figyelte növendékeit, mintegy próbára téve állhatatosságukat. Georgij végre megszólalt és komoly hangon mondta:

— Megértettem, professzor. Ez valóban rettenetes terv…

— Igen. Rettenetes terv. De megbirkóznak vele. Az emberi vakmerőség nem ismer határt. Tehát az Idegenhez kell repülniük, és az antibolygóra kell leszállniuk.

Az „Értelem” különleges védőberendezéssel van ellátva az antianyagok világában való tartózkodáshoz. Ott felveszik a szükséges antianyag mennyiséget, és a Nagy Magellán Felhőhöz indulnak

— Ez egyszerű és világos — nevette el magát Vano. — Hipp-hopp — és odaszállunk!

Az űrhajósok nevetésbe törtek ki. De Gorin szomorú arca láttán elcsendesedtek. Gorin barátságosan bólogatott és elmosolyodott.

— Így is kell, barátaim. A halál már a múlté… Előttünk a győzelem. Csak így tovább. Társaink halála új távlatokat tárt fel az emberiség előtt. Tehát…

— Vállalom — ugrott fel ültőhelyéből Vano, és szálas alakja vigyázzba merevedett.

Repülünk — lépett ki mellé Wilhelm és Anton.

— Készen vagyok — mondta Bao Li.

— Igen indulunk — jelentette ki határozottan Boriszláv.

Oramil és Tavrindil egymásra pillantottak, és Gorinra mosolyogva társaikhoz csatlakoztak.

Ugyancsak némán és nyugodtan emelkedett fel karosszékéből John Eye is.

Csak Georgij tétovázott egy másodpercig. De senki sem vette észre.

Szeretne repülni? Igen. Repülni fog. De Marianna? Barátja a lány, elvtársa is, és menyasszonya. A Földön ő áll hozzá a legközelebb. Már sohasem fogja viszontlátni. Soha! Talán magával vihetne? Nem! Nem! Ez kishitűség. Önzés. Tehát nincs más választás, Marianna majd meg fog érteni mindent…

Georgij Gorin elé lépett, és felsorakozott John Eye mellé.