Titánok útja

A csata

Georgij, miután elvált társaitól, elgondolkozva nézte a homályos messzeséget. Nem tetszett neki ez a bolygó; az egész, amit a csillagrakétából kifelé tekingetve látott, csak barátságtalan hangulatot keltett. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, de az ösztönösen ébredt sejtelmes aggodalom nem hagyta nyugodni.

Lassan és nyomasztóan telt a várakozás ideje. Mindkét csoport arról tájékoztatta, hogy körülötte ugyanaz a sivatag terül el, egyelőre nem látható semmi reménykeltő, semmi, ami érdekes. De hamarosan valami rettenetes dolog kezdődött el.

Boriszláv azt jelentette, hogy különös, félig gépszerű, félig élőlényekkel akadtak össze, akik elálltak további útjukat. Ugyanezt erősítette meg John Eye is. Minden kísérlet, hogy kapcsolatba lépjenek ennek a világnak a képviselőivel, csődöt mondott. Georgij visszavonulást rendelt el.

Bekapcsolta a televíziós összeköttetést. A pult fölött kigyulladtak a képernyők. A komor sivatag képe tűnt elő, a sivatag felett a magasban lassan, de feltartóztathatatlanul hömpölygőit a fémszörnyetegek lavinája, körülkerítve az embereket.

A legnehezebb helyzetben John Eye csoportja volt. A hároméltű és a szörnyetegek között már csupán százméternyi távolság maradt. Georgij látta, hogy a két embert a szörnyetegek egész serege vette körül, és nyilvánvalóvá vált előtte, hogy társai nem menekülhetnek.

„Végül is, mi lenne, ha…” — gondolta a parancsnok. És szinte megkapaszkodott ebben az ötletében. Oramil ekkor határozottan megállt, és kijelentette:

— John Eye, én feltartóztatom őket. Fuss a gép fedezéke alá!

— Nem! — kiáltott fel a navigátor.

— Fuss! — ismételte meg makacsul Oramil. — Te vagy a navigátor! Ne feledkezz meg arról a feladatról, amellyel a Föld bízott meg. Isten veled, barátom!

— Köszönöm, testvér! — kiáltotta a mikrofonba a parancsnok. — John Eye, megparancsolom, hogy menekülj!

A navigátor, másodpercnyi habozás után, átölelte társát, és a hároméltűhöz iramodott. Oramil megállt, és előkészítette súlyos lézersugárzóját. A vascsapat is megtorpant.

De ekkor a középső gépszörnyeken parabolikus antennák szöktek a magasba, vészjósló vörös fényt árasztva mindenfelé. Georgij észrevette, és rájött, hogy rögtön valami történni fog.

— Oramil! Légy óvatos! — kiáltott fel.

Az antennák csúcsaiból hirtelen vakító, ibolyaszínű villámok sújtottak le. Oramil megingott. Fájdalmában felüvöltött, és megperzselt kezével felfelé irányította a sugárzó tölcsérszerű nyílását. A láthatatlan koncentrált energiaözön a fémhadsereg központjába csapott le. Amerre végigsöpört a sugárzó, ott a gépek vakító lánggal kigyulladtak, és olvadt fémhulladékká változtak. A csapat szárnyai megálltak. De hirtelen valamennyi gép antennája az ég felé szökellt, és az ibolyaszínű villámok egész orkánja csapott le Oramilra.

Georgij összehunyorította a szemét, egészen elvakította az éles fényáradat, és amikor ismét a képernyőre nézett, azon a helyen, ahol az imént Oramil állt, csak egy hamucsomót látott feketélleni a sivatag homokjában. Az elkeseredés hulláma öntötte el Georgijt. Minden elveszett! Milyen rettenetes tragédia! Ezek nem gondolkodó lények, nem élő teremtmények! Valami szörnyű démonok kúsztak ki erre az iszonyatos síkságra!

A fémsárkányok gyűrűje pedig már kezdett a hároméltű körül összezárulni. John Eye éppen hogy elérte a gépet, és nagy nehezen sikerült még beugrania a nyitott ajtón. Tavrindil erős kezei megragadták a nehezen ziháló navigátort.

— A védelmet! — hörögte John Eye. — Teljes kapacitással! A lézersugárzót irányítsd a szörnyetegekre…, és sürgősen a csillagrakétához!

Tavrindil bekapcsolta a motorokat. A hároméltű eliramodott az összeütközés színhelyéről. John Eye elkeseredetten a gép majdnem teljes energiakészletét a sugárzókra kapcsolta. A reflektor-fegyvercsővel a vassereg elülső sorait pásztázták végig. Az iszonyú erejű sugarak végigkúsztak a szörnyetegeken. A szinte valószerűtlen méretű tüzes lobbanás bevilágította az egész sivatagot. A robbanások tüzében az üldözők százai hamvadtak el. De a homályból újabb gépek ezrei másztak elő, és folytatták az üldözést.

Georgij a döbbenettől egészen elhűlve pillantott a második képernyőre. Ott sem volt jobb a helyzet. A vassereg teljesen elvágta Boriszláv hároméltűjét a csillagrakétától. Ez a kocsi nem rendelkezett energetikai védelemmel, és így a sorsa megpecsételődött.

A fájdalomtól kővé dermedt Georgij szeme láttára ölték meg társait az ibolyaszínű villámcsapások. Mindezt látta, de tehetetlen volt, nem tudott a segítségükre sietni. Útitársai hamuvá változtak egy távoli bolygón, sok ezer kilométernyi és sok ezerévnyi távolságban a drága Földtől.

Eközben az épen maradt hároméltű közeledett a csillagrakétához. Hatékony védőmező vette körül, és benne a két életben maradt űrhajós foglalt helyet. A vasszörnyetegek többezres serege üldözte őket, és villámsugarakat lövelltek a menekülő emberekre. De a rettenetes kisülések visszapattantak a hároméltű láthatatlan páncélzatáról. A hőségtől elgyötört John Eye hátrapillantott. Ha a mező nem tart ki, akkor végünk! Georgij egyedül marad! Egyedül az egész világűrben!

Végül kirajzolódott előttük a homályban a csillagrakéta körvonala. Lent már sötétlett a bejárat, amit Georgij jó előre kinyitott. A hároméltű egy éles kanyart vett és megállt. Porfelhő söpört el felettük. Abban a szempillantásban John Eye-t pokoli hőség csapta meg. A hároméltűt az ibolyaszínű lángok óceánja burkolta be.

„Eltűnt a védőmező!” — döbbent az irtózatos valóra a navigátor. Határozott mozdulattal bekapcsolta a külső sugárzókat. Körös-körül dörgött minden. John Eye, leküzdve szörnyű gyengeségét, kinyitotta az ajtót.

— Gyorsabban, Tavrindil! — kiáltotta.

Senki sem felelt. A lángok felvillanó fényénél a navigátor ekkor meglátta az asztronómus nyitott, halott szemét. John Eye kikászálódott a hároméltűből, és a csillagrakétához kúszott. Már se nem látott, se nem hallott.

Amikor a sivatagi expedíció utolsó életben maradt tagja bemászott a nyíláson keresztül, és a bejárat becsukódott mögötte, az egész sivatagot az ibolyaszínű kisülések lángja aranyozta be. Eszeveszett energiafolyamok támadtak utoljára az emberekre. De az űrhajó már nem volt kitéve a veszélynek.

Georgij parancsára az automaták bekapcsolták a védőmezőt, és elzárták az űrhajót a külvilágtól. Aztán a vörös felhők között egy kékes árnyék emelkedett a magasba, és kimentette a két űrhajóst a rettenet és a halál bolygójáról a Kozmosz végtelen térségeibe…