Titánok útja

Isten veled, Föld!

Az űrrepülőtér a várostól tizenöt kilométerre terült el. Onnan tervezték az „Értelem” csillagrakéta startját. Tizenhét évvel ezelőtt rakták le itt, a sztyeppéi kurgánok között a gigantikus üzem első alapköveit. Esténként a sztyeppét mélyen beragyogták a különös berendezések, villogott a hegesztőpisztolyok lángja. Tizenhét éven át dolgozott rajta, erejét megfeszítve, sok ezer tudós, mérnök és munkás. És íme, az üzem boltívei alatt elkészült az a rendkívüli szerkezet, amely kivívta az egész világ bámulatát.

A csillagrakétát már kipróbálták a Tejútrendszer térségeiben. De az „Értelem” most a világmindenség ismeretlen mélységeibe, egy idegen Tejútrendszerre készül kirepülni.

Több ezres fékevesztett embertömeg ostromolta meg a kerítést. Mindannyian szerettek volna bejutni az űrrepülőtérre, ahol a napfényben csillogva magasodott a fehér spirálokkal körbefogott csillagrakéta. De kerítés mögé senkit sem engedtek be, még az űrhajósok hozzátartozóit, még magának a Népek Világtanácsának képviselőit sem.

Nem tartottak felesleges szónoklatokat, nem pufogtak patetikus frázisok. Magukért beszéltek az örömtől és bánattól csorduló szívek, a szerető pillantások, a kemény kézszorítások.

A csillagrakéta közelében ott álltak mindnyájan, a kilenc űrhajós. Kilenc fiatal tudós, aki önként válik meg a naptól, a virágoktól, szeretteitől, és elindul az ismeretlenbe, a homályba, a tudás dicsőségéért. Georgij a barátaira pillantott, és attól félt, hogy arcukról a rettegés és a kétség árnya tekint vissza rá. Nem! Nyugodt és magabiztos volt a tekintetük. Természetesen ők is vívódtak belülről, meginogtak, szenvedtek, akárcsak ő maga, de győzedelmeskedett a magasabb rendű érzés — a kötelességtudat!

Búcsúzkodni kezdtek. John Eye édesanyja, egy apró, töpörödött anyóka úgy simult egyetlen fiához, mintha sohasem akarná maga mellől elengedni. Többé már nem látják egymást, soha többé nem nézhet az anya fia, John Eye szigorú szemébe. Úgy nézi most a kis öregasszony a fiát, mintha a sírhoz kísérné. Az anyai szív nem akarja megérteni, hogy másokért kell most elválniuk, jövendő nemzedékekért, akik majd egykoron, amikor megszületnek, őseiktől egy ragyogó világot kapnak örökül.

Oramil és Tavrindil vidáman tréfálkozva búcsúznak kedveseiktől, leánytestvéreiktől és barátaiktól. Milyen nagyszerű testvérpár! Bizonyára még a halált is mosolyogva fogadnák.

Vano magányos. Nincs senkije. De kezek százai nyúlnak feléje. Amint elhalad a kerítés mentén, nagy, erős tenyerével viszonozza a kézszorításokat, megcsókolja a csillogó szemű lányokat, megköszöni a szívélyes jókívánságokat.

Anton és Wilhelm vidám barátainak körében áll. Vörös fejük kivillan a viharos ölelések gyűrűjéből. Boriszlav és Bao Li, a legifjabb űrhajósok izgatottan és megindultan várakoznak. Még nem tűntek ki semmilyen hőstettel, és nem értik, hogy mivel érdemelték ki ezt az ünneplést, hiszen csak azt teszik, amit — és erről meg vannak győződve — a Földön bármelyik ifjú vagy lány megtenne a helyükben…

Georgij nem látott és nem hallott semmit. Tekintete csak egy valakit keresett, szerette volna még utoljára hallani hangjának sóvárgott muzsikáját. Ha csak egyetlen pillantásra, ha csak egyetlen másodpercig is!

Marianna azonban nem volt sehol. Határozottan elszakította a szívüket összekötő szálat. Nos hát, legyen! Talán így a jobb. Úgy látszik, ennek így kellett lennie.

Georgij erélyesen kitört a kísérők gyűrűjéből, és a mikrofonhoz lépett.

— Barátaim! — zengett a hangja az űrrepülőtér felett. — Egy óra múlva felszállunk. A starthely közelében tartózkodni veszélyes. Kérek mindenkit, hogy hagyja el az űrrepülőtér körzetét. Isten veletek, barátaim!

A távolban már a levegőbe szálltak a könnyű helikopterek, a széles autósztrádán az elektromos gépkocsik tömött sorokban hömpölyögtek. A tömeg ritkult. A tornyok tetején megállás nélkül forogtak a televízió kamerák, amelyek az éterbe közvetítették a körös-körül lezajló eseményeket.

A csillagrakéta talpazatánál kinyílt a bejárat. Egymás után tűntek el benne az űrhajósok. A földön már csak Georgij maradt. Szomorúan tekintett körül. Marianna nem jött el. Kihunyt benne a remény utolsó szikrája is. Senki sem int búcsút, nem érzi magán a szeretett lény utolsó pillantását…

A kronométer tizennégy óra negyvenöt percet mutatott. Augusztus huszonegyedike van, és a kétezerötvennyolcadik évet írják. Tizenöt perc múlva start.

Georgij leverten és meggörnyedve bandukolt a csillagrakétához, és megállt a bejáratnál. Fellépett az emelvényre, már a nyílásnál volt, amikor még egyszer, utoljára körbe jártatta a tekintetét.

A mező kihaltan ásított. A dombok felett zsákmányra vadászó héják keringtek. A láthatár szélén reszketett a levegő, mintha tenger hullámai háborognának ott. Messze, a kék ködben Kozmográd épületei sötétlettek, a szél a virágok illatát hozta a város felől.

Georgij mélyen beszívta ezt az illatot. Isten veled, Föld. Isten veled, szerelmem. Nem jöttél el, de a múltunk velem marad. Senki sem veheti el tőlem hangod, szemed, lélegzeted emlékét.

Hátralépett egyet és erőteljesen húzta meg a bejárati automata kapcsolókészülék emelőkarját. A masszív ajtó nagy dörrenéssel csapódott be. Ettől a pillanattól kezdve az űrhajósok tökéletesen el voltak zárva a külvilágtól, az emberektől, a Földtől…

Georgij felment a belső liften a magasba, és belépett a vezérlőkabinba. Mögötte automatikusan becsukódott az áttetsző ajtó. A pult mögött, a parancsnoki szék mellett, egy karosszékben már ott ült John Eye, Georgij első tisztje. Sovány arca látszólag szenvtelenséget tükrözött, de acélos tekintetében a feszültség tüze lobogott.

— Mindenki a helyén — mondta. — Az amortizáció bekapcsolva. Az indulásig öt perc van hátra.

Georgij némán foglalta el karosszékét. A pulthoz nyúlt. Jobb kéz felől kigyulladt a sztereoképernyő, amely Gorin izgatott arcát sugározta. Az akadémikus szomorkásan mosolygott, és biztatóan biccentett a fejével.

— Mit is mondjak nektek, fiaim? — kezdett a beszédhez. — Nem találok szavakat. De nincs is szükségetek szavakra, hiszen magatok is tudjátok, miről van szó. Csak egyet véssetek jól az emlékezetetekbe. Szörnyű messzeségekbe repültök, de a tér nem választ el bennünket. A világűr nem pusztaság, hanem élő óceán. És mi gondolatban, érzéseinkkel mindig veletek leszünk. Ezt sohase feledjétek. És még valami. A mi civilizációnk zászlaja az ember. Ezt a zászlót több ezer éves kimondhatatlan szenvedések közepette szereztük meg. Tartsátok magasra ezt a zászlót. Ez minden, fiaim. Jó utat. Utódaink várni fognak benneteket. És veletek együtt a tudást, aminek a kedvéért útra keltek…

— Emlékezni fogunk a szavaira — felelte csendesen Georgij, visszafojtva izgalmát. — Isten vele, tanítónk…

A képernyő kihunyt. Ijesztő csend honolt. John Eye merev arccal, megkövesedett, rezzenéstelen tekintettel meredt a periszkópra. A tiszta, kék égbolton kicsiny bárányfelhő úszott el lassan. Mintha csak a Föld utolsó búcsúját közvetítette volna a vakmerő embereknek. De a felhő i eltűnt. Az univerzális óra mutatója a végzetes vonalra ért. A kabin falain napsugarak játszadoztak… Georgij keze súlyosan feküdt a vezérlőpulton.