Titánok útja

Tízezer év

Egy nyitott graviórepülő szállt a Föld felett kelet felé. A repülőn kényelmes karosszékekben Aerowell, John Eye, Szikra és Szemonyij ült. Szemonyij, az Automatikus Központ vezetője a legutóbbi események hatására Aerowell, a legöregebb tudós szenvedélyes híve lett. John Eye története, amit az automaták lejegyeztek, és a tanácsban visszajátszottak, megrendítette őt is, akárcsak a szellem „mechanizálási” tervének többi védelmezőjét. Ráadásul Aerowell hosszadalmas és gondos előkészítés után életre keltette John Eye-t. Mindannyian hevesen vágytak arra, hogy a távoli múltból érkezett űrhajóssal találkozzanak. De Aerowell mindeddig kategorikusan ellenezte. John Eye-nek tartós pihenésre volt szüksége.

Az új világ nyomasztotta a navigátort. Mindabból, ami a Földön valaha is közelállt a szívéhez, sernmi sem maradt. Talán csak a Dnyeper feletti védett terület tölgyei és nyírfái, amelyek, akárcsak régen, szomorúan susogták bánatukat. Talán csak Szikra szeme, amely éppoly nyugtalanító tűzzel villogott, mint a hajdani kislányok tekintete.

Szikra a múltból érkezett embernek szentelte minden szabad idejét. Azon igyekezett, hogy az űrhajós ne bánkódjék, annyi szenvedés és élmény után ne érezze magát magányosnak a számára idegen korban. Szelíd és kedves lelkében hirtelen olyan érzés ébredt, amelyet saját magának sem mert bevallani. Lopva nézegette az űrhajós szigorú, sovány arcát, távolba meredő szemét, szorosan összezárt ajkát, és nyugtalanság fogta el. A lány megtanulta az ősi nyelvet, John Eye nyelvét, és megtanította a férfit a korabeli, egyszerűbb nyelvre. Ma Aerowell magával vitte őket, és kirepültek együtt keletre, a tengerhez. Az űrhajós hosszan és gondolataiba mélyedten figyelt lefelé, gyönyörködött a csatornák kék hálózatában, az erdőkben és mezőkben, a soha nem ismert növények buja ültetvényeiben, az építészet remekműveiben. Aztán Aerowellhez fordult, elragadtatottan nézte az öreg tudós átszellemült arcát, és azt. mondta:

— Ön valóban újjászült engem! Képtelen vagyok szavakkal kifejezni, amit most érzek!

— Nincs is rá szükség — felelte jólelkűen Aerowell.

— Látom az arcodat, érzem lelkednek muzsikáját. Nálunk csak a technikában és a tudományban van szükség szavakra. Az érzések kifejezésénél szinte sohasem! Egyébként nálunk nem szokás a magázás…

— Értem. Hát majd igyekszem, ámbár még szokatlan számomra. Egyébként egész ütünk alatt azon töprengtem, hogy mi is a helyem az életben… Expedíciónkon gondolkodtam, és nem tudtam elűzni a bánatot…

— Ugyan miért? — kérdezte élénken Szemonyij.

— Én olyan jövőbe tértem vissza, ahol az ember titánná magasodott. De nélkülünk! A mi repülésünk felesleges és szükségtelen volt! Vajon mit adtam én a tikorotoknak?

Szemonyij fekete szeme haragosan tüzelt.

Tévedsz! Rosszul ítéled meg a dolgokat. A világban minde kölcsönhatásban van egymással — éppen nemrégiben vetették ezt a szememre Saturnus lakói. És tökéletesen igazuk is van. A ti űrhajótokon rengeteg, felbecsülhetetlen értékű anyagot találtunk, amely szélesítette a tudásunkat. De ha mindez nem is lett volna, akkor is a te ideérkezésed a múltból óriási jelentőségű a számunkra. Te talán nem hallottál a nagy fordulat feletti vitáról?

— De hallottam.

— No látod, a te ideérkezésed pontot tett a vita végére. És ez nagyszerű. A legkevésbé sem bánt, hogy elvetették a tervezetet.

— Nálunk bezzeg nem mondtak le ilyen könnyen a tervekről — mosolyodott el John Eye. — Dühödten védelmezték őket, néha minden logika ellenére is.

— A rossz terveket is? — lepődött meg Aerowell.

— De még mennyire!

— Különös. Ez a lehetőségeitek korlátozottságáról vall. A mi tudományunk határtalan, bármely cél eléréséhez rengeteg különböző út között választhatunk.

— Meséljetek nekem a ti világotokról, a tudományotokról, hogyan vélekedtek a természetről és a társadalomról, az emberek életmódjáról. Nagyon szeretnék minderről hallani.

— Majd mindent meg fogsz ismerni — felelte gyengéden Aerowell. — De most más a célunk. Szikra ugyanis kitűnő mérnök, és megismertet téged az egész Rendszerrel. Ezenkívül mára még egy meglepetést készítettünk elő számodra.

— Miféle meglepetést? — csodálkozott John Eye.

— Türelem — nevetett az agg tudós —, ha elárulom, akkor már nem lesz meglepetés!

A távolból a tenger kéklett. A tengerparton, a pompás növények közepette rózsaszín, égszínkék és hófehér paloták magasodtak. Mintha csak a tenger hullámai teremtették volna őket, amelyek a napfényben, a szivárvány minden színében csillogva, utánozhatatlanul gyönyörű formákra bomlottak.

A graviógép, Aerowell parancsainak engedelmeskedve, elsiklott az épületek felett, és balra kanyarodott. Nagy kiterjedésű, puszta vidék tűnt fel, a közelben sem ültetvény, sem épület nem volt látható. A graviógép lefelé ereszkedett. John Eye elsápadt, és nyugtalanul kémlelte a környéket.

— Az az érzésem — suttogta —, hogy itt…, itt kell lennie valahol…, itt kell lennie…

— … Kozmográdnak — fejezte be gondolatát Aerowell.

— De nem látom sehol…

— A várost még a huszonötödik században áttelepítették. Itt most ásatások folynak.

A graviógép földet ért. A géphez odaszaladt egy rózsás arcú ifjú és egy apró termetű lány. Aerowell kezet szorított velük, és így mutatta be a férfit John Eye-nek:

— A legöregebb régész.

— A legöregebb? — kérdezte vissza meglepetten John Eye.

— Igen. Elfelejtkezel arról, hogy mi meghosszabbítottuk az ember életét. A fiatalember már száztíz éves, Tornak hívják, a lány neve pedig Álom.

A régészek üdvözölték a vendéget, akiről már addig is hallottak. Aerowell így szólt hozzájuk:

— Mielőbb meg kell találni az egykori Életrekeltő Intézetet.

— Majd igyekszünk — felelte Tor. — De nem kezeskedem róla, hogy egykettőre célt érhetünk.

— A segítségetekre lehetek — jelentette ki John Eye. — Én ebben a városban laktam. Ha a város valamelyik pontját felismerem, akkor már könnyen meg tudom határozni azt a helyet, ahol az Intézet állt. Egyébként mi szükségetek van erre?

Ne kérdezz semmit — felelte rendíthetetlen Aerowell. — Hamarosan megtudod. Akkor hát lássunk munkához.

Az Életrekeltő Intézet munkatársai, továbbá Aerowell, John Eye, Szemonyij, Szikra és a régészek lassan ereszkedtek lefelé a tompazöld, széles lépcsőn az egykori Életrekeltő Intézet alagsorába. Az épségben maradt villanyhálózatba áramot kapcsoltak, a hosszú folyosók Fényben úsztak.

Beléptek egy alacsony, ovális boltívvel díszített helyiségbe. A falak mentén tömör tartályok sorakoztak, amelyeket felülről matt kupola borított. Minden tartály mellett rádiótechnikai készülékkel felszerelt kis pultok csillogtak.

— Ezek a készülékek tartalmazzák az életrekeltéssel kapcsolatos utasításokat — mondta John Eye.

Aerowell felvillanyozottan fordult hozzá:

— Te tudod, hogyan kell őket bekapcsolni?

— Igen, tudom.

Akkor, légy szíves.

John Eye izgatottan kapcsolta be egymás után az összes készülékeket. Az ősi nyelven hangzottak fel a szavak:

— Szinyegor. Harmincéves. Életre keltendő a huszonötödik század harmincadik évében.

A másik feljegyzés így hangzott:

— Anna Szokol. Negyvenéves. Életre keltendő a huszonhatodik század tizedik évében.

És hirtelen… mindannyian jól látták, hogy a múltból jött ember elfehéredett, megingott, és a szívéhez kapott. Aerowell erős kézzel megragadta. Az erősítőből azonban áradtak a nyugodt szavak:

— Marianna, huszonkét éves. A mesterséges klinikai halál állapotában van. Életre keltendő az első galaxison kívüli, a Nagy Magellán Felhőre indult expedíció visszatérése után. A felszállás időpontja — kettőezer-ötvennyolc. Az expedíció vezetője Georgij Gora. A kísérletet az elaltatott kívánságára hajtottuk végre.

— Hát ezért kerestétek az Életrekeltő Intézetet! — szólalt meg halkan John Eye. — De honnan tudtatok Mariannáról, és arról, hogy itt van? Hiszen ezt én sem tudtam!

— Marianna a te szerelmed? — kérdezte természetellenes élénkséggel Szikra.

Aerowell hamiskásan mosolygott. A lány elpirult. John Eye figyelmesen és barátságosan nézett a lányra:

— Nem. Marianna Georgij mennyasszonya.

— A Világmindenségi Archívum anyagából szereztem erről tudomást — vágott a szavába Aerowell. — Az anyagra az Archívum egyik fiatal munkatársa, Szvetozár bukkant rá.

— És mit szándékoztok tenni Mariannával?

— Természetesen életre keltjük… Ne csodálkozz. Te csak most lépsz be az új világba. Hamarosan sor kerül a Világok Tanácsának ülésére. Ott sok érdekeset hallasz majd…

A legidősebb tudós intésére a tartályt felnyitották. A tartály mélyén, áttetsző takaró alatt, káprázatos szépségű fiatal nő feküdt. Hosszú szempillái beárnyékolták sápadt arcát, dús, fekete hajfonata koszorúként övezte fejét, bőre megőrizte napbarnított, rózsás színét, két karja a mellén nyugodott. Azt a hatást tette a szemlélőre, mintha csupán mély álomba merült volna.

— Ő az — suttogta John Eye, és a jelenlévők legnagyobb csodálkozására elsírta magát. De ezek a könnyek az öröm és a boldogság könnyei voltak.

Marianna tízezer év múltán visszatért az életbe, egy új, csodálatos világba…