Titánok útja

A Nagy Magellán Felhő

John Eye, amint kinyitotta a szemét, Georgij lesoványodott, elgyötört arcát és mozdulatlan, megüvegesedett tekintetét pillantotta meg. A parancsnok, szinte szoborrá dermedve, meredt az űrbe, ahol vakítóan ragyogtak a Nagy Magellán Felhő csillagai. A csillagok kísérteties megvilágításában a parancsnok szinte halottnak tetszett.

A navigátor visszanyerte eszméletét, és abban a. pillanatban belehasított agyába az egész tragédia iszonyatos képe. Felnyögött fájdalmában, és halkan szólongatta a parancsnokot:

— Georgij…

A parancsnok hallgatott.

— Georgij, hallasz engem?

Georgij John Eye felé fordította arcát, rámeredt tébolyult szemével a navigátorra, és szinte hörögte: — Mit akarsz?

— Mondd…, Georgij, igaz ez?… Igaz?… Vagy csak álom?

Georgij nem felelt. A pultra hanyatlott a feje, és zokogásban tört ki. A navigátor szomorúan nézte, nem vigasztalta, nem szólt hozzá egy szót sem. Megértette, milyen érzések rohanták meg a parancsnokot, aki néhány másodperc alatt szinte minden barátját elvesztette.

Telt az idő. A sötét űrben nyugodtan fénylettek a csillagok. Végül a navigátor törte meg a csendet:

— Ideje visszatérni, Georgij…

A parancsnok lassan társa felé fordult és ránézett. Tekintete mogorva és szigorú volt.

— Visszatérni? Hova?

— A Földre… Haza, Georgij…

— A Földre? — kérdezte a parancsnok. — Hát a feladat, amit a Földtől kaptunk? Talán már teljesítettük feladatunkat?

— Feladat? — nevetett fel keserűen John Eye. — Milyen feladatról beszélsz, te…, parancsnok! Arról, amivel kilencedmagunkkal sem birkóztunk meg? És te még azon töprengsz, hogy most teljesítsük, amikor csak ketten maradtunk?

Georgij kihúzta magát. Beárnyékolt kék szemében kemény elhatározás, zárt ajkán makacsság.

— Nem! A Földre most nem térünk vissza, John Eye. Te talán nem érzed, hogy most még nagyobb felelősség hárul ránk? Magunkért is… és hősi halált halt társainkért is! Nem! Mi véghez visszük a feladatunkat!..

Suttogóra fogva a hangját, John Eye-hez hajolt, és könyörgő tekintetét a navigátor szemébe süllyesztette.

— Kérlek, John Eye… Ez az egyetlen kérésem. Könyörgöm neked. Ha bármelyikünk meghalna, a másik vigye véghez a feladatot. De ha a másiknak is meg kell… meg kell halnia, bízza rá a feladatot az automatákra. Az út során felbecsülhetetlen értékű anyag gyűlt össze, és a csillagrakétának feltétlenül vissza kell térnie ezekkel a Földre. A mi halálunk…, barátaink halála…, az expedíciónkat előkészítő sok ezer ember munkája — nem veszhet kárba.

John Eye erősen magához ölelte Georgijt. Szürke, mindig szigorú szeme halvány fényben csillogott.

— Ne haragudj, Georgij, én egyáltalán nem azt mondtam, amit gondoltam. Lehet, hogy kegyetlen voltam, de fel akartalak rázni, mégpedig alaposan. Nem bíztam benne, hogy más módon kimozdíthatnálak dermedtségedből. De most látom, hogy újra a régi Georgij lett belőled, és boldog vagyok. Mindenre kész vagyok, barátom…

Újabb számításokat végeztek, ennek alapján az automaták megkapták a programot. A védőmező körülfogta a csillagrakétát. Az a feladat állt előttük, hogy keresztülszáguldjanak azon az irdatlan űrön, ami a két galaxist elválasztja egymástól. Az „Értelem” megremegett, fokozta a sebességét, másodpercek alatt a kilométerek billióit habzsolta. Maguk mögött hagyták azt a rettenetes bolygót, amelynek síkságát barátaik hamva borította. Hihetetlen! Érthetetlen! Mivel tegyék jóvá halálukat, és hogyan?…

Alig hallhatóan kattogtak a műszerek, nyugodtan hunyorogtak a robotgépek nézőkéi. Az űrhajósok mozdulatlanul ültek karosszékükben, súlyos gondolatok nyűgözték le őket.

Végül John Eye megszólalt:

— Ez mi volt?… Mit gondolsz?

— Nem tudom…, semmi esetre sem voltak élőlények…, nem emberek voltak. Bizonyára valamiféle távirányítású gépek… vagy robotszerkezetek. Nem tudom mással magyarázni értelmetlen kegyetlenségüket és a félelem teljes hiányát… Nyilvánvaló, hogy csak gépek lehettek…

— De hiszen azoknak a lényeknek, akik ilyen fejlett technikájú gépezeteket szerkesztettek, ugyancsak legalább ilyen magas szintű értelemmel kell rendelkezniük. Hogyan bánhatnak el a fejlett civilizáció emberei ilyen könyörtelenül a többi emberrel? Mi lehet az, ami őket erre a barbárságra késztette?

— Ki tudja? Erről aligha beszél nekünk bárki is! Meg aztán az értelem még nem jelent semmit. Emlékezz csak a Föld történelmére… Talán a nagy emberek zsenialitása nem járult hozzá a pusztító fegyverek megteremtéséhez? És itt ugyanez zajlott le. Láttad a sivatagot? Világos, hogy nem valami természeti katasztrófa okozta a pusztulást. Szemmel látható volt, hogy ez a vidék itt lezajlott ütközetek nyomán vált sivataggá.

Ismét elhallgattak, a történteken töprengtek, így telt el néhány óra. Hirtelen felhangzott az ellenőrző robot jelzése. A védőmező eltűnt. A periszkópokban olyan vakító fényű csillagok villantak fel, hogy az ember szeme szinte belefájdult láttukra. Az „Értelem” egy nagy gömb alakú tömegbe hatolt be, a Nagy Magellán Felhő határán. Távolabb, az egyenlítőn túli részben teljes fenségében ragyogott a mi Tejútrendszerünk. A középpontban, ahol tucatnyi csillagerdők tömörültek, egy sűrű fénylő folt tüzelt, amelyet néhány helyen porszerű sávok szeltek át. A fénylő spirálok oldalra futottak, mintha valami mesebeli madár szárnyai lettek volna, amely az űr sötét mélységeibe igyekszik.

Az űrhajósok összeölelkeztek, és szótlanul gratuláltak egymásnak. Aztán anélkül, hogy összebeszéltek volna, megálltak barátaik fénykép előtt, amely a bal oldali műszerfalon függött. John Eye elsőként zendített rá rekedtes hangon a „Hősi halált halt űrrepülők himnuszára”. Georgij is bekapcsolódott az énekbe. A két magányos ember hangja betöltötte a kozmosz csendjét, több ezer fényévre hazájuktól…

Ezalatt a robotgépek elvégezték a környező csillagok szükséges felderítését. Meghatározták, hogy melyik rendszerben tételezhető fel az élet lehetősége. Egymás után hullottak ki a rostán az osztható csillagok, a cefeidek, és a novacsillagok rendszere. Ezeken magas szervezettségű élet nem létezhetett. Végül a robotgépek rábukkantak arra, amit kerestek. Az űrhajósok a jelzés hallatára a képernyőhöz siettek.

A robotgépek egy hatalmas kék csillagot jelöltek meg, amely körül széles pályán huszonhét bolygó keringett, rengeteg hold kíséretében. Az analizátor adatai alapján legalább tíz bolygón adott az élet lehetősége. A kék naphoz legközelebb eső bolygók nélkülözték az atmoszférát. A kék napcsillag erős sugárzása megsemmisítette a belső bolygók gázhártyáját, és izzó, halott világokká változtatta azokat. Értelmes élet csak a külső övezetben keringő bolygókon volt lehetséges.

Az űrhajósok fellelkesülten szemlélték ezt a gigászi rendszert. Ritka szép látványban volt részük. A huszonhét bolygóval és a holdak százaival övezett kék csillag képe elragadtatta őket.

— Itt feltétlenül laknak élőlények — mondta csendesen Georgij. — És bizonyára nagyszerű élőlények, John Eye…

A navigátor szomorúan szegte le a fejét.

— Milyen boldogságot jelentene barátainknak, ha még élnének! Mennyit álmodoztak, hogy majd találkozni fognak egy új, mesébe illő világgal!..

Az űrhajósok elhallgattak, mintegy tisztelettel adózva a halottaknak. Aztán beültek karosszékükbe, felkészültek a kék csillagrendszerbe való leszálláshoz…

A csillagrakéta sebességét csökkentették. Az automaták a gépet a legszélső bolygó felé irányították, oda, ahol feltételezésük szerint értelmes élet található. A gép fékezett. De hirtelen valami természetfeletti erő, mint a pelyhet, úgy ragadta meg a csillagrakétát, és a bolygó felé repítette…

Georgij és John Eye figyelmüket megfeszítve próbálták a történteket megérteni. Tudták, hogy a rakéta, amelyet egy ismeretlen erő kerített a hatalmába, katasztrófa felé száguld. De valami elhomályosította a tudatukat, és megfosztotta őket ellenálló képességüktől.

Átláthatatlan sötétség ereszkedett rájuk, és nyelte el őket.