Titánok útja

Ismét az űrben

Másnap reggel John Eye felöltötte védőruházatát, magához vett egy tartályt, és így lépett ki az űrhajóból. Ta-ta és néhány vadember a völgy tisztásán várta. Keskeny, erdei ösvényeken vezették az űrhajóst a hegyvonulathoz. Amint egy kis patakhoz értek, amely a fák között kígyózott tova, Ta-ta megállt.

— Ez itt a Halálszoros — mondta, és a fák között kéklő hegygerinc felé mutatott. — Mi nem megyünk tovább…

— Jól van — egyezett bele John Eye. — Itt várjatok meg.

A navigátor határozott léptekkel megindult előre, és átgázolt a kis patakon. Kievickélt a meredek partra, felöltötte védőszemüveggel felszerelt csuklyáját, és körülnézett.

Ta-ta és társai barátságosan integettek. John Eye visszaintegetett, és megindult a gerinc felé. Ahogy egyre inkább előrehaladt, úgy ritkult a fű, azután pedig teljesen kopár vidék fogadta. Körös-körül halotti csend ült a tájon, életnek nyoma sem látszott. A sziklák között itt-ott állatkoponyák, állati csontok fehérlettek. Végül John Eye leereszkedett egy keskeny hasadékba, amelynek falát kaotikus összevisszaságban gránittömbök borították. A hegygerinc mögül felkelt a nap, és a kőtömbök színes szikrákat szórtak. A rideg szoros, mint valami csodálatos kaleidoszkóp tükrösen villogtatta fényeit. Mintha csak a természet ide hordta volna össze a legkülönbözőbb ásványok pompázó, gazdag gyűjteményét. És valahol itt rejtőzik az aktinid is, amelyre John Eye-nek oly nagy szüksége van…

A navigátor kinyitotta a mellén függő analizátor tokját, és megindult a sziklafal mentén. Vagy öt perc múlva a műszer sugárzás jelenlétét állapította meg. Az analizátor mutatója erősen kilengett, majd megállt, nyíl alakú hegye egy hatalmas fekete tömb irányába mutatott. A pirosas kőzetben valami ásvány csíkjai villogtak. John Eye izgatottan vette elő a vibrátort, és segítségével néhány darabkát letördelt a kőzetből. A törés felületén, az erekben aranyszínű fém csillogott. Ez nem lehet más, mint radioaktív elem! A csillagrakétában kell majd ellenőrizni. De már most úgy látszik, hogy sikerrel járt a kutatás!

John Eye fél óra alatt megtöltötte a tartályt a kőzettel, és megindult visszafelé.

Az analízis pozitív eredménnyel járt. Kiderült, hogy az erecskék egy olyan transzurán elemet tartalmaznak, amelyet még a Föld tudósai nem ismernek. A mag csekély átalakításával, amelyet a csillagrakéta készülékével végzett el, kiváló hajtóanyaghoz jutott a reaktor működtetéséhez.

John, Eye két napig bányászta az ércet. A patakig a teli tartályokat saját maga cipelte el. Onnan azonban Ta-ta és még néhány vadember segített neki, hogy a tartályokat a csillagrakétához szállíthassa.

És végre eljött a búcsú napja. Estefelé a navigátor ott ült a tábortűz mellett, és ismét La-la énekét hallgatta.

A lány daláról azonban az űrhajósnak Kozmográd széles utcái jutottak az eszébe, a déli sztyeppék síkságai, Szibéria erdei, az óceánok és a folyók. Mennyire szeretett volna már otthon lenni, milyen hő vágy fogta el az elvesztett Föld után…

Elbúcsúzott Ta-tától, megmagyarázta a törzsfőnöknek, hogyan kell a kőből tüzet pattintani, hogyan kell máglyát gyújtani.

— Visszatérsz még hozzánk, te fentről jött ember? — kérdezte panaszosan Ta-ta.

— Nem tudom — felelte John Eye, és szomorúan pillantott rá. — Lehet, hogy én már nem térek vissza, de feltétlenül érkeznek majd más vendégek az égből. A ti gyerekeitek és unokáitok majd találkoznak velük. Aztán pedig ti magatok fogtok elrepülni a Naphoz, a csillagok világába.

— És mi is a Nap fiai leszünk? — derült fel a vadember.

— Igen, Ta-ta! Ti is a Nap fiai lesztek…

A rövid éjszaka a végéhez közeledett. Felkelt a nap. A vademberek az erdei tisztáson csoportosulva várakoztak a soha nem ismert látványra. Az ég küldötte, a fentről jött ember, aki a tüzet ajándékozta nekik, eltűnt a repülő barlang nyílásában.

A vademberek lélegzet-visszafojtva vártak. Hirtelen, a derűs napsütés közepette mennydörgés reszkettette meg a levegőt. A forró levegő vihara a földhöz vágta Ta-tát és társait. A csillagrakéta a magasba szárnyalt, és eltűnt a kékségben, a Nap irányában.

…Ez alkalommal szerencséje volt. Néhány nappal később már a televíziós lokátorok érzékelték a hazai Tejútrendszer felvillanó apró kis pontjait.

És az űrhajó ismét olyan sebességgel szelte a világmindenség távolságait, hogy ehhez képest a fény röpte a teknősbéka vánszorgásához hasonlított. Semmi sem akadályozta e csodálatos emberi alkotás száguldását.

A gravitációs és mágneses mezők szétváltak előtte, az óriási ködfoltok sem térítették el útjából, nem akaszthatták meg minden villámnál sebesebb röptét…