Titánok útja

Az ismeretlen felé

A teleobjektívek és az egyéb figyelőműszerek ezrei irányultak a távolból az űrrepülőtérre. Az egész világ visszafojtott lélegzettel, izgatottan figyelte a csillagrakéta startját, azét a rakétáét, amelynek fedélzetén ez a szó lángolt: „Értelem”. Tudósok, tanítók, munkások és költők tekintete, milliók aggódó pillantása kísérte figyelemmel az „Értelem” útját. Elkísérték végtelen útjára, mint saját, évezredek múlva visszatérő gyermeküket. Hiszen ez az űrhajó testesítette meg sok nemzedék, nagyra törő lángelme, számtalan egyszerű, ismert és ismeretlen ember vágyát, az emberi lélek szenvedélyes óhaját, hogy szétszakítsa a tér és az idő bilincseit. És íme, az emberiség most felrepíti gondolatainak hatalmas sugarát a kozmoszba, és átadja tudásának stafétabotját a jövendőnek.

Még a legmakacsabb kétkedők is szilárdan hittek az expedíció sikerében, tisztában voltak korszakalkotó jelentőségével, és elismerték az űrhajósok rendkívüli vakmerőségét, akik egy másik korszakba indultak. Az antianyagok világába történő repülés valószerűtlen terve, ez a merészségében megdöbbentő kísérlet nem dermesztett meg senkit. A csillagrakéta csodálatos konstrukciója biztosítja a sikert. A védőmező, az antianyagok világában az antianyagokkal való kölcsönhatás feltétlenül megvédi az űrhajót, és vele az embereket, amikor leszállnak az Idegen anticsillagrendszer antibolygóján…

Elkövetkeztek az utolsó másodpercek… A világ visszafojtott lélegzettel várakozott…

Georgij és John Eye körülnézett. A parancsnok keze az automatikus indítókaron feküdt. A képernyőn a jelzések lüktető cikcakkjai száguldoztak. A külső fény elhalt, a periszkópokban alig látható árnyak villantak fel. A tömegvonzás csökkent. A védőmező működésbe lépett…

— Start — suttogta Joh Eye.

Az űrhajó megremegett. Letompított dörrenés hallatszott. A periszkópokban az árnyékok lefelé kúsztak. Körös-körül szürke homály terjengett, amelyet imitt-amott roppant csillagok elmosódott foltjai szakítottak meg. A csillagrakéta kiért a világűrbe.

A Föld, az emberek, az élet — mindez mögötte maradt, a jeges, feneketlen mélységben. Georgij szívében elcsendesedett a tompa fájdalom, Marianna lénye ragyogó és gyönyörű álomképpé változott. Marianna, amit jelentett, és ami annyit gyötörte a szívét — immár visszahozhatatlanul a múltba süllyedt, és többé már nem tér vissza…

Az „Értelem” a korábban kiszámított görbe vonalán siklott el a rendszerhez tartozó nagy bolygók mellett, és a Véga irányába haladt, ahol már közelről látszott az Idegen. Az automaták kikapcsolták a mezőt. A robotgépek villámgyorsan elvégezték a csillagrakéta irányának ellenőrzését, és helyesbítették a programot.

Georgij összeköttetésbe lépett a központi kabinnal, és halkan mondta:

— Barátaim, itt az első próbatétel. Irány az anticsillag.

— Gyerünk csak, gyerünk! — hallatszott Vano bársonyos hangja. — Ne izgulj, barátom. Készen vagyunk!..

Georgij elmosolyodott, és odaintett John Eye-nek. A navigátor bekapcsolta a védőmező-rendszert. A csillagrakéta alig észrevehetően megremegett, sebessége felgyorsult. Az „Értelem” egyre jobban falta a távolságot, másodpercenként már több billió kilométeres sebességgel tört most előre. Egyébként ez nem mechanikai mozgás volt, annak megszokott értelmezése szerint. Ez egészen új formája volt az anyagi rendszer és téridő kölcsönhatásának, olyan titok, amelyet az emberi értelem csikart ki a természet fukar markából.

Így telt el néhány óra, a csillagrakéta sajátos időszámítása szerint, azután dolgozni kezdtek az automatikus fékező berendezések. A hatalmas energiaáramok lelassították a csillagrakéta röptét, amely egyébként a gyorsaság okozta túlterhelést jól bírta, mivel a védőmező révén majdnem teljesen kiküszöbölődött a tehetetlenségi erő hatása…

Az űrhajósok izgalomba jöttek. Hiszen most kerül sor a földi tudomány ellenőrzésére. Az antianyagok világába elindított expedíciójuknak kell beigazolnia az emberi értelem elméleti feltevéseit. Egyébként mostam sikerüktől függ a főfeladat sikere is — a szomszédos Tejútrendszerbe való repülés.

John Eye kikapcsolta a védőmező-berendezést. A periszkópokban a csillagos ég vibrált. Elöl, a központi képernyőn, a félelmetes nagyságú Idegen szikrázott színes tüzeivel. A gravióméterek azt mutatták, hogy a csillagrakéta már kölcsönhatásba került az antirendszer mágneses mezejével. A robotgépek, a teleszkopikus műszerek eredményeit értékelték. Megadták az egyezményes jelet. A parancsnok és a navigátor a képernyőn megjelent látóhatárt fürkészték. Ott pontosan kirajzolódott az antibolygó korongja.

— Itt vesztek el társaink — suttogta Georgij.

— Dimitr nem tudott volna visszafordulni? — kérdezte szomorúan John Eye.

— Túl későn fedezte fel a veszélyt.

Az űrben fényes pontocskák lángoltak fel. Égszínkék koronaként fogták körül a csillagrakétát.

— A mezőt! — kiáltott fel sápadtra válva Georgij. — Ezek itt mikrometeoritok!

A navigátor parancsára az automaták ismét bekapcsolták a védőmezőt. A tűzkorona kialudt. Georgij megtörölte izzadt homlokát, és halványan elmosolyodott.

— A mező kibírja!

— De még előttünk áll a találkozás az antianyag irdatlan óceánjával — vetette fel John Eye.

— Nem lesz semmi baj, kiálljuk!

Közeledett az antibolygó. Megtévesztőén hasonlított a drága Földre. Kék atmoszférájában fehér felhők úsztak. A felhők között szárazföldek körvonalait lehetett sejteni, az antinap fénysugarait itt-ott visszaverte az óceánok vize.

Különös — mondta elgondolkozva Georgij. — Nagyon különös!

Minden olyan, mint otthon…, és mégis más. Idegen és ellenséges… Valószerűtlen…

Az automaták hatalmas energiakiadást jeleztek a központi reaktorban. A csillagrakéta behatolt az atmoszférába, és a védőmező szüntelenül visszaverte a folyamként áradó antianyag hatását. A parancsnok arca megfeszült, minden idegszálával a feladatra összpontosított. Az űrhajósok élete ebben a pillanatban kizárólag a reaktor munkájától függött.

Felhők bukkantak fel mellettük. Alattuk kitárult az ismeretlen bolygó széles panorámája.

— Bao Li, Wilhelm — adta ki a parancsot Georgij. — Készüljetek fel a kiszállásra! Egyetlen másodpercet sem veszíthetünk!

— Készen vagyunk! — hangzott a hangszóróban a szabatos válasz.

Az „Értelem” csökkentette a zuhanás sebességét, és a tenge partján ereszkedett le. A távolban furcsa, piros fák lombja rajzolódott ki, mögöttük, a zöldes színben játszó égbolton fehér hegycsúcsok tündököltek, alant pedig a mérhetetlen óceán hömpölygött, magas, sötét hullámokat vetve.

Mint valami gigantikus meteor, szikrákat szórva az anticsillag fényözönében, úgy ereszkedett alá lassan a Föld űrhajója a sziklás partra, és néhány méternyire a víztől mozdulatlanul megállt. Körülötte hatalmas forgószél keletkezett, amely gyökerestül tépte ki a magas fákat, és szétmorzsolta a sziklákat. Mély, erős zúgás támadt az óceán felett, majd elhalt a távolban.

Az űrhajósok megérkeztek az antianyagok világába.