Teltek a másodpercek, évek, évszázadok. A végtelenben a földi idő múlásának nincs semmi jelentősége. Egy űrhajó száguld valahol a világmindenségben, egy fémdoboz, félig halott emberrel a bensejében. A homályban felvillantak, majd ismét kihunytak galaxisok, szédít méretű csillagrendszerek; az „Értelem” fehér spiráljain elsuhanó csillagok fénye vibrált, és eltűntek mögötte a gigászi gázködök csóvái.
Így pergett a megmérhetetlen idő, ki tudja meddig.
John Eye közben mozdulatlanul hevert karosszékében, a pultra borulva. A szeme hunyva volt, és állkapcsa szorosan összezárult. A valóság nem hatolt el tudatáig.
Egyszerre azonban John Eye felnyitotta a szemét. Sokáig még arra sem eszmélt rá, hogy voltaképpen hol is van. Értetlenül meredt a parancsnok üres helyére. Aztán tekintete a kabin falán függő fényképre, barátainak arcképére vetődött. Úgy tűnt neki, mintha Georgij szemében vidám mosoly bujkálna. És a navigátornak ekkor minden az eszébe jutott… Eszébe jutott esküje is, amelyet Georgijnak tett, amikor csak ketten maradtak, és ez a visszaemlékezés új erővel töltötte el.
A navigátor a periszkópokba nézett. Szürke homály kavargott a lencsékben. Ezek szerint be lenne kapcsolva a védőmező? De ki kapcsolta be? Mikor? Talán ő maga?
John Eye feladatul adta a robotgépeknek, hogy vegyék le a védőmezőt. A periszkópokban csillagok ragyogtak fel, amelyek ezüstös korongba olvadtak össze. Az űrhajós feszülten figyelte a csillagok ismeretlen elhelyezkedését. Ez nem a hazai Tejútrendszer! Vajon a világegyetem mely tájain száguld az „Értelem”?
A navigátor az univerzális kronométerre pillantott és elszörnyedt. Az űrhajó a maga sajátos ideje szerint már teljes három órája hasítja a világmindenség végtelenségét. A bekapcsolt számítógépek megállapították, hogy az „Értelem” nem kevesebb, mint ötmillió fényévet hagyott maga mögött! Hol jár most? És hogy talál vissza?
John Eye bátor szívébe belopakodott a félelem, és jeges szorításával összemarkolta. Ez a vég? A halál? De lehet, hogy már túl van rajta, és a halál valójában nem más, mint ez a vég nélküli keringés a világmindenség sivatagjaiban, bezárva ebbe a fémkoporsóba?
De nem! Félre a kishitűséggel, harcolni kell! Kerüljön bármibe, de el kell juttatni az „Értelem” űrhajót a hazai Tejútrendszerbe, a drága Földre. Hiszen ő nem egyszerűen a kozmosz tengerének magányos utasa, hanem a távoli haza küldte őt, hogy hódítsa meg a jövendő partjait; az értelem nagy hadseregének harcosa ő, aki szembeszáll a világmindenség ellenséges erőivel!
A navigátor működésbe hozta az összes teleszkopikus készüléket és analizátorokat. A csillagrakéta automatikus központja munkához látott, és ellenőrizte az információs központ által szolgáltatott adatokat. Kidobták a gépek az első eredményt, aztán a másodikat, majd a harmadikat. John Eye aggódva vizsgálta a gépek számításait. Nem! Az adatok szerint ismeretlen csillagrendszerek mellett száguldott el. Vajon milyen végtelen messzeségekbe jutott el? Hol van az a Tejútrendszer, ahonnan az expedíciójuk felszállt?
John Eye az emlékezőgéphez rohant, feltételezte, hogy a gép rögzítette a csillagrakéta útját. De itt is csalódás érte. Ró, amikor John Eye-t elindította a kozmoszba, elővigyázatosságból kikapcsolta az emlékezőgépeket, és erről az útszakaszról semmiféle adat sem maradt.
Az űrhajós kétségbeesetten ejtette le a kezét. Szembe kell nézni az igazsággal. Az optimizmus nem segít. Képtelen ráakadni a visszafelé vezető útra! Teljesen tehetetlen!
A láthatáron gúnyosan hunyorogtak a csillagok, alig észrevehetően lebegtek a ködfoltok széleinél. Az „Értelem” ismeretlen távolságok felé repült.
John Eye behunyta a szemét. Koncentrálni kell! Nyugalom 'és még egyszer nyugalom! Nyugalom és kitartás! Egyébként még maradt némi halvány reménysugár. Meg kell próbálni, hátha valahol a világmindenségben értelmes lényekre akad. Talán segítenek neki a Földre való visszatérésben. Lehet, hogy erre évtizedek mennek rá, lehet, hogy az egész élete, ám legyen, de az „Értelem”-nek meg kell érkezni a jövőbe, és át kell adni az utódoknak azokat a felbecsülhetetlen értékű tudományos adatokat, amelyeket az expedíció összegyűjtött. Igen, csak ez lehet a teendője. Míg száll az űrhajó, míg nem fegyvertelen — nem adja meg magát esztelenül. Amíg az emberi agy kerekei forognak, amíg vér kering az erekben, harcolni kell.
A navigátor most már habozás, tétovázás nélkül bekapcsolta a hajtóműveket, és programot adott az automatáknak. A csillagrakéta engedelmesen fordult vissza hatalmas ívű görbéjén. A védőmező ismét körbefogta áttetsző korona gyanánt az „Értelem” űrhajót, és elhárította a külső hatásokat.
A csillagrakéta szédületes tempóban falta a kilométerek billióit, a fényéveket. Mint a villám, úgy száguldott el a galaxisok tucatjai mellett. Telt az idő — órák és évszázadok. John Eye kikapcsolta a védőmezőt, működésbe hozta az analizálókészülékeket, a láthatár teleszkópjait, és mohón leste az automaták válaszát, de a hazai Tejútrendszert nem találta. Beleveszett a világmindenség feneketlen óceánjába.
És ismét repült tovább vakon, ezer és millió kilométereken keresztül. Nem hagyta el a szenvedélyes vágy, hogy visszatérhessen a drága, meleg és virágzó Földre. Türelmes kísérője maradt a homályos remény, a fáradhatatlan kutatás.
De egyszer eljött a kritikus pillanat, új veszély fenyegette. Az analizátor azt mutatta, hogy a reaktorban a hajtóenergiaként használt atomüzemanyag a vége felé tart. Az űrhajó hamarosan felmondja a szolgálatot. Meg fog állni az „Értelem” hajtóműrendszere is. Akkor pedig csak a gravitációs törvények szerint tud az űrhajó repülni.
John Eye csak egyetlen kiutat látott: valamelyik rendszer egyik bolygóját ki kell választani, ahova leszáll a rakétával, és megpróbálja, talán akad ott aktinid-érc. Az „Értelem” űrhajó rendelkezik ércdúsító berendezéssel, amelynek segítségével elő tud állítani magenergiát. De hol talál ilyen bolygót?
A közelben egy spirál alakú Tejútrendszer világított. A legszélső csillagok nagy távolságban fénylettek. John Eye találomra kiválasztott egy, a Naphoz hasonló sárga csillagot, és a csillagrakétát határozottan ehhez az idegen rendszerhez irányította.