Titánok útja

A kimondatlan búcsú

Egy hónap pihenés, aztán pedig a felkészülés, így mondta Gorin. Ez alatt az egy hónap alatt kell a Földön elintézni minden teendőjüket.

Georgij elhatározta, hogy felkeresi Mariannát, és egy alkalmas időpontban beszél vele. Kijevbe repült.

A légitaxi a bal parti hidroplánállomásra vitte, Georgij elbúcsúzott a pilótától, és beszállt a légivasút egyik nyitott kocsijába, amely a folyami kikötőhöz repítette.

Csendes májusi nap volt. A gesztenyefákról virágszirmok özöne hullott a járókelők fejére, és a Vlagyimirdomb tövéből ismerős ének fülbemászó dallamát hozta a szél. Georgij boldogan szippantott nagyokat szülővárosának fűszeres levegőjéből, és azonnal úgy érezte, mintha gyermekségének vagy ifjúkorának napjai tértek volna vissza. Csak a lelke mélyén bújt meg egész idő alatt az izgalom. A legnehezebb és a legörömtelibb esemény vár rá. Mariannával találkozik de hogy mondja meg neki?

Georgij lassan lépdelt felfelé a Krescsatyikhoz, nem kívánt igénybe venni sem közlekedési eszközt, sem a mozgójárdát. Gyönyörködni akart Kijev szépségében, és felkészülni a találkozásra.

Körülbelül egy óra hosszat sétált, és észre sem vette, hogy már odaért az Energetikai Intézet kapujához, ahol Marianna dolgozott. A lépcsőház fordulójában egy csoport munkatárs bukkant fel. Nyilván véget ért a munkaidő. És ekkor… megpillantott egy magas, szép alakú lányt, aki sötét hajkoronát viselt. A lány megállt egy oszlop mellett, és megigazította halántékánál a fürtjeit.

Marianna! Egyetlenem…

Georgij szíve vadul vert. A lány láttán még tisztábban érezte, hogy milyen kimondhatatlanul szereti, milyen nehéz, sőt egyszerűen lehetetlen lesz elfelejteni, kiszakítani szívéből, és nekiindulni a kozmosz irdatlan fekete végtelenjének, és még a reményét is eltemetheti, hogy még egyszer ebben az életben találkozhat vele.

A lány tekintete Georgijra vetődött. Meglepetést, örömet, szerelmet, majd szemrehányást fejezett ki nagy, fekete szeme. Elakadt a szava, képtelen volt megszólalni.

Georgij elsápadt. Kitárta a karját, és várt, Marianna odaszaladt hozzá, ügyet sem vetve elmosolyodó barátnőire, és átölelte.

Lefelé eveztek a Dnyeperen. Egy kis szigeten állapodtak meg. Úgy döntöttek, hogy itt töltik az egyhónapos szabadságot. Marianna olyan vidám volt, mint valami gyerek. Georgij még meg sem pendítette közeli elválásuk gondolatát. Nem akarta elrontani a pihenés örömteli és felhőtlen napjait.

Georgij sátrat vert a vízparton, egy szomorúfűz mélyen lecsüngő ágai alatt. Az ágakra fel lehetett aggatni a ruhaneműt, a felszerelést. Ifjúkori emlékei keltek szinte újra életre, amint a fatönkök alatt horgászott, Marianna pedig valami öreg üstben, amit a jó ég tudja, honnan szerzett, ízletes, füstszagtól átitatódott hallevest főzött a homokos földnyelven.

Néha bekapcsolták a rádiót vagy a televíziót, és meghallgatták, mi újság a bolygóközi repülések terén, mi hír az afrikai és az amerikai óriás építkezésekről, a biológia és a magtechnika szédületes eredményeiről. Esténként a zenei adásokat fogták, közben beeveztek a csónakkal a sűrű, füzes bozót közé, és megálltak a fehér vízililiomok mellett, és elragadtatva hallgatták, hogyan árad a muzsika az álmos víz felett, és hogyan hal el valahol messze a bal parti erdők mélyén.

Marianna boldog volt. De Georgij szemében néha valami aggodalmat fedezett fel, és levert hangon kérdezte:

— Nem akarsz beszélni. Látom rajtad… Érzem… Újból kirepülsz? Igen? Miért nem felelsz?

— Ne beszéljünk erről, Marianna. Nem vezet semmi jóra. Én űrhajós vagyok. Nem is tudnék más lenni.

— Az én kedvemért sem — mosolygott szomorúan a lány.

— Még a te kedvedért sem. De mi mindig együtt leszünk. Bárhol is legyek. Bármi is történjék…

— Még ha a… halál?… — kérdezte visszafojtott lélegzettel Marianna.

— Igen. Még akkor is. Már sokat gondolkoztam ezen. Nagyon sokat. És rájöttem, mi az oka annak, hogy testvéreink — ha az emberiség érdekei feltétlenül szükségessé teszik — miért választják olyan eltökélten a halált. Tudatában vannak halhatatlanságuknak…

— Halhatatlanságuknak?

— Igen. Az emberiség halhatatlanságának. Hiszen mi mindannyian csak parányi sejtjei vagyunk az emberiség felmérhetetlen élő szervezetének. Valójában nagyon egyszerű és mégis fenséges igazságról van szó. Neked ez talán még sohasem jutott az eszedbe?

Georgij új javai a homokban rajzolgatott, és nekifeledkezve magyarázott:

— Az emberiség fejlődését a földi élőlények fejlődésével jól össze lehet hasonlítani. Először voltak az egysejtűek, aztán a többsejtűek, majd megjelentek az első bonyolultabb szervezetek, a halak, a kétéltűek, a hüllők, az emlősök és az ember, így van ennél az igazságnál is. Eleinte az ember, a mi legkorábbi ősünk, magányos és boldogtalan volt. Mindentől félt, mindent ellenségének tekintett. Aztán tömörült a hozzá hasonlókkal. Ez már a törzs volt, az első soksejtű szervezet. Az egyén az érdekeit már alárendelte az egész közösség érdekeinek. Aztán jöttek a népek, a fajok és végül az egész Föld.

Elértünk oda, ahol most tartunk. És most a mi bolygónk egyetlen egységes, hatalmas és gyönyörű szervezet. És minden ember él és dolgozik, alkot, és szembenéz a veszélyekkel, ennek az élő szervezetnek, az emberiségnek az érdekében. Igen, az egyes ember, az egyedi sejt meg is hal, meghal, akárcsak a sejtek a mi testünkben, de hiszen mi mégis megmaradunk, az egyes sejtek szüntelen pusztulása ellenére is, és ugyanígy marad meg az emberiség is, noha az egyes emberek halála ellen mit sem tehetünk. És nemcsak megmarad, hanem fejlődik, egyre gazdagabb lesz és nemesebb, így fognak eltelni évezredek. A Föld egyesül majd a többi bolygóval, minden élő világgal. Az egész Tejútrendszer egy egységes szervezetté válik, aztán a többi csillagrendszer is…, és végül az egész világmindenség. Érted, Marianna? Az Alfától az Omegáig! Az élet első megnyilvánulásától a végtelenségig! És a mi utunk az értelem útja! Nem, nem, hogy lehetne itt halálról beszélni!

Marianna szinte itta Georgij lelkesült szavait, rámosolygott, a vállára borult, és bűntudatosan suttogta:

— Igazad van, értem, amit mondasz. Ez mind nagyon szép… De én nagyon szeretném, Georgij, ha egy icipicit a saját életem… ne haragudj… Nagyon vágyom arra, hogy boldog legyek. Én, én legyek boldog… Szeretnék a szemedbe nézni, a szavaidat hallgatni, szűk kis ösvényen beléd karolva sétálgatni…

Nagyot sóhajtott és hozzáfűzte:

— Szerintem még meghalni is csak azokért lehet…, azokért, akiket ismerünk, akik közel állnak hozzánk…

— De ők személyesítik meg az emberiséget? — vitatkozott élénken Georgij.

— Igen — felelte gyámoltalanul a lány.

És Georgijnak egyszer sem volt ereje megmondani Mariannának, hogy mi vár rájuk, így telt el a hónap. A szerelmesek elhagyták a vendégszerető szigetet, berámolták felszerelésüket a csónakba, kieveztek a keskeny öbölből a Dnyeperhez, a sebes villamos tutajok útvonalára.

Az utolsó sajtókonferenci Georgij végigszáguldott Kozmográd utcáin, átvágott a központi téren, és a Kongresszusi Palota mellett állította meg autóját. A széles lépcsőkön felsietett az oszlopcsarnokba. És ekkor hirtelen megtorpant.

Az oszlop mögül egy fehér, nyári ruhába öltözött, magas lány lépet elő.

— Marianna!

— Igen, én vagyok! — felelte elhaló hangon a lány, és görcsösen gyűrögette kezében átlátszó sálját. — Csak tegnap tudtam meg, hogy kirepülsz. Örökre! Igaz ez?

— Igaz — felelte szilárdan Georgij.

— És te ezt elhallgattad előlem. Egyetlen szót sem szóltál. Közönyösen és hidegen készültél erre a búcsúra!

Georgij elsápadt, kék szeme elsötétült, de a hangja tárgyilagos és nyugodt volt:

— Csakugyan nem érted? Nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam megmondani…

— Nem tudtad! — vágott vissza elkeseredetten Marianna. — Kerülted a találkozást. Nem akartál látni. Sosem szerettél igazán.

— Marianna!

— Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani. De miért kell ennek így lennie? Azért jöttem, hogy megmondjam neked… Vigyél magaddal!

A lány merőn a férfira függesztette hosszú szempillákkal árnyékolt nagy, fekete szemét. Arca fáradt volt, az ajka remegett.

Georgij nem tudott uralkodni magán. Elfordult, és alig hallhatóan súgta:

— Jól tudod, miért nem vihetlek magammal…

Marianna megigazította súlyos kontyát. A tenger felől áramló könnyű szellő összeborzolta csillogó fekete fürtjeit. Szempilláján könnycsepp csillogott. De a következő pillanatban határozott mozdulattal megtörölte a szemét. Arca elutasító és szigorú kifejezést öltött fel.

— Szóval nem viszel magaddal?

— Nem, Marianna…, nem viszlek…

— Holnap repültök ki?

— Igen.

Georgij szilárd léptekkel megindult az ajtó felé, megállt és hátrapillantott. A lány szeme sarkában reménysugár villant fel.

— Megvársz? Nem tart sokáig. Megtartjuk a sajtókonferenciát, és aztán…

A lány reménykedő arca ismét elborult. Hallgatagon nézte a távoli tengert. Georgij kinyitotta az ajtót, és belépett a terembe.

Társai várták, újságírók, a Föld összes népének képviselői. Mindannyian tudták, hogy Georgij Gora csodálatos és valószerűtlen űrexpedíció vezetésére kapott megbízást, és a türelmetlen kérdések lavinájával árasztották el.

— Igaz, hogy az „Értelem” csillagrakéta szinte egy másodperc alatt kitör a Földről?

— Igen, igaz. Saját maga körül nagy teljesítményű energetikai védőréteget hoz létre, amely kirekeszti a földi tömegvonzás hatását. Ezért a csillagrakéta bármilyen sebességre képes.

— Ezek szerint ön hamarosan visszatérhet a Földre, még a mi nemzedékünk életében?

— Nem.

— Miért nem?

— Már szó esett arról, hogy fellövéskor és fékezéskor érvényesül az idő látszólagos ellentmondása. Az út során azonban lassított ritmusban fogunk élni, míg a Földön minden folyik tovább a maga megszokott ütemében. Leghamarabb háromezer év múlva térünk vissza. De bízom abban, hogy a jövőben olyan űrhajókat fognak építeni, amelyek egy másodperc alatt képesek lesznek eljutni a világűr bármely pontjára. De most nincs más választás…

— De hát ennyire fontos a maguk útja? Nem lehetne megvárni, amíg tökéletesebb gépeket gyártanak? — kérdezte recsegő hangon egy idősebb újságíró.

Ez a megjegyzés felháborodást keltett, a terem zúgni kezdett. Georgij elégedetten mosolygott,

— Az ön megjegyzése legalább száz évet késett! — kiáltott fel tréfásan Vano.

A jelenlévők tapsolni kezdtek. Új kérdés hangzott el:

— Milyen üzemanyaggal működik az „Értelem”?

— Az antianyag az energetikai bázisa. Lehetővé teszi, hogy maradéktalanul felszabadítsuk és felhasználjuk az anyag energiáját.

— De a távolság? Százötvenezer fényév? Mennyi fűtőanyagra lesz szükségük?

— Az anticsillagról szerezzük be, amelyet Dimitr, a dicső űrhajós fedezett fel, aki tragikusan elhunyt legutolsó bolygóexpedíciója során. Az „Értelem” be van rendezve az antianyagok világában való tartózkodásra. Hiszünk a sikerben. A végcél pedig: a Nagy Magellán Felhő. Minden más gép számára, az úgynevezett foton- és mezonrakéták számára ilyen távolság megtétele elképzelhetetlen. Az új csillagrakéta bármilyen távolságra eljuthat. Hadd érzékeltessem ezt egy kis hasonlattal. Tegyük fel, hogy két autóbusz indul útnak, az egyik sárban, a másik sima úton. Az első rengeteg energiát veszít az akadályok leküzdése során, a másodikat szinte repíti a tehetetlenségi erő, alig ütközik ellenállásba. Az „Értelem” — ezt még egyszer hangsúlyozom — szinte teljesen kikapcsolja minden égitest tömegvonzását.

— És a meteoritok? A kozmikus por? Ilyen sebesség mellett darabokra szaggatják a csillagrakétát!

Georgij elnézően vonta meg a vállát:

— Maga a klasszikus mechanika megállapításait alkalmazza, és nem veszi figyelembe a relativitás elméletét, A meteoritok, a rendes földi időben léteznek, de a mi csillagrakétánk egészen más időben halad, olyanban, amely milliószorosan meghaladja a megszokott időmértéket, annak ritmusát. Érti? A meteoritok és az űrhajó nem találkozik az időben!

A sajtókonferencia folytatódott. Sok kérdést tettek fel az expedíció többi tagjának is. Érdeklődtek céljaikról, terveikről, személyes hogylétükről, az élettel és a halállal kapcsolatos érzéseikről. Vég nélkül faggatták az űrhajósokat, nyilvánvalóan azért, hogy a Föld emberei még kissé elidőzhessenek dicső fiaik és fivéreik társaságában, hallhassák a hangjukat, és tekintetük beigya a mindannyiuk szemében oly drága arcokat.

Georgij, a sajtókonferencia zárszavában, azt mondta: — Kár, hogy ti, kortársaink, nem ismerhetitek meg kutatásaink eredményét. A csillagrakéta szédítő sebessége, amely megsemmisíti az időről alkotott hagyományos elképzeléseket, a távoli jövőbe repít bennünket. Mi, ha életben maradunk, itt a Földön ismeretlen utódainkkal fogunk találkozni, akiket a jelentől évezredek választanak el. De az első és az utolsó ember egyaránt ugyanannak a nagy emberi nemnek a tagja, amely halhatatlan. Vagyis a mi hivatásunk az, hogy elvigyük a tudás lángoló stafétáját, át az idő és a tér homályán, egészen a végtelenségig!..

A fellövés időpontját másnapra tűzték ki. Georgij, miután elbúcsúzott barátaitól, Mariannához sietett. Nem találta. Felhívta a távolbalátó telefonon Marianna szüleinek villáját, de nem vették fel a kagylót.

Georgij izgatottan száguldott hozzájuk autóján. Egy öreg néni, Marianna dédanyja azt mondta, hogy a lány még nem jött haza.

Georgij visszament a központi térre, leállította kocsiját, és betért a parkba. Leült egy kis padra, és elgondolkozott.

Egy teljes nap áll még a rendelkezésére… Hiába űrhajós, aki a legbonyolultabb problémákat is megoldotta már a kozmosz valószínűtlen viszonyai között, most nem tudott a szívének parancsolni: „Csöndesedj! Miért? Talán nincs már minden eldöntve? Talán az értelem még nem mondta ki az utolsó szót?”

Valahol a tudata mélyén parányi gondolat ingerkedett vele:

„De honnan tudod, hogy melyik döntés az igazi — a szívé vagy az értelemé? Ahogy te gondolod el a dolgokat, úgy mind a kettő egyformán kedves neked.”

Nem, jobb, ha nem is töpreng ezen! El kell űzni ezeket a gondolatokat agyának legeldugottabb zugába, és be kell zárni őket a kötelesség börtönébe! Hol vagy értelmes fegyelem, akarat, kitartás? Miért nem akarsz engedelmeskedni parancsolódnak?

Marianna elment. Nem akarja látni őt. De hiszen mi mást is várhatott volna? Ha nem töltené el saját fájdalma, megpróbálná beleképzelni magát Marianna helyébe, mindent a lány szemével nézni. Milyen elviselhetetlenül nehéz ez! Hol vagy, szerelmem? Leborulnék előtted, és bocsánatot kérnék. De mit ér ezzel a lány? Ő a végtelenséget vágyik birtokába venni, de a lányra a búcsú és a magány vár. Igen, de hiszen Marianna őrzi őt! Hogyan is felejtkezhetett el erről eddig! Marianna és ő együtt maradnak örökre!

Emberek közé kell menni, talán az feledést hoz. Feledés! Ezt az egyet kívánta most Georgij…

Egy nyitott helikopter úszott el mellette, Georgij megállította, és levetette magát a puha, párnás ülésre.

Dúdolt a szél, a távoli kékségből felhők repültek szembe. Kozmográd csipkés kupolái a távolba vesztek, a tenger hullámai visszaverték a nap szikrázó sugarait, amint a bíborvörös láthatár mögött alábukott…