Titánok útja

A hajtóanyag keresése

A vadember, miután körbetáncolta John Eye-t, a fűbe hanyatlott. Amíg énekelt, társai összevissza hemperegtek, felugráltak, és táncoltak a sajátos dallam ütemére. Az űrhajós ijedten hátrált néhány lépést. De aztán, amint látta, hogy a vadember térdre borul, és áhítatosan kinyújtja feléje a kezét, vidáman felnevetett. Hát erről van szó! Ezek az ártalmatlan lények nyilván istennek tartják, az ég küldöttének. Figyelmüket természetesen nem kerülte el a csillagrakéta leszállása. Nos, ha így van, akkor ki kell aknázni ezt a lehetőséget. Semmi esetre sem fogják bántani, sőt, a segítségére lehetnek az érc felkutatásában. Csak közelebbi ismeretséget kell velük kötni, még ha hónapok is mennek rá erre. Hiszen ha a vademberek segítségével rátalál a szükséges ércre, százszorosán megtérül az elfecsérelt idő!

A vadember nagy, kerek szemei találkoztak az űrhajós pillantásával. A vadember tekintetéből lelkesedés, áhítat és engedelmesség sugárzott. John Eye figyelmesen vette szemügyre a vadember arcát. Meglepte szaglószervének különös elhelyezkedése. Orrlyukai egészen nagy szája sarkáig húzódtak le, ez arcát torzzá és lapossá tette. A szeme azonban semmiben sem tért el az emberi szemtől, állhatatosán és figyelmesen szemlélte a világot, készen a természet titkaival való harcra.

John Eye felemelte a kezét, az égre mutatott. A vadember örömmel bólintott, és valamit kiáltott társainak. Azok erre barátságos üvöltésbe törtek ki. A navigátor a bunkó felé nyúlt, amit a hím a kezében tartott. A vadember készségesen átnyújtotta a mennyei vendégnek fegyverét, egy görcsös botot, amelynek anyaga fekete színű fa volt. Tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy a vadember bizalommal viseltetik John Eye iránt. Hozzá lehet hát kezdeni a baráti kapcsolatok kialakításához…

Eltelt néhány hét, ezalatt John Eye megismerkedett az ősközösségi törzs életével és szokásaival, és megtanulta a vademberek egyszerű nyelvét. A sziklák közt húzódó barlangokban laktak, az óriás fák gyökerei alatt. A mocsári növények zamatos, fiatal hajtásait ették meg madártojást, kisebb állatokat és a fák termését. Néha sikerült közösen leteríteniük egy-egy mamutot, ezt az óriási esetlen állatot, amely éles agyarakat viselt. A mamut húsa omlós és ízletes volt, és hosszú időre elegendő volt mindannyiuknak.

John Eye már név szerint ismerte az összes vadembert. Az óriási termetű hím volt a törzs feje. Parancsait mindannyian zúgolódás nélkül teljesítették. Ta-tának hívták. Elég okosnak és leleményesnek bizonyult.

Egy hónap múlva John Eye már el tudott beszélgetni Ta-tá-val. Kiderítette, hogy a vademberek nem ismerik a tűz használatát, és az űrhajós elhatározta, hogy megtanítja rá őket.

Derűs, felhőtlen napok következtek. A sötétkék égbolton vakítóan ragyogott a sárga nap kis korongja.

Az egyik ilyen meleg estén John Eye összegyűjtötte a vadembereket egy kis erdei tisztáson, és így szólt hozzájuk:

— Hamarosan elmegyek tőletek.

— Miért óhajtja ezt így, fentről jött ember? — lepődött meg a törzsfő.

— Nem tehetek mást. Visszatérek oda, ahol születtem.

— Te az égben születtél, fentről jött ember. Ott mindig ragyog a nap. Ott sok bogyó van és rengeteg mamuthús…

— Nem, Ta-ta. Én ugyanolyan világban születtem, mint amilyen a tiétek, de…

Ta-ta döbbent arckifejezése láttán John Eye elhallgatott. Ugyan, hogy is foghatná fel ez a primitív vadember a világmindenség valószerűtlen távlatait?! Gondoljon hát, amit akar!

Ta-ta elégedett ábrázattal felnevetett:

— No látod, elhallgattál, te fentről jött ember! Én igazat mondtam. Te a hatalmas Nap fia vagy.

— Igen, így van, én a Nap fia vagyok. És itt akarok hagyni nektek egy parányit a Nap tüzéből. Hadd melegítsen benneteket a ködös nappalokon és a sötét éjszakákon. Hadd legyen a szolgátok, tegye omlóssá és ízletessé a szikkadt húst…

— Miről beszélsz, te fentről jött ember? — kérdezte értetlenül a törzsfő.

— Figyelj rám — felelte John Eye, és elővette az öngyújtóját. — Gyűjtsetek száraz gallyakat és leveleket…

Ta-ta fennhangon kihirdette a parancsot. A gyerekek és az asszonyok szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Az űrhajós elé egykettőre nagy kupac rozsét hordtak össze. John Eye ünnepélyesen nézett a törzsfőre.

— Látjátok, egyre jobban leszáll a homály. Sötét lesz és hideg. De én őrzöm a Nap egyetlen piciny szikráját. Én elkergetem a homályt és a hideget…

Az öngyújtóból kis láng villant fel. John Eye meggyújtotta a rozsét. Vakító fény lobbant fel, amely megvilágította az egész környéket. Meglepett és ijedt kiáltások hangzottak fel. A vademberek szétfutottak, mintha csak valami vihar kergette volna meg őket. A fatörzsek mögül ijedt arccal kukucskáltak elő.

— Ne féljetek! — kiáltott John Eye. — Nem bánt titeket a Nap szikrája. Nektek ajándékozom!

Ta-ta tért vissza elsőnek a tűzhöz. Az űrhajós a máglya fölé tartotta a kezét, ott melengette, és azt ajánlotta Ta-tának, hogy kövesse a példáját. A vadember félénken nyújtotta ki kezét a tűz fölé. A lángok egyáltalán nem bizonyultak olyan borzalmasnak, mint amennyire megijedt tőlük. Ellenkezőleg, kellemesen melegítették a kezét. Ta-ta elégedetten felnevetett, és lelkesülten kiáltotta:

— Meleg!

Vezérük láttán a többi vadember is nekibátorodott, és közelebb lépett. Egyikük, a legöregebb, azt mondta:

— Mi már láttunk ilyet. Egyszer az ég dörgött. Azután leesett onnan egy tüzes korong, amitől az erdő meggyulladt. Borzalmas volt. Sokan elmenekültek…

— Ez a tűz a tiétek. Ti fogtok uralkodni felette. Ha tápláljátok, élni fog, ha nem, akkor elenyészik…

A vademberek vidáman nevetgéltek. Letelepedtek a tűz köré, és elragadtatva bámulták az űrhajóst.

— Ta-ta — mondta határozottan John Eye —, eljött a búcsú ideje. De még előbb el kell mennem a hegyek között húzódó völgybe. Adj mellém vezetőt.

A vademberek élénken vitatták John Eye kérését. Aztán Ta-ta ünnepélyesen felemelte a karját, és a melléhez szorította.

— Mi készek vagyunk mindent megtenni, amit csak kérsz, te fentről jött ember. De a Halálszorosba nem vezetünk el.

— Halálszoros? — lepődött meg John Eye. — Miért nevezitek így?

— Aki ott járt, meghalt. Ügy tartjuk, hogy a szoros elátkozott hely… „Ez bizonyosan az aktinid hatása!” — örült meg John Eye.

Hangosan azonban ezt mondta a vadembereknek:

— Én nem félek a szorostól. Tudjátok, én a fentről jött ember vagyok, a Nap fia.

Ta-ta ünnepélyes mozdulattal a tűz fölé nyújtotta a kezét:

— Jól van. Én megmutatom neked a Halálszorost, te fentről jött ember…

A vademberek vidáman kiabálva újabb és újabb rőzsekötegeket hoztak. A máglya lobogott, elkergette az éjszakát, a tűz fölött nagy rajokban pillék köröztek, megperzselődtek, és belehullottak a lángokba.

A kör közepén megjelent La-la, a törzsfő lánya. Megállt John Eye előtt, arcát két tenyere közé fogta, és mély, erőteljes hangon énekelni kezdett. Az űrhajós a szövegből megértette, hogy a dal róla szól.

Csodálatos! Hihetetlen!.. Nem álom-e ez csupán? A fekete égbolton idegen csillagképek szikráznak, feje felett sohasem látott fák susognak, körülötte pedig szőrös vademberek nyüzsögnek. És La-la, az állatbőrökbe burkolt lány, sötét, kerek szemével az égi messzeségekbe révedezve, himnuszt költ a Föld űrhajósáról, akit itt istenségnek tekintenek:

A dal elhalt. La-la, szemét szerényen lesütve várta, hogy mit szól szerzeményéhez John Eye. Az űrhajós gyengéden mosolygott, és megdicsérte a lányt. La-la zavarba jött, és a barátnőihez szaladt. Az űrhajós ezután a törzsfőhöz fordult, és határozottan közölte:

— Tehát, Ta-ta, holnap elvezetsz engem a Halálszorosba.