Titánok útja

A vörös törpe világa

A piros csillag megnagyobbodott. Sebesen nőtt a képernyőn, és végül bíborvörös koronggá változott, amely a mennyboltozat felét betöltötte. De hatalmas méretei ellenére is a csillag csak gyenge sugárzást bocsátott ki. Ezt állapították meg a műszerek. A csillag a vörös törpecsillagok fajtájába tartozott.

Az automata rádióteleszkópok jelzése hangzott fel. Georgij bekapcsolta a képernyőket. A fekete háttérben először csak egy, aztán még egy bolygó tűnt fel. A csillagot két sötét bolygó kísérte. Vajon melyiken van élet?

A robotgépek, John Eye programja szerint, számításokat végeztek. Hamarosan kiderült, hogy normális élet csak a fényforráshoz közelebb lévő bolygón lehet. Ott elegendő meleg és oxigén maradt meg az elég vastag atmoszférában.

Igazad volt — mondta nekividámodva John Eye. — Nekem is meggyőződésem, hogy ott élőlényekre bukkanunk…

— Akkor leszállás?

— Igen.

A csillagrakéta spirál alakban ereszkedett lefelé. A gravióméterek azt mutatták, hogy a bolygó csak másfélszer tömörebb a Földnél, ezért itt a súly alig haladja meg a normális mértéket.

A bolygó felületét ellepő pirosas felhők mögül kis medencék, növényövezetek kandikáltak ki, meg sötét foltok látszottak, valamiféle épületek vagy romok körvonalai. Az „Értelem*' behatolt az atmoszférába, és átható vijjogással száguldott az új világ beárnyékolt félgömbje fölött. Georgij szívét homályos balsejtelem szorította össze. Idegennek és barátságtalannak érezte a homályban lent húzódó bolygó felszínét.

Ismét feltűnt távolból a piros öv, a terminátor vonala, aztán kiúszott a látóhatárból a kihunyó napcsillag korongja. A csillagrakéta szüntelenül csökkenő sebessége elérte a nulla fokot — az űrhajó egy barna sivatag felett lebegett, és lassan leereszkedett a széles síkságra.

A periszkópokban véres napkelte lángolt. Valahol a látóhatár szélén távoli hegyfokok, vagy őserdőrengetegek sötétlettek. Az égbolt sötétkék volt, és vörös felhők hömpölyögtek rajta sebesen, valami mesebeli szörny torz sörényére emlékeztetve. Az egész tájon a könyörtelen halál, a lassú enyészet és valami megmagyarázhatatlan iszonyat árnyéka feküdt.

Georgij és John Eye egy darabig komoran szemlélte a periszkópokban kirajzolódó idegen világ örömtelen látképét. Aztán a parancsnok összenézett a navigátorral, értetlenül megvonta a vállát, és azt mondta:

— Olyan előérzetem van, mintha itt valami ördögi, mindent felfaló gépezet haladt volna végig… Nézd, én úgy sejtem… ez nem természetes pusztaság…

John Eye szigorúan nézte a síkságot. Neki sem tetszett ez a bolygó, mégis azt mondta Georgijnak:

— Nem gondolod, hogy ezt a benyomásunkat csak a repülés utáni fáradtság kelti bennünk? Azt hiszem inkább, hogy talán valami alkalmatlan tájon szálltunk le. Leszállásunk egész ideje alatt növényzetet és építményeket láttunk. Szerintem feltétlenül fel kell kutatni a bolygót.

— Igen, ez igaz. Nem fogjuk az időt vesztegetni. Hívjuk társainkat, és előkészítjük az expedíciót. Pihenünk egyet, aztán rajta. Én a csíllagrakétán maradok, ellenőrzöm az összes műszereket. Te pedig nekem segítesz.

John Eye könyörgő pillantást vetett a parancsnokra:

— Nem, Georgij, a barátaimmal megyek. Nagyon szeretném szemügyre venni ezt a világot. Meg aztán lehet, hogy élőlényekkel találkozunk…

— Te örök csavargó! Jó néhány bolygón volt már alkalmad megfordulni, de nem szalasztanál el egyetlen alkalmat sem — nevette el magát a parancsnok. — Nos hát, legyen, eredj! De most induljunk társainkhoz…

Rövid tanácskozás és pihenés után az űrhajósok nekiláttak a hároméltűek összeállításához. Néhány órai munka után az űrhajó mellet két nagyméretű masina nőtt ki a földből. Az egyik kocsi fedett volt, és megbízható biológiai és mágneses védelemmel volt ellátva, a szerkezet belsejében adó-vevő készülékek kaptak helyet.

A kabinban John Eye bukkant fel. Meleg, védő kezeslábast viselt. Georgij bíráló tekintettel végigmérte, és azt mondta:

— Vidd magaddal a biomaszkot. Nem tudjuk, hogy milyen baktériumok vannak itt. És még valamit… fegyvert… is vigyél.

— Arra gondolsz…

— Nem tudom — felelte kitérőén Georgij —, minden eshetőségre.

— Rendben van — válaszolta komolyan a navigátor. — Magunkkal visszük…

Georgij átölelte társát, és erősen magához szorította. És ekkor ki tudja miért, Marianna szívfájdítóan drága és mindig izgató arca villant fel a szeme előtt. Ez a látomás olyannyira valószerűen hatott, hogy a parancsnok belerázkódott.

— Mi van veled? — kérdezte aggódva John Eye.

— Semmi — suttogta Georgij. — Tudod… valamiért Marianna jutott az eszembe…, és megjelent lelki szemeim előtt. Nem fogsz kinevetni? Ugye, nem?

— Nem — mondta gyengéden és szomorúan John Eye. — Nem foglak kinevetni, barátom. Én megértelek…, mindent megértek. De gondolj arra, hogy a Földön már évezredek teltek el. Senki sincs már az élők sorában azok közül, akik annak idején kikísértek bennünket. Marianna sem. Felejts el mindent, ami egykor volt. Nekünk a jövőre kell gondolnunk…

Georgij lehunyta a szemét, és hallgatott. Megrázta a tejét:

— Nem…, nem. Sohasem fogom Mariannát elfelejteni…

És mintegy lerázva a nyomasztó gondolatokat, hirtelen kiegyenesedett, és tiszta tekintettel a társára tekintett:

— Ideje már…

John Eye eltávozott.

A piros csillag a zeniten függött. Georgij bekapcsolta a külső látáshoz a műszereket. A csillagrakéta mellett megjelent John Eye, társainak körében. A parancsnokhoz kívülről behallatszott a szél éles sivítása és az űrhajósok beszélgetésének tompa moraja. Felhangzott John Eye parancsa:

— A gépekhez!

Az űrhajósok örömmel rohantak a hároméltűekhez. A csillagrakétában eltöltött hosszú tartózkodás után új benyomásokra, változatosságra vágytak.

A kisebbik gépet Boriszláv vezette. Őt Vanó és Anton kísérte. Oramil és Tavrindil John Eye-jel tartott. Az űrhajósok, miután beültek a hároméltűekbe, búcsúzóul barátságosan integettek a parancsnoknak. Mindegyikük arcát csillogó maszk és nagy szemüveg fedte, a mellükön pedig súlyos lézersugárzók függtek.

— Ne lógasd az orrod, parancsnok! — kiáltotta még utánuk Vano. — Hamarosan visszatérünk a helyi lakosok delegációjával! Készíts harapnivalót a vendégek részére!

— Szerencsés utat, barátaim! — zengett Georgij válasza a gépek hangerősítőjében.

A hároméltűek hangtalanul elindultak, a hernyótalpak sűrű, vöröses port vertek fel, amit a szél hordott tovább. A csillag bíborszínű korongja gyorsan hanyatlott le a látóhatár mögött, és kihunyó fényével még megvilágította a táj homályba boruló képét. Esteledett.

Rettegés fogta el Georgijt. Nem tudta, miért. Hiszen semmi sem történt. Minden rendben halad…

A parancsnok ott ül a vezérlőasztalnál, és nézte, hogyan nyeli el a vöröses félhomály a két hároméltűt, benne társait, akik az ismeretlen felé haladnak.