Halálvilág 1

6. fejezet

Ezután állandóan együtt voltak. Ha Méta szolgálatot adott, Jason vitte fel neki az ételt a parancsnoki hídra, és beszélgettek. A férfi most már valamivel többet tudott a lány világáról, bár egy ki nem mondott megegyezés szerint nem beszéltek róla. Ehelyett ő mesélt azokról a bolygókról, ahol járt, és azokról az emberekről, akiket ismert. A lány, hálás közönségnek bizonyult, s az idő gyorsan elszaladt. Élvezték egymás társaságát, és az utazás csodálatosan telt.

Aztán vége lett.

A hajó fedélzetén tizennégy ember tartózkodott, Jason azonban sohasem látott egyszerre kettő-háromnál többet. A szolgálat váltása pontos rend szerint zajlott. Amikor a pyrrusiak nem voltak szolgálatban, egymástól függetlenül csak a saját dolgukkal törődtek.

Csak amikor a hajó befejezte az ugrást, és a hangszóró gyűlésre hívta őket, akkor jöttek össze.

Kerk parancsokat adott a leszállásra, és kérdések röpködtek oda-vissza. Mindez technikai jellegű volt, és Jason nem is próbálta követni. Inkább a pyrrusiak viselkedése vonta magára a figyelmét.

Beszédük és mozgásuk egyaránt felgyorsult. Úgy festettek, mint a csatára készülő katonák.

Hasonlóságuk most először döbbentette meg Jasont. Nem voltak egyformák, és nem is ugyanazt tették, ám az a mód, ahogyan mozogtak és cselekedtek, feltűnő hasonlóságot okozott. Úgy viselkedtek, mint az óriási, vadászó macskák. Gyorsan és feszülten lépkedtek, állandóan ugrásra készen álltak, pillantásuk sohasem pihent meg.

Jason megpróbált beszélni Métával, de a lány szinte idegenként viselkedett. Egytagú szavakkal válaszolt, és pillantása sohasem találkozott az övével; csak átfutott rajta és továbbugrott. Igazából semmi mondanivalója nem volt, máris indult tovább. Jason feléje nyújtotta a kezét, hogy megállítsa, de meggondolta magát. Lesz még idejük beszélni.

Kerk volt az egyetlen, aki valamennyi figyelmet szentelt Jasonnak — egy biztonsági üléshez küldte.

Méta leszállása még szörnyűbbnek bizonyult, mint a felszállása, legalábbis most a Pyrruson. A hajót minden irányban gravitációs hullámok rángatták, a következő pillanatban pedig végtelennek tűnő szabadesés következett. Hangos puffanások érték a hajótestet, amelyek egész szerkezetét megrázták. Az egész inkább görcsös küzdelemhez, semmint leszálláshoz hasonlított, és Jason kíváncsi volt, vajon mennyi igazság van ebben a véleményében.

A hajó végre földet ért, de Jason még sokáig észre sem vette. Az állandó 2 G — s gravitációt folyamatos fékezésnek érezte. Csak a hajtóművek elhalkuló nyüszítése győzte meg arról, hogy már lent vannak. Óriási erőfeszítésébe került kicsatolni a hevedereket, és erőlködve ült fel.

A 2 G először nem is tűnt olyan rossznak. De csak először. A járás ugyanakkora erőkifejtést igényelt, mintha a vállán még egy hozzá hasonló súlyú embert is cipelne. Amikor felemelte karját, hogy kinyissa az ajtót, az olyan nehéz volt, mint két kar. Lassan csoszogott a főzsilip felé.

Mindnyájan ott sorakoztak előtte, két férfi közülük átlátszó hengereket görgetett az egyik közeli helyiségből. Látható súlyukból és abból, ahogyan kongtak összeütközéskor, Jason látta, hogy átlátszó fémből készültek. Arra viszont nem bírt rájönni, mire használhatják őket. Egy méter átmérőjű üres hengerek voltak, hosz— szabbak egy embernél. Az egyik végük szilárd, a másik légmentesen zárható. Rendeltetésük csak akkor világosod-dott meg számára, amikor Kerk elfordított egy kereket az egyiken, és kinyitotta a végét.

— Szállj be! — mondta neki. — Ebben visznek ki a hajóból, így nem eshet bántódásod.

— Kösz, nem — felelte Jason. — Nem vágyom rá különösebben, hogy a bolygótokra lépésemkor egy szalámihoz hasonló látványosságot nyújtsak.

— Ne légy idióta! — hangzott Kerk meglepett válasza. — Mi mindannyian ezekben a csövekben megyünk ki. Túl sokáig voltunk távol ahhoz, hogy megkockáztassuk a kiszállást az újrakiképzés előtt.

Jason kicsit hülyén érezte magát, ahogy nézte, amint a többiek bemásznak a csövekbe. Fogta a legközelebb esőt, először a lábát csúsztatta be, belebújt, majd magára húzta a fedelet. Amikor megszorította a középen lévő forgózárat, a fedél nekifeszült a rugalmas peremnek. A bezárt henger széndioxid-tartalma egy percen belül megemelkedett, s az alján levő légrissítő felzümmögött.

Kerk szállt be utolsónak. Először ellenőrizte az összes többi cső zárját, majd lenyomta a légzsilipkioldót. Amint az ajtó kezdett elfordulni, gyorsan bebújt a megmaradt hengerbe. A külső és a belső ajtók lassan, csikorogva kinyíltak, és tompa fény szivárgott be a kinti esőfátyolon keresztül.

Jason számára ez az egész nagy csalódásnak tűnt. Ennyi előkészület semmiért! Hosszú, végeérhetetlen percek múltak el, míg végre feltűnt egy targonca, melyet egy pyrrusi vezetett. Úgy rakodta fel a járműre a hengereket, mintha farönkök lennének.

Jason szerencsétlenségére pont a kupac aljára került, így egyáltalán nem látott semmit a külvilágból.

Az első helybéli élőlényt akkor pillantotta meg, amikor a hengereket lerakodták egy fémfalú teremben.

A targonca vezetője épp a vastag külső ajtót zárta be, amikor valami berepült a nyíláson, és nekicsapódott a távolabbi falnak. Jason tekintete öntudatlanul is követte a mozgást; meg akarta nézni, mi az, amikor a valami pontosan az arca felé zuhant.

A henger fémfaláról megfeledkezve hátrarándult. A lény nekiütődött az átlátszó fémnek, és hozzátapadt. Jasonnak tökéletes lehetősége nyílt minden részletét megfigyelni.

Már-már túl szörnyű volt ahhoz, hogy hihető legyen.

Leegyszerűsítve: egy rettenetes, rendkívül halálos lény. Szája két részre osztotta a fejét, benne hegyes, fűrészes fogak sorakoztak.

Bőrszerű szárnyai karmokban végződtek, lábán pedig még hosszabb karmok meredeztek, melyek a fémfalat igyekeztek szétszaggatni.

Jasonon rémület lett úrrá, mert látta, hogy a karmok vájatokat karcolnak az átlátszó fémbe. Ahol a lény nyála érte, a fém elhomályosodott, és kevésbé állt ellen a fogak rohamának.

A józan észe azt mondta, hogy ezek csak karcolások a vastag csövön, nem okozhatnak kárt. Ám az esztelen vakrémület arra késztette, hogy olyan messzire húzódjon, amennyire csak tud.

Menekülést keresve kuporodott össze belül.

Rémülete csak akkor enyhült, amikor a repülő lény kezdett feloldódni. Gőzölgő folyadék permetezett minden oldalról, egészen addig, amíg a hengereket el nem lepte. A pyrrusi állat egy utolsót csapott még állkapcsával, aztán az oldat elmosta. A folyadék a padlón keresztül folyt le, aztán egy második, majd harmadik zuhany következett.

Amíg az oldatokat kiszivattyúzták, Jason megpróbálta visszanyerni önuralmát. Nagyon meglepődött magán. Bármilyen rémítő is volt ez a lény, akkor sem értette azt a félelmet, melyet a lezárt cső dacára is keltett benne. Reakciója nem állt arányban az okkal. Még amikor a lény elpusztult, és eltűnt a szeme elől, akkor is mindenerejét felemésztette, hogy úrrá legyen idegein, és újra normálisan lélegezzen.

Méta már kimászott a hengeréből, s Jason ebből rájött, hogy a sterilizáló folyamat befejeződött. Kinyitotta a saját csövét, és kimerültén mászott ki. Méta és a többiek addigra már elmentek, csupán egy sólyomarcú idegen maradt, aki rá várt.

— Brucco vagyok, az adaptációs klinika alkalmazottja. Kerk elmondta, hogy ki vagy, sajnálom, hogy idejöttél. Most gyere velem, venni akarok néhány vérmintát.

— Egészen otthon érzem magam — jegyezte meg Jason. — A jó öreg pyrrusi vendégszeretet!

Brucco csak morgott valamit, aztán elindult. Jason követte egy kopár folyosón át a steril laboratóriumba.

A kétszeres gravitáció kimerítette, állandó koloncként nehezedett sajgó izmaira. Amíg Brucco lefuttatta a teszteket a vérmintán, Jason pihent. Már csaknem fájdalmas álomba szenderedett, amikor Brucco visszatért egy tálcára való üveggel és injekcióstűvel.

— Hihetetlen — jelentette ki. — Semmiféle antitest nincs a véredben, aminek hasznát vehetned ezen a bolygón. Van itt egy rakás antigén, amitől azonban minimum egy napig olyan beteg leszel majd, mint egy vadállat. Vedd le az ingedet!

— Gyakran csinálod ezt? — kérdezte Jason. — Mármint azt, hogy telepumpálod a kintieket mindenfélével, hogy élvezhessék a világotok örömeit?

Brucco bedöfött egy tűt Jason karjába, s ő úgy érezte, mintha a tű hegye a csonton csikordult volna.

— Egyáltalán nem gyakran. Utoljára évekkel ezelőtt történt. Jött vagy fél tucat kutató valamilyen intézetből, és hajlandóak voltak egész jól fizetni azért, hogy tanulmányozhassák a helyi életformákat.

Mi nem mondtunk nemet. A galaktikus valuta mindig jól jön.

Jason kezdte úgy érezni magát, mint akit jól fejbe rúgtak.

— Hányan élték túl? — motyogta bizonytalanul.

— Egy ember. Őt még időben megmentettük. A pénzt természetesen előre kértük.

Jason először azt hitte, a pyrrusi tréfál. Aztán eszébe jutott, hogy nem érdekli őket a humornak semmilyen formája. Ha csak fele igaz annak, amit Méta és Kerk mondtak, az egy a hathoz esély nem is olyan rossz.

A szomszéd szobában állt egy ágy, Brucco eltámogatta odáig. Jason úgy érezte magát, mint aki jól bekábítózott — és valószínűleg így is volt. Mély álomba zuhant és álmodott.

Félelemről és gyűlöletről. Egyenlő arányban keveredtek benne, és egész testében megborzongatták. Ha álom volt, Jason soha többé nem akart aludni. Ha nem álom volt, akkor inkább meg akart halni.

Megpróbált küzdeni ellene, de csak egyre mélyebbre süllyedt benne.

A félelemnek nem volt kezdete, sem vége — és elmenekülni sem lehetett előle.

Amikor újra öntudatra ébredt, Jason nem emlékezett rémálma részleteire. Csak a félelem maradt. Verejtékben úszott, és sajgott minden izma. Bizonyára a hatalmas adag vakcina okozta, döntötte el végül, ez meg az erős gravitáció. Ez azonban nem mosta ki szájából a félelem ízét.

Később Brucco dugta be fejét az ajtón, és végigmérte Jasont.

— Azt hittük, meghaltál — közölte. — Átaludtál huszonnégy órát.

Ne mozogj, hozok valamit, amitől összeszeded magad!

Ez a valami újabb injekcióstű meg egy pohár baljós kinézetű folyadéknak bizonyult. Csillapította a szomját, de fájdalmasan ráébresztette gyötrő éhségére.

— Kérsz enni? — kérdezte Brucco. — Fogadni merek, igen.

Felgyorsítottam az anyagcserédet, így gyorsabban építesz izmokat.

Ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is legyőzd a gravitációt.

Viszont egy ideig kifejezetten jó étvágyad lesz tőle.

Brucco vele együtt evett, és Jasonnak alkalma nyílt feltenni neki néhány kérdést.

— Mikor kapok lehetőséget, hogy körülnézzek lenyűgöző bolygótokon? Eddig ez az egész utazás körülbelül annyira volt érdekés, mint egy börtöntúra.

— Nyugodj meg, és egyél. Valószínűleg hónapokba telik, mire képes leszel kimenni. Ha egyáltalán kimehetsz.

Jasonnak leesett az álla; nagy csattanással csukta be a száját.

— Elárulnád esetleg, hogy miért?

— Persze. Neked is át kell esned ugyanazon a kiképző tanfolyamon, amit a gyerekeink végeznek. Nekik hat évig tart. Persze számukra ez életük első hat éve. Most biztos arra gondolsz, hogy te, mint felnőtt, gyorsabban tanulsz majd. Az ő oldalukon vannak azonban az átöröklés előnyei. Csupán annyit mondhatok, hogy majd akkor hagyhatod el ezeket a zárt épületeket, amikor készen állsz rá.

Miközben beszélt, Brucco befejezte az evést, és egyre növekvő undorral bámulta Jason csupasz karjait.

— Először is szereznünk kell neked egy fegyvert — mondta végül. — Rosszul vagyok, ha valakit fegyver nélkül kell látnom.

Brucco természetesen állandóan viselte a sajátját, még a zárt épületeken belül is.

— Minden fegyver a tulajdonosához van igazítva, és haszontalan lenne bárki más számára — magyarázta. — Megmutatom, miért.

Egy fegyverraktárhoz vezette Jasont, melyet halálos fegyverek töltöttek meg.

— Tedd ide a karodat, amíg elvégzem a beállításokat!

Dobozszerű szerkezetet csatolt fel, oldalán egy pisztolyaggyal. Jason megmarkolta a markolatot, és könyökét egy fémhurokra fektette.

Brucco valamiféle mutatókat állítgatott, aztán lemásolta az eredményt a kijelzőkről. Erről a listáról olvasva a számjegyeket, különböző alkatrészeket válogatott ki a tárolórekeszekből, és gyorsan összeállított egy pisztolytáskát meg egy puskát. Az alkarjára szíjazott pisztolytáskával és kezében a fegyverrel Jason most először vette észre, hogy rugalmas vezeték köti össze őket. A fegyver tökéletesen illett a kezébe.

— Ez a fegyvertok titka — magyarázta Brucco, megtapogatva a rugalmas vezetéket. — Teljesen laza, amíg használod a fegyvert. De ha azt akarod, hogy az visszatérjen a tokjába… — Brucco igazított valamit a fegyveren, és a vezeték merev pálcává változott, amely kicsapta a fegyvert Jason kezéből, és az a levegőbe lendült. — És így tér vissza… — A feszes vezeték teljes sebességgel, suhogva rántotta vissza a fegyvert a tokjába. — Az előhúzás művelete természetesen ennek pont az ellenkezője.

— Csodálatos szerkentyű — jegyezte meg Jason. — De hogyan húzom elő? Fütyülök neki, vagy csettintek, hogy a kezembe ugorjon?

— Nem, nem hangvezérlésű — válaszolt Brucco higgadt arccal. — Annál sokkal jobb. Emeld fel a bal kezedet, és ragadj meg egy képzeletbeli markolatot! Feszítsd meg a mutatóujjadat! Látod, hogy feszülnek meg az inak a csuklódon? Az elsütőbillentyű érzékelői a jobb csuklódat érintik. Figyelmen kívül hagynak minden mozdulatot, kivéve azt, amely azt jelzi: a kéz készen áll a fegyver fogadására.

Egy idő után az egész mechanizmus teljesen automatikussá válik.

Csak akarnod kell, és a fegyver máris a kezedbe pattan. Ha nem akarod, akkor a tokjában marad.

Jason markoló mozdulatot tett a jobb kezével, és begörbítette a mutatóujját. Hirtelen ütést érzett a kezén, és hangos dörrenést hallott.

Zsibbadt ujjai a fegyvert markolták — melynek füst szállt fel.a csövéből.

— Természetesen csak vaktöltényeket kaptál, amíg meg nem tanulod kezelni a mordályt. Mi mindig töltött fegyverrel járunk.

Sehol sincs biztonság. Figyeld, hogy nincs ravaszvédő kengyel. Ettől képes vagy kicsit jobban behajlítani a mutatóujjadat, amikor célzól, így a pisztoly abban a pillanatban tüzel, amikor megérinti a kezedet.

Kétségkívül ez volt a leggyilkosabb fegyver, amit Jason valaha is a kezében fogott — s egyben a legnehezebben kezelhető is. Az izmait égető, gravitáció okozta fájdalom gyötörte, s ő azért küzdött, hogy megtanulja használni ezt az ördögi eszközt. Ám az rendelkezett azzal a bosszantó szokással, hogy eltűnt a tokban, éppen abban a pillanatban, amikor meg akarta húzni a ravaszt. Még inkább dühítette, hogy a fegyver hajlamos volt előugrani, még mielőtt teljesen felkészült volna rá. A pisztoly ilyenkor abba a helyzetbe ugrott, ahol a kezének kellett volna lennie. Ha az ujjait nem helyezte el pontosan, akkor nem bírta megragadni a fegyvert. Jason csak akkor hagyta abba a gyakorlást, amikor már az egész kezét egyetlen kékes színű zúzódás borította.

Idővel megtanul majd teljesen úrrá lenni rajta, de most már legalább értette, miért nem veszik le a pyrrusiak soha a fegyverüket. Ez olyan lenne, mint lecsatolni a testük egy darabját. A pisztoly lendülése a fegyvertoktól a kezéig túl gyorsan zajlott le ahhoz, hogy érzékelni tudja. Bizonyára gyorsabb volt, mint az agy által kiadott parancs, amely fegyvert tartó helyzetbe irányította a kezét. Olyan volt ez, mintha az embernek egy villámlónyíl lenne az ujja hegyén — nyilvánvaló célból. Célozz az ujaddal, mintha lőnél, s máris ott a robbanás.

Brucco hagyta, hogy Jason egyedül gyakoroljon.; Amikor fájó keze már nem bírt ki több erőfeszítést, abbahagyta, és a szállása felé indult. Befordult az egyik sarkon, s egy ismerős alakot pillantott meg a szeme sarkából, amely távolodott tőle.

— Méta! Várj egy pillanatra! Beszélni akarok veled.

A lány türelmetlenül fordult meg, ahogy a férfi odacsoszogott hozzá, olyan gyorsan haladva, ahogy csak tudott a kétszeres gravitációban.

Úgy tűnt, mintha Méta nem is az a lány lenne, akit a hajón megismert. Nehéz csizmái a térdéig értek, egész alakja elveszett fémes szővetből készült formátlan overaliban. A derekán vastag töltényöv dudorodott. A lány egész megjelenése hidegnek hatott, és távolinak.

— Hiányoztál — mondta Jason. — Nem is tudtam, hogy; ebben az épületben vagy.

A lány kezéért nyúlt, de az elhúzta előle.

— Mit akarsz? — kérdezte.

— Hogy mit akarok?! — visszhangozta Jason alig álcázott dühvel. — Jason vagyok, emlékszel még rám? Barátok vagyunk. Barátok között pedig megengedett dolog beszélgetni anélkül, hogy “akarnának”

valamit.

— Ami az űrhajón történt, annak semmi köze a pyrrusi élethez. — Miközben beszélt, türelmetlenül el is indult. — Befejeztem a rekondicionálást, és vissza kell térnem dolgozni. Te itt maradsz a zárt épületben, így nem is foglak látni.

— Ja, igen én itt maradok a többi gyerekkel, erre célzol, ugye? És persze meg se próbáljak kimenni, előbb még néhány dolgot rendbe kell hoznotok odakint…

Jason elkövette azt a hibát, hogy kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa a lányt. Nem igazán tudta, mi történt ezután. Az egyik pillanatban még állt — a következőben hirtelen elterült a földön. A válla szörnyen sajgott, Méta pedig eltűnt a folyosó végén.

Miközben visszasántikált a szobájába, szitkokat motyogott az orra alatt. Levetette magát sziklakemény ágyára, és megpróbált visszaemlékezni az okokra, amelyek idehozták erre a helyre.

Mérlegre tette őket a gravitáció folyamatos gyötrelmeivel, a félelemmel teli álmokkal és az itteni emberek automatikus megvetésével szemben. Hamarosan egyre inkább sajnálni kezdte magát. Pyrrusi mértékkel mérve valóban gyenge és gyámoltalan. Ha azt akarja, hogy jobb véleménnyel legyenek róla, nagyon meg kell változnia.

Aztán a fáradtságtól kábult álomba zuhant, amelyet csak álmainak üvöltő félelme szakított félbe.