— Mit csináljunk, most? — kérdezte Méta. A kérdés az összes pyrrusi nevében szólt, akik a szobában voltak, és akik a tévéképernyőkön át végignézték az egész jelenetet.
— Mit fogunk csinálni? — tűnődött Jason. Mindenki tőle várta a választ. Ebben a percben eltűnt az emberek közötti különbség. A városlakók éppúgy várták a válaszát, mint az íjászok, akik már leeresztették fegyvereiket. Ez az idegen felbolydította és megváltoztatta egész eddigi világukat, és új, eddig ismeretlen problémák elé állította őket.
— Várjatok csak! — emelte fel a kezét. — Én nem vagyok a társadalmi bajok orvoslója. Nincs szándékomban kigyógyítani egy olyan bolygőt a bajaiból, amelyik tele van duzzadó izmú mesterlövészekkel. Eddig is agyonhajszoltak, és a nagy számok törvénye alapján legalább tízszer kellett volna már meghalnom.
— Ha mindaz megfelel a valóságnak, amit eddig mondtál — szólalt meg Méta —, akkor te vagy az egyetlen ember, aki segíthet rajtunk. Milyen lesz a jövő?
Jason hirtelen belehanyatlott a pilótaülésbe. Végignézett a körülötte lévő embereken. Mindannyian őszintének látszottak. Egyikük sem vette észre, hogy a keze már nincs a kapcsolón. Úgy tűnt, hogy a farmerek és a városlakók megfeledkeztek a háborúról.
— Elmondom neked, hogy milyen következtetésekre jutottam — mondta Jason a fotelben fészkelődve, hogy fáradt csontjait kényelembe helyezze. — Nagyon sokat gondolkoztam az utóbbi napokban, hogy milyen megoldást lehetne találni. Az első gondolatom az volt, hogy tökéletes megoldást nem lehet találni. Azt hiszem, a régi példa az oroszlánnal meg a báránnyal itt nem válna be.
Azt hiszem, számotokra az lenne a legjobb, ha lerombolnátok a peremvidék betonfalait, és megpróbálnátok barátságban együtt élni a farmerekkel. De ez ugyanazt az eredményt hozná, mint a farkas és a bárány meséjében. Valakinek eszébe jutna, hogy milyen visszataszí-
tóak a grubberek, azok meg azt mondanák, hogy a városlakók mind ostobák, és megint megromlana köztetek a viszony. A harc elölről kezdődne, és a győzteseket felfalnák a fenevadak, amelyek könnyen átjuthatnának a lerombolt, védtelen peremvidéken. Nem, a megoldás nem ilyen egyszerű.
Ahogy az emberek hallgatták szavait, rájöttek, hol vannak, s nyugtalanul néztek körül. Az őrök megint felemelték fegyvereiket, a foglyok visszahátráltak a falhoz.
— De belátjátok, hogy igazam van? — kérdezte Jason. — Az egész nem tartana sokáig. Ha nem találunk megfelelő megoldást a jövőre nézve, akkor hagyjuk az egészet a fenébe! Ha az ember azt hiszi, hogy valami igaz, attól még nem biztos, hogy úgy is van. A primitív világok barbár légióinak nem voltak tudományos elméleteik, mégis mindent meg tudtak magyarázni a maguk módján. Ha azok a vadak azt gondolták valamiről, hogy igaz, és jó, akkor a végsőkig tudtak harcolni érte. Azután a téveszméiket hitnek nevezték, mert azt gondolták, igazuk van. És ebben hittek. Ez egy végtelen láncolata a hibás logikának. Valami olyasmi, hogy ami mindig volt, az mindig lesz. És nehéz ebből a körből kiszakadni. A szellemi tehetetlenség önmagában nem okoz gondot, csak a társadalmi tehetetlenség. Ti most azt várjátok, hogy valami megoldást találjak, és szeretnétek, ha megváltozna minden. De vajon megváltozik-e minden ember? Azok, akik nem gondolkoznak, azok, akik a szokásokat követik, ők megváltozhatnak?
— Akkor minden hiába? Nincs remény a mi világunk számára? — kérdezte Rhes.
— Én nem ezt mondtam — válaszolta Jason. — Csak arra gondoltam, hogy a gondjaitok nem oldódnak meg egyetlen pillanat alatt. A megoldásnak három feltételét látom, és csak akkor valósulhatnak meg az álmaitok, ha mind a három feltétel teljesül. Az első és legfontosabb dolog, hogy a városlakók és a farmerek egy nemzetté egyesüljenek. Önmagában egyik csoport sem teljes értékű most, ezért nagyszerűen kiegészítenék egymás hiányosságait. A városban rendelkezésetekre állt a tudomány minden vívmánya és a kapcsolat a galaxis többi bolygójával. De gyilkos háborút viseltetek.
Ugyanakkor testvéreitek odakinn a dzsungelben békében éltek a bolygó őslakóival, de nem voltak gyógyszereik, nem volt tudományuk és kapcsolatuk az emberiséggel. Össze kell fognotok, és meglátjátok, hogy ezen mindannyian csak nyerhettek. Félre kell tennetek a gyűlölködést, amelyet eddig egymás iránt éreztetek. Új életet kell kezdenetek távol a várostól, az örök háború színterétől.
Mindenki, aki rászánja magát, önként kimehet a városból, és magával viszi a tudomány egy kis darabkáját. Odakinn szívesen fogják látni. Azután majd megtanuljátok, hogyan kell együtt élni a bolygóval, nem pedig harcolni ellene. Ezentúl nem városlakók és grubberek lesztek, hanem mindannyian pyrrusi emberek.
— És mi lesz a várossal? — kérdezte Kerk.
— Itt marad, ahol van. És azt hiszem, semmit sem fog változni.
Eleinte szükséged lesz a peremvidékre, hogy életben maradj, annál is inkább, mert egyre többen fogják elhagyni a várost. Talán meg tudsz győzni néhány embert, hogy maradjanak, akikkel tovább folytathatod a harcot, de aztán szép lassan mind meghaltok. Hogy végül mi lesz a várossal? Fogalmam sincs róla.
Mindenki csendben volt, a jövőről gondolkodott.
— És milyen lehetőségünk van még? — kérdezte Méta.
— Van még egy, azt hiszem, ez áll szívemhez a legközelebb — mosolyodott el Jason. — És remélem, találok elég embert, aki velem tart. Előszedem az összes pénzem, és veszek egy jó kis űrhajót, mindenféle spéci műszerekkel meg fegyverekkel. Azután megkérdezem a pyrrusiakat, hogy ki tart velem.
— De mi a fenéért csinálnád, ezt? — kérdezte Méta rosszallóan.
— Hát nem jótékonyságból, az biztos. Remélem, hogy visszatérül a befektetésem! Tudod, az itt eltöltött hónapok után már nem tudnék visszatérni a korábbi tevékenységeimhez. Nem azért, mert túl sok pénzem van, de azt hiszem, ezek után meglehetősen unalmas lenne.
Ezért elindulnék azzal az űrhajóval, és felderíteném az új világokat.
Számtalan bolygót fedeznék fel, de a legtöbb túl vad az átlagos telepeseknek. El tudsz képzelni egy olyan bolygót, amelyik egy pyrrusi telepesnek vad? Akik a városban maradnak, továbbra is szüntelen harcot fognak vívni. Sokan lesznek, akik elhagyják a várost, hogy békességben élhessenek, és megpróbálnak beilleszkedni egy új környezetbe. Én felajánlottam egy harmadik megoldást azoknak, akik el akarnak menni erről a bolygóról, és egy másik világban szeretnének új életet kezdeni.
— Ezek a lehetőségek — mondta Méta. — Te melyiket választanád?
Mielőtt Jason válaszolhatott volna, éles fájdalom hasított a torkába.
Skop magához tért, és villámgyorsan felugrott a földről. Egyetlen mozdulattal kirántotta Jasont a székből, és szorosan fogta a torkát.
Az íjászok nem tudtak lőni, mert Jason teste eltakarta a támadót.
— Kerk, Méta! — ordította Skop. — Kapjátok fel a fegyvereket!
Nyissátok ki az ajtót, az embereink azonnal itt lesznek. Öljük meg ezeket a rohadt grubbereket!
Jason megpróbálta lefejteni torkáról az ujjakat, de azok olyanok voltak, mint az acélrudak. Nem tudott megszólalni, és a vér a fülében lüktetett, eltompítva gondolatait. Hamarosan meghal, és veszített.
Ezek itt lemészárolják egymást az űrhajóban, a háború pedig tovább folytatódik a Pyrruson, amíg az utolsó ember meg nem hal.
Méta előrelendült, és a nyílvesszők azonnal eltalálták.
Az egyik a combját találta el, a másik a karján fúródott át. De a találatok már ugrás közben érték, így a lendület tovább vitte, és rázuhant Skopra és a haldokló külhonira.
Ép karját felemelte, és kézéllel lecsapott.
Az ütés Skop bicepszét találta el. A férfi karja görcsbe rándult, és elengedte Jason torkát.
— Mit csinálsz? — kiáltott a sebesült lányra, aki rázuhant. Félrelökte a lányt, másik kezével még mindig fogta Jasont. Méta nem válaszolt, helyette megint keményen lecsapott, most Skop légcsövére. A férfi elengedte Jasont, és a földön fetrengett fuldokolva.
Jason homályosan látta az egész jelenetet.
Skop nagy nehezen felállt, fájdalommal teli szemekkel nézett társaira. — Ostobaságot csinálsz! — kiáltott rá Kerk. — Netedd!
Skop állatias üvöltésben tört ki, majd a fegyverek felé szaladt, amelyek a szoba távoli sarkában voltak. A nyílvesszők kiröppentek, mire a fegyverekre zuhant, már halott volt.
Brucco odament Métához, hogy segítsen neki, de senki sem tartóztatta fel. Jason mély levegőket vett, kezdett magához térni. A képernyőkön keresztül a város lakói mindent láttak.
— Köszönöm, Méta…, hogy megértettél…, és hogy segítettél.
— Skop tévedett, és neked volt igazad, Jason. — A lány hirtelen elhallgatott, mert Brocco kihúzta karjából a nyílvesszőt. — Nem tudok tovább a városban maradni — folytatta —, ahol az emberek csak így tudnak gondolkodni, mint Skop. Attól tartok, az erdőbe sem mehetek. Láttad, mennyire félek a denevérektől. Ha lehetne, akkor inkább veled mennék. Ezt… nagyon szeretném.
Jason nem tudott megszólalni, annyira fájt a torka, csak elmosolyodott, de a lány tudta, ez mit jelent. Kerk szomorúan nézett halott társára.
— Valóban tévedett, de én tudom, hogyan érzett. Én nem hagyhatom el a várost, legalábbis egyelőre nem.
Valakinek irányítania kell a dolgokat, amíg ezek a változások kialakulnak. A hajód remek ötlet. Nem lesz hiány önkéntesekben. De nem tudom, Bruccót el tudod-e vinni magaddal.
— Nem, nem — vetette oda Brucco fel sem nézve, miközben a lány sebeit kötözte. — Éppen elég tennivaló van itt, a Pyrruson is. Az állatvilágot tanulmányozni kell. Talán sok ökológus jön majd ide a galaxis minden részéről, de én leszek az első.
Kerk odasétált a képernyőkhöz, hogy végigtekintsen a városon.
Senki sem próbálta megállítani. Nézte a házakat, a gomolygó füstöt, ahol a legutolsó támadás lezajlott, a peremvidéken túl pedig a sötétzöld őserdőt.
— Mindent megváltoztattál, Jason. Még egyelőre nem látjuk, de a Pyrrus már sohasem lesz olyan, mint amikor idejöttél. Nem tudom, jobb lesz-e, vagy rosszabb.
— Jobb lesz, a fene egye meg! Ennél csak jobb lehet — mondta Jason rekedt hangon, miközben torkát dörzsölgette. — Most pedig fogjatok kezet, hogy mindenki elhiggye, valóban vége van a háborúnak!
Rhes megfordult, és pillanatnyi habozás után kinyújtotta a kezét Kerk felé. Az őszes hajú pyrrusi is viszolygott a gondolattól, hogy megérintsen egy grubbert.
De végül kezet ráztak, mert mindketten kemény emberek voltak.