Halálvilág 1

15. fejezet

A harckocsi kigördült a peremvidék kapujáig. Krannon az ablakon át intett a katonáknak, majd az ablakokat acéllemezek fedték be.

Amikor a kapu kinyílt, a jármű, amely valójában egy hatalmas, jól felfegyverzett tank volt, lassan elindult. Kívül még egy ajtó állt, amelyik mindaddig zárva maradt, amíg az előző tökéletesen be nem csukódott. Jason kinézett a periszkópon, amikor a második kapu is feltárult előttük. A falakról automata sugárvetők pásztázták végig a terepet, annyi időre szakítva csak meg tevékenységüket, amíg a harckocsi elhaladt közöttük. A kerítést mindenütt felperzselt sav szegélyezte, azon túl pedig a dzsungel terült el. Jason önkéntelenül is hátrább húzódott.

Mindazok az állatok és növények, amelyekből eddig csak egy-egy példányt látott, itt most hatalmas tömegben voltak jelen. Az egész szinte egy hatalmas élő masszává olvadt össze. A hangoknak is hihetetlen kavalkádját hallották, beleértve a páncélzatot közvetlenül ért támadások zaját. Krannon felnevetett, és egy gomb megnyomásával nagyfeszültségű áramot vezetett a külső burkolatba.

A kaparászások, csattanások zaja azonnal megszűnt.

A dzsungelben csak lassan tudtak előrehaladni. Krannon arcát a sisak teljesen eltakarta, a műszerek és jelzőgombok szabályozása minden figyelmét lefoglalta. Haladásuk minden mérfölddel könnyebbé vált, nemsokára az ablakokat fedő acéllemezeket is el lehetett távolítani.

A dzsungel még itt is sűrű és halálos volt, de már nem annyira, mint a peremvidéken. Úgy tűnt, mintha a bolygó élőlényeinek pusztító ereje a településre koncentrálódott volna. De miért? Jason is ezt kérdezte önmagától. Miért tapasztalható a bolygó részéről ez a hihetetlen gyűlölet?

A motorok leálltak, és Krannon nagyot nyújtózkodva felállt.

— Megérkeztünk — mondta. — Pakoljuk ki a holmit!

A jármű csupasz sziklákon állt. Körülöttük a táj annyira sziklás volt, hogy a növényzet nem tudott rajta tért hódítani. Krannon kinyitotta a raktér ajtaját, és elkezdték a csomagokat kihajigalni. Amikor végeztek, Jason kimerültén lerogyott az egyik ládára.

— Szálljunk fel, indulnunk kell! — mondta Krannon.

— Csak neked, én itt maradok.

Krannon hűvösen nézett rá. — Szállj be a kocsiba, különben megöllek! Senki sem maradhat idekinn. Egy órán belül biztosan elpusztulnál. Vagy jobb lenne, ha a grubberek kapnának el? Ők is azonnal megölnek, úgyhogy egyre megy. De vannak nálad olyan holmik, amelyek nem kerülhetnek a grubberek kezébe. Hallottál már olyan grubberről, amelyiknek sugárfegyvere volt?

Amíg a pyrrusi beszélt, Jason gondolatai vadul cikáztak, kemélte, hogy amilyen nehézfejű Krannon, ugyanolyanjók a reflexei.

Jason a fákat nézte, mintha erősen figyelne valamit. Bár Krannon még mindig beszélt, észrevette, hogy Jason erősen bámul valamit.

Amikor Jason szeme kitágult, és fegyverét kirántotta, Krannon is bámulatos gyorsasággal előkapta a sajátját, és máris ugyanabba az irányba fordult, mint Jason.

— Ott van, fenn a fa tetején! — kiáltotta Jason, és belelőtt a dzsungelbe. Krannon is azonnal tüzelni kezdett. Abban a pillanatban Jason hátrább húzódott, majd összegömbölyödve legurult a lejtős sziklákon. A lövések zajától semmi mást nem lehetett hallani, így amikor Krannon hátrafordult, ő már biztos fedezékben lapult. Krannon lövései már nem tehettek kárt benne.

Teste tele horzsolásokkal, zúzódásokkal. Kimerültén feküdt a földön, a pyrrusi káromkodását hallgatva. Krannon körbejárta a tisztást, leadott vaktában még néhány lövést a bozótos felé, végül feladta, és visszabújt a harckocsiba. A motor felbőgött, majd a hang nemsokára beleveszett a dzsungelbe.

Jason egyedül maradt.

Eddig a pillanatig még sohasem érezte ilyen nyomasztónak az egyedüllétet. A harckocsit már nem lehetett látni, körülötte pedig mindenütt ott leselkedett a halál. Alig tudta leküzdeni magában a vágyat, hogy a kocsi után rohanjon. Most már végigcsinálja, ha belekezdett.

Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy találkozzon a grubberekkel.

Vademberek lehettek, de mégis kereskedtek a civilizált pyrrusiakkal.

Biztosan sikerül majd valamilyen kapcsolatot teremtenie velük. Meg kell tudnia tőlük, hogyan képesek életben maradni ebben az iszonyatos környezetben.

Ha lenne valami más mód, hogy megoldódjon ez a probléma, ő lenne a legboldogabb. Úgysem szívesen tetszeleg a világmegmentő hős szerepében. De Kerk és a határidő csak ennyi lehetőséget adott neki.

Minél előbb kapcsolatba kellett lépnie a grubberekkel, és erre ez volt az egyetlen lehetőség.

Nem tudta, honnan fognak jönni a vademberek, és azt sem, hogy mikor. Ha az erdő nem lenne tele halálos veszéllyel, elindulhatna, hogy kicsit körülnézzen. Még az is előfordulhat, hogy ha az áru mellett találnak rá, azon nyomban kardélre hányják az ismert pyrrusi reflexszel.

Töprengés közben odaért az erdő szélére. Valami mozgást látott, de a valami eltűnt, amikor közelebb próbált menni. Egyik fa sem látszott veszélyesnek vagy mérgezőnek, így hát elbújt mögöttük. Halálos veszélynek nyomát sem látta a közelben, és ez kissé meglepte.

Pihenésképpen nekidőlt az egyik fa érdes kérgének.

Valami lágy dolgot érzett a feje alatt, amikor testét acélos keménységgel megragadta valami. Minél jobban küzdött, a szorítás annál erősebb lett, míg feje majdnem szétpattant a belétoluló vértől, és görcsös erőfeszítéssel levegő után kapkodott.

Csak amikor teste elernyedt, akkor engedett kissé a szorítás. A tudatát görcsben tartó pánik alábbhagyott, amikor rádöbbent, hogy nem vadállat támadta meg. Semmit sem tudott a grubberekről, de emberi lényeknek látszottak, ezért úgy érezte, hogy még nincs veszve minden.

Kezét, lábát megkötözték, a fegyvert kicsavarták a kezéből. Most szinte meztelennek érezte magát nélküle. Az erős kezek megint megragadták, a levegőbe emelték, majd arccal lefelé ráborították egy meleg, puha testre. Hirtelen megijedt, mert rájött, hogy ez egy állat lehet, és a Pyrruson minden állat halálos veszélyt jelent.

De az állat elindult vele, s lassan ő is megnyugodott. A grubbereknek, úgy látszik, sikerült valami fegyverszünetet kötniük az állatokkal. Meg kell tudnia, hogyan! Ha sikerül megszereznie a titkot, és visszaviszi a városba, az kárpótolni fogja majd minden fáradozásáért és szenvedéséért. És talán Welf haláláért is valami kárpótlást nyújthat, ha véget vet az évszázados háborúnak.

Jason megkötözött végtagjai sajogni kezdtek, de aztán annyira elzsibbadt mindene, hogy már a fájdalmat sem érezte. A zötykölődés az állat hátán soha nem akart véget érni. Később már azt sem tudta, mennyi idő telhetett el. Az eső zuhogni kezdett, majd hirtelen elállt, és a kisütő nap hamar megszárította ruháit.

A fárasztó utazás egyszer csak véget ért. Levették az állat hátáról, és lelökték a földre. A köteleket valaki kibontotta, így kezei szabaddá váltak. A visszatérő vérkeringés még nagyobb fájdalmat okozott, mint az előbbi zsibbadtság. Megpróbált lábra állni, megmozdulni.

Amikor keze végre engedelmeskedett, letörölte arcáról a rátapadt szőröket. A fény elvakította szemeit, ahogy hanyatt fekve magába szívta a friss erdei levegőt.

Pislogva nézett körül. Durván megmunkált deszkapadlón feküdt, az alacsonyan besütő nap épp a szemébe világított az ajtó nélküli bejáraton át. Odakinn felszántott földeket látott, amelyek az egész domboldalt beborították. A kunyhóban sötét volt ahhoz, hogy alaposabban körül tudjon nézni.

Az ajtóban egy magas állatias lény jelent meg. Jason jobban szemügyre vette, és rájött, hogy ez egy ember, csak hosszú hajat és szakállt viselt. Ruhája, lábbelije prémes állatok bőréből készült.

Szemével foglyát figyelte, miközben a derekán lógó balta nyelét simogatta.

— Ki vagy te, és mit akarsz? — kérdezte a szakállas hirtelen.

Jason elgondolkozott a szavakon, és rájött, hogy ez az ember ugyanazt az akcentust használja, mint a városban lakók.

— A nevem Jason. Békével jöttem. A barátotok akarok lenni.

— Hazugság! — mordult fel a férfi, és előhúzta baltáját. — Ez csak egy trükk. Láttam, hogy elbújtál. Arra vártál, hogy megölhess. De most én öllek meg.

Megtapogatta, hogy elég éles-e a balta, majd a magasba emelte.

— Várj! — kiáltotta Jason elkeseredetten. — Nem értesz semmit!

A balta lecsapott.

— Én egy másik világból jöttem…

Összerezzent, amikor a balta becsapódott a feje melletti deszkába.

Az utolsó pillanatban a férfi oldalra húzta a lefelé zúduló fegyvert.

Megragadta Jasont a ruhájánál fogva, és felemelte, hogy arcuk szinte összeért.

— Igaz ez? — kiáltotta. — Te tényleg egy másik világból jöttél? — Elengedte Jasont, aki a földre zuhant, mielőtt válaszolhatott volna. A vadember átlépett rajta, és a kunyhó egy eldugott zugába szaladt.

— Rhesnek tudnia kell ezt — mondta, miközben a fal mellett matatott valamivel. Fény villant fel.

Jason csak bámult meglepetésében. A szakállas, állatbőrökbe öltözött vadember egy távközlő berendezés műszerfalán nyomogatta a billentyűket. Durva, piszkos ujjai nehézkesen próbálták megteremteni a kapcsolatot.