Halálvilág 1

17. fejezet

Minden tagja sajgott, ahogy a szokatlanul nagy gravitáció testét a kemény deszkákhoz préselte. Szemei bedagadtak, szájában különös ízeket érzett. Óriási erőfeszítésébe került, hogy felüljön, és nagyot nyögött, amikor ízületei megreccsentek.

— Jó napot, Jason! — kiáltotta Rhes az ágyból. — Ha nem hittem volna a gyógyszerekben, azt kellene gondolnom, hogy a műszered valami csodát tett velem az éjszaka folyamán.

Szemmel láthatóan sokat javult az állapota. A testét borító vörös foltok teljesen eltűntek, és szemének lázas csillogása is elmúlt. Felült az ágyon, és nézte, ahogy a reggeli napsugarak felszárftják az éjszakai zápor víztócsáit.

— Találsz ott egy kis szekrényt a sarokban. Tölts magadnak vizet vagy visket, ha kérsz.

A visk valami ismeretlen anyagból készült, de Jason agya egy pillanat alatt kitisztult tőle, bár fülében a zúgás továbbra is megmaradt. Az étel pedig annyira ízletes volt, amilyet nem evett, amióta Darkhanról eljött. Mindjárt sokkal bizakodóbban nézett a jövő felé. Megkönnyebbült sóhajjal vette el szájától a poharat, majd körülnézett.

Most, amikor kipihente magát, és már közvetlen életveszély sem fenyegette, gondolatai megint visszatértek a korábbi problémához.

Milyenek az itt élő emberek valójában, és hogyan képesek életben maradni a halálos környezetben? A városban azt hallotta róluk, hogy vademberek. De a sarokban mégis ott állt egy működőképes kommunikátor. Az ajtó mellett egy számszeríj hevert, amellyel acélhegyű nyílvesszőket lőttek ki. A legfontosabb dolog az volt, hogy még több információt szerezzen. Először is a sok hamis információtól kellett megszabadulnia, amit a városlakóktól hallott.

— Rhes, olyan jót nevettetek, amikor elmondtam, miket kaptok cserébe az élelmiszerekért. Valójában miket adnak ők nektek?

— Bármit, bizonyos korlátozásokkal — mondta Rhes. — Ipari termékeket, elektronikus alkatrészeket, amelyekre a kommunikátorokhoz szükségünk van. Rozsdamentes ötvözeteket, amiből a szerszámainkat készítjük, parányi atomerőműveket, a szükséges radioaktív elemekkel, amiből az energiát nyerjük. Meg minden ilyesmit. Tulajdonképpen mindent ideadnak, ami a tiltott tárgyak listáján nem szerepel. Nagy szükségük van az élelmiszerekre.

— És mik a tiltott tárgyak?

— Fegyverek, természetesen, és minden, amiből azok készíthetők.

Például tudják, hogy mi könnyen előállíthatunk puskaport, ezért olyan anyagokat, amiből meszsze hordó ágyút készíthetnénk, nem szállítanak. A puskagolyókat a kovácsműhelyekben kell kézi munkával előállítanunk. Bár a számszeríj sokkal jobb fegyver a dzsungelben. De azt sem akarják, hogy túl sokat tudjunk. Könyveket nem adnak, csak néhány gép alapvető kezelési útmutatóját, de ezekből a működési elvüket nem tudhatjuk meg. A gyógyszerek és orvosi felszerelések is a tiltott tárgyak között vannak. Ez az, amit nem tudok megérteni, és borzalmas gyűlöletet érzek irántuk, amikor azt látom, hogy valaki meghal, pedig megfelelő orvosi ellátás mellett életben maradhatott volna.

— Én ismerem az okokat — mondta Jason.

— Kérlek, mondd el!

— Túlélés, egyszerűen erről van szó. Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de népességük folyton csökken. Néhány éven belül eltűnnek a föld színéről. Ugyanakkor a ti népességetek stabil, sőt még inkább növekvő, mindenféle gyógyászati eszközök nélkül is. Ezért gyűlölnek benneteket a városlakók, mert irigyek rátok. Ha még gyógyszerekkel is ellátnának benneteket, ti könnyedén győzhetnétek a létért való küzdelemben, amelyben ők már kétségtelenül alulmaradtak. Azt hiszem, úgy tekintenek benneteket, mint valami gonoszt, akire mégis szükségük van, mert élelmiszerrel látja el őket.

És ha ez nem így lenne, a pokolba kívánnának titeket.

— Nagyon logikusan hangzik — csapott Rhes öklével a takaróra. — Ez jellemző a városlakókra. Arra használnak minket, hogy ellássuk őket élelemmel, cserébe pedig a lehető legkevesebbet adják.

Eltitkolják előlünk a tudást, amely felemelhetne minket ebből a félig állati sorból. És még rosszabb, hogy, ezáltal elszakítanak minket a csillagoktól, az emberiség többi részétől. — Az arcán tükröződő gyűlölet olyan határtalan volt, hogy Jason ösztönösen hátrább húzódott.

Úgy gondolod, hogy vademberek vagyunk, Jason? Állatok módjára viselkedünk, és a külsőnk is olyan. De mégis tudunk a csillagokról.

Ott, abban a vasládában több mint harminc könyv van. Ennyi az összes. Főleg regények, néhány történelmi vagy tudományos munkától eltekintve. Elegendő ahhoz, hogy életben tartsuk ennek a bolygónak és a világűr meghódításának történetét. Látjuk, amikor az űrhajók leszállnak a városban, és összeszorul a szívünk a gondolatra, hogy odafenn az égen más világok is léteznek, ahová mi sohasem juthatunk el.

Megérted, hogy gyűlöljök ezeket a vadakat, akik embernek merik nevezni magukat, s habozás nélkül elpusztítjuk bármelyiket, ha a kezünkbe kerül? Jól teszik, hogy nem adnak fegyvert nekünk, de így is eljön még az a nap, amikor utolsó szálig megöljük őket, és elvesszük mindazt, amit visszatartottak tőlünk.

Meglehetősen kemény szavak voltak, de jogosak. Legalábbis az ő szempontjukból nézve. Jason meg sem próbálta megmagyarázni, hogy a városlakók azért viselkednek így, mert azt hiszik, csak egy igazság létezik, és az az ő igazságuk.

— Hogyan alakult ki ez az ellentét a két csoport között? — kérdezte.

— Fogalmam sincs. Sokat gondolkoztam már rajta én is, de nincs semmi feljegyzés a régi időkből. Azt tudjuk, hogy mindannyian azoknak a telepeseknek a leszármazottai vagyunk, akik annak idején egyszerre érkeztek erre a bolygóra. De később a két csoport különvált. Talán háború tört ki, olvastam róla a könyvekben. Van róla egy elméletem, de nem bizonyított. Szerintem a város elhelyezése volt az oka.

— A város elhelyezése? Nem értem.

— Nos, ismered, milyenek, láttad a városukat. Sikerült nekik a bolygó legvadabb vidékének közepén elhelyezni. Tudod, hogy nem törődnek egyetlen élőlénnyel sem, kivéve saját magukat. Mindent szétlőnek, ami csak útjukba kerül. Ezért nem érdekelte őket, hová telepítsék a várost, és megtalálták a legrosszabb helyet. Gondolom, a mi őseink látták, hogy ez ostobaság, és megpróbálták meggyőzni őket. Ez elegendő ok a háborúra, nem?

— Lehetséges, hogy valóban ez történt — mondta Jason. — De te más oldalról nézed a problémát. A háború a pyrrusi élővilág és az emberek között folyik, mindkettő azért küzd, hogy elpusztítsa a másikat. Az életformák szakadatlanul változnak, hogy végleg megsemmisítsék a betolakodót.

— A te elméleted még vadabb, mint az enyém — mondta Rhes. — De nem ez az igazság. Elismerem, hogy nem könnyű az életben maradás ezen a bolygón, de ha igaz, amit más bolygókról olvastam a könyvekben, akkor az életformák nem változnak olyan gyorsan. Ha körülsétálsz, találkozhatsz itt nálad sokkal, hatalmasabb élőlényekkel, elmehetsz mellettük, és mégis életben maradsz. De tulajdonképpen nem is fontos, miért. A városlakók mindig keresték maguknak a bajt, és örülök, ha azt látom, hogy találnak eleget.

Jason nem feszegette tovább ezt a kérdést. Lehetetlen feladatnak látszott, hogy megváltoztassa Rhes nézeteit. A városban sem sikerült senkit meggyőznie a halálos mutációkkal kapcsolatos elméletéről.

De Rhes még sok hasznos információval láthatja el.

— Úgy vélem, nem fontos, ki kezdte a háborút — mondta Jason, hogy a másikat megnyugtassa. — De azt te is tudod, hogy a városlakók állandó harcban állnak a bolygó élőlényeivel. Ti viszont több állatfajjal meg is barátkoztatok. Van valami elképzelésed, hogyan lehetséges ez?

— Naxa egy perc múlva itt lesz — mondta Rhes az ajtóra mutatva —, amint ellátta az állatokat. Kérdezd meg őt! Ő ért a legjobban az állatok nyelvén.

— Az állatok nyelvén?

— Ezt nem szó szerint kell érteni — mondta Rhes türelmetlenül. — Ő gondozza az állatokat. Beidomítja a kutyákat meg a dorymokat, s mivel Naxa sokat van velük, elég szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Sőt az erdő vadjait is megpróbálják kicsit megszelídíteni.

Azért vesznek fel bőröket, mert az állatok félnek a mesterséges anyagoktól. De ne a durva külső alapján ítéld intelligenciáját.

— Dorymok? Azok a málhahordozók? Amiken ide jöttünk?

Rhes bólintott. — A dorymok többek, mint málhahordók, egy kicsit mindenütt ott vannak. A nagyobbakat munkavégzésre használjuk, a fiatal egyedek húsát megesszük. Ha többet akarsz tudni, keresd meg Naxát, az istállóban megtalálod.

— Igen, szeretnék beszélni vele — mondta Jason, és felállt —, csak egy kicsit meztelennek érzem magam a fegyverem nélkül.

— Vedd el, ott van a ládában az ajtó mögött. Csak alaposan nézd meg, mielőtt belelősz itt valamibe.

Naxa az istálló hátulsó részében volt. Az egyik dorym lábáról reszelte le a körmöket. Eléggé furcsa jelenetnek tűnt. Az állatbőrökbe öltözött férfi és a hatalmas állat valahogy nem illett össze a berilliumötvözetből készült reszelővel és a színhelyt megvilágító villanylámpával. A dorym orrlukai kitágultak, s riadtan arrébb húzódott, amikor Jason belépett. Naxa megveregette az állat nyakát, és csendesen beszélt hozzá, míg az állat tejesen megnyugodott.

— Jó reggelt! — mondta Jason. Naxa morgott valamit, majd vissztért a munkájához. Ahogy Jason a szakállas tevékenykedését nézte, különös érzést tapasztalt. Megpróbálta elemezni magában az érzést, de minél jobban odafigyelt rá, az annál inkább háttérbe szorult, és akkor vált erősebbé, amikor Naxa az állathoz beszélt.

— Ide tudnád hívni, Naxa, az egyik kutyát? Szeretném közelebbről megnézni.

Fel sem nézve munkájából, Naxa füttyentett egyet. Jason biztosra vette, hogy ezt nem lehetett hallani az istállón kívül. Mégis, egy perc sem telt bele, és az egyik pyrrusi kutya csendesen besomfordált az épületbe. Naxa megsimogatta az állat fejét, szelíden beszélt hozzá, a kutya pedig ezalatt a szemébe nézett.

A kutya nyugtalanná vált, amikor a férfi elfordult tőle, hogy folytassa munkáját a dorymmal. Körbeszaglászta az istállót, majd a kijárat felé iramodott. Jason viszszahívta.

Legalábbis arra gondolt, hogy visszahívja az állatot. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a szavakat nem mondta ki hangosan. Csak a gondolataival próbálta kiadni a parancsot. Minden erejével arra a két szóra koncentrált, hogy “gyere ide”, miközben szemeivel a kutyát figyelte. Az jutott eszébe, milyen régen volt már, amikor megpróbálta mentális erejét használni.

A kutya megállt, és felé fordult. Habozni látszott, először Naxára nézett, de azután mégis odasomfordált Jasonhoz.

Közelebbről megszemlélve, a kutya leginkább egy lázálomra hasonlított. A szőrtelen, pikkelyes koponya, a vérben forgó szemek és a számtalan borotvaéles foggal teli száj nem volt túl bizalomgerjesztő. De Jason mégsem érzett félelmet. Az ember és az állat között már régen kialakult a megfelelő kapcsolat. Gondolkodás nélkül megvakarta a kutya hátát, ahogy szokták.

— Úgy látszik, te is beszéled a nyelvüket — mondta Naxa.

Hangjában most először barátságosság érződött.

— Én sem tudtam róla mostanáig. — Az állat szemébe nézett, végigsimította a durva szőrrel borított hátat, és kezdett mindent megérteni.

Azok, akik kapcsolatot tudtak teremteni az állatokkal, bizonyára hatalmas mentális erővel rendelkeztek. Nincs a fajok között semmiféle gát vagy gyűlölet, ha két idegen élőlény meg tudja osztani egymással az érzelmeit. Együttérzés a gyűlölet és a félelem helyett.

Bizonyára az állatmesterek az elsők ezen a bolygón, akik áttörték az évszázados gátat, és megtanulták, hogyan lehet együtt élni az itteni élővilággal. A többiek követik példájukat, és ez ad magyarázatot arra, hogyan alakult ki a grubberek kapcsolata a természettel.

Ahogy Jason ezeken töprengett, érezte az egész környezet lágyan úszó gondolatait. A fészerben lévő dorymok nyugodtságát, s anélkül, hogy kiment volna, a szántóföldeken dolgozó hatalmas állatokkal is közeli kapcsolatba került.

— Ez az egész hihetetlenül új a számomra — mondta Jason. — Gondolkodtál már ezen, Naxa? Van-e az állatmestereknek valami különös adottsága? Úgy értem, tudod-e, hogy te miért vagy képes beszélni az állatokkal, mások viszont miért nem?

Naxának nem volt könnyű ezt végiggondolnia. Vaskos ujjaival hátrasimította sűrű haját. — Ezen még sosem gondolkoztam.

Egyszerűen csak így van. Meg kell ismerni közelebbről az állatot, azután már tudod, mit akar csinálni. Ennyi az egész.

Nyilvánvaló volt, hogy Naxa sohasem gondolkodott el azon, honnan ered különleges képessége, amivel az állatokat irányíthatja. És valószínűleg a többiek sem tudnak erről semmit. Nem látták értelmét, hogy ezen eltöprengjenek. Egyszerűen elfogadták ezt a képességet mint az élet részét.

Az elméletek összevissza cikáztak agyában, mint amikor valaki egy kirakós játékot akar megoldani. Korábban beszélt arról Kerknek, hogy szerinte a pyrrusi élővilág összefogott az ember elpusztítása érdekében, de nem tudta, miért. Még mindig nem tudta, miért, de azt már igen, hogyan.

— Körülbelül milyen messze vagyunk a várostól? — kérdezte Jason.

Meg tudnád mondani, mennyi idő alatt érhetnénk oda a dorymokon?

— Fél nap oda, fél nap vissza. Miért, vissza akarsz menni a városba?

— Nem akarok bemenni, legalább is egyenlőre nem. Csak a környezetében szeretnék szétnézni.

— Lássuk, mit mond Rhes — válaszolta Naxa.

Rhes azonnal beleegyezett, még csak nem is kérdezett semmit.

Azonnal felnyergeltek, és elindultak, hogy sötétedés előtt visszaérjenek.

Már egy órája haladtak, amikor Jason is érezte, hogy valóban a város felé mennek. Az érzés percről percre erősödött. Naxa is tudatában volt ennek, mert kényelmetlenül fészkelődött nyergében. Az állatokat is egyre gyakrabban meg kellett nyugtatniuk.

Valami most már egyértelművé vált. A pyrrusi élőlények rendkívül fogékonyak a mentális erővel szemben; még a növények és az alacsonyabb rendű állatok is. Nyilvánvalóan egymás között is kommunikálnak, de az embernek engedelmeskednek, mert annak akarata erősebb az övékénél. És ezen a területen volt valamilyen kisugárzás, amilyet még sohasem tapasztalt. Bár tudata a telekinetikus energiára specializálódott, vagyis élettelen tárgyak elmozdítására, agya mégis minden fajta kisugárzást érzékelt. Sokszor előfordult, hogy amikor valamilyen sporteseményt nézett, egyszerre érezte az emberek azonos gondolatait. Itt, most megint ugyanaz az érzés fogta el.

De mégis borzalmas különbség volt a kettő között. A tömeg örvendezett a sikernek, vagy bosszankodott a kudarcon a sportpályán. Az érzelmek folyton váltakoztak a játék során. De itt a gondolatok és érzelmek áradata erős és félelmetes volt. Nem lehetett szavakba önteni. Félelem és gyűlölet keveredett egyetlen cél eléréséért: pusztítás.

“ÖLD AZ ELLENSÉGET!” — talán ez a kifejezés határozta meg az egésznek a lényegét legjobban. De ez még ennél is több volt.

Gyűlölet és halál végeláthatatlan, hömpölygő folyama.

— Induljunk vissza! — mondta, mert attól félt, hogy az ár őt is magával ragadja. A hazafelé vezető úton sok mindent megértett.

Eszébe jutott borzalmas félelme, amikor a városba érkezése napján az állatok hirtelen megtámadták. Ezután sokáig lázálmok gyötörték, amik még az altatók hatására sem múltak el. Akkor ösztönös gyűlöletet érzett a várossal szemben. De ennek okára nem tudott rájönni egészen a mai napig.

Amikor hazaértek, Rhes már aludt, így Jason nem tudott vele beszélni reggelig. Bár az utazás nagyon kimerítette, késő éjszakáig nem jött álom a szemére; az elmúlt nap tapasztalatain töprengett. Vajon elmondhatja-e Rhesnek, mekkora felfedezést tett? Nem biztos. Ha erről beszámolna, meg kellene magyaráznia, miért olyan fontos neki ez a felfedezés. A városlakók gondja cseppet sem érdekli Rhest. Jobb, ha nem mond semmit, amíg teljesen végére nem jár az ügynek.