Amikor a hajó orbitális pályára állt, a kapitány hívatta Jasont és Kerket. Kerk vitte a szót, és egészen őszintén beszámolt az előző éjszaka eseményeiről. Mindössze Jason profi játékosi múltját hallgatta el.
Csodálatos képet festett a két szerencsés idegenről, akiket Cassylia gonosz erői meg akartak fosztani játéknyereményüktől. Mindez tökéletesen beleillett a kapitány Cassyliáről alkotott képébe. Végül még meg is dicsérte tisztjét helyes viselkedéséért, és a kormányának szóló hosszú jelentés írásába fogott. A két utasának a legjobbakat kívánta, és egyben szabad mozgást biztosított nekik a hajón.
Az utazás rövid ideig tartott. Jason jóformán ki sem bírta aludni magát, máris leszálltak a Darkhanon. Lévén hogy poggyász nélkül jöttek, elsőként estek át a vámvizsgálaton. Épp időben hagyták el az épületet, hogy lássanak leszállni egy másik űrhajót az egyik távoli dokkban. Kerk megállt, hogy megnézze, s Jason követte pillantását.
Szürke, ütött-kopott bárka volt, zömök, akár egy teherhajó — ám annyi óriási fegyvert hurcolt magán, mint egy vadászgép.
— Megjöttek a tieid — kockáztatta meg Jason.
Kerk bólintott, és a hajó felé indult. Az egyik ajtó feltárult, amikor odaértek, de senki nem jelent meg benne. Egy távirányítású, teleszkópos létra ereszkedett le a földig. Kerk felmászott, és Jason morcosan követte. Valahogy úgy érezte, ez már kissé túlzás; még a “csak semmi póz és fölösleges butaság” — viselkedésnek is van határa.
Bár már kezdte megérteni a pyrrusiakat. A nagykövet fogadtatása a hajó fedélzetén pontosan olyan volt, amilyennek várta. Semmi. Kerk maga zárta le a bejáratot, majd elfoglalták helyüket a üléseken, s máris megszólalt a felszállást jelző sziréna. A főhajtóművek feldübörögtek, s a gyorsulás szinte palacsintává lapította Jasont.
A roppant erő nem akart szűnni. Sőt egyre erősebb lett, kipréselte a levegőt Jason tüdejéből, és elhomályosította a szemét. Felsikoltott, de a saját hangját sem hallotta a fülében zúgó morajlástól. Végül — mintegy megváltásként — elsötétült előtte a világ.
Amikor magához tért, a hajó a súlytalanság állapotában lebegett.
Jason nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy a fájdalom kiszivárogjon a testéből. Hirtelen Kerk szólalt meg; pontosan Jason ülése mellett állt.
— Az én hibám, Méta, szólnom kellett volna, hogy van a fedélzeten egy 1 G — s utas is. Mérsékelhetted volna egy kicsit a szokásos csonttörő felszállásodat.
— Úgy tűnik, nem tett túl nagy kárt benne. Egyébként mit keres itt?
Jason kissé meglepődött, mivel a második hang egy lányhoz tartozott. De annyira nem dobta fel a dolog, hogy megkockáztassa kinyitni fájó szemét.
— Velünk jön a Pyrrusra. Természetesen megpróbáltam lebeszélni, de nem tudtam megváltoztatni az elhatározását. Elég nagy szégyen, mivel elég sokkal tartozunk neki. ő az, aki megszerezte nekünk a pénzt.
— Ó, ez szörnyű — vélte a lány. Jason kíváncsi volt, vajon mi ebben a szörnyű. Bizonytalan agya nem nagyon értette.
— Jobban járt volna, ha a Darkhanon marad — folytatta a lány. — Nagyon jóképű. Szerintem gyalázat, hogy meg kell halnia.
Jason ezt már nem tűrhette tovább. Először az egyik, majd a másik szemét is kinyitotta. Egy huszonegy év körüli lányt pillantott meg, aki az ülés mellett állt, és őt bámulta. Szép volt.
Jason szeme elkerekedett, amikor rádöbbent, hogy a lány nagyon szép. Olyanfajta szépség, amilyennel még sohasem találkozott a galaxis központjába eső bolygókon. Ő csak fakó bőrű, beesett vállú és szürke arcú nőket ismert, akik mindenféle színárnyalatú festékkel mázolták be a képüket. A faj évszázados visszafejlődésének termékei voltak, s annak, hogy az orvostudomány egyre több életképtelen típust tartott életben.
Ez a lány pontosan az ellentétük volt minden tekintetben, őt a pyrrusi túlélési küzdelem formálta. A kétszeres gravitáció, amely a férfiakon duzzadó izmokat alakított ki, a nők izmait szálassá és erőt sugárzóvá tette. Elegáns alakja egy istennőére emlékeztetett, arca napbarnított volt, és tökéletesen formált. Rövidre vágott haja aranykoronaként övezte fejét. Az egyetlen nőietlen dolognak rajta a fegyvere tűnt, melyet egy terjedelmes pisztolytáskában viselt az alkarján. Amikor látta, hogy Jason kinyitja a szemét, rámosolygott. Fogai pontosan olyan egyenletesen és fehéren csillogtak, mint ahogy azt a férfi várta.
— Méta vagyok, az űrhajó pilótája — mondta közvetlenül. — Te pedig nyilván…
— Jason dinAlt. Pocsék felszállás volt, Méta.
— Igazán nagyon sajnálom — nevetett a lány. — De ha valaki egy 2
G — s gravitációjű bolygón születik, valamelyest ellenállóbbá válik a gyorsulással szemben. Emellett üzemanyagot is megtakarítok, ha a szinergikus görbét használva…
Kerk diplomatikusan közbeszólt.
— Gyerünk, Méta, nézzük meg a rakományt. Azt hiszem, némelyik darabja segít majd betömni a réseket a védőfalon.
— Úgy bizony — vágta rá a lány csaknem tapsikolva örömében. — Olvastam a leírásukat, egyszerűen csodálatosak.
Mint egy iskolás lány egy új ruhának vagy egy doboz csokoládénak, pont úgy örül a bombáknak és a sugárvetőknek.
Jason kényszeredetten elmosolyodott a gondolatra, miközben nyögve lemászott a fekhelyről. A két pyrrusi már elment, és ő fájdalmasan vonszolta magát utánuk.
Sokáig tartott, amíg odatalált a raktérbe. A hajó nagy volt, és látszólag üres, mintha nem lenne legénysége. Jason végül talált egy alvó férfit az egyik fényesen kivilágított kabinban. Felismerte, ő volt az a sofőr, aki odahajtott hozzájuk az autóval a Cassylián. A férfi, aki egy pillanattal azelőtt még mélyen aludt, azonnal kinyitotta szemét, amint Jason betévedt a szobába. Teljesen éberen ült fel.
— Hogy jutok a raktérbe? — kérdezte Jason.
A másik megmondta neki, becsukta a szemét, és azonnal újra álomba merült, mielőtt Jason köszönetet mondhatott volna.
A raktérben Kerk és Méta már kinyitottak néhány ládát, és boldogan kacarásztak halálos tartalmuk fölött.
Méta egy kézitarackot tartott a kezében, s Jason felé fordult, amint az belépett az ajtón.
— Ide süss! — kiáltotta. — Látod ezt a port itt benne. Akár meg is ehetned véletlenül, semmi bajod nem lenne tőle. Viszont azonnali végzetes hatása van mindenféle növényre… — Hirtelen elhallgatott, mivel éeszrevette, hogy Jason egyáltalán nem osztozik kitörő örömükben.
— Bocs. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem vagy pyrrusi. Nem igazán érted az egészet, ugye?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a hangszóróból a lány neve hallatszott.
— Ugrási idő — magyarázta Méta. — Gyere velem a hídra, amíg felállítom az egyenleteket. Ott beszélgethetünk. Olyan keveset tudok a Pyrruson kívüli világokról… millió kérdésem lesz hozzád.
Jason követte a hajóhídra, ahol a lány felváltotta az ügyeletes tisztet, és elkezdte beolvasni az ugrási adatokat. Oda nem illő látványt nyújtott a gépek között ez a kemény, de ruganyos alak, egybeszabott űrhajósruhában. Viszont tagadhatatlanul hatékonyan végezte a munkáját.
— Méta, nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy egy csillagközi űrhajót irányíts?
— Az lennék? — A lány elgondolkodott egy pillanatra.
— Igazából nem is tudom, hány évesnek kell lennie egy pilótának.
Én már lassan három éve vezetek űrhajót, és hamarosan betöltőm a húszat. Kevesebb ez a szokásosnál?
Jasonnak tátva maradt a szája, majd elnevette magát.
— Gondolom, mindez attól függ, hogy melyik bolygón születik az ember. Néhány helyen bajosan szerezhetnél jogosítványt. De fogadni merek, hogy a Pyrruson máshogy mennek a dolgok. Ottani mértékkel bizonyára idős hölgynek számítasz.
— Te tréfálsz — állapította meg Méta derűsen, s közben betáplált egy adatsort a számítógépbe. — Láttam már öreg hölgyeket néhány bolygón. Ráncosak, és ősz hajuk van. Nem tudom, hány évesek lehetnek. Megkérdeztem egyet, de nem mondta meg a korát. Biztos vagyok benne, hogy idősebbek, mint bárki a Pyrruson. Ott senki sem néz így ki.
— Nem így értettem azt, hogy öreg. — Jason keresgélte a megfelelő szót. — Nem öreg, hanem… érett, megfontolt. Felnőtt.
— Mindenki felnőtt — válaszolta a lány. — Legalábbis rögtön azután, amint elhagyják az őrizetet. Ez pedig hatéves korban történik. Az én első gyerekem is felnőtt már, és a második is az lenne, de meghalt.
így hát én biztosan felnőtt lehetek.
Úgy tűnt, ezzel lezárta a témát, bár Jason gondolatai összevissza cikáztak a lány szavaiban rejlő idegen fogalmak körül.
Méta beütötte az utolsó módosítást, és a gép ontani kezdte magából a pályamódosítás adatait tartalmazó szalagokat. A lány figyelme újra Jason felé fordult.
— Örülök, hogy itt vagy a hajón, bár sajnálom, hogy a Pyrrusra jössz. Rengeteg időnk lesz beszélgetni, és anynyi dolog van, amit meg szeretnék tudni a többi bolygóról. És hogy mit miért csinálnak ott az emberek. Egyáltalán nem úgy viselkednek, mint otthon, ahol az ember tudja, miért tesznek bizonyos dolgokat. — Egy pillantra homlokát ráncolva nézett maga elé, majd újra Jason felé fordította a figyelmét. — A te szülőbolygód milyen?
A férfinak egymás után jutottak eszébe a szokásos hazugságok, amiket az embereknek eddig mesélt, s ő egymás után vetette el őket.
Vajon miért nem akar hazudni ennek a lánynak, akit igazából nem érdekel, hogy rabszolga volt-e, vagy úr? Aki számára csak kétféle ember létezik a galaxisban: a pyrrusiak és a többiek. Először, mióta elmenekült a Porgorstorsaandról, azon kapta magát, hogy valakinek az igazat mondja a származásáról.
— A szülőbolygóm? Körülbelül a legporosabb, a legunalmasabb és a legelmaradottabb bolygó a világegyetemben. El sem hiszed, milyen hanyatló és rothadó tud lenni egy bolygó, amely főként mezőgazdasági jellegű, kasztrendszerű, és tökéletesen elégedett a saját unalmas létével. Nemcsak hogy semmi sem változik… de senki nem is akarja a változást. Az apám farmer volt, tehát nekem is farmernek kellett volna lennem… ha hallgattam volna a jóakaróim tanácsaira. Elképzelhetetlen… s egyben tilos is… volt, hogy bármi mást csináljak. Bármibe is szerettem volna kezdeni, törvénybe ütközött. Tizenöt évesen tanultam meg olvasni… egy, a nemesi iskolából lopott könyvből. Ezután már nem volt visszaút. Mire tizenkilenc éves koromban elrejtőztem egy teherűrhajón, valószínűleg már a bolygó összes törvényét megszegtem. Méghozzá örömmel. Olyan volt nekem elhagyni az otthonomat, mint kiszabadulni a börtönből. Méta megrázta a fejét a gondolatra.
— El sem tudok képzelni egy ilyen helyet. De biztos vagyok benne, hogy nem tetszene.
— Szerintem sem — mosolygott Jason. — Szóval, amint kijutottam az űrbe… persze nyoma sem volt bennem a törvénytiszteletnek… csak vándoroltam ide-oda. Ebben a modern korban mindenütt oda nem illő ember voltam. Ó, persze, bizonyára nagyon jól ment volna a sorom valamelyik hadseregben, de a parancsteljesítés nem erős oldalam. Aztán jöttek a szerencsejátékok. Bármikor játszottam, nyertem, így fokról fokra belesodródtam. Az emberek mindenütt egyformák, így egészen jól boldogulok, ahová csak megyek.
— Tudom, hogy érted azt, hogy az emberek egyformák, de egyben olyan különbözőek is — mondta a lány. — Nem világos, amit mondok, ugye? Úgy értem, otthon tudom, mit fognak tenni az emberek, és ugyanakkor azt is, hogy miért. Az emberek az összes többi bolygón hasonlóan cselekszenek, ahogy te is mondtad, de állandóan bajban vagyok, mert nem tudom, miért. Én például szeretem kipróbálni a helyi ételkülönlegességet, amikor leszállók egy bolygón, s ha van időm, meg is teszem. Minden űrrepülőtér közelében vannak bárok és éttermek, tehát odamegyek. És állandóan bajba kerülök a férfiakkal.
Italt akarnak venni nekem, meg a kezemet fogdossák.
— No igen, egy magányos lány nagyfokú érdeklődésre számíthat a férfiak részéről az ilyen kikötői csomópontokon.
— Ó, ezt tudom — felelte Méta. — Csak azt nem értem, miért nem hallgatnak rám, amikor kijelentem, hogy nem érdekelnek, és menjenek el. Csak nevetnek, és többnyire még rámenősebbek lesznek. De már rájöttem, hogy egy dolog mindig hat. Szólok nekik, hogy eltöröm a karjukat, ha nem hagynak békén.
— És ez visszatartja őket? — kérdezte Jason némi kétkedéssel.
— Természetesen nem. De miután egyiküknek eltöröm a karját, a többiek sem zaklatnak. Egy csomó felhajtásba kerül az egész, s többnyire az étel is szörnyű.
Jason nem nevetett. Különösen amikor rájött, hogy ez a lány képes eltörni a galaxis bármelyik kikötői vagányának karját. Különös keveréke a naivitásnak és az erőnek, senkire sem hasonlított, akivel eddig Jason találkozott. Újra az jutott eszébe, hogy meg kell néznie magának azt a bolygót, amely ilyen embereket hoz létre, mint Kerk és ez a lány.
— Mesélj nekem a Pyrrusról! — kérte. — Miért feltételezitek, te meg Kerk automatikusan, hogy amint leszállok, meg fogok halni? Milyen a bolygó?
A lány arcáról eltűnt minden melegség.
— Nem tudom elmondani. Neked magadnak kell megnézned. A Pyrrus semmihez sem hasonlít, amit ti, kinti emberek valaha is tapasztalhattatok. Ezt onnan tudom, hogy sok más bolygón jártam már. Te el sem hiszed, amíg túl késő nem lesz. Megígérnél nekem valamit?
— Nem — válaszolta a férfi. — Legalábbis addig nem, amíg nem hallom, hogy mi az. Majd akkor döntök.
— Ne hagyd el a hajót, amikor leszállunk. A fedélzeten eléggé biztonságban leszel, és néhány héten belül újra felszállók egy teherrakománnyal.
— Semmi ilyesmit nem ígérek. Akkor szállok ki, amikor akarok.
Jason tudta, hogy a lánynak kétségtelenül jó oka volt ezt mondani, de zokon vette a fölényességét.
Méta egyetlen szó nélkül fejezte be az ugrás előkészítését. Feszültség lógott a levegőben, s egyikük sem szólalt meg.
Jason csak az utazás következő napján látta újra a lányt, s az is teljesen véletlenül történt. Méta a navigációs kupolában tartózkodott, amikor belépett, és a hiperűr szikrázó fénypontokkal teli feketeségét nézte. Most először látta szolgálaton kívül, és nem űrhajósruhában.
Vékony, lágyan fénylő köntös simult a testéhez.
Rámosolygott a férfira.
— Olyan csodálatosak a csillagok! Gyere, nézd te is!
Jason szorosan mellé állt, és felnézett. A hiperűr páratlan geometriai mintái ismerősnek tűntek számára, de még mindig ellenállhatatlanul vonzották. Sőt most még inkább. Méta jelenléte zaklatóan megváltoztatta a kupola sötét csendjét. A lány félrehajtott feje csaknem a vállán pihent, hajkoronája elhomályosította az ég egy részét, és Jason érezte kellemes illatát. Csaknem öntudatlanul ölelte át, érezve forró és kemény testét a vékony köntös alatt. A lány bizonyára nem vette zokon, mivel ő is átfonta karjával a férfi karjait.
— Mosolyogsz — mondta. — Te is szereted a csillagokat?
— Nagyon — felelte Jason. — De nemcsak ezért mosolygok.
Eszembe jutott, amit meséltél. Nem akarod eltörni a karomat, Méta?
— Persze hogy nem — jelentette ki a lány nagyon komolyan, aztán visszamosolygott rá. — Tetszel nekem, Jason. Még akkor is nagyon tetszel, ha nem vagy pyrrusi. És olyan magányos vagyok.
Amikor a lány fölnézett rá, Jason megcsókolta, s Méta olyan szenvedéllyel viszonozta a csókot, melyben nyoma sem volt szégyenkezésnek vagy álszeméremnek. Aztán így szólt:
— A kabinom itt van a folyosó végén.