Halálvilág 1

22. fejezet

Jason oldalra fordult, és nézte, hogyan töltik fel az űrhajót halálos rakományával. A pyrrusi katonák jó hangulatban hordták a fedélzetre a puskákat, gránátokat, bombákat. Amikor az utolsó atombombát is a raktérbe helyezték, valamelyikük rázendített egy indulóra, a többiek pedig egymás után bekapcsolódtak. Mindannyian elégedettnek látszottak, a közelgő mészárlás gondolata egyedül Jasont szomorította el. Kicsit úgy érezte magát, mint egy áruló. Talán azt az életformát, amelyet felfedezett, valóban el kell pusztítani, de mi van, ha mégsem? A legcsekélyebb jelét sem adták békés közeledésnek, csak mindent elpusztítani, ez volt a konkrét terv.

Kerk kijött az irányítótoronyból. Már csak az üzemanyag feltöltés volt hátra, és azzal is hamarosan végeznek. Jason megpróbált futni, hogy Kerkkel még félúton találkozzon.

— Veled megyek, Kerk. Szükséged lehet még rám, hogy megtaláljuk őket.

Kerk habozott. Nem tetszett neki az ötlet.

— Ez egy komoly bevetés — mondta. — Nincs helye ellenvetésnek és felesleges súlynak… És túl késő, hogy megállíthass minket, Jason, ezt te is tudod.

— Ti, pyrrusiak vagytok a legrosszabb hazudók a galaxisban — mondta Jason. — Mindketten tudjuk, hogy ez az űrhajó tízszer ennyi terhet is elbír, mint amennyit ma felraktatok. Nos, felszállhatok, vagy megtiltod minden magyarázat nélkül?

— Szállj fel! — mondta Kerk. — De ne állj az utamba, mert eltiporlak!

Ezúttal, mivel az útirány már ismert volt, a repülés sokkal kevesebb időt vett igénybe. Méta először kivitte a gépet a sztratoszférába, majd ballisztikus pályán közelítette meg a szigeteket. Kerk a másodpilóta ülésében foglalt helyet, Jason közvetlenül mögötte, így a képernyőket jól láthatta. A partra szálló egység, huszonöt önkéntes, a rakodótér fölötti fedélzeten várakozott. A hajó minden kamerája az előttük megjelenő szigeteket mutatta. A képernyőkön zöld hegyek tűntek fel, majd mindent elborított a hajtóművek okozta gőzfelhő.

Méta óvatosan letette a gépet a barlang bejáratához közel lévő sík területre.

Jason most felkészült a mentális támadásra, de semmi ilyesmi nem történt egyelőre. A gépfegyvereknél elhelyezkedő katonák harsányan nevettek, és minden állatot lelőttek, amely az űrhajóhoz túl közel merészkedett. Az élőlények ezerszámra pusztultak, mégis újak jöttek a helyükbe.

— Ezt akarod csinálni? — kérdezte Jason. — Ez pusztán gyilkosság; azoknak az állatoknak a lemészárolása.

— Önvédelem — mondta Kerk. — Megtámadnak minket, mi pedig védekezünk. Mi lehet ennél egyszerűbb? Most pedig hallgass, vagy lelőlek velük együtt!

Fél óra elteltével a tüzelés enyhült valamennyire. Az állatok még mindig támadták őket, de már nem akkora tömegben.

— A partra szálló egység induljon! — mondta Kerk a mikrofonba. — És nézzetek a lábatok elé! Tudják, hogy itt vagyunk, és igyekeznek majd forróvá tenni a helyzetet. Helyezzétek el a bombát a barlangban, és meglátjuk, milyen messzire tudnak futni.

Folyamatosan lőhetjük őket a levegőből is, de az nem sokat ér, ha megbújnak a sziklák között. Tartsátok bekapcsolva a kamerákat, hagyjátok a bombát a barlangban, és azonnal vonuljatok vissza, ha szólok. Indulás!

A katonák kiözönlöttek a zsilipkamrákon, majd rögtön harci alakzatot vettek fel. Hamarosan támadás érte őket, de sikerült minden állatot idejében leteríteniük.

Nem sok időbe telt, hogy elérjék a barlang bejáratát. A hajón lévők most már a képernyőket kezdték figyelni.

— Elég nagy barlang — morogta Kerk. — A vége nagyon messzire nyúlik. Ettől féltem. Ha bombát robbantunk, csak elzárjuk vele a bejáratot. És nem lehetünk biztosak benne, hogy az élőlények, akik bennrekednek, nem tudnak-e mégis kijönni. Meg kell néznünk, milyen messzire nyúlik ki a barlang.

A barlangban elég meleg volt ahhoz, hogy az infrajelző berendezéseket használják. A sziklafalak fekete-fehér kontúrjai vették körül őket, amikor tovább haladtak.

— Egyelőre semmi életjelet nem tapasztaltunk idebenn — jelentette a parancsnok. — Szétmarcangolt állatok csontjai a bejáratnál, és itt-ott denevérürülék. Úgy tűnik, mintha a barlang természetes képződmény lenne.

Nagyon óvatosan, lépésről lépésre haladtak tovább. Bár a pyrrusiak nem fogékonyak a mentális kisugárzásokra, mégis érezték az őket körülvevő mérhetetlen gyűlöletet. Jasont, a hajón, erős fejfájás kínozta, amely nem akart enyhülni, inkább fokozódott.

— Vigyázzatok! — kiáltotta Kerk, borzalommal nézve a képernyőt.

A barlang falait teljesen beborították a sápadt bőrű, vak teremtmények. Az oldaljáratokból hatalmas tömegekben másztak elő, s szinte falként közeledtek. A lángoktól hiába folyt szét az eleven fal, mögötte újabb áradat hömpölygött. Az űrhajóban lévők hirtelen azt látták, hogy a barlang falai forogni kezdenek, amikor a kamera elgurult, majd a rázuhanó sápadt testek eltakarták a lencséket.

— Maradjatok együtt! A lángszórókkal és a gázzal próbálkozzatok!

ordította Kerk a mikrofonba.

Az első támadás után kevesebb mint az emberek fele volt életben. A túlélők maroknyi csoportja a lángszórók védelmében széthajigálta a gázgránátokat. Sisakjuk légmentesen zárt, így a barlangot ellepő harci gáz nem tehetett kárt bennük. Az egyik katona kibányászta a kamerát a támadók holttestei közül.

— Helyezzétek el a bombát, és vonuljatok vissza! — adta ki a parancsot Kerk. — Már így is túl nagyok a veszteségeink. — A parancsnok halott volt. Most egy másik katona arca jelent meg a képernyőn. — Sajnálom, uram — mondta —, de amíg a gáz távol tartja őket, ugyanúgy haladhatunk tovább, mintha visszafordulnánk. Túl közel vagyunk már, hogy most feladjuk.

— Ez parancs! — kiáltotta Kerk, de a férfi arca eltűnt a képernyőről, és folytatták előrenyomulásukat.

Jason ujjai sajogtak, annyira szorította a szék karfáját. Majd elengedte a karfát, és megdörzsölte az ujjait. A képernyőn ismét megjelentek a barlang fekete-fehér falai. Az idő hihetetlen lassúsággal telt. Néha az állatok újabb támadásokat indítottak, de néhány gázgránáttal mindig sikerült visszaverni őket.

— Valami van előttünk. Elég különösnek látszik — hallatszott a hang a mikrofonból. A szűk járat hatalmas barlangba vezetett, amelynek falai eltűntek a távolban.

— Mik azok? — kérdezte Kerk. — Világítsatok jobbra! De a képernyőn szemcsés lett a kép, és nem lehetett tisztán látni. Nehéz volt kivenni a részleteket, de úgy tűnt, valami szokatlanra bukkantak.

— Még sohasem láttam ilyeneket — mondta a katona. — Úgy néznek ki, mintha hatalmas növények lennének, legalább tíz méter magasak, és mégis mozognak. Csápjaik vagy mik azok, állandóan felénk mutogatnak, és rettenetes gondolatok keletkeznek az agyamban.

— Lőjétek le az egyiket, és meglátjuk, mi fog történni — mondta Kerk.

A katona tüzelt, és abban a pillanatban olyan erős mentális gyűlölethullám tört rájuk, hogy mindannyian összerogytak.

Fájdalmas kiáltások közepette a fejüket fogták, és a földön fetrengtek. Nem tudtak gondolkodni, sem harcolni az állatok hirtelen megújuló rohama ellen.

Az űrhajóban, messze fenn, Jasont ugyanolyan sokk érte, és azon csodálkozott, hogyan tudtak az emberek egyáltalán élve elviselni egy ekkora erejű mentális támadást. Az irányítóteremben lévők is mindannyian érezték a hatást. Kerk öklével a képernyőt ütötte, és a barlangban maradt embereknek kiabált.

— Gyertek vissza! Azonnal vonuljatok vissza! — De már túl késő volt. Az emberek alig mozdultak a rájuk zúduló állatok tömege alatt, amelyek fogaikkal, karmaikkal a páncélozott ruhák réseit keresték.

Csak egy ember maradt állva, puszta kézzel ütve az állatokat.

Néhány botladozó lépés után lehajolt, és turkálni kezdett az előtte mozgó tömegben. Nagy nehezen kihúzta társát, de az már halott volt.

Megpróbálta leszedni a halott katonáról a hátizsákot. Véres ujjakkal nyúlt a zsákba, de aztán mindkettőjüket betemette a halálos áradat.

— Az volt a bomba! — kiáltotta Kerk Métának. — Ha nem tudott állítani a kapcsolón, néhány másodperc múlva felrobban. Tűnjünk el innen!

Jasonnak annyi ideje maradt, hogy beleugorjon a nyomáscsökkentő ülésbe, amikor a hajtóművek felbőgtek. A gyorsulás a fotelbe préselte, és csak egyre fokozódott. Látása elhomályosult, de nem veszítette el az emlékezetét. A levegő végigsüvített a külső burkolat mentén, majd a süvítő hang hirtelen megszűnt, amint elhagyták az atmoszférát.

Éppen amikor Méta leállította a hajtóműveket, vakító fény villant fel a képernyőkön. Majd a képernyők elsötétültek, mert a külső kamarák elégtek. A lány üzembe helyezte a védőpajzsokat, azután egy gomb megnyomásával újabb kamerákat juttatott az űrhajó felszínére.

Lenn, a fortyogó óceán felett hatalmas gombafelhő tornyosult a szigetek helyén. Mindhárman némán, mozdulatlanul nézték. Kerk ocsúdott fel elsőnek.

— Induljunk haza, Méta — mondta —, és számolj be a történtekről.

Huszonöt ember halt meg, de végrehajtották feladatukat.

Megsemmisítették azokat a bestiákat, vagy bármik voltak, és véget vetettek a háborúnak. Nem tudok elképzelni dicsőbb halált.

Méta orbitális pályára állította a hajót, majd megpróbált kapcsolatba lépni a várossal.

— Valami nincs rendben a rádiókapcsolattal — szólt a lány. — A keresősugarat robot vezérli, de semmi válasz nem érkezik.

Hirtelen egy férfi arca jelent meg a képernyőn. Szakadt róla a veríték, szemeiből iszonyatos elcsigázottság áradt.

— Kerk, te vagy az? — kérdezte. — Hozd vissza a hajót gyorsan.

Nagy tűzerőre van szükségünk a peremvidéken. A kézifegyverek az előbb fogytak ki. Minden oldalról támadnak, akkora erőkkel, amilyet még sohasem tapasztaltam.

— Miről beszélsz? — kérdezte Kerk hitetlenkedve. — A háborúnak vége. Elpusztítottuk teljesen a főhadiszállásukat.

— A háború olyan méretet öltött, mint még soha — vetette közbe a másik. — Nem tudom, nektek mit sikerült elintézni, de itt elszabadult a pokol! De most már fejezzük be a beszélgetést, és hozzátok ide a hajót.

Kerk lassan Jason fele fordult, arca állatias indulatokat sugárzott.

— Te! Ezt te csináltad! Meg kellett volna hogy öljelek, amikor először megláttalak. Úgy is akartam, és most már tudom, hogy igazam volt. Dögvész vagy! Halál kísér, amióta idejöttél. Tudtam, hogy nincs igazad, mégis hagytam, hogy szavaiddal meggyőzz. És mi lett az eredménye? Először Welfet ölted meg. Azután az embereket a barlangban. És most a harc a peremvidéken… minden halál a te lelkeden fog száradni.

Kerk lassan odajött Jasonhoz. A gyűlölet szinte eltorzította. Jason addig hátrált, míg válla a térképeket tartó szekrénynek nem ütközött.

Kerk keze lesújtott. Nem úgy ütött, mintha küzdene valakivel, nyílt tenyere hatalmasat csattant Jason arcán. Jason mégis valósággal elszállt, és teljes hosszában végigfeküdt a földön. Karja nekiütődött a térképszekrénynek, ujjai hozzáértek a fémhengerekhez, amelyben a térképek voltak elhelyezve.

Jason megmarkolta mindkét kezével az egyik nehéz hengert, és kihúzta a szekrényből. Teljes erejével Kerk arcába vágta. A hatalmas ember homlokán és pofacsont-ján felhasadt a bőr, s erősen vérezni kezdett. De ez egy pillanatra sem torpantotta meg Kerket. Könyörtelen mosoly villant az arcán, amint talpra rángatta Jasont.

— Harcolj! — kiáltotta. — Annál nagyobb örömmel foglak megölni. — Felemelte gránitkemény öklét, amely képes lett volna egyetlen ütéssel kiszakítani Jason koponyáját a vállai közül.

— Gyere! — mondta Jason, és feladta a küzdelmet. — Ölj meg!

Könnyedén megteheted. Csak ne tekintsd ezt igazságszolgáltatásnak.

Welf azért halt meg, hogy engem megvédjen. De az emberek a szigeten a te ostobaságod miatt haltak meg. Én békét akartam, te meg háborút. Hát most megkaptad. Ölj meg, hogy ezzel megnyugtasd a lelkiismeretedet, mert az igazsággal úgysem mersz szembenézni.

Kerk dühös ordítással lesújtott.

Méta az utolsó” pillanatban két kézzel elkapta a férfi karját, és sikerült a halálos csapást eltérítenie. Mindhárman elestek, majdnem agyonnyomták Jasont.

— Ezt nem teheted! — kiáltotta a lány. — Jason nem akarta, hogy azok az emberek odamenjenek. Ez a te ötleted volt. Nem ölheted meg őt ezért!

Kerk szinte felrobbant haragjában, nem hallott semmit. Felrántotta Métát a földről. A lány ruganyos teste nem tudott ellenállni Kerk baromi erejével szemben. De Méta pyrrusi lány volt, és tudott olyan dolgokat, amilyeneket más bolygó asszonyai nem. Egy pillanatra képes volt megállítani az őrjöngő férfit, amíg az félretolta őt útjából.

Ehhez nem kellett Kerknek sok idő, de ez mégis elég volt ahhoz, hogy Jason azalatt eljusson az ajtóhoz.

Jason bezuhant a másik helyiségbe, és bezárta maga mögött az ajtót.

A másodperc tört része alatt Kerk már ott is termett, s teste nekifeszült az ajtónak. A fém csikorgott, és meghajlott. Az egyik sarok kiszakadt a helyéről, a másik pedig eldeformálódott. Még egy ilyen erejű lökés, és az sem tart tovább.

De Jason nem várta ezt meg. Nem nézte végig, hogy vajon az ajtó ellenáll-e a pyrrusi őrjöngésének. A hajó egyetlen ajtaja sem lett volna képes megállítani Kerket. Amilyen gyorsan csak tudott, Jason kiszaladt a folyosóra. A hajón sehol sem lehetett biztonságban. A mentőcsónakok fedélzete éppen előtte nyílt.

Bár először látta a mentőcsónakokat, mégis meglehetősen sokat tudott róluk. Nem sejthette előre ezt a szituációt, mégis mindig úgy gondolta, kerülhet még olyan helyzetbe, amikor hasznára lehetnek ismeretei. A csónakok tökéletesen fel voltak szerelve, attól eltekintve, hogy nem volt bennük üzemanyag. A lánynak igaza volt, amelyikbe beleült, annak is üresnek bizonyultak a tankjai. A többi öt mentőcsónakot meg sem vizsgálta. Elgondolkodott azon, vajon mire lehetnek jók a használhatatlan mentőcsónakok, végül rájött a megoldásra.

Ez volt az egyetlen űrhajó a Pyrruson. Méta mesélte neki korábban, hogy mindig tervezték egy újabb hajó vásárlását, de sohasem jött össze rá a pénz. Elsődlegesek mindig a hadi kiadások voltak. A szükségleteket egy hajó is be tudta szerezni. A gond csak az volt, hogy a város léte a hajótól függött. Utánpótlás nélkül a város néhány hónap alatt elpusztult volna. Ezért a legénység nem hagyhatta magára a hajót. Mindegy, milyen veszély fenyegette őket, ott kellett maradniuk. Ha a hajó elpusztul, egész világuk vele együtt pusztul.

Ezért szükségtelennek látszott a mentöcsónakokat üzemanyaggal feltölteni. Legalábbis mindegyiket nem. De adódhat olyan helyzet, amikor az űrhajó létét mentheti meg egy mentőcsónak üzemképessége. Ennél a pontnál Jason logikai levezetése elakadt.

Túl sok a “ha”. Ha használni szokták az egyik csónakot, bizonyára feltöltik üzemanyaggal. Ha fel szokták tölteni, vajon most fel van-e töltve. Es ha fel van töltve, akkor melyik az a hat közül. Jasonnak nem volt ideje, hogy mindegyiket megvizsgálja. Elsőre abba kell beleülnie.

Logikusnak látszott, hogy az a mentőcsónak van előkészítve, amelyik az irányítóteremhez legközelebb helyezkedik el. Az élete függött attól, hogy ez a gondolatmenet helyesnek bizonyul-e.

Háta mögött hatalmas robajjal szakadt ki helyéről az ajtó. Kerk rontott be. Jason, amilyen gyorsan csak mozogni tudott a kétszeres gravitációban, bemászott a mentőcsónakba. Mindkét kezével megragadta a vészkioldó kart, és megrántotta.

A sziréna bekapcsolódott, a hajtóművek beindultak. Kerket csak hihetetlen reflexei mentették meg, hogy bele ne szaladjon a sugárnyalábba.

A szilárd hajtóanyagú rakéták kilőtték a kis csónakot az anyahajóból.

A gyorsulás benyomta Jasont az ülésbe, majd szinte szállni kezdett, amikor a gép szabadesésben közelített a felszín felé. A fő hajtómű nem működött.

Abban a pillanatban Jason rájött, jobb, ha belenyugszik, hogy most meg kell halnia. Üzemanyag nélkül a kabin úgy fog a dzsungelbe zuhanni, mint egy darab kő, s darabokra törik. Nincs menekvés.

De a rakéták hirtelen beindultak, ő pedig a padlóra zuhant, és alaposan beverte az orrát. Felült, és vigyorogva az orrát dörzsölte. A kabin fel volt töltve üzemanyaggal, de a rakéták valószínűleg biztonsági okokból nem indultak be addig, amíg a mentőcsónak el nem távolodott eléggé az űrhajótól. Elhelyezkedett a vezetőülésben, és megpróbálta kormányozni a gépet.

A magasságmérő folyamatosan ellátta információval a robotpilótát, amely megfelelő szögben hozta a a felszín felé a gépet. Mint minden mentőcsónak műszerfala, ezé is nevetségesen egyszerűnek tűnt.

Nyilván úgy tervezték őket, hogy vészhelyzetben bárki el tudja kormányozni őket, minden szakképzettség nélkül. A robotpilótat nem lehetett kikapcsolni. Együtt működött a kézi vezérléssel, de megakadályozta, hogy valaki végzetes hibát követhessen el. Jason éles szögben megfordította a gépet, a robotpilóta pedig letompította a fordulás szögét.

Az ablakon át Jason látta az űrhajó felvillanó sugárnyalábjait és azt, hogy az anyahajó, sokkal élesebb fordulatot vesz. Jason nem tudta, ki irányítja a gépet, és azt sem, mi jár az illető fejében. Neki nem voltak esélyei. Lefelé irányította a gépet, és káromkodni kezdett, mert a biztonsági rendszer csak enyhe siklórepülést tett lehetővé. Az űrhajón nem volt ilyen korlátozó mechanizmus. Gyors fordulat után máris a nyomában volt. Az anyahajó tüzet nyitott, és a robbanás megrázta a kis kabint. De szerencsére a robotpilóta meghibásodott a találat következtében. A sétarepülés hirtelen zuhanásba ment át, és a dzsungel Jason szeme elé tornyosult.

Jason még annyit tudott tenni, hogy a botkormányt hátrarántotta, majd karjait a szeme elé kapta, mielőtt a kabin becsapódott.

A rakéták bömbölése és a fák recsegése fejezte be a zuhanást.

Azután csend következett, és füst szállt felfelé. Az űrhajó a magasban körözött. Kicsit lejjebb ereszkedett, mintha le akarna szállni, és folytatni a kutatást. Azután mégis felszállt, mert a városból érkező segélykérés sürgette. A hazaszeretet győzött, és a hajó elindult teljes sebességgel a város felé.