Halálvilág 1

26. fejezet

— Különös érzés — mondta Jason —, még sohasem láttam a peremvidéket erről az oldalról. Elég visszataszító látvány, azt lehet rá mondani.

Hason feküdt Rhes mellett, mindketten a peremvidéket tanulmányozták egy közeli dombtetőről. A bokrok sűrű lombjai között lapultak, s a meleg ellenére vastag prémeket öltöttek magukra.

A gravitáció és a hőség elcsigázta Jasont, de igyekezett erőt venni magán.

Előttük húzódott a peremvidék. A hatalmas falak és tornyok különös képet mutattak a benti világról. Lehetetlennek tűnt meghatározni, hogy milyen lehetett, amikor felépült. Azóta a támadók sok-sok nemzedéke pusztította, rombolta, aláásta. A javításokat mindig nagyon gyorsan el kellett végezni, a lyukakat durván, de erősen betapasztani. A sebtében elhelyezett gerendákat falazóanyaggal rögzítették egymáshoz. Néhol hatalmas fémlemezeket alkalmaztak, amelyeket szegecsekkel kapcsoltak össze. De látszott, hogy a támadások még ezeken a fémlemezeken is lyukakat tudtak szabdalni.

A fal tetején elektromos jelzőberendezések vezetékei futottak.

Egymástól meghatározott távolságokra automatikus irányítású lángszórókat helyeztek el, amelyek csöve a falak aljára irányult, hogy elpusztítsanak minden élőlényt, ha túl közel merészkedik a falhoz.

— A lángszórók gondot okozhatnak — mondta Rhes. — Az egész területet végigperzselik, amikor be akarunk törni.

— Nem lesz baj — nyugtatta meg Jason. — Úgy tűnik, mintha a közel merészkedő állatokra tüzelne, de valójában nem ez a helyzet. Néha vaktában lőni kezd, és ez elegendő, hogy az állatokat elijessze, de nem arra tervezték, hogy távol tartsa az embereket. Ha megfigyeled, mindig meghatározott időközökben kezd el tüzelni.

Visszakúsztak a völgybe, ahol Naxa és a többiek várakoztak. A csapat mindössze harminc emberből állt. Ezt a feladatot csak egy kis létszámú, gyorsan mozgó alakulat tudta végrehajtani. Legfontosabb fegyverük a meglepetés volt. Ha ez nem sikerül, legfeljebb néhány percig tarthatják magukat a városlakók lőfegyvereivel szemben.

Nagyon kényelmetlenül érezték magukat a testüket borító vastag prémek alatt, és egyikük kigombolkozott, hogy lehűljön egy kicsit.

— Gombolkozz be! — mondta Jason. — Egyiktek sem volt még ennyire közel a peremvidékhez, és nem tudjátok, hogy ez milyen veszélyes. Naxa távol tartja a nagyobb állatokat, ti pedig elbántok a kisebbekkel. Nem ez a veszélyes. Minden tüske mérget tartalmaz, még egy fűszál karcolása is halálos lehet. Figyeljetek minden rovarra, és amikor elindulunk, csak a benedvesített kendőkön át lélegezzetek!

— Igaza van — helyeselt Naxa. — Még én sem voltam ilyen közel a permvidékhez. A halál árad a falakból.

Azután már csak várniuk kellett. Közben a már borotvaéles nyílhegyeiket fenték és fényesítették. Csak Naxa nem tétlenkedett. A földön ült, és minden idegszálával a dzsungel állatvilágát figyelte.

— Elindultak… — mondta. — Valami hihetetlen tömeg zúdul le a hegyekből, és a város felé tart.

Jason is érezte. A levegő megtelt feszültséggel, a harag és gyűlölet hulláma őt is elérte. Ha a támadást egy viszonylag szűk területre tudják összpontosítani, akkor sikerülni fog. Az állatmesterek biztosak voltak benne. Már hajnalban szétszéledtek az erdőben, s mindenfelől elkezdték összehívni az állatokat, hogy azután egyszerre zúduljanak rá a városra.

— Összecsaptak! — mondta hirtelen Naxa.

Az emberek már talpon voltak, és a várost figyelték.

Jason gyomra görcsbe rándult, amikor a borzalmas küzdelem megkezdődött. Távolról morajlás és lövések zaja hallatszott.

Keskeny füstcsík jelent meg a fák lombja fölött.

— Foglaljuk el mi is a helyünket! — mondta Rhes. Körülöttük a dzsungel visszhangzott: a gyűlölettől.

A növények vonaglottak, a levegő sűrűvé vált az apró repülő lények milliárdjaitól. Naxáról szakadt a veríték, s magában motyogott, ahogy a rájuk támadó állatokat visszafordulásra kényszerítette. Mire az erdő szélét elérték, ahol a felperzselt sáv kezdődött, négy embert vesztettek. Az egyiket rovar csípte meg, Jason odaadta neki a medikitet, de már túl késő volt. A másik hármat kígyó marta meg, vagy valami mérgező tüske karcolta meg, de rajtuk sem lehetett segíteni. Görcsbe rándult testüket otthagyták az erdőben.

— Megőrülök ezektől az átkozott bestiáktól — morgott Naxa. — Mikor hatolunk be?

— Még nem — válaszolta Rhes. — Várunk a jelre.

Az egyik férfinál adó-vevő rádió volt. Letette a földre, és kihúzta a hosszú antennát. A készüléket előzőleg már leárnyékolták, nehogy felfedezhessék őket. Bekapcsolták, de csak sípoló hangot hallottak.

— Nem tudjuk magunktól meghatározni a támadás időpontját? — kérdezte Rhes.

— Nem — mondta Jason —, pontosan nem. Akkor kell megrohamoznunk a falat, amikor odaát a harc elérte a tetőpontját, abban az esetben lesz legnagyobb az esélyünk. Mert ha mégis lehallgatják a rádióadást, nem tudják majd mire vélni. Néhány perccel később pedig mi is benn leszünk.

A rádió sípolása egy pillanatra megszakadt.

— Hozzál három hordó lisztet! — mondta egy férfihang, majd a sípolás tovább folytatódott.

— Gyerünk! — kiáltotta Rhes, és elindult.

— Várj! — fogta meg Jason a karját. — Megfeledkeztél a lángszóróról. Figyeljük csak! — Hatalmas tűzcsóva söpört végig a földön. — Négy percünk van a következő lövésig, ez a leghosszabb periódus.

Botladozva szaladtak át a hamuval borított üszkös csontokon és rozsdás vasdarabokon. Két ember megfogta Jason karját a hóna alatt, és úgy futottak vele, hogy lába alig érte a földet. Ezt nem terveitek ki előre, csak spontán gondolat volt, de értékes másodperceket nyertek vele. A fal tövében ledobták, ő pedig gyorsan előkotorta málhazsákjából a házi készítésű bombákat. Krannon pisztolyából szedték ki a töltetet, s összekapcsolták egy indítószerkezettel.

Jason úgy gondolta, hogy a vaslemez lesz a legmegfelelőbb pont az áttörésre. Az állatok nyomásának ez állt leginkább ellen, ezért úgy gondolta, hogy belülről szükségtelennek tartották jobban megerősíteni. Ha ez az elmélet rossz, akkor mindannyiuknak vége.

Az egyik ember ragacsos anyagot nyomott a falhoz, Jason beleerősítette a töltetet, majd egy négyszögletes lemezzel rögzítették az egészet. Közben a többiek elvezették a detonátor zsinórját, s mindannyian fedezékbe húzódtak a fal tövében. Jason odabotorkált a detonátorhoz, és rázuhant, ujjával azonnal megnyomta a gombot.

Mögötte hatalmas dübörgés rázta meg a falakat, s vörös lángnyelvek szöktek a magasba. Rhes azonnal ott termett, s kesztyűs kezével feszegetni kezdte az eldeformálódott fémlemezt. A többiek is rögtön nekikezdtek, és félrehajlítgatták a szétroncsolódott lemezdarabokat.

A nyílásban akkora volt a füst, hogy semmit sem lehetett látni. Jason beugrott a nyíláson, egyet bukfencezett a kőtörmeléken, majd szemeit dörzsölgetve körülnézett.

Benn volt a városban!

Most már a többiek is özönlöttek befelé. Valaki felemelte, nehogy a füstben agyontapossák. Meglátták az űrhajót, és rohanni kezdtek felé.

Egy férfi szaladt ki a közelben lévő épület sarka mögül. Amint meglátta őket, pyrrusi reflexeivel azonnal fedezékbe ugrott. De a támadók is pyrrusi reflexekkel voltak megáldva, így a férfi, hang nélkül hanyatt dőlt az út-ca kövén. Mellkasából három nyílvessző meredt elő. Megállás nélkül nyomultak előre az alacsony épületek között. Egyszer csak ott állt előttük az űrhajó.

De valaki megelőzte őket, látták, amint az ajtó lassan bezárul.

Nyílvesszők csapódtak neki, de hatástalanul.

— Tovább! — kiáltotta Jason. — A hajó törzsénél kell lennünk, mielőtt eléri a sugárágyúkat.

De három ember, úgy látszik, nem hallotta a parancsot. A többiek a hajó testéhez lapultak, amikor megszólaltak a fedélzeti sugárvetők. A zaj kibírhatatlan volt, és a három szerencsétlen, aki a nyílt terepen maradt, szinte elolvadt az össztűzben. Bárki kezelte is a fegyvereket, értette a módját. Sarokba szorította a támadókat, egyúttal fedezte saját embereit. Azóta már biztosan értesítette a központot, és segítséget kért. — Az idejük rohamosan fogyott.

Jason felemelkedett, és megpróbálta kinyitni az ajtót, a többiek figyelték, mit csinál. De a bejárat belülről volt biztosítva. Az egyik ember félretolta Jasont, és erősen rángatni kezdte a zárszerkezetet, mire az eltört, de az ajtó nem nyílt ki.

A fedélzeti fegyverek végre elhallgattak, így legalább értették egymás szavát.

— Elvette valaki a halottól a fegyvert? — kérdezte Jason. — Azzal szét lehetne lőni a biztonsági zárat.

— Nem — mondta JAhes —, nem álltunk meg.

Alig hangzottak el a szavak, két ember máris szaladni kezdett az épületek felé, egymástól jól eltávolodva. A fedélzeti fegyverek megint felbőgtek, és az egyik embert kettévágta a sugárnyaláb. A másik ezalatt elérte az épületeket.

Hamarosan visszatért, és amikor előbukkant a fedezékből, a fegyvert azonnal odahajította társainak. Már futott is tovább, de mielőtt a fedezékbe érhetett volna, őt is eltalálta a sugár.

Jason felkapta a fegyvert, amely egészen a lábáig repült. Már hallották a páncélozott kocsik közeledését, amikor szétlőtte a biztonsági zárat. A mechanizmus beindult, és az ajtó kinyílt.

Mindannyiuknak sikerült bejutni, mielőtt az első harckocsi megjelent. Naxa az ajtónál maradt a kézifegyverrel, hogy időt biztosítson nekik, amíg a vezérlőterembe érnek.

Mindenki gyorsabban mozgott Jasonnál, egyszer megmutatta nekik az utat, de mire a vezérlőterembe ért, a harc már befejeződött. Az egyetlen városlakó, aki az űrhajóban volt, úgy nézett ki, mint egy tűpárna. Az egyik technikus elfoglalta a harcálláspontot, és vadul tüzelt a sugárágyúkkal. A harckocsik azonnal hátrább húzódtak.

— Valaki menjen a rádióhoz, és mondja meg az állatmestereknek, hogy fejezzék be a harcot! — mondta Jason. Megtalálta a kommunikációs képernyőt, és bekapcsolta. Kerk megdöbbent arca jelent meg a képernyőn.

— Te! — mondta Kerk, úgy ejtve ki a szót, mint valami káromkodást.

— Igen, én — válaszolta Jason. Beszélni kezdett, de közben fel sem nézett, mert kezei már az irányítóbillentyűkön mozogtak.

— Jól figyelj rám, Kerk, és ne kételkedj egyetlen szavamban sem.

Talán nem tudom, hogyan kell vezetni az ilyen hajókat, de nagyon is jól tudom, hogyan lehet felrobbantani őket. Hallod ezt a hangot? — Megnyomott egy gombot, és az üzemanyagpumpa dolgozni kezdett.

Ez a fő üzemanyag-szivattyú. Ha beindítom, hamarosan megtölti a tartályokat, és ha nem állítom le, kifolyik a biztonsági szelepeken, ide alánk. És tudod, mi fog történni a te egyetlen űrhajóddal, ha azután megnyomom az indítógombot? Arról nem beszélek, mi lesz velem, mert ez téged úgysem érdekel, de neked szükséged van erre a hajóra, hogy a város el ne pusztuljon.

Csend volt a kabinban. Az emberek, akik elfoglalták a hajót, most Jasont figyelték. Kerk harsogó hangja betöltötte az egész szobát.

— Mit akarsz, Jason? Mit próbálsz csinálni? Miért hoztad ezeket az állatokat ide? — hangja elcsuklott a haragtól.

— Vigyázz a nyelvedre, Kerk! — mondta Jason csendesen a fenyegető szavakat. — Ezek azok az emberek a Pyrruson, akiknek űrhajójuk van. És ha ezt szeretnéd velük megosztani, jobb lesz, ha megtanulsz tisztességesen beszélni. Most pedig azonnal gyere ide, és hozd magaddal Métát és Bruccót! — Jason nézte az idősebb férfi sértett arcát, és megsajnálta.

— Ne vágj már olyan savanyú képet, ez még nem a világ vége. De mindenesetre egy új világ kezdete. Még valamit! Hagyd adásban ezt a csatornát, miután ide jössz, hadd tudja meg a városban mindenki, hogy mi történik!

Kerk még mondani akart valamit, de azután meggondolta. Elment a képernyőtől, de nem állította le az adást. Hadd tudja meg az egész város, mi fog történni az űrhajó vezérlőtermében.