Halálvilág 1

27. fejezet

A harc befejeződött. Olyan hirtelen történt, hogy még igazán fel sem foghatták. Rhes a vezérlőpult sima fémlemezét simogatta szórakozott mozdulattal, talán hogy a hideg fém érintése meggyőzze a valóságról. A többiek lődörögtek, és próbáltak ismerkedni a számtalan különös rendeltetésű műszerrel.

Jason fizikailag rettenetesen kifáradt, de nem mutathatta. Kinyitotta az orvosságos dobozt, és keresett benne valami élénkítőszert. Három parányi aranyszínű pirulától elmúlt a gyengesége, s megint tiszta fejjel tudott gondolkodni.

— Figyeljetek rám! — kiáltotta. — A harcnak még nincs vége.

Mindent el fognak követni, hogy visszaszerezzék az űrhajót, és nekünk erre fel kell készülnünk. Azt akarom, hogy az egyik technikus járja végig az összes fedélzetet, és keresse meg az ajtók központi vezérlőegységét. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy minden bejárati nyílás zárva van. Még jobb lesz, ha embereket küldünk, hogy mindet vizsgálják meg. Kapcsoljuk be valamennyi képernyőt, hogy lássuk, ha valaki az űrhajó közelébe merészkedik.

Őrt kell állítani a gépterembe is, hátha sikerül elvágniuk a hajtóműveket a vezérlőteremtől. De mindenekelőtt alaposan át kell kutatnunk a hajót, hátha maradt még itt valaki rajtunk kívül.

Végre akadt valami tennivalója az embereknek, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Rhes csoportokra bontotta őket, azután kiosztotta a feladatokat. Jason az irányítóteremben maradt, keze az üzemanyag-szivattyú kapcsolóján nyugodott. A harc még nem ért véget.

— Egy harckocsi közeledik — kiáltotta Rhes. — Most lassít.

— Kilőjem? — kérdezte a lövegtoronyban ülő férfi.

— Várj még! — mondta Jason. — Előbb nézzük meg, ki az. Ha azok, akiket hívtunk, hadd jöjjenek.

Ahogy a jármű lassan közeledett, a sugárvető csöve pontosan követte. A vezetőn kívül három utas volt benne. Jason várt, amíg biztosan meg tudta állapítani, kik az utasok.

— Ők azok — mondta. — Állítsátok meg őket a bejáratnál, Rhes, és egyesével engedjétek őket a fedélzetre. Vegyétek el a fegyverüket és minden egyéb felszerelésüket. Remélem, nem kell megmagyaráznom, mi az, hogy rejtett fegyver. Főleg Bruccót vizsgáljátok át alaposan. A vékony fickó az, borotvaéles arcvonásokkal. Mestere a fegyvereknek és a túlélésnek. És hozzátok be a sofőrt is, nehogy közben jelentést tegyen rádión a fegyvereinkről vagy a szétlőtt zárszerkezetről.

A várakozás nehezen telt. Keze a szivattyú gombján, pedig tisztában volt vele, hogy sohasem tudná megnyomni. Addig jó, amíg mindenki azt hiszi róla, hogy habozás nélkül megteszi.

Dulakodás és káromkodás hallatszott a folyosóról.

A foglyokat belökdösték. Jason látta ökölbe szorított kezüket és szemükben a halálos gyűlöletet.

— Tartsátok a fal mellett őket! — mondta Rhesnek. — Az íjak legyenek készenlétben! — Szomorúan nézte az embereket, akik valaha a barátai voltak, és akiket most majdnem szétvetett, az iránta érzett gyűlölet. Méta, Kerk, Brucco. És a sofőr Skop volt, akit Kerk valamikor testőrként rendelt mellé. Legszívesebben felkiáltott volna, hogy a játékszabályok megváltoztak!

— Figyeljetek — mondta Jason —, mert ettől függ az életetek.

Támasszátok a hátatokat a falhoz, és ne próbáljatok hozzám ennél közelebb jönni, mint ahol most vagytok! Ha mégis megteszitek, azonnal lelőnek benneteket. Ha csak magunk lennénk, bármelyiktek köny-nyedén elérne, mielőtt megnyomnám a gombot. De szerencsére nem vagyunk egyedül. Nektek pyrrusi reflexeitek és izmaitok vannak, de az íjászoknak is. Ezért semmi trükk! Öngyilkosság lenne. Ezt csak a ti biztonságotok érdekében mondom. így most már nyugodtan beszélgethetünk, anélkül, hogy valamelyiktek elveszítené a fejét, és hirtelen lelövetné magát. Innen nem tudtok kiszabadulni. Kénytelenek lesztek végighallgatni, amit mondok.

Nem tudtok megszökni, vagy megölni, engem. A háborúnak vége.

— És mi vesztettünk. És mindez temiattad, van, te áruló! — kiáltotta oda indulatosan Méta.

— Mindkét állítás hamis — mondta nyugodtan Jason. — Nem vagyok áruló, mert én minden emberhez hű maradtam, aki ezen a bolygón él, függetlenül attól, hogy a határvidék melyik oldalán van az otthona.

Ami a vesztést illeti, nem veszítettetek semmit. Csak nyertetek.

Megnyertétek a háborút a bolygó ellen, remélem, megengeditek, hogy megmagyarázzam. — Ezután Rhes felé fordult, aki mogorván nézett maga elé. — Természetesen a te embereid is mindent megnyertek, Rhes. Nincs többé háború a városlakókkal, gyógyszereket kaptok, bolygóközi kapcsolatokat építhettek ki, mindent elértek, amit akartatok.

— Ne haragudj, hogy cinikus vagyok — mondta Rhes. — De te mindenki számára a lehető legjobb világot ígéred. Ezt egy kicsit nehéz lesz megoldani, hiszen az érdekeink alapvetően ellentétesek.

— A dolgok lényegére tapintottál — mondta Jason —, köszönöm. Az egész probléma azonnal megoldódik, amikor belátjátok, hogy nem ellentétesek az érdekeitek. A béke a város és a farmok között véget vet egy szükségtelen háborúnak. És béke lesz az emberek és a pyrrusi élővilág között is, mert ebben rejlik minden problémátok gyökere.

— Ez az ember megőrült — mondta Kerk.

— Lehetséges. De ezt majd akkor döntsétek el, ha már végighallgattatok. Elmondom nektek a bolygó történelmét, mert minden probléma onnan indul ki, és a megoldást is ott fogjuk megtalálni. Amikor a telepesek háromszáz évvel ezelőtt erre a bolygóra érkeztek, figyelmen kívül hagytak egy nagyon fontos tényezőt, amelyben ez a bolygó eltér a galaxis többi világától. Nem szabad őket hibáztatni ezért, enélkül is éppen elég gondjuk volt.

Egyedül a gravitáció nem volt szokatlan a számukra, de az időjárástól nagyon sokat szenvedtek, hiszen egy éghajlatilag tökéletesen szabályozott világból érkeztek. Viharok, vulkánkitörések, árvizek, földrengések, éppen elég volt ahhoz, hogy elvegye a józan eszüket. Biztos vagyok benne, hogy sokan közülük valóban bele is őrültek. Az állatvilág örökké ellenségesen viselkedett velük szemben, kivéve néhány ártalmatlan fajt. Szerintem sohasem figyeltek fel rá eléggé, hogy a pyrrusi élővilág tepatikus…

— Már megint! — vetette közbe Brucco. — Az vagy nem, teljesen lényegtelen. Már hajlottam rá, hogy egyetértsek az elméleteddel, de az a balsikeres akció bebizonyította, hogy az elmélet rossz.

— Egyetértek — mondta Jason. — Nagyot tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy valami külső mentális erő

irányítja a támadásokat a város ellen. Az elmélet teljesen logikusnak látszott, minden bizonyíték erre utalt. A szigetre küldött expedíció tökéletes balsikerrel végződött, de ne felejtsétek el, hogy én mindvégig elleneztem. Ha engedtétek volna, hogy egyedül menjek be a barlangba, a sok véráldozat elkerülhető lett volna. Azt hiszem, észre kellett volna venni, hogy a barlangban élő növények egyszerűen csak erős mentális erővel rendelkező élőlények, amelyek nagyon fogékonyán reagálnak a jelzésekre. Akkor én is azt hittem, hogy ők irányítják a háborút. De azután elpusztultak, és semmi sem változott. De megmutatták nekünk, hol kell keresni az igazi bűnösöket, azokat a lényeket, akik arra kényszerítik a bolygó élővilágát, hogy a város ellen támadjanak.

— Kik azok? — kiáltott fel izgatottan Kerk.

— Kik? Természetesen ti. Ti mindannyian, akik a városban éltek.

Talán nem örültök ennek a háborúnak, mégis ti vagytok a felelősek érte, hogy elkezdődött, és hogy szüntelenül tart.

Jason alig tudta elfojtani mosolyát, amint meglátta a döbbent arckifejezéseket. De gyorsan be kellett bizonyítania kijelentését, mielőtt hallgatósága azt hinné, hogy valóban megőrült.

— Elmagyarázom, mi a lényege. Mondtam, hogy a Pyrruson minden életforma telepatikus. Az összes rovar, növény és állat.

Valamikor nagyon régen, a bolygó iszonyúan kegyetlen környezetében a telepatikus fajoknak sikerült fennmaradniuk a létért folyó küzdelemben, ők fennmaradtak, más fajok eltűntek, s később már összefogtak, hogy a nem telepatikus fajok maradékait felszámolják. Az együttműködés a kulcsszó. Mert normális viszonyok között továbbra is versengtek egymással, azonnal összefogtak, ha mindannyiuk létét fenyegette veszedelem. Ha valamilyen természeti katasztrófa pusztított, a legnagyobb egyetértésben menekültek előle. Hasonló jelenséget lehet tapasztalni bármely bolygón mondjuk egy erdőtűz alkalmával. De itt a kölcsönös fennmaradás sokkal jobban kifejlődött a bolygón uralkodó kegyetlen természeti erők következtében. Bizonyára nem egy állatfajban olyan képességek is kifejlődtek, amelyek a veszélyt előre jelzik. Mint az emberek között a földrengésjelzők. De minden állat tökéletes túlélővé vált, vannak, amelyek a tojásaiknak megtalálják a legbiztonságosabb helyet, mások petéiket a nagyobb állatok bundájára ragasztják, hogy így biztosítsák utódaiknak a fennmaradást. Mindez igaz, egy földrengés alatt tapasztaltam.

— Mindennel egyetértek — kiáltotta Brucco —, de mi a helyzet velünk? Mi köze a háborúnak ahhoz, hogy minden állat együtt menekül?

— Nemcsak együtt menekülnek — mondta Jason. — Hanem együttműködnek mindennel szemben, ami létüket fenyegeti. Egyszer majd ökológusok jönnek ide, és el lesznek ragadtatva az itteni élővilág egységétől, amelyet a viharok, árvizek és más természeti katasztrófák kovácsoltak össze. De most már csak egy dolgot kell megvizsgálnunk. A városra irányuló támadásukat. Nem vettétek még észre, hogy természetes ellenségnek tekintenek benneteket? Sohasem tudhatjuk meg pontosan, hogyan kezdődött, de van egy részlet a naplóban, amely még a bolygóra érkezés utáni napokról szól. Azt írja, hogy egy erdőtűz következtében egy csomó állat a telepesek felé rohant. Már ismerték ezeket az állatokat, de most egészen másképp viselkedtek. El tudjátok képzelni, hogyan reagáltak ezek a túlcivilizált emberek, amikor életükben először láttak egy erdőtüzet?

Pánikba estek. A táboruk pedig pontosan a menekülő állatok útvonalába esett, így azok gondolkodás nélkül átcsörtettek a táboron.

A telepesek pedig ijedtükben lemészárolták a menekülő állatokat. Es ettől kezdve természetes ellenséggé váltak. A katasztrófa sokféle lehet. A két lábon járó fegyvert használók beleillettek a képbe. A pyrrusi állatok támadtak, a telepesek lelőtték őket, és a háború elkezdődött. A túlélők újra támadtak, és értesítették az összes életformát, hogy háború van. A bolygó erős radioaktív sugárzása sokféle mutációt eredményezett, így szép lassan kialakultak az ember, halálos ellenségei. Sőt azt hiszem, hogy a mentális erő még inkább elősegítette a mutációk fejlődését, így háromszáz év elegendő volt a jelenlegi állapot kialakulásához. A telepesek természetesen tovább harcoltak, így egyre jobban elmélyítették a természetes ellenségképet a környezetükben. Az évszázadok során ők is tökélyre fejlesztették gyilkolóképességüket.

És ti az ő leszármazottaik vagytok, és továbbra is a gyűlölet céltáblája. Harcoltok, de szép lassan legyőznek benneteket. Hogyan akartok győzni egy egész bolygó élővilágával szemben, amely minden támadás után megújítja önmagát?

Csend követte Jason szavait. Kerk és Méta sápadt arccal állt, ahogy átgondolták a hallottakat. Brucco motyogott valamit, és görcsösen próbált valami hibát találni a gondolatmenetben. A negyedik városlakó, Skop nem értett meg semmit az egészből, vagy nem akarta megérteni. És legszívesebben megölte volna Jasont egy pillanat alatt, ha a leghalványabb lehetősége nyílt volna erre.

Rhes törte meg a csendet. Gyors észjárása hamar megtalálta a magyarázat hiányosságait. — Egy ponton hibás az elmélet. Mi a helyzet velünk? Mi is a Pyrrus felszínén élünk, és nem vesszük körül magunkat kőfalakkal meg lángszórókkal. Miért nem támadnak az állatok minket ugyanúgy? Emberek vagyunk, a telepesek leszármazottai, mint a városlakók.

— Azért nem támadnak benneteket, mert nem nyilvánítjátok magatokat természetes elienséggé. Rengeteg állat él egy vulkán tövében, és harcol egymással a fennmaradásért. De együtt menekül valamennyi, ha a vulkán kitör. A kitörés teszi a hegyet ellenséggé.

Az emberek esetében pedig a gondolataik okozzák ezt a különbséget.

A városban mindenkiből árad a gyűlölet és a halál. Élvezik, ha ölhetnek, állandóan a gyilkolás jár az eszükben. Ez az alapvető különbség. A városlakók számára ez biztosította a túlélést. A farmokon az emberek másként gondolkodnak. Ha megtámadja őket egy állat, védekeznek, mint bármely más élőlény. De egy természeti katasztrófa során tökéletesen együttműködnek az állatokkal a túlélés érdekében.

— Hogyan alakult ki ez a különbség a két embercsoport között? — kérdezte Rhes.

— Valószínűleg sohasem tudhatjuk meg — mondta Jason. — Azt hiszem, a ti őseitek már a kezdet kezdetén is farmerek voltak, s talán közülük sokan rendelkeztek valami telepatikus képességgel. így egyre inkább sikerült beleilleszkedniük a környezetbe. A városlakók pedig mindinkább eltávolodtak a természetes környezettől. Öltek, hogy életben maradjanak, ezáltal még inkább ellenséggé váltak, és így még többet kellett harcolniuk és gyilkolniuk, hogy fennmaradhassanak.

— Én mégsem tudom elhinni — morogta Kerk. — Ez egy szörnyű, de megcáfolhatatlan igazság, de nagyon nehezemre esik, hogy elfogadjam. Kell lennie valami más magyarázatnak is!

Jason megrázta a fejét. — Nem, ez az egyetlen. Emlékszel, hogy minden más elméletet alaposan végiggondoltunk, és elvetettünk.

Nem hibáztatlak, hogy nehezen akarod elhinni, hiszen ez mindazzal ellentétben áll, amiben egész életedben hittél, és amiért harcoltál.

Mintha azt akarnám elhitetni veled, hogy az egyik alapvető természeti törvény nem létezik. Nem létezik a gravitáció, ezt a hatást eddig is valami más erő okozta, de ez az erő most megszűnt.

Nyilvánvaló, hogy a szavaimnál konkrétabb bizonyítékot akarnál.

Mondjuk, hogy láss valakit a levegőben sétálni. Nem is rossz ötlet — tette hozzá, és Naxához fordult. — Észleltél állatokat a közelben? De nem valami szelíd jószágra gondolok, hanem azokra a vérszomjas, mutáns fenevadakra, amelyek a várost szokták ostromolni.

— Tele van a környék velük — válaszolta Naxa. — Azt lesik, mit tudnának megölni.

— El tudnád kapni az egyiket? De csak úgy, ha nem esik bajod.

Naxa sértődötten horkantott, és már indult is. — Nem született még állat, amely kárt okozhatott nekem.

Csendesen várakoztak, hogy Naxa visszatérjen, mindenki gondolataiba merült. Jason úgy érezte, mindent elmondott. Még egy dolog volt hátra, amit meg akart próbálni, hogy meggyőzze őket, aztán mindannyiuknak el kellett jutnia a végső következtetéshez.

Az állatmester hamarosan visszatért egy denevérrel, melynek egyik lábát hosszú bőrszíjhoz kötötte. Az állat kegyetlenül csapkodott és rikácsolt.

— Vidd a szoba közepére, hogy elég messze legyen mindenkitől — mondta Jason. — Le tudnád ültetni valamire, hogy ne röpdössön itt össze-vissza?

— A karom megfelel a célnak? — Azzal megrántotta a kötelet, és az állat leszállt hosszú szárú kesztyűjére.

— Kételkedik valaki abban, hogy ez egy igazi denevér? — kérdezte Jason. — Szeretném tudni, hogy mindannyian elhiszitek, hogy ez nem trükk.

— Az állat kétségtelenül valódi — mondta Brucco. — Még ilyen távolságból is érzem a karmaiban levő méreg jellegzetes szagát — mutatott a kesztyűre cseppent méreg sötét foltjaira. — Ha az keresztülmarja magát a kesztyűn, ő halott ember.

— Tehát mindenki egyetért abban, hogy az állat valódi — folytatta Jason. — És az elméletemet rögtön bebizonyíthatjuk, ha ti, városi emberek idejöttök, mint Naxa.

A gondolatától is ösztönösen hátrább húzódtak. Tudták, hogy a denevér egyenlő a halállal. így volt ez a múltban, a jelenben és a jövőben is. Nem lehet megváltoztatni a természet törvényeit. Méta beszélt mindanynyiuk nevében.

— Nem tehetjük. Ez az ember a dzsungelben él, maga is úgy, mint az állatok. Valahogy megtanulta, hogyan közeledjen hozzájuk. De nem várhatod el tőlünk ugyanezt.

Jason gyorsan beszélni kezdett, mielőtt az állatmester észrevette volna a sértést. — De bizony, hogy ezt várom tőletek. Ez az egész elméletnek a lényege. Ha nem gyűlölitek ezt az állatot, és nem arra gondoltok folyton, hogy rátok támad, akkor nem fog megtámadni benneteket. Képzeljétek azt, hogy ez egy másik bolygó lakója, és teljesen ártalmatlan.

— De nem megy! — mondta lány. — Ez egy denevér! Miközben beszeltek, Brucco előrelépett, szemeit az állaton tartva. Jason intett az íjászoknak, hogy engedjék. Brucco megállt biztos távolságban a denevértől, de szemét továbbra sem vette le róla. Az állat éles vijjogást hallatott, és szétterpesztette bőrszárnyait. Karmai között két fekete méregcsepp jelent meg. A teremben halálos csend keletkezett.

Lassan felemelte a kezét, és az állat fölé helyezte. Azután óvatosan megsimogatta a denevért. Az állat mindvégig nyugodtan viselkedett.

Mindenkiből megkönnyebbült sóhaj tört fel.

— Hogy csináltad ezt? — kérdezte Méta elfojtott hangon.

— Mi? — nyögte Brucco, aki szinte elkábult a meglepetéstől. — Arra gondolsz, hogy megérintettem? Egyszerűen arra gondoltam, hogy ez csak egy makett, nem az igazi. Mindvégig erre koncentráltam, és sikerült!

— A kezére nézett, majd az állatra. Hangja most már bátrabb lett. — Ez nem a gyakorláson múlik. Ez a valóság. A külhoninak igaza volt!

Mindenben igaza volt, amit mondott!

Brucco sikerét látva. Kerk is közelebb jött. Úgy lépkedett, mintha az akasztófa alá menne, merev arcán hatalmas cseppekben gördült le a veríték. De tökéletesen ura volt gondolatainak, és neki is sikerült megérintenie az állatot minden baj nélkül.

Méta is megpróbálta, de nem tudta legyőzni magában a félelmet, amikor közelebb jött. — Meg akarom próbálni — mondta —, de most nem tudom megtenni…

Mindenki Skop felé fordult, de ő nagyot ordított, és ki akart törni, ezért az őrök kénytelenek voltak leütni.