Halálvilág 3

4

Jason nem szeretett eszméletlen lenni, mégis az volt a legpokolibb érzés, amikor visszanyerte az öntudatát. Úgy tűnt, mintha egy ismeretlen erő előre-hátra mozgatná a fejét. Nem tudta, mi értelme lehet ennek, de szerette volna, ha már abbamarad.

Hosszúnak tűnő idő után megértette, hogy amikor a fájdalmat érzi, akkor már eszméletén van. Végtagjait alig tudta mozdítani. Ujjai megérintették a pisztolytáskát, de az erőtér nem lökte kezébe a fegyvert. Kutató ujjai hamar megfejtették az okát: testét megkötözték, és a kötelek az oldalához szorították a pisztolytáskát is.

Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy kiderítse, mi történt vele. Valaki vagy valami leütötte. Elvették a fegyverét… és vajon mit még? De miért nem lát semmit?

Csupán egy vörös folt jelent meg előtte, amikor megpróbálta kinyitni a szemét. Valószínűleg minden holmijától megfosztották. Ujjai végigfutottak az övén, és gyanúja beigazolódott.

Valamit mégis megtalált. Egy titkos rekeszben ott lapult a medikit, a gyógyítógép. Rendkívül óvatosan kezébe vette a parányi műszert, és üzembe helyezte. Egy tűszúrás, majd halk zümmögés jelezte, hogy a betegség analizálása megkezdődött. Hamarosan szűnni kezdett a fejfájása.

A fájdalom elmúltával ismét átgondolta a történteket, majd figyelme arra koncentrálódott, vajon miért nem lát.

Hamarosan megértette, hogy nem tudja kinyitni a szemét, mert valami leszorítja a szemhéját. Úgy gondolta, valószínűleg alvadt vér lehet, ami a fejsebéből folyt a szemére. Elégedettség töltötte el, hogy legalább logikusan tud gondolkodni.

A jobb szemére koncentrált. Erősen mozgatta és feszítette, míg végül sikerült kinyitnia. A mozgástól a könnycsatornák működésbe léptek, és a könny feloldotta az alvadt vért.

A fehéren világító nap sugarai fájdalmasan hasítottak a sokáig lecsukva tartott szembe. Megpróbált odébb mászni, és elfordította a fejét. A nap már közel járt a nyugati horizonthoz. Ha a nap abban az irányban van, akkor a tábor a háta mögött lehet. Meg kell fordulnia, hogy megtudhassa, mi történt a többiekkel! De a medikit már megkezdte gyógyító tevékenységét, és a testébe fecskendezett nyugtatok elvették a maradék erejét is.

A nap lehanyatlott a síkság mögött, Jason pedig mély álomba merült.

Visszataszító, értelmetlen parancsot hallott, amely fájdalomként hasított az agyába. Jason arrébb gurult, majd megpróbált felállni. Valami kemény tárgy erősen megütötte a hátát, amitől megint földre rogyott. Ki akarta nyitni a szemét, de a rászáradt vér alig engedte. Amint sikerült, egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy jobb lett volna, ha csukva tartja. De ahhoz már túl késő volt.

Jól megtermett, brutális külsejű fickó állt előtte; kezében hosszú lándzsát tartott, amellyel Jason oldalát bökdöste. Amint észrevette, hogy Jason magához tért, visszahúzta a lándzsát, majd szemügyre vette a foglyot.

Jason látta, hogy vasrudakból álló ketrecbe zárták.

Előrehajolt, és fogvatartója szemébe nézett.

A férfi harcosnak tűnt, fegyverzete, arrogáns magatartása, és a sisakján díszelgő állati koponya legalábbis erre utalt. Térdig érő csizmáját hegyes állatfogak borították. Felsőtestén erős bőrökből készített vértezetet viselt. A lándzsán kívül csupán az övén függő rövid kard volt a fegyverzete. A széltől és napfénytől cserzett bőre valami olajos kenőcstől csillogott.

Szétterpesztett lábakkal, fenyegető testtartásban állt Jason előtt, és úgy bűzlött, mint egy állat.

A harcos megint ordibálni kezdett, miközben lándzsáját fenyegetőn megrázta Jason előtt.

— Elég szegényes a szókincsed! — kiáltotta vissza Jason.

A férfi tovább kiáltozott.

— Ennyit tudsz csak mondani?

A férfi megköszörülte a torkát, és Jason felé köpött.

— Beszéled köztes nyelv? — kérdezte végül.

— Valamennyire ismerem. A hajdani angol nyelv elcsökevényesedett változata. Nem tudom, kik hódították meg ezt a bolygót, de az biztos, hogy az első telepesek angolul beszéltek. Azután a galaktikus háború után a bolygótok bizonyára elszakadt a civilizált világtól, és visszasüllyedt a barbár korba. De legalább a nyelv fennmaradt, bár az évek során annyira eltorzult, hogy alig lehet érteni.

— Mi az beszélsz? — mordult fel a harcos Jason szavaitól.

Jason magára mutatott.

— Beszélem a köztes nyelvet, legalább olyan jól, mint te.

A harcos elégedett arccal megfordult, és átfurakodott a csőcseléken. Jasonnek végre alkalma nyílt megfigyelni a körülötte lévő embereket. A férfiak valamennyien harcosnak látszottak, és azonos módon öltöztek: térdig érő erős csizma, bőrvértezet, sisak, amelyet különféle díszek ékesítettek, oldalukon kard, kezükben hosszú lándzsa. A településen túl végeláthatatlan pusztaság húzódott. A tömeg hirtelen szétrebbent, amint egy különös, hosszú nyakú állaton ülő férfi közeledett a ketrechez. A túlélők beszámolói alapján Jason felismerte, hogy ilyen lovasok pusztították el a bányatelepet.

Az állat lóra hasonlított, de legalább kétszer akkora volt, és testét vastag szőr borította. A nyaka mintha kissé hosszúra nőtt volna, a végén lévő fej viszont elég kicsire sikerült. A robusztus test és az erőteljes, hosszú lábak félelmetessé tették. Hátrafelé lejtő háta rövid, bojtos farokban végződött. A lábakon lévő paták karomszerű képződményekkel rendelkeztek. A lovas a hát legmagasabb pontján helyezkedett el, közvetlenül a nyak mögött.

Jasont egy acélszarv döfése riasztotta fel szemlélődéséből. Harcosokból álló csapat közeledett a ketrechez. Az élen gyalogos katonák nyitottak utat a tömegben a mögöttük haladó két férfinak. Jason az egyikükben felismerte azt az alakot, aki lándzsájával felébresztette. A mellette lépkedő férfi egy fejjel kimagasodott a tömegből. Aranyszínű vértezetét drágakövek díszítették, díszes sisakjából kétoldalt acélszarvak álltak ki.

Amint a ketrechez közeledett, Jason jobban megfigyelhette. Ez az ember valami vezérféle lehetett. A harcosok vezére. Jobb keze díszes kard markolatán pihent. Megállt a ketrec előtt, és Jasonre nézett, aki elég fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy viszonozza ezt a kihívó pillantást.

— Térdelj le Temuchin előtt — parancsolt rá az egyik katona, és lándzsájával hasba nyomta Jasont, hogy jobban értse.

A fájdalomtól Jason felordított, és farkasszemet nézett az idegen vezérrel.

— Honnan jöttél? — kérdezte Temuchin. Parancsoló hangja válaszra késztette Jasont.

— Egy távoli világból, amiről semmit sem tudsz.

— Másik világból?

— Igen. Hallottál már róluk?

— Csak amennyit a dalnokok énekelnek. Amíg az első hajó ide nem érkezett, azt hittem, mindez csak mese. De most már tudom, hogy igaz.

Intett az ujjával, és az egyik katona azonnal átadott neki egy sugárfegyvert.

— Működőképessé tudod ezt tenni?

— Nem — felelte Jason. A puska az első expedíció valamelyik tagjáé lehetett.

— És mi van ezzel? — Temuchin Jason orra elé tartotta a saját sugárpisztolyát.

— Nem tudom — mondta halkan Jason. Bárcsak a kezében tarthatná a fegyvert! — Meg kéne néznem közelebbről.

— Azt már nem! — jelentette ki Temuchin, majd félrelökte a fegyvert. — Inkább azt áruld el nekem, miért jöttetek ide!

Jó pókerjátékos lenne ebből a fazonból, gondolta Jason. Nem látok a lapjaiba, ő pedig pontosan ismeri az enyémeket. Mi a fenét mondjak neki? Talán az igazságot?

— Szeretnénk fémet kibányászni a föld mélyéből.

Senkit sem akarunk bántani, sőt még ti is jól járnátok…

— Nem — mondta határozott hangon Temuchin, azután elfordult.

— Várj! Még nem hallottál mindent!

— Éppen eleget hallottam. Először ásni kezdtek, azután hatalmas házakat építetek. A házakból város lesz, a város körül kerítések. A puszta viszont szabad… — Majd halkan hozzátette: — Öljétek meg!

Amint a harcosok megfordultak, hogy kövessék Temuchint, az ítélet-végrehajtó a ketrechez lépett.

Sisakján emberi koponya díszelgett, és ruháját levágott emberi végtagok borították.

— Várj! — kiáltotta elkeseredetten Jason. — Hadd magyarázzam meg! Ezt nem tehetitek…!

Pedig megtehették. Egy csapat katona vette körül a ketrecet. Kinyitották az ajtót, és kiráncigálták.

Jason dühösen állón rúgta az egyiket, a másikat pedig leütötte. A többiek rávetették magukat. Jason ütötte, rúgta őket, miközben hatféle nyelven káromkodott.

— Mennyit utaztál, hogy elérd ezt a bolygót? — kérdezte valaki mellette.

— Ekmortu! — üvöltötte Jason, és kiköpte a szájában összegyűlt vért.

— Milyen az a világ, ahonnan jöttél? Melegebb vagy hidegebb, mint ez?

Jason arcát épp a földhöz nyomták, alig tudta félre fordítani a fejét, hogy levegőhöz jusson. Ekkor pillantotta meg azt az ősz hajú, bőrvértet viselő embert, aki ezeket az alkalomhoz nem illő kérdésekét feltette. Az idős férfi mögött magas, ábrándos arcú fiatalember állt.

— Te bizonyára nagyon sokat tudsz — mondta az idős férfi. — Sok kérdésemre választ adhatnál.

A katonák félrelökték a két bámészkodót, ezért Jason a továbbiakban semmit sem mondhatott nekik. A harcosok a tér közepén álló vasoszlophoz vonszolták, ahol megpróbálták letépni a ruháját. De a fémszálas műanyag ellenállt az ujjaknak, ezért az egyik katona előhúzta tőrét, és szétvágta a ruhát, nem törődve azzal, hogy közben Jason bőrét is felsérti. Mire a ruhát nagyjából eltávolították a felsőtestéről, már számos sebből vérzett. Azután a földre lökték, kezét az oszlophoz szíjazták, majd a katonák elmentek.

Bár még kora délután volt, a hőmérséklet alig emelkedett fagypont fölé. Ruhájától megfosztott testébe belemart a hideg levegő.

A következő lépés nyilvánvalónak látszott. Jasont a bőrszíj körülbelül háromméternyire engedte eltávolodni a vasrúdtól. Egyedül állt a tér közepén. Távolabb néhány lovas gyülekezett, lándzsáikat a földre szegve. Azután egyikük megindult felé. Hátasának hosszú körme felhasította a tér letaposott földjét. Jason látta, hogy a férfi előretartja lándzsáját, és azzal akarja felnyársalni.

Jason a vékony oszlop mögött keresett menedéket. A támadó lándzsája félresiklott az oszlopon. Jasont csak ösztönös védekezése mentette meg, amikor a második harcos is rátámadt. Az első két lovas továbbra is nyeregben maradt, miközben a harmadik felkészült a támadásra.

— Ideje, hogy változtassunk a szereposztáson… — mondta félhangosan. Készenlétbe helyezte a csizmájába rejtett tőrt.

Amint a harmadik harcos is felé száguldott, előhúzta tőrét, és a bal kezébe vette. A lándzsa döfése elől az oszlop mögött keresett menedéket. Ahogy a lovas elvágtatott mellette, Jason kiugrott az oszlop mögül, és megpróbálta elkapni a támadó lábát, hogy lerántsa a nyeregből. De a lovas túl gyorsan közeledett, így Jason keze csak az állat vastag szőrébe markolt.

Ezután minden rendkívül gyorsan játszódott le. A támadó azonnal megfordította hátasát, és áldozatát kereste. Jason pedig beledöfte kését az állat farába.

De az állat nem rendelkezett túlságosan fejlett idegrendszerrel. Az érző idegek főleg a nyaki és a mellkasi részen helyezkedhettek el, a szúrás hatására lassú remegés futott végig a testén, majd két lábra ágaskodott.

A katona elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Jason elvágta tőrével a bilincsként használt szíjat, és a riadtan menekülő állat vastag bundájába kapaszkodott. Tudta, hogy nem képes sokáig tartani magát, de a téren kialakult kavarodás megfelelő lehetőséget nyújtott, hogy egérutat nyerhessen.

A tér szélén két lovas állta útját. Értelmetlennek tűnt szembeszállni velük. Hirtelen oldalra fordult, és beszaladt a kunyhók és bőrből készült sátrak közötti sikátorba. Azután többször irányt változtatott. Az üldözők haragos kiáltásai azt jelezték, hogy nem menekülhet előlük. De egyelőre még nem akadtak nyomára a magas, kúpos sátrak labirintusában.

Ekkor valaki félrehúzta a közeli sátor bejáratát alkotó bőrdarabot, és a nyilasban megjelent az ősz hajú férfi, aki korábban a különös kérdéseket feltette. Úgy tűnt, egyetlen pillanat alatt átlátja a helyzetét. Szélesebbre nyitotta a bejáratot, és intett Jasonnek, hogy menjen be.

Nem volt idő habozni. Jason körülnézett, de egyetlen üldözőt sem látott. Beszaladt az ajtón, és maga után húzta az öreget is. Észrevette, hogy a tőr még mindig a kezében van. Fenyegető mozdulattal az idős férfi torkának szegezte.

— Ha elárulsz, megöllek! — sziszegte.

— Miért árulnálak el? Hiszen én hívtalak ide. Mindent a tudás érdekében tettem. Várj! Becsukom az ajtót. — Semmibe véve a felé tartott tőrt, a nyíláshoz lépett, és elhúzta a bőrdarabot.

Jason néhány pillantást vetett a helyiségre. Az álmatag tekintetű fiatalember a tűzhely mellett bóbiskolt. A tűz fölött bogrács lógott, amiben étel főtt. Egy idős anyóka kavargatta, aki ügyet sem vetett Jason re.

— El kell rejtőznöd — mondta az öregember. — Hamarosan ide érnek. Nem szabad, hogy megtaláljanak.

A kiáltozás egyre közeledett feléjük, és Jason nem látott semmi esélyt a menekülésre.

— A késem még mindig készen áll — figyelmeztette az öreget, amint a sátor fala mellé kuporodott, és magára terített néhány büdös állatbőrt.

Akkorra már minden irányból lábdobogás és kiáltozás hallatszott. Az öreg egy szőrmesapkát húzott Jason fejére, amely az arcát is eltakarta. Azután kivett a zsebéből egy pipát, és Jason szájába nyomta.

Hamarosan egy sisakos katona lépett a helyiségbe.

Jason mozdulatlanul ült, fejét lehajtva. A bőrök alatt keze továbbra is a tőrt szorongatta, készen arra, hogy szükség esetén a katona torkába szúrja.

A világosból belépő katona a benti félhomályban alig látott valamit. Hangos kiáltása nyilván kérdés lehetett. Az öreg válaszolt neki, majd a harcos távozott. Az anyóka közönyös arccal az ajtónyíláshoz ment, és ismét bezárta.

Jason sokfelé járt a galaxisban, de kevés önzetlen magatartást tapasztalt, ezért kissé bizalmatlan volt. A kést továbbra is készenlétben tartotta.

— Miért segítettél nekem, kockára téve a saját életed? — kérdezte Jason.

— Számomra a legfontosabb a tudás. Ennek érdekében bármit kockára teszek — felelte az öreg, miközben helyet foglalt a tűz mellett. — A nevem Oraiel, és a tiéd?

— Tutajos Tom — válaszolta Jason. Letette a kést a földre, de éberen figyelt mindenre. Nem észlelt fenyegető mozdulatot. Az asszony a tűz körül foglalatoskodott, a fiatalember pedig tovább bóbiskolt.

— Honnan jöttél?

— A mennyből.

— Sok lakott világ létezik?

— Körülbelül harmincezer, de pontosan nem lehet tudni.

— Milyen az a világ, ahonnan jöttél?

Jason ismét körülnézett. Mióta magához tért, most nyílt először alkalma, hogy gondolkozzon. Úgy tűnt, eddig mellé szegődött a szerencse, de még mindig nem tudta, hogyan kerül ki élve innen.

— Milyen az a világ? — ismételte meg Oraiel a kérdést.

— Milyen ez a világ, öregember? Szívesen adok információt információért.

Oraiel csendesen meredt maga elé. Félig csukott szemében mintha cseppnyi rosszindulat villant volna.

Végül bólintott.

— Rendben van. Válaszolok a kérdéseidre, ha te is válaszolsz az enyémekre.

— Helyes. Először te válaszolsz, mivel én veszítek többet, ha megzavarnak minket. De mielőtt belekezdenénk a kérdés-felelet játékba, engedd meg, hogy gyors leltárt készítsek a felszerelésemről.

A fegyverét elvették, de pisztolytáskája és a részét képező erőtéregység megmaradt. Önmagában semmit sem ért, de talán az energiáját hasznosítani lehet. Az övét a gránátokkal, élelemtartalékkal együtt elvették.

Szerencsére a medikit a titkos rekeszben lapult.

Bizonyára rajta feküdt, amikor a zsebeit kiürítették.

És a rádió is nála maradt! Az alkonyi félhomályban elkerülhette figyelmüket a lapos, kis tárgy. Nem volt nagy hatósugara, de arra alkalmas, hogy segítséget hívjon.

Sietve előhúzta a zsebéből, majd szomorúan látta, hogy a parányi szerkezet megsérült. Bekapcsolta, és pontosan az történt, amire számított: semmi.

Egyedül az órája maradt működőképes, bár ez igen kevés vigaszt nyújtott. Délelőtt tíz óra volt. Remek. Az órát a Boldogságra érkezésükkor a bolygó tengely körüli forgásához igazították, amely húszórás napokat jelentett.

— Jól van, beszélgessünk, Oraiel! — helyezte magát kényelembe. — Ki itt a főnök? Az az ember, aki elrendelte a kivégzésemet?

— Ő Temuchin, a Harcos. Más néven Könyörtelen, Acélkezű vagy Pusztító…

— Helyes. Tehát ő a főnök. Mit tesz az idegenekkel és azok házaival?

— Ami megíratott a Szabad emberek énekében — felelte Oraiel, miközben könyökével oldalba bökte segédjét. A fiatalember felmordult, és a bőrök között kezdett kotorászni, míg végül elővett egy lanthoz hasonló hangszert. Ellenőrizte a húrok feszességét, majd magas hangon énekelni kezdett.

Ezután még több strófa következett, végül Jason félbeszakította az előadást, és feltett néhány kérdést.

Kezdett kialakulni előtte egy kép a bolygó lakóinak életmódjáról. A síkságot három oldalról óceán övezte, délen pedig az áthághatatlan hegyvonulat állta útjukat. A pusztaság jelentette számukra az életteret, ahol nomád állattartással foglalkoztak, és az egyes törzsek örökös harcot vívtak a legelők birtoklásáért.

Valamikor városok is léteztek ezen a vidéken, az énekek legalábbis erre utaltak. De mostanra már feledésbe merültek, csupán a velük szemben érzett ösztönös gyűlölet maradt fenn. Hosszú, könyörtelen háború lehetett a két életforma között, ha az utódok még nemzedékekkel később is emlékeztek rá. A félsivatagos sztyeppe meglehetősen korlátozott lehetőségeket biztosított lakói számára. A nomád törzsek folyton vándoroltak, újabb legelőket keresve állataik számára.

Ezért a két létforma örökösen összetűzésbe került egymással. A vizek mellett letelepedtek az emberek, farmokat, épületeket hoztak létre, s egy idő után kerítéssel elzárták legelőiket a nomád törzsek elől. A nomádok elpusztították a farmokat, hogy újabb legelőkhöz jussanak. Ez a régi gyűlölet mindvégig fennmaradt emlékeikben.

A viszálykodás később sem maradt abba. A sztyeppe nomád törzsei könyörtelenül lemészárolták egymást a legelőkért folytatott harcban. Az írás és olvasás egy idő után ismeretlen fogalommá vált. Csak a vándorénekesek őrizték meg azt a kevés tudást, ami a történelmükből a legendák és énekek formájában fennmaradt. Fák nem nőttek a pusztaságban, de ércekben, szénben rendkívül gazdag volt a vidék, tehát vértezetet, fegyvereket korlátlan mennyiségben előállíthattak. Ezeket kiegészítették az állati csontok, bőrök, zsiradékok. Akadt még egy gumiszerű anyag, amit használtak, az epoxigyantát tartalmazó fű nedve, amelyből acél keménységű, rugalmas anyagot tudtak előállítani. Az anyag előállításának technológiáját még az első telepesek készíthették el, és azóta utódról utódra szállt. Legfőbb táplálékukat az állatok jelentették, amelyeknek minden részét felhasználták valamire. A bolygó lakói lényegében a primitív vaskorban éltek. Rövid életük tele volt veszéllyel, betegségekkel, brutalitással.

A törzsek meghatározott legelőterülettel rendelkeztek, amin belül folyamatosan vándoroltak. Hatalmas, kúpos sátraik állatbőrökből készültek, amelyeket acélváz merevített, így összeszerelésük mindössze néhány percet vett igénybe. Állataik, a moropok nem csupán hátasként szolgáltak, hanem a szekereket is húzták a vándorlások során.

A moropok a bolygó valódi őslakói voltak, ezenkívül még kecskéket tartottak a nomádok, amelyeket az első telepesek hoztak magukkal. Az évszázadok folyamán sikeresen megszelídítették a bolygón élő növényevő állatokat. A moropok rendkívül jól alkalmazkodtak a sivatagos klímához. Húsz napig is képesek meglenni ivóvíz nélkül. Erős és szívós állatok lévén a puszta legfontosabb állatai voltak.

Ezenkívül nem sokat lehetett elmondani az itteni életről. A törzsek örökös harcban álltak egymással, sőt annyira elkülönültek, hogy már mindegyik saját dialektussal, nyelvjárással rendelkezett. Két különböző törzsbeli fiatal közötti szerelem halálos véteknek számított.

Jason moroptejet kortyolgatott, amelyet meglehetősen büdösnek talált, és közben igyekezett megemészteni a hallottakat. Azután elé tették a vacsorát, és ő következett a válaszadásban. Oraiel kérdései nem voltak kellemetlenek, csupán végeláthatatlanok. Az mindenesetre kiderült belőlük, hogy az öregember valóban a tudásra szomjazik. Késő délután Jason arra gondolt, hogy odakinn már bizonyára lecsillapodtak a kedélyek, és ideje visszatérnie az űrhajóhoz.

— Hányan laknak ebben a táborban? — kérdezte. Az öreg nagyot kortyolt az italból, mielőtt válaszolt.

— Ők a keselyű gyermekei, valósággal ellepik a síkságot, és mindenkire pusztulást hoznak.

— Nem a törzsi mítoszokra vagyok kíváncsi, hanem a számukra.

— Azt csak a Jóisten tudja megmondani. Talán száz, talán egymillió…

— Mennyi húsz meg húsz? — kérdezte Jason közbevágva.

— Én ilyen ostobaságokkal nem foglalkozom.

— Gondolom, nem vagy jártas a felsőbb matematikában — jegyezte meg Jason. — Szerintem még a száz fölötti számokat sem ismered.

Jason az ablaknyíláshoz lépett, és félrehúzta az állatbőrt. Fagyos levegő csapott az arcába. Odakinn az árnyékok megnyúltak, az ég egyre sötétebbé vált.

— Igyál! — javasolta Oraiel, és előhúzott egy palack achadh- t. — A vendégem vagy, így hát innod kell!

A csendet a vénasszony kántálása szakította meg, aki befejezte tűz körüli tevékenységét, és állatbőrökbe burkolódzva elszenderedett.

— Sohasem utasítom vissza az italt, ha jó szívvel kínálják — jelentette ki Jason, és az üveg után nyúlt.

Amint a szájához emelte a palackot, szeme sarkából látta, hogy a vénasszony a háta mögé lopakodik.

Jason félrelökte az üveget, és odébb gördült. A fejére sújtó furkósbot így csupán a vállát érte.

Jason fel sem nézve még tovább gördült, és gyomron rúgta a felé közeledő fiatalembert. Oraiel már cseppet sem látszott részegnek; egy hatalmas, kétkezű pallossal támadt rá. Jason bal vállát a furkósbot ütése telibe találta, de jobb keze még mindig tökéletes reflexekkel működött.

Ujjai megragadták az öreg torkát, és erősen megszorították a nyaki ütőeret. Az öreg testén görcsös rángás futott végig, azután hangtalanul összerogyott.

Jason ismét észrevette a vénasszonyt, amint egy fűrészes fogú tőrrel közeledett felé. Megragadta az asszony karját, csavart rajta egyet, és a kés a földre esett.

Az egész akció mindössze néhány másodperc alatt játszódott le.

— Köszönöm a vendéglátást — jegyezte meg Jason megdörzsölve sérült vállát. Amint sikerült ujjait normálisan mozgatnia, megkötözte a két öreget, és a segédet. Oraiel tehetetlenül feküdt; vérben forgó szemekkel meredt rá.

— Azt hiszem, minden információt megkaptatok, de egy kicsit mohó voltál — mondta az öregembernek. — Megkötöztelek benneteket. Ezt nem tudjátok elrágni, legalábbis a banya meg te biztosan nem.

Oraiel káromkodni kezdett.

— Micsoda nyelv! — lelkesedett Jason. Magára terített egy köpenyt, a fejébe nyomott egy bőrkalapot, azután az ajtóhoz lépett. — Mire te meg a vénasszony elrágjátok ezeket a köteleket, én már messze leszek. Talán a segédetek ügyesebbnek bizonyul, neki még jók a fogai.

Mindenesetre legyetek hálásak, hogy nem vagyok közétek való, mert akkor már egyikőtök sem élne! — Felvette a földről az erős italt tartalmazó palackot. — Ezt elviszem útravalónak.

Amikor kilépett a sátorból, egy lelket sem látott.

Szemébe húzta a kalapot, és határozott léptekkel elindult.

A járókelők teljesen figyelmen kívül hagyták.