Halálvilág 3

10

— Megkérdezhetem, hogy hová megyünk? — fordult Jason a hadúrhoz, miközben egy füves domboldalon ereszkedtek le. A katonák széthúzódtak körülöttük, csupán Temuchin és Jason maradt a kör közepén.

— Nem — felelte Temuchin.

A szakadó eső erősen lecsökkentette a látótávolságot.

Amint lejjebb értek, csörgedező patakokat pillantottak meg. A moropok vidáman gázoltak át rajtuk. Még sohasem láttak ennyi vizet. És a hőmérséklet is észrevehetően emelkedett. A katonák először kigombolták a zubbonyukat, majd sorra levetkőztek.

Jason is örült, hogy leveheti magáról a nehéz prémeket.

Arcáról letörölgette a vastag zsírréteget, és azon tűnődött, milyen jó lenne megfürödni az patakban.

A dombnak hirtelen vége szakadt. Sziklás peremét sebes sodrású folyó határolta. Temuchin megparancsolta az embereinek, hogy a lezuhant moropot dobják bele a vízbe. A katonák a folyóhoz vonszolták az állat tetemét, majd legörgették a sziklákról. A morop hatalmas csattanással zuhant a vízbe. A sebes folyam azonnal elsodorta, és néhány másodperc múlva eltűnt a szemük elől.

Temuchin a folyó mentén délnyugat felé vezette csapatát. A hermelintörzs nyilvánvalóan figyelmeztette erre a természetes akadályra.

Késő délután az eső elállt, és a táj teljesen megváltozott. Eleinte csak néhány magányos fát és bokrot láttak, később sűrű erdőhöz értek. Temuchin megállította a csapatot, és pihenőt rendelt el.

— Alkonyatkor indulunk tovább — jelentette ki a fejedelem.

Jasont nem kellett bíztatni, azonnal hanyatt vetette magát a sűrű pázsiton. Moropja a közelben legelészett.

Az állat rendkívül jól érezte magát a vizekben gazdag vidéken; lefeküdt a földre, és fejét a harmatos fűhöz dörzsölte.

Jason behunyta a szemét, és hamarosan elszenderedett. Arra ébredt, hogy valaki megrázta a lábát.

Az ég már sötét volt.

— Indulunk — mondta Ahankk. Jason azonnal nyeregbe szállt, bár még alig tudott észhez térni. Nagyot húzott a vizestömlőből, majd a hűs forrásvizet a fejére és a nyakára csorgatta.

Egyes sorban haladtak tovább. Temuchin ment az élen, Jason pedig az utolsó előtti volt a sorban. Ahankk közvetlenül mögötte ment, és Jasonnek semmi kétsége sem volt afelől, hogy a kapitányt a „testőr” szerepével bízták meg. Egy vándorénekes az alvégen semmi bonyodalmat sem okozhatott. De ha mégis megpróbálná, a hűséges kapitány azonnal végezne vele.

Veszélyre utaló jelet nem találtak, amikor behatoltak az erdőbe. Az állatok egyenletes tempóban haladtak. A fák ágai szétnyíltak előttük, és hamarosan egy tisztásra értek. A távolban halvány fényt lehetett látni, és jobban megfigyelve mintha egy ház körvonalait figyelhették meg.

A katonák csendben megközelítették a házat. Már csupán néhány méterre jártak, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi jelent meg.

— Őt élve fogjátok el, a többieket öljétek meg! —

kiáltotta Temuchin.

A katonák előrenyomultak. A férfi bekiáltott, és megpróbálta bezárni az ajtót, de három harcos odaugrott, és kiszakította a tokjából. A többiek nyilakkal lőtték a bejáratot, majd behatoltak az épületbe. Jason azonnal utánuk sietett, de mire odaért, a harc már befejeződött.

Tágas szobába lépett, amit gyertyák fénye tett világossá. Mindenütt felborított bútorok és halottak vagy haldokló sebesültek hevertek. Egy ősz hajú férfi, akinek nyílvessző állt ki a melléből, megpróbált felállni. Az egyik harcos odalépett hozzá, és elvágta a torkát. Azután mindannyian kiszaladtak, mert a többi nomád elkezdte összedönteni a ház falait.

Az egyik ember még mindig élt; éppen az, amelyik kinyitotta az ajtót. Elég lett volna egy nyílvessző, hogy végezzenek vele, de a nomádok élve akarták. A férfi a földön ült, és hátát a falnak támasztotta.

— Majd én kihozom! — kiáltotta Jason.

A férfi kardot tartott a kezében, és elég veszélyesnek tűnt a közelébe merészkedni. Jason hirtelen egy kötelet dobott a lábára, és kihúzta az összeomló épületből. Akkor a mélyföldi összeszedte az erejét, és Jasonre támadt.

Ahankk, aki figyelemmel kísérte az eseményeket, harci bárdjának fokával fejbe vágta az idegent. A mélyföldi azonnal összerogyott. Jason felemelte a földről a férfi egyik fegyverét, egy kétméteres, csukló vastagságú husángot.

— Mi az? — kérdezte Temuchin, amint véget ért a küzdelem.

— Husáng. Egyszerű, de hatékony fegyver — felelte Jason.

— És te tudod, hogyan kell használni? Azt mondtad, még sohasem jártál a mélyföldön. — Arca kifejezéstelen volt, Jason mégis érezte, hogy hibát követett el.

— A mélyföldön sohasem jártam, azt sem tudtam, hogy létezik, de ezt a fegyvert az én törzsem is használja, és már gyerekkoromban megtanultam bánni vele. — Eszébe jutott a gyermekkora, amikor valóban megtanult bánni a husánggal, de az nem a pyrruszi törzsben történt, és nem ezen a bolygón, hanem a galaxis másik végén, több ezer fényévnyire innen.

Temuchin megelégedett a válasszal, és katonái felé fordult. Jason magához vette a husángot, nézegette, vizsgálgatta a súlyelosztását.

A nomádok módszeresen végigfosztogatták az épület maradványait, amely valószínűleg tanya lehetett. Sorra leöldösték a melléképületekben visítozó állatokat is. Ha Temuchin azt mondta nekik, hogy öljenek, ők mindent elpusztítottak. Jason érzéketlenül figyelte az értelmetlen pusztítást, míg az egyik harcos ki nem hozott a romok alól egy csecsemőt, akinek az anyja már holtan feküdt odabenn. A katona kardja hegyére tűzte a csecsemőt, és diadalmasan mutogatta társainak „hőstettét”.

Temuchin megparancsolta a katonáknak, hogy hozzák elé a sebesültet. A férfit leöntötték néhány vödör vízzel, hogy magához térjen, de még így is alig tudott lábra állni.

Temuchin a tűz fölött izzásig hevítette késének hegyét, majd a sebesült karjához nyomta. A szerencsétlen felnyögött, és elhúzódott volna, de a katonák erősen tartották.

— Beszéled a köztes nyelvet? — kérdezte Temuchin.

Amint a férfi értelmetlen szavakat mormolt, a hadúr megint hozzányomta az izzó pengét. A farmer felsikoltott fájdalmában, és vergődni kezdett, de szavait továbbra sem lehetett érteni.

— Nem akar beszélni az átkozott — sziszegte Temuchin.

— Hadd próbálkozzam…! — lépett elő az egyik tiszt. — Szavai hasonlítanak a tengerparti népek nyelvére.

A kommunikáció lassan kialakult. Minden mondatot többször meg kellett ismételni, de végül eredményre vezetett. A farmernek értésére adták, hogy megölik, ha nem lesz a segítségükre. Abban nem egyeztek meg, mi fog történni, ha segít. De a mélyföldi nem állt abban a helyzetben, hogy alkudozhasson. Hamar elfogadta az ajánlatot.

— Mondd meg neki, hogy vezessen minket oda, ahol a katonák táboroznak! — parancsolta Temuchin. A fogoly beleegyezően bólintott. A primitív körülmények között élő farmerek általában félnek a katonáktól. Mindent elmondott nekik, amit akartak. A tolmácsnak csak le kellett fordítania.

— Azt mondja, hogy a katonák nagyon sokan vannak.

Tízen, sőt talán huszonötén. Erősen fel vannak fegyverkezve, és a hely bevehetetlen. Még magyaráz valamit, de azt nem értem.

— Huszonöt ember — tűnődött Temuchin. — Nagyon megijedtem.

A nomádok vidáman hátba veregették egymást. Jason nem volt ennyire optimista a győzelmüket illetően, de végül is a nomádok maguknak keresték a bajt. Hirtelen mindenki elhallgatott, amint egy sántikáló barbárt társai a vezér elé támogattak. Jason emlékezett rá, hogy a férfi lábát a mélyföldi fogoly törte el husángjával az összecsapás során.

— Mi történt? — kérdezte a fejedelem.

— A lábam… — nyögte a harcos.

— Mutasd! — parancsolta a hadúr. A katona társai gyorsan szabaddá tették társuk sérült lábát.

A férfi térde csúnyán szétroncsolódott. Az ízület teljesen kifordult a helyéről, és a törött csont átszúrva a bőrt, fehéren meredt elő. Jason azonnal látta, hogy a férfi csak akkor fog újra járni, ha azonnal megoperálják, és platinadarabot ültetnek a sérült ízületbe. De erre itt nem sok esélye volt.

— Nem tudsz járni, nem tudsz lovagolni: nem lehetsz harcos! — jelentette ki Temuchin.

— Tudom — felelte a férfi. — Nem félek a haláltól, csak azt szeretném, hogy harcban essek el. Ha nincs a kezemben kard, hogyan harcoljak a démonok ellen a túlvilágon…?

— Mindig jó harcos és jó barát voltál, megérdemled a dicső halált. Hogy erezd a tiszteletet, én magam küzdők meg veled.

A párharcot nem övezte semmiféle rituálé. A harcos sérült lába ellenére is rendkívül ügyesen küzdött. De Temuchin sem most kezdte ezt a játékot, ezért a harcos első hibás mozdulatát kihasználva a bordái közé döfte a kardját. A katona azonnal meghalt.

— Úgy láttam, van még egy sebsült katona a csapatban — mondta Temuchin a véres kardot nézegetve.

Egy törött karú harcos lépett elé.

— A karom hamarosan meggyógyul. Tudok harcolni és lovagolni, de nyilazni nem.

Temuchin gondolkodott néhány másodpercig.

— Minden emberre szükségünk van. Velünk tartasz, és együtt megyünk vissza a táborba! Amint a halottat eltemettük, tovább indulunk.

Azután Jasonhöz fordult.

— Lovagolj előttem, és ne adj semmi felesleges zajt! — Valószínűleg nem sejtette, hogy Jason milyen katonai kiképzésben részesült. De jobb is volt így. — A katonai bázis az úti célunk. A hermelintörzs tagjai évekkel ezelőtt végigdúlták ezt a vidéket. Ők főleg a farmokat rohanták le, és az erődítményt széles ívben elkerülték. Egyszer mégis összetűzésbe kerültek a katonákkal, amikor azok üldözőbe vették őket, és megölték az egyik harcost valami ismeretlen fegyverrel. Az itteniek puskapornak nevezik ezt a varázslatot, amely nem ég, hanem robban.

Meg kell szereznünk ennek a titkát!

— Adj egy maréknyit a kezembe, és én megfejtem a titkot! — mondta Jason.

Tovább folytatták útjukat a sötét erdei ösvényen.

Vezetőjük végül beismerte, hogy eltévedt. Temuchin alaposan kezelésbe vette a fickót, de egy idő után ő is belátta, hogy igazat beszél. Parancsot adott az embereinek, hogy letáborozzanak. Hamarosan esni kezdett az eső, és a katonák a fák sűrű lombja alatt kerestek menedéket.

Jason is leült az egyik fa tövébe, és keserűen gondolt vissza a farmon lezajlott mészárlásra. „Kerülj közelebb egy fához, és nem látod tőle az erdőt.” Már jó ideje élt a nomádok között, és lassan ő is azzá vált. Melegszívű, barátságos embereknek találta őket. Mégsem tudta megejteni, hogyan képesek ilyen hidegvérrel gyilkolni. Ő maga is ölt már embert, de csak párviadalban, csatában vagy önvédelemből. El sem tudta képzelni, hogy bántson egy asszonyt vagy egy ártatlan csecsemőt.

Amint ott ült a fa tövében, lassan elfelejtette ezeket az embereket, a borzalmakat, a lemészárolt expedíciót.

Senkinek sem kívánta, hogy ezt az utat végigjárja, amit ő.

Megpróbált aludni, de a borzalmas mészárlás emlékei nem hagylak nyugodni.

Temuchin a törzsi értékrend szerint nagy ember lehetett, de valójában kegyetlen gyilkos volt.

Kora hajnalban folytatták útjukat a párás erdei ösvényen. A fogoly reszketett a félelemtől, fogai hangosan vacogtak. Hamarosan megnyugodott, amint egy tisztásra értek, és ott rátalált a helyes útra.

A közelből egy ág reccsenése hallatszott, amelyet apróbb zajok követtek. A menetoszlop azonnal megállt.

A fogoly érezte, amint egy hideg kardpenge ér a nyakához. A zajok egyre hangosabbá váltak. Hirtelen két alak jelent meg a hajnali ködben. De mielőtt fegyverük után kaphattak volna, fél tucat nyílvessző oltotta ki az életüket.

— Mi az a vasdarab a kezükben? — kérdezte a fejedelem Jasont.

Jason leszállt a moropról, és csizmája hegyével hanyatt fordította az egyik holttestet. A katona finomra cserzett bőröltözetet viselt, mellén acélvértezetet, fején pedig acélsisakot. Keze még mindig görcsösen szorongatta rövid kardjának markolatát. Másik kezében egy primitív muskétát tartott.

— Ez egy puska — mondta Jason, felemelve a fegyvert.

— Ezt a hosszú csövet megtöltik puskaporral, majd beledugnak egy fémgolyót. Azután felemelik ezt a csappantyút, amely a ravasz meghúzásakor visszacsapódik. A csappantyú nagy erővel üti meg a kovakőbetétet, ami szikrát pattint. A szikra meggyújtja a puskaport, amely felrobban, de csak az egyik irányba tud tágulni, így a csőből hatalmas erővel kilövi a fémgolyót.

Jason felpillantott, és látta, hogy valamennyi katona rászegezi a nyilát. Letette a földre a fegyvert, majd felemelte a halott lőporos zacskóját.

— Ez a puskapor — tartotta a bőrzacskót Temuchin elé.

A hadúr megszagolgatta, nézegette, majd komoran megjegyezte.

— Elég kevés van belőle.

— Egy ilyen puskához nem kell sok. De ahonnan ezek a katonák jöttek, ott rengeteg lehet.

— Én is erre gondoltam — mondta Temuchin. Intett az embereinek, akik azonnal eltávolították a katonák testéből a nyílvesszőket, majd a bokrok közé rejtették a holttesteket. A hadúr mindkét puskát magához vette.

Azután folytatták útjukat.

Tízperces vágta után hatalmas kiterjedésű füves területre érkeztek. A közelben egy folyó kanyargott, és közvetlenül a parton kőépület emelkedett. Közepéből karcsú torony nyúlt a magasba. A torony tetejéről két katona kémlelte a messzeséget.

— A fogoly azt mondja, hogy ez a katonák épülete — jelentette a tiszt.

— Kérdezd meg tőle, hány bejárata van az épületnek! — parancsolta Temuchin.

— Azt mondja, fogalma sincs róla.

— Öljétek meg!

Egy kard azonnal keresztül szúrta a foglyot, azután a holttestet elrejtették a bokrok közt.

— Úgy tűnik, hogy csupán azon a szűk kapun át lehet bejutni az épületbe, amit a fölötte lévő keskeny lőrések fedeznek — tűnődött Temuchin. — Ez nekem nem tetszik.

Elküldök két embert, hogy nézzék meg az épület túlsó oldalát. Mi lehet az a vastag cső a fal tetején?

— Nem tudom, de sejtem — felelte Jason. —

Valószínűleg olyan, mint a puska, csak sokkal nagyobb.

— Igen, én is azt hiszem — bólintott Temuchin.

Parancsot adott két emberének, akik azonnal elvágtattak a másik erdei ösvényen. Azután előreküldött néhány felderítőt, hogy vizsgálják meg közelebbről az épületet.

A felderítők leszálltak hátasaikról, majd az erdő szélénél lehasaltak a földre, és a magas fűben kúszva közelítették meg az épületet. A többiek csendben várakoztak.

A felderítők hamarosan visszatértek, és jelentették észrevételeiket.

— Amint sejtettem — mondta Temuchin —, ez egy olyan épület, amit a védekezésre terveztek. A túlsó oldalon van még egy ajtó, amely közvetlenül a folyópartra nyílik.

Sötétben könnyedén elfoglalhatjuk, de nem szívesen várnék alkonyatig. Tudod használni ezt a puskát?

Jason vonakodva bólintott. El tudta képzelni, mit forgat Temuchin a fejében. Főleg amikor két harcos megérkezett az egyik lenyilazott katona holttestével.

Temuchin minden katonája kitűnő harcos volt, de a puskához egyikük sem értett. Ezért Jason önként jelentkezett a feladatra, mielőtt kényszerítették volna rá.

A fejedelem azt akarta, hogy valaki kinyissa nekik a kaput, és erre Jason látszott a legalkalmasabbnak.

Levetkőztették a halottat, és igyekeztek eltüntetni a vérfoltokat a ruhájáról. A sáros erdei föld megfelelő festékanyagnak látszott. Azzal kenték be a vérfoltokat, sőt még a vértezeten ejtett lyukakat is egészen jól befedte. Miközben magára öltötte a ruhát és a felszerelést, a nyelvjárást beszélő tiszt többször elismételte, mit kell majd mondania. A lényege körülbelül az volt, hogy „Nyissátok ki a kaput! Gyorsan!” Ha az őrök mégis beszédbe kezdenének vele a kapu kinyitása előtt, akkor azonnal lelövik.

— Megjegyezted, mit kell tenned? — kérdezte Temuchin.

— Elég egyszerűnek látszik. Odamegyek a folyó felőli kapuhoz, miközben ti az erdő szélénél várakoztok.

Bekiáltok, hogy nyissák ki a kaput, azután bemegyek, és mindent elkövetek, hogy a kapu nyitva maradjon, míg odaértek.

— Nem kell sokáig várnod ránk.

— Tudom, de teljesen egyedül leszek. — Az egyik katona átnyújtotta neki a sisakját, Jason pedig gondosan megtöltötte a puskát. Tudta, hogy az elöltöltős fegyverrel nem tévesztheti el a célját, mert nincs második lehetősége. A cső végébe még egy puha bőrdarabot is beledugott, nehogy átázzon a puskapor.

— Ezzel a fegyverrel csak egyszer lőhetek, utána nem lesz több időm újratölteni. Ez a rövid pengéjű kard pedig semmit sem ér. Kénytelen vagyok visszakérni tőled a pyrruszi tőrt… Na persze csak egy rövid időre.

Temuchin bólintott, és szó nélkül átnyújtotta a tőrt.

Jason az övébe dugta, majd fejére tette a sisakot, ami belül kellemetlenül nyirkos volt, de legalább méretben megfelelt. Arcát besározta, hogy a katonák semmit se lássanak belőle.

— Menj! — mondta Temuchin, amint mindennel elkészültek. Jason elmosolyodott, majd elindult az erdei ösvényen.

Alig tett meg ötven métert, már szakadt róla a veríték.

A bőrből készült ruha egy csepp levegőt sem engedett a testéhez. Útközben egyfolytában káromkodott, különösen amikor elkezdett esni az eső. Igyekezett a sűrű lombozatú fák alatt haladni, és hamarosan elérte a folyó partját.

Szerette volna ellenőrizni, hogy elég száraz-e a puskapor, de belátta, hogy ilyen időjárás közepette ennek semmi értelme. Lehajtotta a fejét, és elindult a parton az épület felé.

A toronyban lévő emberek biztosan észrevették, de ennek egyelőre nem adták semmi jelét. Jason egyre közelebb ért. Sisakja alól felpillantott. Az egyik katona áthajolt a torony párkányán, és ismeretlen szavakat kiáltott. Jason csak integetett a kezével, miközben megszaporázta lépteit.

Amikor a férfi tovább kérdezősködött, Jason kiabálni kezdett:

— Nyissátok ki! Gyorsan! — Mint várta, az izgatott kiáltás teljesen eltorzította a hangját, és a kiejtése sem keltett gyanút. Azután elérte a falat, ahol a toronyban lévő katonák már nem láthatták. De a kapu nem nyílt ki előtte. A katonák pedig tovább kiáltoztak. Odabentről hangok hallatszottak, és egy puska csöve jelent meg az ajtó melletti lőrésben.

— Nyissátok ki! Gyorsan! — sürgette őket Jason, miközben öklével ütötte a kaput. Majd vállával és puskája tusával verte a masszív faalkotmányt, ami arra volt jó, hogy arcát még a lőrésen kikémlelők sem láthatták.

Odabentről lábdobogás és élénk beszélgetés hallatszott, de a kapu továbbra is zárva maradt. Jason nem tudta, mit tegyen; ha elszalad, azonnal leleplezi magát, és a magasból lelövik. De itt sem maradhat sokáig! Amint felemelte puskáját, hogy még egyszer bedörömböljön, odabentről lánccsörgés hallatszott. A nehéz faajtó lassan nyílni kezdett, és Jason azonnal besurrant, amint a nyílás elég nagy lett.

Nyílt, négyszögletes térre érkezett. Szeme sarkából megpillantott egy embert, aki a várkaput csörlőzte, de szinte körül sem tudott nézni, mert meg akarták ölni.

Tőle jobbra egy katona kivont karddal állt, a bejárattal szemben pedig többen célra tartott puskával várakoztak…

Jason egy pillanat alatt közéjük vetette magát. Puskájával mellbe lőtte az egyiket, a többieket pedig a kiürült fegyverrel kezdte csépelni. Közben előhúzta övéből a tőrt, és hasba szúrta az egyik támadóját, aki a lendülettől rázuhant. Pajzsként használva a katonát, tovább vagdalkozott a késsel.

Hirtelen éles fájdalom hasított a combjába, majd az oldalába és a karjába. Érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát, és nem képes talpon maradni. Előtte megjelent a tiszt, és lecsapott rá a kardjával. Jason kivédte a csapást a tőrével, majd a kést villámgyors mozdulattal a férfi bordái közé döfte. A sebből vastag sugárban tört elő a vér. A katona felsikoltott, majd összeesett.

Abban a pillanatban jelentek meg Temuchin emberei a kapuban. Olyan sebesen vágtattak, hogy legtöbbjük meg sem tudott állni a bejáratnál. Temuchin jött be elsőként, és harsány csatakiáltást hallatva, kardjával leszúrt egy mélyföldit. Azután benyomultak a többiek is.

Amint a közvetlen veszély elmúlt, Jason félrehúzódott, és leült a földre, hátát a falnak támasztva.

Levette sisakját, és csodálkozva látta, hogy erősen behorpadt. Megtapogatta fejét, de nem tapasztalt semmiféle sérülést; a sisak felfogta az ütést. A csípőjét ért sebből viszont szivárgott a vér, bár a seb nem tűnt túl mélynek. A combján lévő seb viszont fájdalmas volt, és erősen vérzett. De úgy ítélte meg, ha a vérzést elállítja, nem fogja zavarni a járásban és a lovaglásban. Nem szerette volna úgy végezni, mint a farmon megsebesült katona.

Amikor Jason meglátta a fejedelem alakját a bejáratnál, már nem volt kétséges előtte a harc kimenetele. A védők még sohasem kerültek szembe ilyen rutinos ellenséggel. Nyilaik sokkal hamarabb célba találtak, mint ahogy a mélyföldiek felemelhették volna a puskájukat. Közelharcban pedig végképp esélytelenebbek voltak, mint a támadók. A halálsikolyok lassan elhaltak, a harc a végéhez közeledett. A túlélők behúzódtak egy épületbe, és elbarikádozták magukat.

Jason látta, amint a toronyban lévő katona elsüti a puskáját, és az egyik nomád összeesik. Egy pillanattal később nyílvessző fúródott a mélyföldi szemüregébe, és a halott katona kizuhant a toronyból.

A csatazaj hamarosan elcsendesedett. Az erődöt elfoglalták. A nomádok átvizsgálták a halottakat, és elvégezték rajtuk a csonkolás rituális műveletét. Az egyik ajtón Temuchin lépett ki, kardja csupa vér volt. Magához intette az egyik harcost.

— Három hüvelykujj a dalnokot illeti, a többi az enyém! — A katona meghajolt, majd tovább végezte a dolgát.

Temuchin Jasonhoz fordult.

— Az épületek tele vannak mindenféle holmival.

Keresd meg a puskaport!

Jason felkelt; akkor vette észre, hogy még mindig kezében szorongatja a tőrt. Letörölte róla a vért, majd átnyújtotta Temuchinnak, aki szó nélkül eltette. Azután a hadúr bement az épületbe, Jason pedig követte, ügyelve arra, hogy sebesülése minél jelentéktelenebbnek tűnjön.

Egy alacsony szoba előtt Ahankk és egyik tiszttársa őrködött. A nomádok végigdúlták az erődöt, de ebbe a helyiségbe Ahankk senkit sem engedett be. Valószínűleg ez lehetett a fegyverraktár, mert az egyik sarokban rengeteg puska hevert, odébb ágyúgolyókat halmoztak fel, kardok és harci bárdok hevertek szanaszét. Az egyik helyen sorba rakott hordók álltak.

— Nézzük meg közelebbről őket! — mutatott Jason a hordókra. — Állj! — kiáltotta hirtelen. — Az a csík a földön kiöntött puskapor, amit valami trükkös szerkezet meggyújt, ha közelebb megyünk, és akkor mindannyian felrobbanunk. Hadd tisztítsam meg a terepet!

Letérdelt a földre, és egy rongydarabbal megszakította a földön kígyózó puskaporcsíkot.

— Ezek a hordók tele vannak puskaporral — mondta Temuchinnak. — Az embereid ügyeljenek rá, nehogy nedvesség érje őket, vagy kiszóródjon az anyag a hordókból!

Hirtelen robbanás zaja rázta meg az épületet. Jason az ablakhoz ugrott, és látta, hogy az őrtorony oldalából hiányzik egy darab. Mintha egy óriás harapott volna bele.

A dörrenés megismétlődött; a falak beleremegtek. Az egyik harcos lélekszakadva rontott a fegyverszobába, és izgatottan hadarni kezdett.

— Mi történt? — kérdezte Jason. Temuchin dühösen ökölbe szorította a kezét.

— Rengeteg katona közeledik. Ágyút is hoztak magukkal; az adta az előbb ezt a pokoli zajt. Olyan sokan vannak, hogy az embereim megszámolni sem tudják őket.