Halálvilág 3

2

— Elég ostoba dolog, hogy valakit egy fűrészescsőrű sebezzen meg — tűnődött Brucco, miközben segített Jasonnek levennie az elszakadt fémszálas zubbonyt.

— És elég ostoba dolog, hogy valaki megpróbáljon nyugodtan ebédelni ezen a bolygón — felelte Jason.

Amint lehúzta magáról a zubbonyt, éles fájdalom nyilallt az oldalába. — Éppen a levesemet kanalaztam, amikor lecsapott rám.

— Nem komoly sérülés — állapította meg Brucco, amint megvizsgálta Jason oldalát. — Csak a húst hasította fel, de a bordákat nem sikerült beszakítania. Szerencséd volt.

— Úgy érted, szerencsés vagyok, hogy nem ölt meg?

Ki látott már fűrészescsőrűt az étkezdében?

— A Pyrruszon bármi előfordulhat. Ezt még a gyerekek is tudják. — Brucco antiszeptikus anyaggal kente be a sebet, és Jason összeszorította a fogát fájdalmában. Ekkor a kommunikátor hívást jelzett, majd Méta aggódó arca jelent meg a képernyőn.

— Jason, azt mondták, megsebesültél — mondta a lány.

— Haldoklóm — felelte Jason.

— Marhaság — jelentette ki Brucco. — Nem túl mély seb, sokat mondok, ha tizennégy centiméter, és semmi toxikus anyag.

— Semmi az egész — mondta Méta, és a képernyő elsötétült.

— Igen, csak ennyi — dünnyögte sértődötten Jason. — Egy liter vérveszteség és egykilónyi összeroncsolódott hús. Jelentéktelen karcolás. Mi kéne ahhoz, hogy együttérzést tapasztaljak? El kéne vesztenem a lábamat.

— Ha a lábad elveszted egy összecsapásban, valóban együtt éreznek veled — felelte hűvösen Brucco, miközben bekötözte a sebet. — De ha egy fűrészescsőrű vágja le valamelyik végtagod az étkezdében, akkor csak megvetésre számíthatsz.

— Elég! — mondta Jason, magára húzva a zubbonyát. — Nem kell mindent megmagyarázni. Egyébként is jól ismerem kedves pyrruszi társaid kedvességét. Néha szeretnék legalább öt percre távol kerülni ettől a bolygótól.

— Távozni készülsz? — kérdezte Brucco felderülve. — Akkor ezért lesz az összejövetel…

— Csak el ne kiabáld! Próbálj nyugodtan viselkedni még egy darabig, míg a többiek ideérnek! — Jason elindult az ajtó felé, közben igyekezett oldalát a legkisebb mértékben mozdítani.

Elérkezett a változások ideje, gondolta, kinézve a torony ablakán, ahonnan remek kilátás nyílt a peremvidék betonfala mögött húzódó ellenséges dzsungelre. Mozdulatát bizonyára érzékelte néhány gyilkos teremtmény, mert egy pillanattal később felborzolódott az egyik fa lombozata, és mérgező fullánkú rovarok hada csapódott az ablak acélkemény üvegének. Jason reflexei már annyira kifinomultak a Pyrruszon töltött idő alatt, hogy mozdulatlanul figyelte az üveget ért meddő támadást.

Ideje elmenni erről a bolygóról. Minden további nap, amit a Pyrruszon töltenek, újabb áldozatokat követel. Az emberek előbb-utóbb elfogynak a bolygó élővilágával szemben folytatott reménytelen küzdelemben. Vajon hányan estek áldozatul addig, amíg ide érkezett? Lassan ő is kezdett olyanná válni, mint a pyrrusziak.

Ha a leghalványabb lehetőség kínálkozna a változtatásra, ő az egyetlen, aki ezt végre tudja hajtani.

Korábban azt hitte, hogy sikerült megoldani a bolygó problémáját, amikor megfejtette a rejtélyt, miért pusztítja az állat- és növényvilág oly könyörtelenül a város lakóit.

De a probléma ezzel nem oldódott meg, az ádáz küzdelem továbbra sem állt meg. Azok a pyrrusziak, akik egyetértettek vele, elhagyták a várost, és távoli, barátságosabb környezetben kezdtek primitív életet. De sokan nem hittek abban, hogy ez megoldást jelent.

Közben az élővilág újult erővel támadt a városra, és Jasonben felmerült a kérdés, mi lesz, ha a falak már nem tudják visszatartani a támadókat. Még mindig sokan maradtak, akik nem akarták elhagyni otthonukat, akik már megszokták a háborút, hiszen ebben nőttek fel, s a várossal együtt életük részévé vált.

Úgy tűnt, maradt még számukra egy végső megoldás, és Jason kíváncsi volt, hányan fogadják el ezt a lehetőséget.

Jason felkereste Kerket az irodájában. Egy kicsit késve érkezett a megbeszélésre, mert még ellenőrizte a hipertéri kommunikátor üzeneteit. A szobában mindenki komor tekintettel nézett rá. A pyrrusziak nem szerették a titokzatosságot.

Kerk ősz hajú, erőteljes férfi volt; érzelmeit jobban tudta leplezni, mint társai. Talán mert a hosszú évek során több külhonival nyílt alkalma találkozni. Jason tudta, hogy mindenekelőtt őt kell meggyőznie, mert a Pyrrusz erősen militarizált társadalmában Kerk számított az első számú vezetőnek.

Brucco hosszúkás arca és kiugró karvalyorra csupa gyanakvást sugárzott. Mint orvos és biológus ő ismerte legjobban a bolygó élővilágát. Ezért minden javaslattal szemben alapvető bizalmatlanságot mutatott. De mint természettudós, meghajlott az észérvek előtt.

Rhes a külhoniak vezetője volt; azoké az embereké, akik a városon kívül laktak, és megtanultak békében élni a bolygó élővilágával. Belőle hiányzott az ösztönös bizalmatlanság, ami a szobában lévőket jellemezte. Jason tudta, hogy számíthat a segítségére.

Azután ott ült a kedves, bájos Méta, akinek karcsú teste vetekedett a legtöbb férfi erejével és ügyességével.

Karjának szenvedélyes ölelése csontot tudott törni.

Érzelmeit gyakorlatias viselkedés mögé rejtette, pedig Jason tudta, hogy a lány képes őszintén szeretni. Néha mindenesetre jólesett volna neki, ha Méta többet mutat ki az érzelmeiből. De most ugyanolyan kimértnek és bizalmatlannak mutatkozott, mint a többiek.

Jason becsukta maga mögött az ajtót, és kényszeredetten elmosolyodott.

— Üdvözlök mindenkit. Remélem, nem nehezteltek rám ezért a néhány perc késésért! — Határozott léptekkel tovább ment, figyelemre sem méltatva a haragos pillantásokat.

— Azt hiszem, nem lep meg senkit, hogy anyagilag teljesen tönkrementem, totál csődbe jutottam.

A kijelentés hatására az arcok kissé felderültek. A legtöbben arra gondoltak: a Pyrruszon már csak így megy…

— Millióid vannak még a bankban — jegyezte meg Kerk. — És egyelőre nincs lehetőséged szerencsejátékon elveszíteni.

— A szerencsejátékon nyerni szoktam. — felelte Jason méltóságteljesen. — Azért mentem tönkre, mert minden pénzem elköltöttem. A maradékon kibéreltem egy hajót, amelyik most éppen felénk tart.

— Miért? — kérdezte csodálkozva Méta.

— Azért, mert az a szándékom, hogy itt hagyjam ezt a bolygót, és magammal vigyek mindenkit, aki hajlandó velem tartani.

Jason látta az emberek arcán a vegyes érzelmeket.

Talán ez a bolygó volt a legveszélyesebb, leghalálosabb világ a galaxisban, de ez jelentette az otthonukat. Halálos és veszedelmes, mégis az ő világuk. Úgy érezte, most kell lerohannia őket, mielőtt habozni tudnának.

Legelőször az érzelmeikre kell hatnia, és csak azután a józan eszükre.

— Felkutattam egy bolygót, amely sokkal veszedelmesebb, mint a Pyrrusz.

Brucco hitetlenkedve felnevetett, és a többiek is kétkedőn bólintottak.

— És szép az a bolygó? — kérdezte Rhes, aki egész életét az erdő békéjében töltötte, így az erőszak nem jelentett kihívást a számára.

— Halálos veszélyt jelent, mert ott él a galaxis legvérszomjasabb életformája. Gyorsabb, mint a tüskésszárnyú, gonoszabb a szarvasördögnél, kitartóbb a karmossasnál, és folytathatnám még sokáig a felsorolást.

— Ezek az élőlények csak emberek lehetnek… — jelentette ki Kerk, hamar rátapintva a lényegre.

— Valóban. Emberek, akik sokkal veszélyesebbek, mint a pyrrusziak. Mert nektek nemzedékek hosszú során keresztül védekeznetek kellett a környezettel szemben.

Védekezni. Mit gondoltok egy olyan világról, ahol az emberek évezredek óta csak pusztítanak és gyilkolnak, semmibe véve tettük következményeit. Vajon a túlélői ennek a halálos versenynek milyen képességekkel rendelkeznek…?

Az arcokból ítélve fogalmuk sem volt róla. Homályos elképzelések jelentek meg agyukban a közös ellenségről, és Jason sietve folytatta.

— Egy bolygóról beszélek, amelynek a neve „Boldogság”. Valószínűleg még a telepesek nevezték el így. Mindent elolvastam róla, amit az adatbankban fel lehetett lelni. Bányatelepet nyitottak a bolygón, de a bánya később elpusztult. Senki sem tudja, mi történhetett.

A kitermelést a John & Mineral Társaság végezte; ez a cég pedig az egyik leghíresebb bányatársaságnak számított annak idején. De valószínűleg nem találtak annyi ércet, ami fedezte volna a költségeket, ezért egy idő után hagyták az egészet a fenébe. Értesítettem néhány régi cimborámat, és küldtem nekik egy kis pénzt, hogy nézzenek utána, mi történt a túlélőkkel. Elég sokba került megfelelő információkhoz jutnom, de azt hiszem, megérte. Itt vannak — tett színpadias mozdulattal egy papírt az asztalra.

— Olvasd már fel, ne csak lobogtasd itt előttünk! — csapott Brucco izgatottan az asztalra.

— Nyugalom! — szólt rá Jason. — Ez egy mérnöki jelentés, amelynek értelmében rengeteg nyersanyag húzódik a felszín közelében. Megállapították, hogy még külszíni fejtéseket is érdemes végezni. Uránércet is könnyen ki lehet termelni.

— Lehetetlen — vetette közbe Méta. — Az uránérc a szabad természetben nem bocsát ki annyi radioaktív sugárzást…

— Várjatok! — tartotta fel a kezét Jason. — Talán egy kicsit túloztam, de csupán szerettem volna kihangsúlyozni valamit. A bolygó ércekben gazdag, ez tény. A legfontosabb dolog pedig, hogy a John Társaság ennek ellenére mégsem szándékozik visszatérni a bolygóra. Egyszer már megégették a körmüket.

Ezenkívül számtalan bolygót találnak a galaxisban, ahol kisebb kockázattal termelhetnek ki ércet. Ahol nincsenek vérszomjas barbárok, akik elpusztítanak mindent, aminek a közelébe kerülnek.

— Mit jelent ez az utolsó megjegyzésed? — kérdezte Kerk.

— A túlélők pontos jellemzést adtak a támadások módjáról. A barbárok hatalmas, lóhoz hasonló hátasaikon pillanatok alatt elözönlötték a tábort, és mindenkit könyörtelenül lemészároltak.

— És ez az a bolygó, ahová menni készülsz? — kérdezte Kerk. — Nem tűnik túl vonzó helynek. Ha maradunk, itt is nyithatunk bányákat.

— Tudom, hogy már évszázadok óta próbálkoztok ezzel, és öt kilométer mélységben is csupán értéktelen érceket találtatok. De nem ez a lényeg. Én az itt élő emberekre gondolok, és elképzelem további sorsukat. Az életmód megváltozott a Pyrruszon. Sokan elhagyták a várost, és új életet kezdtek a vadonban. De mi lesz azokkal, akik itt maradtak?

Mélységes csend volt a válasz.

— Jó kérdés, nem? — folytatta. — Majd én elmondom, mi fog történni a városban maradt emberekkel, feltéve, ha közben nem lőttök le. Mindezt természetesen csak nektek mondom el, a többiek egyelőre ne is tudjanak róla. Bármelyik városlakó inkább megölne, mint hogy szembe kelljen néznie a valósággal. Nem hajlandók belátni, hogy halálra vannak ítélve ezen a bolygón.

Méta fegyvertokjának erőtere zümmögni kezdett, amint a sugárpisztoly néhány centiméterre kiemelkedett, majd visszasiklott a helyére. Jason a lányra mosolygott, de az hűvösen elfordult. A többiek szintén uralkodtak reflexeiken.

— Nincs igazad — ellenkezett Kerk. — Még mindig élnek emberek a városban.

— Csak egyre kevesebben maradnak. Sokan elmentek, akik pedig maradtak, kevesen vannak ahhoz, hogy ellenálljanak a támadásoknak.

— Talán akad más lehetőség is — vetette közbe Brucco.

— Miért nem építünk másik várost a Pyrruszon?

A szobát hirtelen földrengés rázta meg. A Pyrruszon gyakran voltak kisebb földrengések, de ez sokkal erősebbnek tűnt a szokásosnál. Az egész betonépület beleremegett, és a falak több helyen megrepedtek, vakolatdarabok hullottak a földre. Az ablak üvege szinte szétrobbant, apró szilánkokkal terítve be mindent.

Kihasználva a lehetőséget, egy tüskésszárnyú repült be a szobába. Egyszerre négy sugárnyaláb találta el, és a madár szétroncsolt teste lezuhant.

— Majd én figyelem az ablakot — mondta Kerk, székét az ablak felé fordítva. — Folytasd!

Az imént lezajlott közjáték hatására Brucco csendesen visszaült a helyére, majd némi habozás után folytatta.

— Igen… mint említettem, más megoldás is lehetséges.

Új város építése, távol ettől a helytől. Mondjuk az érclelőhelyek közelében. Csak itt ellenségesek az életformák velünk szemben. Ezért ezt a várost mindenképpen el kell hagynunk…

— Azután az élővilág támadásai fokozatosan a másik városra irányulnak, és egyre hevesebbé válnak majd. Te tudod a legjobban, Brucco, hogy a folyamat nem áll le.

Vagy nem ez fog történni?

Jason megvárta, míg Brucco vonakodva bár, de igent bólint.

— Csak egyetlen megoldás létezik: szedjünk össze minden pyrruszit, és telepedjünk le egy másik bolygón, ahol nem kell örökös háborúban élnünk. Tudom, hogy megszoktatok ezt a helyet, itt nőttetek fel, ez az otthonotok, de gondoljatok a jövőre! Bebizonyítottam nektek, hogy az itteni életformák telepatikusak, és valamennyiük közös gyűlölete árad felétek, ezért sohasem lesz vége a háborúnak. A fajok folyamatosan változnak, és egyre veszedelmesebbé válnak. Mindezt ti is beláttátok. De ez még nem oldja meg a problémát.

Hallgassatok a józan észre! Ha egy csepp eszem lenne, már régen itt hagytalak volna benneteket a halálos küzdelmetekkel együtt. De sajnos már túlságosan benne vagyok én is. Többször megmentettek a halál torkából, és sokat közületek én is. Mindannyian felelősek vagyunk egymás életéért, közössé vált a sorsunk. Egyébként pedig: nagyon tetszenek az itteni lányok.

Méta hangosan felmordult a feszült csendben.

— Félretéve a tréfát és a vitát, egy problémát mindenképpen meg kell oldanunk. Akik itt maradnak, előbb-utóbb meghalnak. Valamennyien. Csak úgy maradhatunk életben, ha elmegyünk egy sokkal barátságosabb világba. Lakható bolygókat, amelyek felszíne tele van könnyen elérhető nyersanyagokkal, nem könnyű találni, de én találtam ilyet. Talán eleinte akad egy kis nézeteltérésünk az őslakókkal, de ez a pyrrusziak számára még érdekesebbé teszi a helyet. A szállítóhajó és a felszerelés már úton van. Ki tart velem? Kerk?

Mindenki téged tart vezetőnek. Vezesd hát őket!

Kerk vészjósló pillantást vetett Jasonre.

— Te folyton rábeszélsz olyan tettek végrehajtására, amikhez semmi kedvem.

— Úgy érted, hogy számíthatunk rád?

— Igen, bár nem akarok másik bolygón letelepedni.

Még a gondolatától is irtózom. De azt a megoldást sem látom biztonságosnak, hogy a Pyrrusz távoli vidékén újabb várost építsünk.

— Nagyszerű. Neked mi a véleményed, Brucco?

Szükségünk lesz egy kitűnő sebészre.

— Keress másikat! Az asszisztensem, Teca, biztosan vállalkozik rá. A pyrruszi életformák tanulmányozását még nem fejeztem be. Addig maradok a városban, amíg a város létezik.

— Míg meg nem halsz.

— Lehetséges. De mindenképpen szeretném befejezni a kutatásaimat.

Senki sem szállt vitába vele, tudták, hogy lehetetlen meggyőzni. Jason Méta felé fordult.

— Szükségünk van egy jó pilótára is, aki a hajót vezetné, miután a szállítószemélyzet a komppal visszatér.

— Itt is szükség van rám, a pyrruszi hajó vezetéséhez.

— Akadnak más pilóták is. Te magad képezted ki őket.

És ha te itt maradsz, másik asszonyt kell keresnem…

— Azonnal megölném! Én leszek a hajó pilótája.

Jason elmosolyodott, és megcsókolta a lány arcát.

Méta úgy tett, mintha észre sem vette volna.

— Tehát Brucco itt marad, és azt hiszem, Rhes is, mivel ő irányítja a városból kiköltözött családok letelepedését a dzsungelben.

— Nagyon tévedsz! — felelte Rhes. — A családok letelepedése tökéletesen halad, amint azt előre sejtettük.

Eszemben sincs maradni; kíváncsi vagyok arra a bolygóra.

— Ez a legjobb hír, amit ma hallottam. Akkor nézzük a részleteket! A hajó két héten belül ideér, addig készítsük elő a felszerelést és a legénységet, hogy minél előbb indulhassunk. Tájékoztassuk a lakosságot a lehetőségekről, majd ki kell választanunk az önkéntesek közül az első transzport utasait. A városban körülbelül húszezer ember maradt, de egyszerre csak kétezret tudunk elszállítani a hajóval. Ez egy felfegyverzett csapatszállító hajó, amelyet még a Rim-háborúban használtak. A neve Harcias. Tehát először a legbátrabbakat indítjuk útra, akik kiépítik a település alapjait, majd visszaküldik az űrhajót a következő transzportért.

Jason megdöbbent, de a többiek arcán nem látszott csodálkozás. — Mindössze százhatvannyolc önkéntes, köztük Grif, egy kilencéves fiú… Hány ezer emberből?

Lehetséges ez?

— A Pyrruszon lehetséges — felelte Kerk.

Jason gondterhelt arccal járkált a szobában, látszólag semmibe véve a kétszeres gravitációt.

— Itt születtek, itt maradnak, és itt is akarnak meghalni… — mondta Jason. — Talán igazuk van… Nem baj, elindítjuk a százhatvannyolc telepessel az első transzportot, megnyitjuk a bányákat, azután visszajövünk a többiekért. Ezt fogjuk tenni!

Kimerültén leroskadt a fotelbe, és megdörzsölte a lábát, miközben Kerk kiment a szobából.

— Remélem, sikerülni fog… — suttogta.