Az idő folyosói

9.

Withucar állt közvetlenül mellette. Lockridge megperdült, és öklével a vezér hasába vágott, nem sokkal a legalsó bordája alá. Ujjai kemény izmoknak ütköztek, de a férfi meggörbült, és összeesett.

A szeplős kölyök eldobta a fáklyát, és egy baltát kapott fel. Lockridge tengerészgyalogos kiképzése működésbe lépett. Egy lépéssel mellette termett. Tenyere élével a nyakára sújtott. A yuthó felhördült, összerogyott, és meg se mozdult.

Mielőtt Lockridge felkaphatta volna ellenfele fegyverét, érzékelte, hogy valaki a háta mögé ugrik. Reflexből a nyakához kapta a csuklóját. Karok zárultak be rajta. Érezte a szőrösségüket. Szétcsapta a kezét, és ezzel kitört a fojtószorításból. Megfordult, lábát a harcos bokája mögé rakta, és megtaszította. Még eggyel kevesebb!

A tűz körül álldogálók üvöltve rontottak rá. Lockridge felkapta a földről a fáklyát. Tüzes üstökös lángcsóvát vont maga után, ahogy a legközelebbi szempár felé nyomta. A támadó visszaugrott, mielőtt megvakult volna. Két másik átesett rajta, és átkozódva egymásba gabalyodtak.

Lockridge átugrott a tűzön. Csak Thuno állt ott száját tárva. Azonban amikor az amerikai nekitámadt, elengedte Auri szíját. A baltája nem volt elérhető közelségben, de kirántotta kovatőrét, és alulról felfelé döfött.

Lockridge a csuklójával védte. Az éles penge végigcsúszott az alkarján. Vér csordult a nyomában. Lockridge észre sem vette. Felrántotta a térdét. Thuno felsikoltott, és megtántorodott.

— Fuss, Auri! — ordította Lockridge.

Tízből csak kettőt tett harcképtelenné. A többiek a tüzet megkerülve támadtak. Nem győzhette le mindőjüket, de időt nyerhetett a lánynak. Eliramodott. Egy dobódárda vágódott a földbe mellette.

Megtorpant. Kihúzta a fegyvert, és szembe fordult a támadókkal. Ne próbálj szúrni ezzel a vacakkal, gondolta, miközben a halántéka dübörgőit. Sokkal jobb hasznát lehet venni a hosszú, egyenes nyélnek. A közepén ragadta meg két kézzel, és ugrásra készen várt.

A tömeg rárontott. Dühöngő botvívásba fogott. A fa jókorát csattant egy fejen, baltát tartó ujjakat tört el, lecsapott egy hasi idegközpontra, lábak közé akasztva gáncsolt, pörgött, zúgott és célba talált. Az éjszaka csapásokká, mordulásokká, kiabálássá változott, és fogak, szemek villogtak a tűzfényben.

Csodamód Lockridge váratlanul egyedül maradt. Három yuthó vonaglott nyögve a lába előtt. A többiek megfutamodtak. Zihálva bámultak rá a tűz közeléből. Látta, hogy verejték csillog a bőrükön.

— Marutok tépjenek szét benneteket! — bömbölte Withucar. — Ez is csak egy ember!

Azonban négy ép követője biztos távolban maradt. Még íjukat sem ajzották fel.

A főnök magához tért, és ő maga közeledett. Lockridge felé lendítette a botot. Azonban a sasszemű Withucar számított rá. Félrecsapta a csatabárdjával. Az ütésbe beleremegtek Lockridge csontjai. Fegyvere kihullott elzsibbadó kezéből. Withucar arrébb rúgta, diadalmasan felüvöltött, és rárontott. És ekkor más táborokból, akik hallották a lármát, futva érkeztek.

Lockridge ugrott, hogy összecsapjon a yuthóval. Ismét egy lefelé irányuló csapást védett. Vállát Withucarnak vetette. Gyengén érezte, ahogy a szakáll súrolja a bőrét. Szorításba fogta a karját. Egy heves, kegyetlen rántás — a csont pisztolylövésként reccsent —, Withucar megtántorodott, és összeszorított száján keresztül zihált.

Egy hatalmas férfi a másik tűz mellől már szinte Lockridge-on volt felemelt baltájával. Tunikát viselt. Lockridge megvetette a lábát, elhajolt a támadás elől, csak a csípőjét hagyta ott; ujjaival megragadta a durva szövetet, és egy egyszerű judófogással megtoldotta a roham lendületét. A hatalmas ember két métert repült.

Az éjszaka visszahangzott az üvöltésektől. Az emberek visszahúzódtak, árnyak lettek az árnyak közt. Lockridge felragadta Withucar csatabárdját, meglengette a feje fölött, és lázadó üvöltést harsogott.

Villámként csapott belé, mi történt. Bármilyen teljes győzelmet arattak is, a hódítókat belülről teljesen megrázták azok az erők, amiket ma tapasztaltak. Most egyetlen ember verte meg fél tucatnyi társukat néhány perc alatt. A sötétség és a zűrzavar miatt nem lehetett látni, hogy csupán egy ebben a korszakban ismeretlen taktikát használt. Olyan volt, akár egy tomboló troli, és ez félelemmel töltötte el őket.

Nem futamodtak meg, de nem is léptek a látóterén belülre. A diaglossza segítette Lockridge-ot abban, mit kiáltson:

— Felfalom a következőt, aki megérint!

Rémület szállt keresztül az éjszakán. Az Égi Atya imádói még félték a földi isteneket, akiknek, valamivel bentebb a kontinens belsejében egy emberi lényt áldoztak minden aratáskor.

Lockridge lassan megfordult, és elsétált. Háta sajgott a feszültségtől, minden pillanatban várt egy dárdát, egy nyílvesszőt, vagy egy koponyazúzó baltacsapást… de nem nézett hátra. Homály telepedett a szeme elé, és a szíve összevissza kalimpált.

Egy bütykös tölgy emelkedett előtte. A levelek susogtak. Valahol egy kecskefejő hangja hallatszott. Lockridge eltűnt a törzs mögötti sötétbe.

Egy kéz nyúlt utána. Megperdült, és elkapta. Ökle valami puhához ért.

— Hiúz — hallatszott egy lágy hang —, várj meg!

Néhányszor meg kellett köszörülnie a torkát, mire meg tudott szólalni. Ki volt száradva a szája.

— Auri, el kellett volna szaladnod.

— Elszaladtam. Itt megálltam megnézni, mi történik veled. Gyere! — Közelebb húzódott, és az univerzum már nem egy lázálom volt. — Ismerem az erdei utakat — mondta.

— Jól van. — Lockridge úgy nyerte vissza a tartását, mintha egy sorozat lövedék találta volna el. Ismét képes volt gondolkodni. Körülnézett, és látta, hogy elszórt tüzek égnek a tágas mezőn, alakok ugrálnak köztük, néha fény csillan egy-egy fényes kövön vagy rézen. A harsány kiabálás túl messze volt ahhoz, hogy érthesse a szavakat.

— Hamarosan összeszedik a bátorságukat — mondta —, főleg, amikor Brann-nak beszámolnak a történtekről, és ő megnyugtatja őket. Az erdő nincs valami közel, ők pedig keresni fognak. El tudunk rejtőzni?

— A Földanya segíteni fog bennünket — mondta Auri.

A lány sürgette, hogy menjenek ki a szabadba, és négykézláb másztak. A lány menyétkarcsúsággal siklott elől, és hamarosan rátalált egy kanyargó sávra, ahol a fű magasabbra nőtt. Lockridge esetlenebbül követte. De osont már így ezelőtt, korszakokkal ezelőtt, abban a megszületetlen jövőben, amikor gyerek volt.

Amikor kikerültek az ellenség látótávolságából, felálltak, és délnek ügettek. Egyikük sem beszélt; vigyáztak a lélegzetükre. Lockridge pupillája kitágult, és már látta, hogyan fodrozódik a fű a szélben, milyen fakók felül a csalitok és milyen feketék alul a magas csillagok alatt. A lábdobogáson át hallotta, ahogy róka kaffog, nyúl kotródik, békák brekegnek. Auri ruganyosan surrant mellette, haja fehér volt a csillagfényben.

Aztán farkas vonított fel az erdőben, mely sötéten kezdett megmutatkozni előttük. Mintha csak ez lett volna a jel, bölényszarvkürtök harsantak fel, és hallotta, hogy ordítozó emberek indulnak az üldözésükre.

A menekülés többi része összemosódott. Auri nélkül sose menekülhetett volna el. Futva, lekanyarodva, cselezve vezette minden halomhoz, árnyékos folthoz, amiket az Istennő elébük hozott. Egyszer egy szikla mögött hevertek, és hallották, hogy emberek alig egy méterre haladnak el mellettük; egyszer nem sokkal azelőtt kapaszkodtak fel egy fára, hogy dárdák billegtek el alattuk. Amikor végül az erdő befogadta őket, Lockridge elesett, és úgy hevert, mint akinek a csontjait kiszippantották volna.

Csak darabokban tért vissza az öntudata. Először a fölötte csillogó eget pillantotta meg a lombok közti résen. Egyébként teljesen vak volt éjszaka. Saspáfrány susogott és simogatta a tagjait érdes leveleivel, a talaj puha volt, nedves és éles szag terjengett. Bizsergett és viszketett. Azonban Auri ott feküdt mellette, érezte a melegét, a lélegzetét, hajának enyhe füstös illatát. Minden elcsendesedett.

Kényszerítette magát, hogy felüljön. Amikor megmozdult, a lány is felébredt.

— Valóban megmenekültünk? — mormolta.

— Igen — mondta a lány egyenletesebb hangon. — Ha követnek, meghalljuk a csörtetésüket… — Csípős megjegyzés volt ez az esetlen pogányokra. — Akkor elrejtőzünk. — Átölelte a férfit. — Ó, Hiúz!

— Nyugi. Nyugi. — Kibontakozott a karjaiból, és a balta után nyúlt. Csodálkozás töltötte el. — Nem hittem volna, hogy mindketten megússzuk.

— Dehogynem. Biztos tudtad, mit teszel. Te bármire képes vagy.

— Aha… — Lockridge a fejét rázta, hogy kitisztuljon. Most először fogta fel, mi történt. Tényleg nem tervezte az eseményeket. Auri nehéz helyzete felélesztette a benne szunnyadó dühöt; ezután már csak a belenevelt önvédelem működött. Persze az orugarayoknak igazuk van, ha hisznek abban, hogy az embert megszállhatják a vadont járó istenek.

— Miért jöttél vissza? — kérdezte.

— Hogy megkeressem azt, aki meg fog szabadítani az átoktól — mondta Auri őszintén.

Ez ésszerűen hangzott, bár Lockridge-nak kissé az elevenébe hatolt. Úgy tűnt, a lány csak saját érdekében cselekedett. És nem félt, mert úgy vélte, könnyedén elillanhat a yuthók elől. Csak a balszerencséjének köszönhette, hogy észrevették és foglyul ejtették; az pedig tiszta szerencse volt, hogy Lockridge-ot pont ahhoz a csapathoz vitték, amely elfogta.

Szerencse? Az idő majd eldönti. Valóban létezik olyasmi, hogy sors? Ámbár lehet, hogy vak — Lockridge-nak eszébe jutottak Brann utolsó szavai: „Te jöttél hozzám… és figyelmeztettél!” Jeges borzongás futott végig a testén. Nem! Kiköpött az éjszakára. Hazugság!

A dac szülte a döntést. Oda se nagyon figyelt Aurira, miközben tervet formált és józanul a sorsán töprengett, de hallotta, hogy a lány beszél.

— Sokan beszöktek Avildaróból az erdőbe. Tudom, hogy hol rejtőznek, azok, akiktől elváltam, amikor visszamentem hozzád. Megkeressük őket, aztán elmegyünk egy másik orugaray faluba.

Lockridge megfeszült.

— Te így teszel — mondta. — Azonban nekem máshová kell mennem.

— Mi? Hová? A tenger alá?

— Nem, a partra. Méghozzá azonnal, mielőtt Brann-nak eszébe jut, hogy embereket küldjön oda. Egy elhagyatott dolmenhez, féldélelőttnyi járásra délre. Tudod, hol van? Auri megborzongott.

— Igen. — A hangja elkomorult. — A Régi Halottasház. Valaha a terül vaskulanok éltek ott, és oda temették a nagy halottaikat; most csak a kísértetek lakják. Valóban oda kell menned? És napnyugta után?

— Igen. Ne félj!

A lány nyelt egyet.

— Nem… nem, ha te azt mondod.

— Gyere akkor. Vezess oda!

Megindultak a sűrű bozótban a homályos őzcsapáson; Lockridge botladozott és szitkozódott, a lány pedig szellemként suhant mellette.

— Tudod — magyarázta, amikor megálltak pihenni —, az én, izé, barátom, Storm még Brann kezében van. Meg kell próbálnom kiszabadítani.

— Azt a boszorkányt? — Hallotta az összegubancolódott hajfürtök suhanását, ahogy Auri felkapta a fejét, és a horkanást, ami majdnem kuncogásra késztette. — Hát nem tud vigyázni magára?

— Ráadásul a felmentő sereggel haza zavarhatom a yuthoázokat.

— Szóval visszajössz! — kiáltotta a lány kitörő örömmel. Ez mintha nem önzésből eredt volna. És a visszatérése Avildaróba, csak önzésből született? Lockridge kényelmetlenül érezte magát.

Nem sok szót váltottak. Csak nehezen jutottak előre. A lassú órák teltek, és az éjszaka, mely ebben az évszakban így nyár közepén rövid volt, kezdett fakulni. A csillagok elhalványultak, szürkeség lopódzott a fák közé, halkan, de tisztán felhangzott a madarak első csiripelése.

Lockridge úgy érezte, felismeri az ösvényt, amelyen erre jött Stormmal. Nem kell messze menni…

Auri megdermedt. Szeme fénylett a most tágra nyílt kicsi, alig látható arcban.

— Állj! — lehelte.

— Mi? — Lockridge úgy szorította a baltát, hogy belefájdult a tenyere.

— Nem hallod?

Nem hallotta. A lány vezette, és közben jobbra-balra forgatta a fejét, roppant óvatosan hajtotta szét a bokrokat. Hamarosan Lockridge is meghallotta a zajokat: csörtetést a bozótban, messze mögöttük, de egyre közelebbről.

A nyelőcsöve megfeszült.

— Állatok? — reménykedett bolondul.

— Emberek — felelte Auri. — A nyomunkban.

Tehát Brann küldött egy járőrt az időkapu őrzésére. Ha a yuthoázok olyan ügyesek lennének az erdőben, mint ez a lány, ott várták volna be. Ha a dolgok így állnak, van még esélye.

— Gyorsan! — parancsolta. — Ne törődj a zajjal. Előttük kell a dolmenhez érnünk!

Auri eliramodott. Lockridge mögötte. A ködös szürkületben megbotlott egy gyökérben, és facsemeték közé zuhant. Beleakadtak a ruhájába, és recsegő hangokat hallattak. Kiáltások harsantak fel a hátuk mögül a tisztásról.

— Meghallották — figyelmeztette Auri. — Siess! Sebesen szaladtak a csapáson. Fák maradtak el mögöttük rettenetes lassúsággal. És egyre világosabb lett.

Amikor a rétre értek, már harmat csillogott a vérpiros ég alatt. A halom ott derengett előttük. Lockridge sípolva vette a levegőt, mintha kés szűrődött volna a lépébe, a fához rohant, ahová Storm a távvezérlőt rejtette.

Kotorászott az odúban. Auri felsikoltott. Lockridge kihúzta a fémcsövet, és körülnézett. Egy tucat harcos bukkant ki a tisztás szélén.

Felordítottak, amikor meglátták őket, és előrevetették magukat. Lockridge felkapaszkodott Aurival a másodnövényzeten túlra. Egy nyílvessző süvített el a füle mellett.

— Ne lőjj, te tökfilkó! — kiáltotta a yuthó vezető. — Az isten azt mondta, élve fogjuk el!

Lockridge a gombokat nyomogatta a csövön. Egy ember tört át a fiatal fákon a domb lábánál, megtorpant, és intett a társainak, hogy kövessék. Lockridge természetellenes élességgel látta: a varkocsot, a bőrszoknyát, az izmos felsőtestet és a csatabárdot. Brann alaposan felkészítette csapatát szinte mindenre.

A csövecske felfénylett, és remegett a kezében. Újabb yuthó érte utol az elsőt, és együtt törtek át a bozóton, hogy csatába szálljanak. Lockridge feléjük hajította Withucar baltáját. A vezető félreugrott, és ugató hangon felnevetett. Követői óriási ricsajt csaptak mögötte.

A föld megmozdult.

Auri feljajdult, térdre rogyott, és átölelte Lockridge derekát. A yuthó dermedten torpant meg. Egy másodperc múlva üvöltve szóródtak szét a lenti bozótban. Ott megálltak. A levelek közti résen Lockridge látta, ahogy tétován álldogálnak. Hallotta, ahogy a vezetőjük üvöltözik velük.

— Az isten megesküdött rá, hogy semmilyen mágiával nem árthat nekünk! Gyerünk, nyúlszívű banda!

A lejárat fehéren fénylett. A yuthók újra előbújtak. Aurit nem lehetett otthagyni. Lockridge megragadta a lány karját, és belódította a lejáratba.

A vezető már szinte odaért. Lockridge beugrott a lyukon, hasra vágódott, és megnyomta a gombokat. A lebegő földdugó megindult lefelé, eltakarta az eget, és sziszegve csusszant a helyére.

Csend lett.

Auri sikolya törte meg, mely magasan emelkedett a hisztéria felé. Lockridge összeszedte magát, és pofon vágta. A lány csak ült, ahová esett, és bambán meredt rá olyan szemmel, amelyből minden emberi tekintet eltűnt.

— Sajnálom — mondta Lockridge, és látta, hogy a vörös folt megjelenik a lány arcán. — De nem hagyhattalak magadra. Most már biztonságban vagyunk.

— Mm… m… m… — A lány levegőért küzdött. Tekintete fel-alá röpdösött, végig a jeges fényű falakra, melyek körbevették; hason feküdt a padlón és nyöszörgőit. — A régi Halottasházban vagyunk.

Lockridge megrázta, és rárivallt.

— Semmitől sem kell félned! Rajtam nincs hatalmuk. Hidd el!

Nem számított rá, hogy a lány olyan gyorsan összeszedi magát. Azonban Auri elfojtotta zokogását, teste megfeszült és megremegett, aztán vagy egy percig méregette a férfit, így szólt:

— Hiszek neked, Hiúz — és az őrület máris eltűnt.

Ez a férfinak is visszaadta az erejét, és ugyanakkor zord készenléttel látta el.

— Nem így terveztem — mondta —, hogy téged is magammal hozzalak, de nem volt más választásunk, különben elkaptak volna. Most különös dolgokat fogsz látni. Ne hagyd, hogy megijesszenek. — Némileg szatirikusan jutott eszébe, hogy Storm hasonló tanácsot adott neki. Valóban már odáig jutott, hogy ilyen gyorsan elfogadja ennek a korszakokat összekötő, hátborzongató folyosónak a létezését? Saját százada csak egy elfeledett álomnak tűnt.

Azonban ez kétségtelen volt a jelenlegi sürgetés miatt.

— Mennünk kell — mondta. — A yuthók ide nem tudnak követni, de szólnak az uruknak, és ő képes rá. Vagy összefuthatunk… nos, hagyjuk. — Ha így, fegyvertelenül Védőkbe futnának a folyosón, az pontot tenne az ügy végére. — Erre.

A lány némán követte az előszobába. A fénylő függöny a kapuban egy nyögést csalt ki belőle, és egy gyermek ragaszkodásával szorította a férfi kezét. Lockridge áttúrta a szekrényt, de semmi egyebet nem talált, csak ehhez a korszakhoz tartozó felszereléseket. Az időutazóknak magukkal kell hozniuk a fejlettebb eszközöket. A fenébe is!

Szörnyű erőfeszítés volt keresztüllépni a kapun, hiszen bármi várhat rájuk azon túl. Azonban a folyosó zümmögő fehérséggel nyújtózott, üres volt, ameddig ellátott. Lockridge kifújta a visszatartott levegőt, és egy gravitációsszán ülésébe rogyott.

Nem időzhetnek. Bármelyik pillanatban beléphet valaki az egyik időkapun keresztül és megláthatja őket. (Hogy mit jelent a „pillanat” ezen az időn kívül húzódó időben? Ezen inkább majd később gondolkodik.) A kezét kísérletképpen húzta végig az irányítófényeken, rájött, hogyan működik, és megindította a szánt a jövő kányába.

Auri közvetlenül mellé ült. Keményen markolta az ülést, de a félelme elillant, és még némi kíváncsiság is csillogott a szemében. Kevésbé döbbent meg, mint nem sokkal ezelőtt Lockridge. Azonban a lány számára ez az összes csoda egyformán csodálatos volt, és igazából egyáltalán nem rejtélyesebb, mint az eső, a szél, születés, halál, és az évszakok körforgása.

— Tehát, mit tegyünk? — töprengett Lockridge hangosan. — Elmehetnénk 1964-ig, és megpróbálhatnánk egyszerűen felszívódni. De nem hiszem, hogy összejönne. Átkozottul sok Védő van ott, és átkozottul könnyen le tudnak nyomozni egy embert, főleg, mivel veled kimondottan gyanúsak lennénk, kölyök. És ha maga Storm sem volt képes kapcsolatba lépni egyetlen Őrzővel, akkor én biztos nem tudok. — Rádöbbent, hogy angolul beszél. Auri minden bizonnyal egyfajta varázslat megidézésnek vette a szavait.

Mit is mondott Storm?

Egy pillanatra lerohanta az emlék, amikor még a börtönkunyhóban feküdt a lánnyal és az ajkán érezte a csókját. Egy ideig minden másról megfeledkezett.

Magához tért. A folyosó vakító sugárzással burkolta be, ürességgel és különösséggel. Storm messze elmaradt mögötte — évszázadokra messze. Azonban ő visszatérhet hozzá. És vissza is fog, az egekre!

Száguldjon fel egész Storm századáig? Nem. Ez a folyosó nem ér el odáig. És amúgy is túl kockázatos lenne. Mennél hamarabb kijutnak és eltűnnek a világban, annál jobb. Azonban Storm említett egy bizonyos Herr Jesper Fledeliust a reformáció korában, Viborgban. Igen, a legjobb lehetőség. És ráadásul még a sors érzése is hajtotta.

Lassított a szánnal, és a jelzéseket figyelte. Az írásjeleiket nem értette, de az arab számokat felismerte. Az éveket nyilvánvalóan a folyosó „alsó” végétől számolták, így, ha időszámítás előtti 1827 megfelel 1175-nek…

Amikor a 45-tel kezdődő számok megjelentek, megállította a szánt, majd visszaküldte. Auri várt, míg ő a helyszínt tanulmányozta és gondolkodott. Pokolba a bizonytalansági tényezővel! Néhány nappal mindenszentek napja előtt akart kijönni, hogy legyen ideje eljutni Viborgba, de nem annyival hamarabb, hogy Brann kutyái a nyomára akadhassanak.

Amennyire csak tudta, kiválasztott egy vonalat, mely szerinte Krisztus utáni 1525-nek felelt meg. Auri a kezét fogva követte át a függönyön.

Ismét a hosszúkás, csendes szoba és a szekrény. Azonban az itt tárolt ruhák nem hasonlítottak a neolitkori ruhákra. Többféle kosztümöt találtak benne, parasztruhát, nemesi öltözetet, papi csuhát, katonaruhát meg hasonlókat. Lockridge nem tudta, melyik a legjobb. Mi a pokol volt Dániában a tizenhatodik században? Pokol, valóban, ha az időháború érintette.

Hát, akadt itt egy erszénnyi arany, ezüst és rézpénz — Auri felkiáltott ennyi fém láttán —, és a készpénz mindig jól jön. Azonban ha egy alsóbb osztályú egyénnél találnak annyi pénzt, rablással fogak gyanúsítani, így Lockridge olyan ruhát választott, melyről úgy vélte, jómódú utazó öltözete lehet: vászon alsóneműt és inget, szatén nadrágot, karmazsin harisnyát, magas szárú csizmát, lelógó karimájú kalapot, prémmel szegett kék felöltőt, kardot és kést (ez utóbbit minden bizonnyal evési célra), meg különböző felszereléseket, melyek rendeltetését csak találgatni tudta. Diaglosszát, természetesen, neki és Aurinak; és rájött, hogy azért van annyi paróka, mert ebben a korban az emberek hosszú hajat viselnek. Egy sárgát választott. Az kissé remegett, mintha élne, és olyan feszesen megállt a fején, hogy szinte természetes hajnak látszott.

Auri levetette az ingét meg a díszeit, ártatlanságában mutatkozott a férfi szeme előtt, és a hosszú szürke ruhával meg a csuklyás köpennyel babrált, amit Lockridge adott oda neki.

— A délről jövő tengerjárók sem öltöznek furcsábban, mint azok, akik a föld alatt érnek — mondta.

— Hamarosan kimegyünk — mondta neki Lockridge. — Egy nagyon különböző földre. Ez a valami, amit a füledbe teszek, segít megérteni a nyelvet és a viselkedést. Azonban legjobb lesz, ha olyan szerény és csendes leszel, amilyen csak tudsz. Bízd rám az irányítást. Azt fogjuk mondani az embereknek, hogy a feleségem vagy.

A lány a homlokát ráncolta, forgatta a célzást a fejében. Csodálata alábbhagyott, elfogadott mindent, ahogy jött, habár éber maradt, akár egy róka: viselkedését még a Zen mesterek is megirigyelhették volna. Azonban a dán hustru szó egy halom fogalmat tartogatott a nemek közötti viszonyról, amely a yuthoázok számára egyértelmű lett volna, ám a lány számára új volt.

Hirtelen kipirult. Közömbösségét vad öröm váltotta fel, átölelte a férfit, és felkiáltott.

— Ezek szerint elszállt az átok? Ó, Hiúz, a tied vagyok!

— Hé, te. Hé! — hárította el. Az ő füle is égett. — Ne olyan gyorsan. Itt most nem tavasz vár.

És nem is az várta őket. Amikor kibukkantak a domboldalon és bezárták az ajtót, újra éjszaka borult rájuk — hideg, őszi éjszaka, ahol félhold vándorolt a szaggatott felhők között és a szél fonnyadt fűcsomók közt süvített. Odafönn csupaszon és üresen állt a dolmen. Az erdő, ahol valaha az istennő sétált, eltűnt; csak néhány satnya szilfa ingott északon. Rajtuk túl csontfehéren betolakodó homokdűnék világítottak, melyeket a jövő még visszább fog szorítani.

Azonban a domb körül földművelés jelei látszottak. Régebbiek. Barázdanyomok húzódtak a gyom között, és egy leégett házikó vályogkéménye meredt felfelé töredezetten a déli szirten. Háború dühöngött végig ezeken a partokon alig egy évvel ezelőtt.