Az idő folyosói

7.

Az ellenség nyugatról érkezett a rétre, a tölgyerdővel a baljukon. Az avildaróiak itt csaptak össze velük. Összesen úgy százan lehettek; tíz szekérrel, a többiek gyalogosan. Nem voltak többen, mint ellenfeleik. Lockridge, amikor először pillantott végig rajtuk a verőfényes déli napsütésben, alig bírta elhinni, hogy ezek lennének a félelmetes Csatabárdosok.

Ahogy közeledtek, szemügyre vett egy jellegzetes alakot. Testileg nem nagyon különbözött az orugurayoktól: valamivel alacsonyabb és zömökebb volt, barna haját varkocsba fonta, fekete szakállát villába, ábrázata inkább közép-európai volt, semmint orosz, kiugró, csőrszerű orral. Zekét és térdig érő bőrszoknyát viselt, melybe a klán jelvényét égették, kerek bikabőrpajzsot tartott, melyre ankh-keresztet festettek, fegyverként kovatőrt és gyönyörű megmunkálása kőbaltát hordozott. Ajka ragadozószerű vicsorra nyílt a várakozástól.

A szekér, amit követett, nyilván a törzsfőnökéé volt, könnyű, kétkerekű fa- és vesszőalkotmány, melyet négy bozontos kis ló húzott. Fegyvertelen, csupán ágyékkötőt viselő fiatal fiú hajtotta őket. Mögötte állt az úr: az átlagosnál nagyobb, és olyan súlyos, hosszú baltát tartott, hogy szinte már alabárd volt, két dárda hevert a keze ügyében. A főnök sisakot, mellvértet és szegecselt bőrkarvédőket viselt; rövid bronzkard lógott az oldalán, délről származó kopott vászonköpeny röpdösött a válláról, és vaskos aranylánc csillogott bozontos álla alatt.

Ilyenek voltak a yuthoázok. Amikor meglátták a halászok hullámzó sorait, lassítottak iramukon. Aztán a vezető szekér ura megfújt egy bölényszarvat, a csapatból farkasüvöltésszerű csatakiáltás harsant fel, és a lovak ügetni kezdtek. Mögöttük dübörögtek a szekerek, a gyalogosok ordítva rohantak, és a balták a dobszerű pajzsokat döngették.

Echegon kérlelően nézett Stormra és Lockridge-ra.

— Most? — kérdezte.

— Még ne. Hadd jöjjenek közelebb. — Storm leárnyékolta a szemét, úgy nézett. — Van valami furcsa abban a hátsóban… a többiek eltakarják a szemem elől…

Lockridge érezte, ahogy a feszültség növekszik mögötte: sóhajtanak és mormognak, egyik lábukról a másikra állnak, csípős izzadtságszag terjeng. Ezek, akik arra vártak, hogy megvédjék az otthonukat, nem voltak gyávák, azonban az ellenség háborúra szerelkezett fel és képezte ki magát. Lockridge látott már tankokat, de még ő is megrettent a közeledő harciszekerek láttán.

Vállához emelte a karabélyát. A tus hűvösen és keményen simult az arcához. Storm vonakodva beleegyezett, hogy ma használhatnak huszadik századi fegyvereket. És lehet, hogy az a tény, hogy látni fogják, amint villámokat használnak a szolgálatukra, növelni fogja az orugarayok bátorságát.

— Jobb, ha lőni kezdek — mondta angolul.

— Még ne! — Storm olyan élesen reccsent rá a lárma fölött, hogy Lockridge felpillantott. A párducszemek összeszűkültek, a fogai szétnyíltak, és kezét az energiapisztolyon nyugtatta, pedig azt mondta, nem fogja használni. — Először látnom kell azt az embert.

A fogathajtó a kocsiban felemelte a baltáját, és félkört írt le vele. A yuthoázok hátsó sorában haladó íjászok és parittyások megálltak, fegyvereik jól látszottak, kövek és kova-hegyű nyílvesszők röpültek a tengerjárók felé.

— Lőni! — bömbölte Echegon. Nem volt szükség parancsra. Dacos vicsorgás hallatszott, és szaggatott sortűz szállt fel soraikból.

Ebből a távolságból senkinek sem ártottak. Lockridge látta, hogy néhány lövedék csattan egy-egy pajzson. A yuthoázok teljes erőből vágtatni kezdtek. Egy percen belül rajtuk lesznek. Lockridge jól látta a legközelebbi lovak kitágult orrlyukát, fehér karimás szemét, lebegő sörényeket, villogó ostorokat, a szőrtelen képű hajtót meg a mögötte álló férfi szakállát kettéosztó vad vigyort, egy lengő baltát, melynek kőfeje fémként csillogott.

— A pokolba ezzel! — kiáltotta. — Azt akarom, hogy tudják, mi találta el őket!

Célba vette a törzsfőnököt, és meghúzta a ravaszt. A fegyver kemény rúgása megacélozta lelkét. A durranást elnyomta az üvöltés, a lódobogás, a baltacsattogás, kerékzörgés. Azonban a célpont szétvetette a kezét, és kizuhant a szekérből. Az alabárd széles ívet írt le. A fű embert és fegyvert egyaránt elnyelt.

A fiú tátott szájjal, ijedten rántotta meg a kantárt. Lockridge egyszerre rádöbbent, hogy nem szükséges embert ölnie, megfordult, és a lovakat vette célba. Durr! Durr! Minden szekér elől egy állatot kilőni, hogy a kocsi harcképtelenné váljon. Nagy csendüléssel egy kő találta el a puska csövét. Azonban a második szekérnek is vége lett, a hám összegabalyodott, egy csap elreccsent, a bal kerék darabokra tört. Az életben maradt lovak felágaskodva nyerítettek félelmükben.

Lockridge látta, hogy a támadás megtörik. Újabb két-három harciszekeret meg kell állítani, és a behatolók megfutamodnak. Előrelépett, semmi sem takarta, vére túlságosan hajtotta, semhogy nyilaktól féljen, és napsugarak csillantak meg fémén.

Mintha napsugár találta volna el.

Mennydörgés robbant a koponyájában. Megvakulva, fájdalmasan hanyatlott az éjszakába.

Öntudata kínzó hurrikánként tért vissza. Az első dolog, amit megpillantott, a karabélya volt; félig megolvadva hevert mellette. Ez a pusztulás az energialövedék nagy részét felemésztette. A töltények nem robbantak fel a tárban, és ő is csak rosszindulatú égési sebeket szenvedett az arcán és a mellkasán. A bőre szinte lángolt. Nem foglalkozott a kínokkal.

Egy halott férfi hevert a közelében. Az arcából nem sok maradt, csak megperzselt hús és csont. A réz karkötőjéről lehetett felismerni, hogy Echegon az.

Storm a közelben állt. Energiafegyverével pajzsot alkotott. Lángok szivárványszökőkútja burkolta be. Az ellenséges energiasugár továbbhaladt, és leterített három fiatalembert, akik ott voltak Lockridge-dzsal a fókavadászaton.

A yuthoázok ordítottak! Egyetlen rohammal elsöpörték a falusiakat. Lockridge látta, hogy Echegon egyik fia — az arcvonásai és a testtartása kétségtelenné tették, hogy ő az — eldobja a lándzsáját, miközben a földrengetően dübörgő lovak úgy zúgnak felé, akár egy vadkan. A hajtó elkanyarítja őket. A szekér elzúg mellette. A benne álló harcos halálos pontossággal sújt le. Agyvelő fröccsen. Echegon fia elesett, akárcsak az apja. A yuthó diadalittasan felüvölt, lecsap a másik oldalra valakire, akit Lockridge nem lát, dárdát hajít egy íjászra, és eltűnik.

Máshol a falusiak már megfutamodtak. Páni félelem vett erőt rajtuk, és nyüszítve menekültek a közeli erdőbe. Az üldözés ott véget ért. A yuthoázok, akiknek a patrónusa az égben él, nem szerették azokat a susogó, félhomályos részeket. Visszafordultak, hogy elintézzék és megskalpolják sebesült ellenségeiket.

Egy szekér dübörgőit Storm felé. Energiapajzsa alatt a nő nőstényoroszlán alakja remegni látszott; Lockridge delíriumában mintha egy mítoszt látott volna. A Webley is nála volt. Érte kotorászott, de eszméletét vesztette, mielőtt kihúzhatta volna. Utolsó pillantása egy férfira esett, aki a hajtó mögött állt. Nem yuthó volt, hanem egy szakálltalan, fehér bőrű, roppant magas férfi, akinek kámzsás fekete köpenye úgy csattogott mögötte, mintha a szárnya lenne…

Lockridge csak lassan ébredt. Egy ideig megelégedett azzal, hogy fekszik a földön, és a tudattal, hogy nem érez fájdalmat.

Apródonként eszébe jutott, mi történt. Aztán női sikolyt hallott, kinyitotta a szemét, és mereven felült.

A nap már lenyugodott, azonban annak a kunyhónak az ajtaján át, melyben ült, Lockridge látta a partot és a fénylő Limfjordot, a felhők még világítottak körülötte. Ebben a szobában nem volt még szegényes berendezés sem, a bejáratot összekötözött és az ajtórudakhoz erősített ágak torlaszolták el. Kívül két yuthó állt őrt. Egyikük befelé nézett, és babonásan szorongatott egy fagyöngyágat. Társa tekintete irigykedve nyugodott két harcoson, akik teheneket tereltek a parton. Máshol nagy volt a felfordulás, férfiak kiabáltak és röhögtek mély torokhangon, lódobogás és kerékzörgés hallatszott, a legyőzőitek pedig jajgattak bánatukban.

— Hogy vagy, Malcolm?

Lockridge odafordította a fejét. Storm Darroway térdelt mellette. Nem sokat látott belőle a homályban, de érezte hajának illatát, lágy simogatását, és a nő hangjából több aggódás érződött, mint valaha.

— Élek… azt hiszem. — Megtapogatta az arcát és a mellét, ahol valami zsírféle volt szétkenődve. — Nem fáj. Én… kipihentnek érzem magam.

— Szerencséd, hogy Brann-nál volt sokk elleni gyógyszer meg enzimkenőcs, és hogy úgy döntött, hogy életben hagy — mondta Storm. — Az égéseid holnapra begyógyulnak. — Elhallgatott, majd olyan alázatos hangon folytatta, mintha csak Auri beszélt volna. — És ugyanez az én szerencsém is.

— Mi folyik odakinn?

— A yuthoázok fosztogatnak Avildaróban.

— Asszonyok… gyerekek… nem! — Lockridge feltápászkodott.

Storm visszahúzta.

— Kíméld az erődet!

— De azok az ördögök…

— Jelen pillanatban a barátnőid nem szenvednek túlságosan — mondta Storm régi éles hangsúlyával. — Jussanak eszedbe az itteni erkölcsök. — Újra együttérzően folytatta. — Persze gyászolják a szeretteiket, akik elszöktek vagy meghaltak, és rabszolgák lesznek… Dehogyis, várj csak! Ez nem dél. A barbárok rabszolgáinak az élete nem sokban különbözik a barbárokétól. Szenvednek… a fogságtól, igen, a honvágytól, meg attól, hogy az indoeurópiak között nem kapják meg azt a tiszteletet, amit itt. Azonban tartogasd későbbre a szánalmat. Te meg én nagyobb bajban vagyunk, mint a tegnapi kis barátnőd.

— Hmmm, oké. — Lecsillapodott. — Mi volt a baj? Storm eléje telepedett, átkulcsolta felhúzott térdét, és éleset sóhajtott.

— Milyen slogg voltam! — mondta keserűen. — Meg se fordult a fejemben, hogy Brann itt lehet ebben a korban. Ő szervezte a támadást, ez nyilvánvaló.

Lockridge érezte, hogy a nő remeg az önvádtól, kinyújtotta a kezét felé.

— Nem tudhattad.

Ujjaik egymásba kulcsolódtak. Szorításuk máris elernyedt, és Storm fagyosan mondta:

— Égy kudarcot vallott Őrző számára nincs mentség. Csak a kudarc létezik.

Mivel a katonai szolgálatban is ez volt a jelszó, Lockridge megértette a nőt, és vele érzett. Magához vonta, mintha csak szomorkodó nővére lenne, Storm a vállára hajtotta a fejét, és szorosan hozzásimult.

Egy idő múlva, amikor már végképp besötétedett, a nő gyengéden elhúzódott.

— Köszönöm — lehelte.

Most kézen fogva ültek egymás mellett. Végül a lány halkan és gyorsan suttogta:

— Tudnod kell, hogy nem túl sokan veszünk részt ebben az időháborúban. Mivel egyetlen ember is iszonyatos erőket tud megmozgatni, nincs is rá szükség. Brann egy… nem ismered a szót. Egy kulcsfigura. Annak ellenére, hogy ő is részt vesz a bevetéseken, ő a parancsnok, bolygót megrázó döntéseket hoz, ő egy… király. És én legalább akkora zsákmány vagyok. És most elkapott. Nem tudom, hogyan jött rá, hol és melyik évben vagyok. El se bírom képzelni. Ha nem talált meg a ti századotokban, hogy volt képes levadászni ebben az elfeledett pillanatban? Ez megrémít, Malcolm. — Ölelése hideg volt és szoros. — Miféle torzulást csinált az időben? Egyedül van itt. De több emberre nincs is szükség. Azt hiszem, korábban kijött a dolmen alatti járatból, mint mi, megkereste a Csatabárd népét és az istenük lett. Ezt nem volt nehéz elérnie. Az indoeurópaiak teljes bevándorlása… Dyaush Pitar, az Égi Atya, a napimádók, pásztorok, fegyverművesek, szekérhajtók, ügyes kezű és korlátlan álmú emberek, akiknek asszonyaik szolgák, gyermekeik tulajdonok… ez a Védők műve. Érted? A hódítók a régi civilizációk, a régi hit megsemmisítői; ők a gépimádók ősei. A yuthoázok Braunhoz tartoznak. Csak meg kellett jelennie közöttük, mint ahogy nekem is csak meg kell jelennem Avildaróban vagy Krétán, s a maguk bizonytalan módján rájöttek, ki ő, ő pedig tudta, hogyan irányítsa őket. Valahogy megtudta, hogy itt vagyunk. Teljes erővel kellett volna lecsapnia ránk. Az azonban figyelmeztette volna a mi ügynökeinket, akik erősek ebben az évezredben, és az ki tudja, mihez vezetett volna. Ehelyett azt mondta a yuthoázoknak, támadják meg Avildarót, megesküdött, hogy a nap fénye és a villámok segíteni fogják őket, és igazat mondott. Győztek… — Lockridge érezte a remegést a nő hangjában. — El fog küldeni néhány emberéért, meg azokért az eszközökért, amikkel engem megdolgozhat.

Lockridge magához szorította. A nő szinte eszelősen suttogott a fülébe.

— Figyelj! Talán nyílik lehetőséged a szökésre. Ki tudja? Az idő könyve akkor íródott, amikor az univerzum szétrobbant, de még nem fordítottunk a következő lapra. Brann téged csupán egy szolgámnak gondol majd. Nem lát veszélyt benned. Ha módodban áll… akkor… menj vissza a folyosón át. Keresd meg Herr Jesper Fledeliust Viborgban, az Aranyoroszlán Fogadóban, mindenszentek napján bármelyik évben 1521 és 1541 között. Nem felejted el? Ő a mi emberünk. Ha el tudnád érni, talán, talán…

— Igen. Megteszem. Ha tudom. — Lockridge nem akart tovább beszélni róla. Majd elmagyarázza a következő egykét órában. De most olyan magányosnak látszott. Szabad kezével átölelte a nő vállát. Storm odafordult, és a száját a férfi ajkára helyezte.

— Nem sok élet maradt bennem — suttogta. — De használd, ami van. Vigasztalj meg, Malcolm!

Lockridge kábultan csak annyit tudott gondolni: Storm, ó, Storm. Viszonozta a csókját, elmerült hajának hullámaiban. Nem létezett számára más, csak a sötétség és a nő.

Ekkor fáklyafény világított át a rácson. Egy dárda megbökte, vakkantás hallatszott:

— Gyere! Te… a férfi! Látni akarnak!