Az idő folyosói

13.

A győzelem híre elterjedt az erdőben, a szökevények hazatértek és öröm uralkodott el Avildaróban.

A legyilkoltak temetésére és a győzelemre rendezett lakoma sem volt kevésbé vad vagy boldogabb. Az idegeneket, akik fémfegyvereikkel elűzték a yuthoázokat szívesen bevették a bolondozásba. Nem beszéltek közös nyelvet, de mit számított az? A sülő disznó az illatával beszélt, a férfi a vigyorával, a nő pedig önmagával.

Csak a Hosszúházat kerülték. Mert ott tartózkodtak a zöld istenek, akik megmentették a népet. Húst és innivalót vittek az ajtóhoz, és minden felnőtt férfi versengett a tisztességért, hogy beállhasson szolgának vagy hírvivőnek. Az ünnepség második delén az egyikük megkereste Lockridge-ot, aki a táncot figyelte a réten, és közölte vele, hogy hívatják.

Szívdobogó buzgósággal sietett. Bosszantotta, hogy Storm megakadályozta, hogy részt vegyen abban a szórakozásban. Most szóltak neki, hogy a Hold Asszonya maga elé hívatja.

Napfény, erdő, füst, sós víz szaga, távoli kiáltások és énekszó, mind eltűntek a tudatából, amikor belépett a házba. A szent tüzet még nem élesztettek fel; Storm ígéretet adott rá, hogy elvégzi ezt a szertartást, ha eljő az ideje. Fénylő gömbök tették a ház belsejét világossá, érdes gerendák és oszlopok álltak ki kormosan a falból, a szétszórt bőrök úgy ragyogtak, mintha élnének. Hét Őrző várt emelvényén a királynőjükre. Nem kívánták köszöntem Lockridge-ot.

Azonban amikor Storm megjelent, mind felemelkedtek. A ház hátsó részét most elhatárolták, nem anyagi, hanem energiafüggönnyel, mely magába szívta a fényt. Storm keresztüllépett rajta. Ilyen fekete háttérben szülte égni látszott.

Vagyis nem… inkább ragyog, gondolta Lockridge kábán, mint az a tenger, mely szintén az istennő része. Az agyszondában töltött három nap és éjszaka megpróbáltatásai még látszottak rajta, magas arccsontja élesen kiugrott, a szeme lázas zöld fényben izzott. Azonban dárdaegyenesen tartotta magát és kékesfekete haja fénylőn vette körbe sárgásbarna arcát, nyakát. Frodhi király kapujából hozott ruhája illett a korhoz és a rangjához. Ruhája áttetsző kéken ereszkedett réz energiaövéig, ott bővebb lett, és fodrosan hullott a bokájáig, a lila felé sötétedett, beleszőtt ezüstös ábrák díszítették, melyek egyszerre voltak habok és kígyók. Kettősbárd alakú melltű fogatta össze köpenyét, melynek bélése olyan fehér volt, mint a nyári felhők, ám a külseje szürke volt, akár a viharfelhők és a cirruszfelhők. Aranyos cipői gyémántportól szikráztak. Vert ezüst holdsarló koronázta homlokát.

Mareth kísérte. Mondott valamit az Őrzők nyelvén. Storm intése szakította félbe szavait.

— Úgy beszélj, hogy Malcolm is értse — parancsolta orugaray nyelven.

A Őrző megütközött rajta.

— Ezen a disznónyelven, fényességes?

— Akkor krétaiul. Az elég árnyalt.

— De fényességes, csak jelenteni akartam…

— Neki is tudnia kell. — Storm hagyta, hogy az Őrző lenyelje a sértést, és odament Lockridge-hez. Elmosolyodott. Lockridge esetlenül hajolt meg, hogy megcsókolja a felajánlott kezet.

— Még meg sem köszöntem, amit tettél — mondta Storm. — De nincs rá szó, amivel kifejezhetném. Ezzel nem csak engem mentettél meg. Hatalmas csapást mértél az ellenségeinkre.

— Én… örülök — nyögte.

— Foglalj helyet, ha akarsz. — Macska könnyedséggel elfordult tőle, és lépkedni kezdett. Léptei nem hallatszottak a földön. Lockridge remegő térdekkel rogyott le egy Őrző mellé, aki azonnal belenyugodva bólintott felé.

Storm arcvonásai megélénkültek.

— Brann élve került a kezünkbe — mondta. A lágy krétai beszéd csilingelt a torkában. — Azzal az információval, amit belőle kiszedünk, az elkövetkező ezer évre rátehetjük a kezünket Európára. Mareth, folytasd!

Mareth, a pap-varázsló állva maradt.

— Nem bírom felfogni, hogy tudtál kitartani, fényességes — mondta. — Brann máris összeomlott. Hamarosan ontani fogja a titkos információkat.

— Ő is kiszedte belőlem — mondta Storm zordan. — Ha lett volna alkalma felhasználni az információt… Nem, nem is akarok rágondolni.

Lockridge a sötét fátyolra pillantott, de aztán gyorsan el is fordította a tekintetét. Gyomra felkavarodott. Amögött hever Brann.

Nem tudta, mit művelnek vele. Bizonyára nem kínozzák. Storm nem alacsonyodna le odáig, ráadásul az túl durva dolog, és valószínűleg használhatatlan a jövő urainak nemesített, kiképzett és megrázhatatlan akarata ellen. Stormot elkábították; energiafolyamok áramlottak be agya legmélyéig. Nem engedték hazudni, uralmuk alá vették az énjét, és gépies gondolkodást kényszerítettek rá, így apródonként mindaz, amit valaha tudott, tett, mindaz, amiről álmodott, a felszínre került, és hidegen rögzítették egy huzal molekuláiba.

Egyetlen élőlényt sem lenne szabad ilyesminek alávetni.

Az ördögbe is, nem! Lockridge fortyogott. Brann-nal csak saját gyógyszerét etetik meg, miután megölte a barátaimat, akik senkinek sem ártottak. Ez háború.

Mareth összeszedte a méltóságát.

— Szóval — kezdte —, megtudtuk, mi a helyzet, és ez vált a figyelmünk középpontjává. Amikor Lockridge felfelé szökött a folyosón, Brann-nak természetesen fogalma sem volt arról, hogy segítséget találhat Angliában. Azonban a lehetőség, hogy valahogy mégis eljuttathatja a hírt az Őrzőknek, aggasztotta, így Brann informálta az ügynökeit véges-végig a dán történelmen át. Ők még mindig, keresik az… ah, emberünket, semmi kétség, és valamijeiét a szervezés alatt álló mentőcsapatnak. Időközben döntenie kellett, hogy megkockáztassa eljuttatni a fényességest máshova, más időbe, vagy tartsa itt. Mivel volt rá némi oka, hogy azt higgye, Lockridge végül is nem fogja elárulni nekünk, úgy döntött, hogy itt marad, legalábbis egy ideig. Ez egy távoli és ritkán látogatott korszak. Úgy vélte, ha csak egy kevés Védőt hoz ide és kéznél tartja a csatabárdosokat, mint fő segítőit, akkor elég biztonságban lesz a felfedezéstől. Csakhogy ennek eredményeképpen most a kezünkbe került, és a szervezete nem tud róla. Amikor végzünk a kihallgatással, rendelkezésünkre fog állni a megfelelő információ, hogy meglepetésszerűen lecsapjunk a Védők időállomásaira, elkapjuk az ügynökeiket, elfoglaljuk a területeiket… és az egész háború eddigi legnagyobb csapását mérjük rájuk.

Storm bólintott.

— Igen. Gondolkoztam róla — mondta. — Beleringathatjuk az ellenséget abba a hitbe, hogy mi máris továbbmentünk, pedig igazából maradunk. Brann-nak teljesen igaza volt abban, hogy ez egy jó hely a hadműveletekhez. Minden figyelem Krétára, Anatóliára, Indiára összpontosul. A Védők azt hiszik, hogy azoknak a civilizációknak az elpusztításával csapást mérhetnek ránk. Hát, hagyjuk, hadd gondolják csak így. Hadd fárasszák csak ki magukat azzal, hogy segítik az indoeurópai hódítást, melynek úgy is be kell következnie. Látszólag mindkét fél elfeledkezett északról.

A köpenye röpködött, ahogy lépkedett. Öklével a tenyerébe csapott, és felkiáltott.

— Igen, lépésről-lépésre ide fogjuk hozni az erőinket. Kedvünk szerint szervezhetjük meg a világnak ezt a részét. Nincs rá bizonyíték, hogy sohasem tettük; a lehetőség nyitva áll. Mennyi hír fog eljutni délre arról, hogy mit művelnek a barbárok ezekben a távoli hátországokban? Amikor beköszönt a bronzkor, a mi képünkre lesz formálva, bennünket fog ellátni emberekkel és javakkal, Őrző bázisokat fog őrizni. A végső nagy jövőbeli leszámolás itt dőlhet el!

Tetterőtől ragyogva fordult hozzájuk, és parancsokat kezdett osztogatni.

— Olyan gyorsan, ahogy tudunk, az őslakosokból fegyveres erőt szervezünk, mely elég erős lesz ahhoz, hogy megakadályozza a kulturális keveredést. Jusquo, gondold át, és holnap tégy rá javaslatot! Sparian, emeld ki ezeket a briteket a disznósorból, és szervezz belőlük testőrséget. Azonban ők túl gyanúsak; nem szabad tovább itt tartanunk őket, mint szükséges. A kapu az ő vidékükön őrizetlenül maradt, igaz? Urio, válaszd ki néhányukat, és repülj oda; képezd ki őket, hogy őrködjenek addig a pár hétig, amíg nyitva áll. Szükségünk lehet egy vészkijáratra. Tudatni kellene Krétával, hogy itt vagyunk, és összehozni egy megbeszélést. Rádió- és agyhullámok túl kockázatosak. Zarech és Nyugis, készüljetek fel, sötétedés után személyesen repültök oda. Chilon, indítsd el a programot, hogy részletes információt nyerhessünk erről az egész régióról. Mareth, te folytatod Brann megdolgozásának felügyeletét.

Valamit láthatott emberei szemében, mert türelmetlenül mondta:

— Igen, igen, tudom, hogy nektek a tizenhatodik században a helyetek, és itt nem érzitek alkalmasnak magatokat. Hát, meg kell tanulnotok másként érezni. A krétai bázisnak van elég dolga. Senkit sem tudnak nélkülözni, míg az újraszerveződés be nem indul. Ha leállunk segítségért kiabálni, túl sok esélyt adunk az ellenségnek, hogy rájöjjön, mi történik.

A nyolcadik Őrző felemelte a kezét.

— Igen, Hu? — mondta Storm.

— A saját korszakunkat sem fogjuk informálni, fényességes? — kérdezte a férfi tiszteletteljesen.

— Dehogynem. A hírt Krétáról fogják továbbítani. — A jádeszínű szemek összeszűkültek. Ujjait az állára tette, és halkan mormolta: — Te másféle útvonalon fogsz hazamenni… Malcolmmal.

— Mi? — kiáltotta Lockridge.

— Nem emlékszel? — mondta Mareth. Ajka megrándult. — Tudomásunk van róla, hogy ő maga mondta neked. Felkerested Brannt, és elárultad neki Stormot.

— Én… én… — Lockridge feje zúgott.

Storm odalépett hozzá. Lockridge felállt. A nő a vállára fektette a kezét:

— Lehet, hogy nincs jogom ezt megkövetelni. De a tényt nem lehet megváltoztatni, így vagy úgy fel fogod keresni Brannt a saját földjén és el fogod mondani neki, a huszadik századból hová szöktem. És ezáltal te indítod el az események láncolatát, mely a vereségéhez vezet. Légy büszke rá. Nem sokaknak adatott meg, hogy sorsdöntők legyenek.

— Nem is tudom… én csak egy vadember vagyok, hozzá… vagy hozzád képest…

— Én magam is csak egy vakon lerögzített szem vagyok a láncban — suttogta Storm. A sebek sohasem gyógyulnak be a lelkemben. Mit gondolsz, nem szeretném, ha másképp történt volna? Azonban csak egy út áll előttünk, azon kell végigmennünk. Ez az utolsó és a legnagyobb kérésem hozzád, Malcolm. Azután visszatérhetsz a hazádba. Sohasem foglak elfelejteni.

A férfi ökölbe szorította a kezét.

— Oké, Storm — tört ki angolul. — Te akartad.

A nő mosolya, gyengédsége, az a parányi szomorúság nagyobb köszönet volt, mint amit megérdemelt volna.

— Mulatozz most tovább — mondta a nő. — Légy boldog, míg lehetsz.

Lockridge meghajolt, és kitámolygott. A nap elvakította. Nem akart beszállni a mókába, túl sok minden volt, amin el kellett gondolkoznia. Lement a partra sétálni. Hamarosan egy domb emelkedett közte és a falu között. Egyedül állt, és az öblöt nézte. Hullámok nyaldosták a homokot, sirályok siklottak keresztül a kékségen, a háta mögötti fáról rigó fütyült.

— Hiúz.

Megfordult. Auri sietett felé. Újra népe öltözetét viselte: hárfaháncs szoknyát, rókabőr erszényt, borostyán nyakláncot. De most Echegon réz karkötője simult szorosan a csuklójára, pitypangfüzér aránylóit a virágzó naptól fakított haján. A szája azonban sírásra görbült és könnyek ültek égszínű szemében.

— Nocsak, mi a baj, kicsim? Miért nem vagy a mulatságon?

A lány megállt mellette. Lehorgasztotta a fejét.

— Kerestelek.

— Itt voltam, előtte meg Stormmal beszéltem. De te… — Most, hogy visszagondolt, Lockridge rájött, hogy Aurit nem látta táncolni, énekelni, vagy bemenni valakivel a ligetbe. Mindig szélen maradt, mint egy kicsi, vigasztalhatatlan árnyék. — Mi a baj? Mindenkinek elmondtam, hogy megszabadultál az átoktól. Nem hisznek nekem?

— De igen — sóhajtott a lány. — Azok után, ami történt, áldottnak tartanak. Nem is tudtam, hogy az áldottság ilyen nehéz lehet.

Talán csak mivel nem akart a saját gondjain töprengeni, Lockridge leült, és hagyta, hogy a lány kisírja magát a mellkasán. A történet félbehagyott mondatokból állt össze. Egyszerű volt: az alvilágban tett utazása eltöltötte a lányt mannával. Ismeretlen hátaknak porhüvelyévé vált. Az istennő kiszemelte őt, ezt bárki beláthatta, így hát, ki merészelt volna közeledni hozzá? Nem közösítették ki, inkább nagyon is tisztelték. Bármit megtettek azon nyomban, amit kért, csak azt nem, hogy közülük valóként kezeljék.

— Nem… mintha… nem… szeretnének. Várhatnék rád… vagy valaki másra, ha neked tényleg nem kellek. De… amint meglátnak… abbahagyják a nevetést!

— Szegény árva — mormolta Lockridge az anyanyelvén. — Szegény kicsim. Micsoda pokoli jutalmat kaptál.

— Félsz tőlem, Hiúz?

— Nem, persze hogy nem. Sok mindenen keresztülmentünk már együtt.

Auri szorosan átölelte. Arcát a vállába fúrta, úgy hebegte:

— Ha a tiéd lennék, ők, ők, ők tudnák, hogy igaz. Tudnák, hogy az istennő akarata beteljesült. Újra helyet kapnék közöttük. Ugye?

Lockridge nem merte bevallani, hogy a lánynak tökéletesen igaza van. Mindig is megkülönböztetett helyzetben lesz. Ám ha a most még kifürkészhetetlen sors beteljesülne, az egész világ láthatná, a tisztelet feloldódna a hétköznapokban, és a lány sima, könnyű barátságokra tehetne szert.

— Nem hiszem, hogy lenne olyan férfi, aki érinteni merészelne engem — mondta Auri. — De nem is baj. Nem kell senki, csak te.

A fene egyen meg, te hülye! Lockridge dühös volt magára. Megfeledkezel, milyen korszak ez. Ő nem egy amerikai középiskoláslány. Egész életében csak születést, szerelmet és halált lát, szabadon rohangál az erdőben farkasok között, bőrcsónakokban evez a viharban, kövekkel őrli a magvakat, a fogával nyúzza le a bőrt, túlélt betegségeket, északi-tengeri telet, háborút, egy utazást, amitől még felnőtt emberek is megzavarodnának. Nála fiatalabb lányok — és már ő is idősebb, mint Shakespeare Júliája — már anyák. Nem bírod félretenni a hülye gátlásaidat és megtenni neki ezt a szívességet?

Nem. Aznap a csónakban nagyon közel állt hozzá, hogy megadja magát. Most elszörnyedt tőle. Kizárólag csak Stormon járt az esze. Ha élve visszatér, azt fogja követelni fizetségként Stormtól, hogy engedje meg neki, hogy minden mást feladva őt követhesse. Tudta, hogy Stormot nem érdekli, mit tesz alkalmi nőismerőseivel. Azonban ő már nem akart senki mást. Nem lenne rá képes.

— Auri — mondta átkozva saját tapintatlanságát —, a munkám még nem ért véget. Hamarosan távoznom kell, hogy végrehajtsam az istennő megbízását, és nem tudom, visszatérek-e valaha.

A lány levegő után kapkodott, szorította és úgy sírt, hogy mindkettejük teste remegett.

— Vigyél magaddal! Vigyél magaddal!

Árnyék vetődött közéjük. Lockridge felnézett. Storm állt ott és őket figyelte. A Bölcs Asszony botját viselte, galagonyával koszorúzva; mennie kellett megáldani a népet, az ő népét. Sötét haj, tengerszínű ruha, esőköpeny, mely meglebbent egy hirtelen szélrohamban a magas alak körül.

Mosolya kiolvashatatlan volt, de nem olyan, mint amilyet a Hosszúházban vetett rá.

— Azt hiszem — mondta némi éllel —, teljesítem a gyermek kívánságát.