Az idő folyosói

10.

— Van ilyen nagy az a híres Knosszosz, mint ez? — kérdezte a neolitkori lány döbbenten.

Fáradtsága és nyugtalansága dacára Lockridge elvigyorodott. Az ő szemében a tizenhatodik századi Viborg olyan volt, mint egy útkereszteződés menti falu, ahol a szülei meg szoktak állni vásárolni. Bár sokkal csinosabb, különösen kétnapi pusztaság után. És ez kényelmet ígért, most, amikor az utolsó napsugarak fúrták keresztül a kékesfeketén suhanó esőfelhőket, a szél felöltőjét rángatta és a télről fütyült.

A tavat elhagyva egy tölgyfaligeten át (a bükk még nem szorította ki teljesen Dánia uralkodó fáját) egy elhagyott kolostor meleg téglaépületét pillantotta meg. Közvetlen közelében a városfalak alja zöld volt a fűtől. Ugyanilyen árnyalatot kaptak a magas ormú zsúpfedeles házak is a mohától. A katedrális ikertornya nyúlánkan és kecsesen emelkedett az égbe.

— Szerintem Knosszosz egy kicsit nagyobb lehet — vélte Lockridge.

Mosolya elhalványult. Háromezer-háromszáz év, gondolta, és minden remény, mely egykor oly tündöklőn virágzott, most porrá omlott, még csak nem is emlékeznek rá. És más remények sarjadtak s haltak el egészen mostanáig…

A diaglossza ellátta őket az alapvető információkkal, de hallgatott a történelmi eseményekről, így volt ez Auri korával is, és Lockridge gyanította, hogy ugyanez a helyzet a föld létezésének minden évében, amelyre időkapu nyílik. Az okára is rájött. A Védők és az Őrzők helyi lakosokat állítanak maguk mellé: de kiben lehetne bízni, aki tudná, mi fog történni a népével?

Dániára rossz napok jártak. Ő és Auri a mellékutakon maradtak; azok alig voltak többek szekérnyomoknál, melyek az erdőn és a hangán át kanyarogtak; a csomagból származó fejadagokon éltek, és összebújva, köpenyükbe burkolózva aludtak, amikor erőt vett rajtuk a kimerültség. Láttak tanyákat és embereket; megálltak inni kutaknál; és bár minden paraszt mogorva volt, ijedt és szófukar, azért sikerült megtudni tőlük néhány dolgot. Egy dal járta be a vidéket:

Négyszáz évvel ezután az a boldog vidék lesz itt, amit Lockridge Stormmal együtt látott. Ez csekély megnyugtatás volt ezen a szürke, hűvös estén. Milyen sokáig fog tartani az a boldog pillanat?

— Gyere! — mondta. — Jobb lesz sietni. Napnyugtakor bezárják a kapukat.

A tó mellett haladtak, míg az ösvény bele nem torkollott a főútba. Találkoztak egy fiúval, aki kissé beszédesebb volt, még a balladát is elénekelte (mely a hatalmas nemesemberről szólt, aki rászabadult a köznépre, most hogy a jóindulatú II. Kristiern király fogságban ült a Sonderborg Kastélyban), s közölte, hogy holnap lesz mindenszentek napja. Túl szűkre sikerült az időzítés; szeretett volna letelepedni a városban és belekóstolni az érzésbe, mielőtt megkeresi Jesper Fledeliust.

A főút is földút volt, sáros és hepehupás. Nem volt rajta forgalom. Észak-Jütland még kísértetjárta vidék volt a múlt évi felkelés óta, melyet Johan Rantzau ágyúi vertek le. A szél levéltelen ágak közt fütyölt.

Fél tucat ember állt őrt a kapunál. Német landsknechtek voltak piszkos kék egyenruhában, melynek ujja kidudorodott a mellvértből. Másfél méteres kétkezes kard lógott a hátukon. Egy pár alabárd csapódott össze elzárva Lockridge útját, a harmadik a mellkasának szegeződött.

— Halt! — recsegte a vezérük. — Wer gehts da?

Az amerikai megnedvesítette az ajkát. Ezek a zsoldosok nem látszottak túl bizalomgerjesztőnek. Néhány centivel alacsonyabbak voltak nála — a legtöbben alacsonyak voltak ebben az alultáplált korban, nem mint az ő idejében vagy az Auriéban — és az arcuk himlőhelyes volt a magas sisak alatt. Azonban gond nélkül meg tudnák ölni.

Gyorsan kitalált valamit.

— Angol kereskedő vagyok, a feleségemmel utazom — mondta az ő nyelvükön. — Hajótörést szenvedtünk a nyugati parton. — Amennyire meg tudta ítélni, ez elszigetelt rész volt, nem hitte, hogy bárki is meghazudtolhatná. A diaglossza informálta, hogy a tengerészjárványok nem ritkák. — Gyalogosan jöttünk idáig.

Az őrmester kételkedni látszott. Emberei megfeszültek.

— Ebben az évszakban? És csak ti menekültetek meg?

— Nem, dehogy. Mindenki baj nélkül partra jutott — mondta Lockridge. — A hajó a parton hever, sérült, de nem tört darabokra. — Bármennyire látszott rajta az út gyötrelme, nem úgy nézett ki, mintha sós vízben is megfürdött volna. — A gazda úgy döntött, hogy ott tartja az embereket, nehogy kifosszák a hajót. Mivel rám sürgős üzlet vár Viborgban, felajánlottam, hogy elhozom a hírt, és küldök segítséget.

Legalább három napba telik, mire egy ilyen expedíció odaér, nem talál semmit, és ugyanannyi idő alatt tér vissza. Akkorra ők már továbbálltak.

— Angol, mi? — A kis ember szeme összeszűkült. — Sose hallottam még angolt úgy beszélni, mintha Mecklenburgban született volna.

Lockridge szidta magát. Azokkal a német töredékekkel kellett volna boldogulnia, amiket az iskolában tanult, nem pedig a diaglosszát használni.

— Csakhogy apám hosszú évekig ott élt. Higgyék el, tekintélyes ember vagyok. — Kibontotta az erszényét, kivett pár aranyat, és sokatmondóan megcsörgette. — Látjátok, módomban áll becsületes embereket arra kérni, hogy igyanak az egészségemre.

— Friedrich! Hozd ide a Junkert! — Az egyik landsknecht elsietett az alagútszerű kapun át. Lándzsája vastagabb vége csattogott a kövezeten. Lockridge hátrahúzódott. — Maradj, ahol vagy, külhoni! — Élezett acél bökött felé.

Auri elkapta Lockridge karját. Az őrmester megpödörte a bajszát.

— Egy gazdag kereskedő felesége nem ilyen — csattant fel. — Annyi nap érte, mint bármelyik jobbágy némbert. — Megtörölte az orrát szőrös kézfejével, és töprengve állt. — Mégis úgy jár, akár egy úrihölgy — mormolta. — Hát, miféle csudabogarak vagytok ti ketten?

Lockridge látta, hogy a félelmet valami más váltja fel Auri szemében, amit eddig még nem látott nála: szégyenkezés, amiért a landsknechtek gúnyolódtak rajta. Lockridge ujja pisztoly után viszketett.

— Vigyázzatok magatokra! — hördült fel. — Különben megkorbácsoltatlak benneteket!

— De lehet, hogy én látlak majd tikteket bitófán a város túloldalán… kémek! A hollók hálásak lesznek nektek. Már rég eltakarították azokat a parasztokat, akiket a múltkor fellógattunk nekik.

Lockridge fuldoklott. Nem számított rá, hogy baj lehet. Mi ment rosszul?

Pillantása kiutat keresve villant körül. Nem tudott kitalálni semmi okosat. Szakállas puskák álltak parázsló gyutaccsal, lövésre készen, és hallotta, hogy megvasalt patkók csattognak a közelben.

Hamarosan a lovas is láthatóvá vált, félig páncélba öltözve, hosszúkás arcán arrogáns vonások ültek. A dán arisztokraták egyike lehet, gondolta Lockridge, ő az őrparancsnok ebben az idegenek garnizonban a saját népe között. A németek esetlenül tisztelegtek.

— Ez itt Erik Ulfeld junker — jelentette be az őrmester. — Meséld el neki a történeted.

Szőke szemöldök emelkedett fel.

— Mit kell elmesélned? — kérdezte Ulfeld vontatottan, szintén németül.

Lockridge megmondta az igazi nevét — miért is ne — és elismételte a történetét részletesebben. Ulfeld az állat dörzsölte. Borotváltnak számított, mely a jelenlegi borotvákat figyelembe véve azt jelentette, hogy a tenyerét mintha smirglin húzta volna végig.

— Mivel tudod bizonyítani?

— Nincsenek irataim, nagyuram — felelte Lockridge. Izzadtság patakzott a hóna alól a bordáira. A lovas hegyként derengett fölötte a tovahömpölygő felhők előtt; a napfény egy rezes viharfelhőn világított át, fényében a világ merevnek tűnt, és a szél hangosabban süvöltött. — Odavesztek a hajótörésben.

— És ismersz itt valakit? — recsegte Ulfeld.

— Igen, az Aranyoroszlán Fogadóban… — Lockridge hirtelen elhallgatott. Ulfeld a kardmarkolatra rakta a kezét. Lockridge megértette, és átkozta a diaglosszáját. A kérdést dánul tették fel, és ő meggondolatlanul hasonlóképpen válaszolt.

— Egy angol, aki két idegen nyelvet is ilyen jól beszél? — mormolta Ulfeld. Fakó szeme lángolt. — Vagy pedig Kristoffer gróf embere?

— Az isten csontjaira, nagyuram! — fakadt ki az őrmester. — Egy gyilkos gyújtogató!

A fegyverek közelebb kerültek hozzá. Lockridge túl későn eszmélt. Mivel már ismerték a puskaport, a földet körülhajózták, Copernicus már megszületett, nem törődött azzal, hogy tanulmányozza, mennyire különbözik ez a kor a sajátjától. Faházakkal, zsúptetőkkel, kevesebb vízzel, mint amit egy vödörben tartani tudnak, alig volt olyan város, mely megmenekült volna az ismételt gyújtogatástól. E kor emberei ugyanúgy félnek a gyújtogatóktól, mint a huszadik századiak az atombombától.

— Nem! — kiáltotta. — Hallgassanak ide! Éltem Dániában és a német városokban is…

— Kétségkívül — mondta Ulfeld szárazon —, Lübeckben. Hogy így benne volt a pácban, egy érdekes, logikai lánc kapcsolódott össze Lockridge-ban. Lübeck hanzaváros volt, nyilván szövetségese Kristoffernek, akinek halálra ítélt háborúja a régi király oldalán még dühöngött a szigeteken, abból a kevésből gondolva, amit a parasztfiútól megtudott. Ulfeld következtetése teljesen természetes volt.

— De azt mondod, egy jó polgár azonosíthatna — folytatta a dán. — Ki ő?

— Jesper Fledeliusnak hívják — kockáztatta meg Auri.

— Mi a rosseb! — Ulfeld nyugalma megtört. Lova felhorkant, és táncolni kezdett, sörénye lobogott a szélben. Az őrmester intett a landsknechtjeinek, és azok körülvették az idegeneket.

Ó, uram, nyögte Lockridge magában, nem voltunk még eléggé benne? Én megpróbáltam volna húzni az időt, míg rá nem jövök, jelent-e itt ez a név valamit. Szinte észre sem vette, hogy elvették a kardját és a kését, még azt sem, milyen durván motozták meg Aurit.

Ulfeld visszanyerte lenéző arckifejezését.

— Azt mondtad, az Aranyoroszlán fogadóban? — kérdezte.

Lockridge nem tehetett mást, mint megerősítette.

— Igen, nagyuram. Azt mondták. Ámbár lehet, hogy még nincs ott. Azonban én évek óta nem jártam Dániában. Keveset tudok arról, mi folyik itt. Valójában ezzel a Jesperrel sem találkoztam még soha. Csak az egyik kalandor kereskedőtársam adta meg a nevét, azzal, hogy ő… segíthet nekünk üzleti ügyekben. Ha ellenséges ügynök lennék, nagyuram, így jöttem volna ide?

— Ha valóban kereskedő lennél — vágott vissza Ulfeld —, tudnod kellene, hogy nem jöhetsz ide így kereskedni, olyan szabadon, mintha indián vadak lennénk, akiknek nincsenek törvényeik, hogy szabályozzák, kik kereskedhetnek velük.

— Tele van az erszénye, junker — mondta az őrmester önelégülten. — Megpróbált lefizetni minket.

Lockridge legszívesebben kiverte volna a fogait. Szinte élvezettel hallotta, ahogy Ulfeld kurtán odaveti:

— Kedves ajándék lett volna neked. — A nemesember ült a lován egy darabig, szakértőén nyugtatta meg hátasát. Auri elhúzódott az állattól, sokkalta nagyobb volt, mint az általa ismert pónik, és sohasem látott még embert lovagolni.

Ulfeld határozott.

— Állíts ki egy őrjáratot — parancsolta.

— Megyek én is, nagyuram — mondta az őrmester.

Ulfeld ajka legörbült.

— Nem kételkedtem benne, hogy jutalmat szagolsz. Valóban vérdíj van Herr Jesper fejére kitűzve. De maradj csak a posztodon!

A landsknechtek a bajszuk alatt motyogtak. Ulfeld végigmérte őket. Lecsendesedtek; a városszéli akasztófákra gondoltak.

— Elmegyünk a fogadóba — mondta Ulfeld —, és megnézzük, mit találunk, utána felteszünk néhány kérdést. — Tekintete megállapodott Aurin. A lány kihúzta magát, és a szemébe nézett. — Egy némber Ditmarshból, fogadni mernék. Egyetlen alacsony származású népség sem merészelné ilyen magasan tartani magát. Az apám ott halt meg Hans király idején, amikor kinyitották a zsilipeket a seregünkre. Talán ma éjjel…

Lockridge torkát émelygés szorongatta.

Néhány gyalogos katona jelent meg. Ulfeld odaszólt nekik, hogy hozzák a foglyokat, és belovagolt a kapun.

Viborg belül kevésbé volt szemrevaló, mint a távolból. Az utcák sikátorok voltak, ahol disznók turkáltak a rothadó hulladékban, melyek fölé alig emelkedtek a járdakövek, így hogy kezdett beesteledni, kevés ember járkált. Lockridge látott egy munkást a munkaköpenyében, kissé görnyedten az egész életen át tartó gürcöléstől, egy szolgálólányt egy kosár kenyérrel, egy leprást, aki figyelmeztetően rázta a csörgőjét, miközben tántorogva lépkedett, egy megrakott ökrös szekeret nagy fakerekekkel. Gyorsan belevesztek a homályba, mely ott lebegett a magas oromzatú házak között, amelyek ablaktábláit már bezárták és elreteszelték az éjszakai rablók miatt. Az első esőcseppek szinte szúrták az arcát.

Ekkor zaj tört keresztül a szélen, a lábdobogáson, a patkócsattogáson: magas és metsző harangszó.

— Ó! — kiáltotta Auri. — Az istennő hangja!

— Templomi harangok — mondta Lockridge. Minden csüggedése dacára el kellett ismernie, hogy a hang szép volt; akárcsak a katedrális látványa, mely a piactér túloldalán derengett… A szél megváltozott, és megtöltötte orrát temetőszaggal.

Nem sokkal később Ulfeld megrántotta a gyeplőt. Egy libegő fatábla nyikorgott. Sárga fény szűrődött ki az ajtón és az ablaktáblákon keresztül a most már sűrű homályba. Lockridge csak egy durva festésű hátsó lábain álló oroszlános cégért látott. A landsknechtek dübbenve rakták le az alabárdjaikat. Egyikük sietve ugrott oda, és tartotta a kengyelt, míg a nemesember leszállt. Eric junker kivont karddal állt, míg az egyik katona bezörgetett az ajtón; mellvértje és sisakja tompán fénylett.

— Nyisd ki, te disznó! — kiáltotta be a német.

Az ajtó nyikorogva tárult ki. Zömök kis ember lesett ki, és haragosan szólt oda.

— Mi nem kérünk magukból ezen a becsületes helyen… Herr Lovag! Könyörgöm, legyen irgalmas!

Ulfeld félrelökte. Lockridge-ot és Aurit terelték utána.

Kis helyiség volt. Egy huszadik századi ember beverte volna a fejét a tetőgerendákba, ha kihúzta volna magát, és a falak közel álltak egymáshoz. Földpadlója volt, beszórva gyékénnyel. Lámpák pislákoltak a polcokon, és tompa fényt meg számos esetlen árnyékot vetettek. Vályogból épített kemence állt benne, melynek szájánál meg lehet melegíteni az átfagyott kezet vagy lábat; ez adott némi hőt; durva szellőzőjétől csak még nagyobb füst támadt, ami csípte Lockridge szemét. Állt még egy kecskelábú asztal, amit még nem csuktak össze éjszakára, és egy férfi ült ott egy korsó sörrel.

— Van még más vendéged? — mordult rá durván Ulfeld a fogadósra.

— Senki, nagyuram. — Kellemetlen volt látni, hogy hajlongott a fogadós. — Tudod, hogy kevés vendégünk van manapság.

Ulfeld intett a fejével.

— Átkutatni! — Odalépett a magányos vendéghez, aki ülve maradt. — Te ki vagy?

— Herr Torben Jensen Sverdrup, Vendsysselből. — A recsegő basszus barátságos volt, mintha sok ital lágyította volna. — Bocsánat nekem, hogy nem állok fel. Régóta svédacélt hord a lábam. Keres valakit?

Ulfeld haragosan meredt rá. A férfi hatalmas termetű volt, bármelyik században nagynak számított volna, bivaly válla jókora pocakja fölé magasodott. Arcát himlőhelyek csúfították el, orra lapos volt, de a szeme világos és derűs. Őszes — sötét haja és szakálla ápolatlanul hullott zekéjére, mely hasonlóan zsíros volt.

— Tudod igazolni magad? — kérdezte Ulfeld.

— Ó, persze, persze. Járok törvényes üzletben, próbálom visszaállítani marhahúskereskedelem, most hogy újra van jó kezekben. — Sverdrup böfögött. — Isznak velem? Ügy értem, tudok szánni rá még néhány permi, hogy meghívjam embereivel együtt.

Ulfeld a férfi torkához emelte kádja hegyét.

— Jesper Fledelius!

— Mi? Ki az? Sose hallottam róla.

Rémült női sikoly hangzott fel egy hátsó szobából, és ezt német röhögés követte.

— Ó, igen — vigyorodott el Sverdrup —, enyém házigazdának van csinos lánya. Rámeredt Lockridge-re és Aurira. — Kellemes kicsi fogoly te bírsz veled, Herr. Mit ez jelent?

— Megtudtam… — Ulfeld szúrósan nézett Sverdrupra és a házigazdára —, hogy az áruló Fledelius itt van ebben a házban.

Sverdrup jókorát kortyolt a korsójából.

— Hallani sok mindent. Nem vagy elégedett tartani tömlőében Klement kapitány.

— Van még egy cella az övé mellett, és a bakó bárdja vár Fledeliusra. Ezeknek az idegeneknek találkájuk volt vele. Írásokat kell kérnem, melyek bizonyítják a kilétedet.

Sverdrup hunyorogva meredt a foglyokra.

— Bár lenni én Fledelius, ha ily tündéri hölgy akarja látni őt. De sajnos, nem, én csak vagyok egy szegény öreg földbirtokos Skawból. — A ruhájában turkált, és tekintélyes mennyiségű bolhát zavart meg. — Tessék. Bízom benne, hogy iskolájuk kevésbé kopott, mint enyém.

Ulfeld haragosan nézett az iratokra. Az emberei visszatértek.

— Senki, csak a fogadós családja, Herr — jelentette az egyik.

— Igen, igen, nem megmondtam? — fecsegett a fogadós. — Herr Torben már a korábbi években is megtisztelte az Aranyoroszlánt, nagyuram. Ismerem őt, és az én nevem mindig tiszta volt, kérdezze meg a polgármestert, becsületes polgár-e Mikkel Mortensen.

Ulfeld ledobta az írást az asztalra.

— Őrködni fogunk — döntötte el. — Lehet, hogy feltűnik az a törvényen kívüli. De nem adunk esélyt neki, hogy gyanút fogjon. Ti ketten… — mutatott egy pár zsoldosára. — Maradjatok itt egy ideig. Figyeljetek minden ajtót, és vegyétek őrizetbe, aki belép. Senki sem távozhat. Ti többiek, kövessetek!

— Egy korsóval sem iszol egy magányos öregemberrel? — noszogatta Sverdrup.

— Nem. Ki kell kérdeznem a foglyokat.

Ha szükséges, kínpaddal, fogókkal és csonttörő csizmával. Aurinak pedig… Lockridge a kavargó füstön keresztül rámeredt az asztalnál ülő emberre.

— Ne, várj! — nyögte. — Segíts! A táskás szem lefelé fordult.

— Sajnálom, kicsi lány — mormolta Sverdrup. — De oly sok van halott, oly sok fog halni meg hamarosan. — Keresztet vetett.

Egy kéz az ajtó felé lökte Lockridge-ot. Ő megvetette a lábát. Egy alabárd vastag vége csattant az egyik térdén. Fájdalom hasított belé, megbotlott és szitkozódott. Auri csuklyája hátrahullott, és egy katona a hajánál fogva ragadta meg.

— Ne! — sikoltotta a lány. — Mi az istennőhöz tartozunk! Sverdrup lecsapta a korsóját az asztalra. Lockridge nem fogta fel, mit jelent ez: számára ez egy halott, rég elfeledett szertartás volt, egy vak kiáltás…

A hatalmas férfi az asztal alá nyúlt, és mereven feltápászkodott. A felöltője alól felajzott és megtöltött számszeríjat húzott elő.

— Ne olyan sietve, nagyuram — mondta most már folyékonyán. — Ne siess annyira, ha megkérhetlek!

Ulfeld megperdült. Kardja megvillant. Német lándzsák emelkedtek, trágár szitkokat üvöltöztek.

Ha egy medve vigyorogni tudna, az nézhetett volna úgy ki, mint az az ember, aki bizonyára Jesper Fledelius volt.

— Nyugalom, csak nyugalom — mondta. — Egy mozdulat, egy parányi mozdulat, nagyuram, és a lovag már sem lesz olyan délceg. Ugye, nem akarjuk elszomorítani a viborgi hölgyeket?

— Meg fognak ölni! — nyüszített a fogadós. — Jézus, irgalmazz nekünk!

— Hát, megpróbálhatják, ha ez a hölgy, akit ölelek, egyetlen éles szót is szól — bólintott Fledelius. — Csakhogy nekem is van kardom. Feldarabolt az már jó sok svédet, holsteinit meg dánt is. Semmi sincs oly ízes, mint egy dán, aki megtagadta a régi sast… legfeljebb talán egy német bérenc. Érdekesen elbeszélgethetünk, így néhányan. Azonban te, Herr Lovag, sajnálatos módon a nézők közt kaphatsz csak helyet, és bár minden bizonnyal rangodhoz illő helyet kapsz a pokolban, ám azok a legények, akik esetleg túlélik ezt az éjszakát nem fognak köszönetet kapni érte, hogy veszni hagytak egy ily becses életet. Még az is előfordulhat, hogy arra kérik őket, a kötél végén táncoljanak, mi? így hát, javaslom intézzük el az ügyet békésen, mint ahogy az keresztény emberekhez illik.

Olyan csend keletkezett, hogy Lockridge lélegzete hangosabban dobolt a fülében, mint a szél meg az odakint egyre sűrűsödő eső.

— Mikkel, jó házigazdám — mondta Jesper Fledelius —, bizonyára van valahol egy jókora köteled. Azzal megkötözhetjük ezeket a kiváló fickókat, inkább, minthogy levágjuk őket, mint a törököket. Persze, elég török sors kocsmában heverni és mégsem ízlelni meg a csapolt sört. De valaki majd csak jár erre holnap. Az emberek mindig szomjasak. Ez az evangélium jelképe, nem gondolod?… A sör úgy megtisztítja a torkot, mint ahogy a feloldozás tisztítja meg a bűntől kiszáradt lelket. — Aurira mosolygott. — A szentírás valóban bölcsen szól az ártatlanságról, kicsi lány. Szavak nem indíthatták volna meg ezt az én gyáván megöregedett porhüvelyemet, mert a szavak olcsók és fortélyosak. Ám te az úrnőm jelképét hordozod magadban, és az nem hazudik. Köszönöm.

A fogadós zokogni kezdett. Egy nő és pár gyerek bukkant fel rémült képpel a hátsó szobákból.

— Légy jókedvű, Mikkel — mondta a törvényen kívüli. — Már csak azért is, mivel neked és a tieidnek velünk együtt el kell hagynia ezt a várost. Sajnálatos, hogy ez a remek fogadó junker törvényszolgák ostoba kezére fog jutni. Azonban a gyülekezet befogad és etet majd benneteket. — A nagy arcon egy pillanatra mérhetetlen szeretet villant át. — És amikor az úrnő visszatér, elnyeritek a jutalmatokat.

Állával Lockridge felé intett.

— Herr, legyen olyan kedves elvenni a fegyvereket ezektől… — a kifejezés bántó volt ebben a hideg hangnemben —, és megkötözni őket. Olyan gyorsan el kell tűnnünk, ahogy isten engedi. Az úrnőnk dolga nem várhat.