Az idő folyosói

17.

Az a nyárias vidék, amit megpillantott, ezer éve még megszületetlen volt. Olyan sűrű vadonban állt, mint az orugarayok korában. Ezek a fák javarészt magas bükkök voltak, habár fehér ágaik csupaszon álltak a sötétedő ég előtt. Lehullott levelek zörögtek szárazon a csípős szélben. Egy holló szárnyalt odafenn.

Lockridge hunyorgott. Miféle barátok azok, akik idedobták pucéran és egyedül? így kellett tenniük, gondolta.

Mégis, a fenébe is, semmi értelme nincs annak, hogy itt éhezzen. Biztos él valaki a közelben. Nézelődött a félhomályban, és egy ösvényt fedezett fel. Keskeny volt, valószínűleg ritkán használták és a bokrok, fatörzsek között az öböl felé kanyargóit. Tapasztalatból kiválasztotta az ehhez a korszakhoz illő diaglosszát, és nagy lendülettel elindult, hogy felmelegítse magát.

Fény pislákolt a fák között, a napnyugta utolsó sugarai. Telihold, döntötte el. Auri jó három hónapja várhat rá. Szegény, magányos kölyök. Hát, úgyis meg kellett vizsgálniuk, és ő siet hozzá, amint tud. Megtorpant. A hideg belemélyesztette a fogát. A távolban kutyaugatás hallatszott.

Vajon az emberek elijesztésére szolgált? Mi az ördögért lett olyan ijedős? Ismét megindult.

A homály éjszakává sűrűsödött. Gallyak recsegtek-ropogtak a lába alatt, ahogy vakon botorkálva minduntalan lelépett az ösvényről. A szél egyre hangosabb lett. A kutyák még közelebb ugattak. Kürtszót hallott? Csak az lehet, az szól így; de a hangja elég recsegő.

Valószínűleg ugyanezen az ösvényen jönnek, gondolta. Várjuk meg!… Nem! Kocogni kezdett. Valahogy nem akart találkozni azzal a falkával.

Növekvő nyugtalansággal próbálta megérteni, miért. Ha az Őrzők vad területeket tartanak fenn, az illik a filozófiájukhoz. És ha szórakozásból vadásznak, akkor mi van?

Mégis, ez a terület olyan istenverte kihalt volt. Auri korában az erdők vadtól nyüzsögtek. Itt nem látott semmit, csak fákat, bokrokat meg egy dögevőt, nem hallott mást, csak a szél süvítését meg a természetellenesen gyors kutyák közeledtét.

A hold magasabbra kúszott. A fatörzsek közé hatoló fénypászmák kísérteties sugarakká váltak és árnyékfoltokat vetettek a talajra. Valamivel mélyebben a homály áthatolhatatlan lett. Lockridge egyre inkább úgy érezte, mintha egy véget érni nem akaró alagútban menekülne. Zihálni kezdett. Ordítások visszhangzottak, ismét hallatszott a kürtszó, és érezte, ahogy paták döngetik a hideg földet.

Előtte megnyílt az erdő. Zúzmara csillogott a hangán, a Limfjord feketén, ezüst csíkokkal tarkítva terült el a szikrázó csillagok alatt. Lockridge hallotta magát felzokogni a megkönnyebbüléstől.

De hirtelen a kutyák felvonítottak, hevesebben kezdtek ugatni, a kürt élesen rikoltott, a vágtatás robajlássá vált. Szagot fogtak, mart belé a gondolat. A félelem leküzdhetetlenül emelkedett benne, pánik kerítette hatalmába. Futott, és rémület loholt a nyomában.

A falka lármája most már közelebbről hallatszott. Egy nő felrikoltott, akár egy vadmacska. Lockridge szemébe kápráztató holdfény vágott. Egy mérföldnyi távolságban, a part közelében fekete tömeget látott és néhány parányi sárga csillogást. Házak… Megbotlott, bokrok közé esett, és azok véresre karcolták.

Az esés csökkentette kissé a rémületét. Sosem érné el azt a fedezéket, még ha fedezék is az. A kutyák perceken belül rávetik magukat. Storm, zokogta, drágám, haza akarok jutni hozzád. Annak az emléke, ahogy a nő melle hozzá préselődött, bátorságot adott neki visszafordulni.

Az erdő széléhez futott… felkapaszkodott egy magas fára… elnyúlt egy ágon, átkarolta a fatörzset és beleolvadt az árnyékba. Várt.

Az ösvényről a hangásba kirontott a falka.

Nem kutyák, hanem farkasszerű szörnyetegek ordítottak a hold alatt. Alig féltucatnyi ló követte őket; hatalmas jószágok, narválszarvval a homlokukon. A holdfény olyan jegesen csillogott, hogy Lockridge még sötét, megalvadt nedvességet is látott itt-ott. Emberek lovagoltak rajtuk, két férfi és négy nő; Őrző egyenruhában. Hosszú szőke hajuk vadul lobogott a sebességtől. És egy emberi test hevert az egyik nyeregkápához szíjazva.

Az egyik férfi szinte Lockridge alatt fújta meg a kürtjét. Az amerikai úgy megijedt, hogy majdnem elengedte a fatörzset, csak annyit tudott, hogy futnia kell, futni, futni, futni… Szubszonika, villant keresztül fején az utolsó ép gondolat, aztán úgy szorította a fát, hogy a kéreg felhorzsolta.

— Hej-hó, hej-hó! — Az élen lovagló nő magasra emelte lándzsáját. Arca elviselhetetlenül Storméra emlékeztetett.

Elvágtattak. A kutyák elvesztették a szagot, és dühösen szaglászva szétszóródtak. A lovasok megrántották a kantárt. A szél süvítésén és az állatok csaholásán keresztül Lockridge hallotta, ahogy kiabálnak egymásnak. Az egyik lány buzgón mutogatott az erdőre. Rájött, mit cselekedett a zsákmány. De a többiek túlságosan megittasultak a vágtatástól, semhogy visszamenjenek kiugrasztani a bokrok közül. Egy idő múlva mindannyian eltűntek kelet felé a pusztaságon keresztül.

Lehet, hogy csak trükk, gondolta Lockridge. Arra számítanak, hogy előjövök, ők visszafordulnak, és akkor kapnak el.

A kürtszó ismét felhangzott, de most már olyan távolról, hogy a tudatot megrázó hatása nem érződött. Lockridge lecsusszant a fáról. Talán nem várják, hogy azonnal megindul a kicsi falucska felé. Nem maradt volna benne ennyi higgadtság, ha valami tudatlan slogg lenne.

Honnan vette ezt a szót? Nem a diaglosszájából, mely olyan kevés igazságot tartalmazott a világ e részéről. Várjunk csak. Igen. Storm használta.

Teleszívta a tüdejét, könyökét a bordáihoz szorította, és futásnak eredt.

Holdfény terült szét a földön, a hangás szürke volt a zúzmarától, és a vizek csillogtak. Biztosan meglátják, de akkor is futott. Bokrok akadtak bele és karcolták fel, a szél egyenesen szemből fújt, de ő csak futott. Semmi más lehetősége nem volt, legfeljebb várni egy agyarra, kürtre, lándzsára. A rémülettől tudott így felgyorsulni, vagy attól a valamitől, amit John és Mary tett az ereibe? A menekülésnek ez a része nem tűnt örökkévalóságnak; egyetlen iramodással elérte a partot.

A település csupán kunyhók összevisszasága volt. Habár a falak betonból készültek, a tető pedig valami csillogó műanyagból, szűkösebbek és szegényesebbek voltak, mint a neolitkoriak. A rosszul illeszkedő ablaktáblák és ajtók mögül pislákolt ki az a fény, amit látott.

Bedörömbölt az elsőn.

— Engedjenek be! — kiáltotta. — Segítség!

Nem kapott választ, semmi sem rezzent, a ház csak állt bezárkózva és nem akart tudomást venni róla. A puszta földön odabotorkált a következőhöz, és durván megdöngette az öklével.

— Segítség! Az istennő nevében, segítsenek! Valaki megnyikkant. Remegő férfihang hallatszott.

— Menj innen!

A puszta felől újból, felhangzott a vadászat zaja. Egyre hangosodott, ahogy közeledett.

— Menj már, te rohadék! — ordította belülről a férfi. Lockridge az ajtóra vetette magát. A panel túl erős volt.

Fájdalmasan pattant vissza róla.

Össze-vissza támolygott a falucskában, és menedékért esdekelt. A közepe táján egy térre bukkant. Antal-kereszt emelkedett hat méter magasan egy kezdetleges kút közelében. Egy férfi lógott róla odakötözve. Halott volt, a hollók már enni kezdték.

Lockridge elment mellette. Most már ismét hallotta a lódobogást.

A telep túlsó végén megművelt földek látszottak, mintha krumpliföld lett volna. A könyörtelen holdfényben tisztán látta a lovasok nyomát. Még a többinél is egyszerűbb kunyhó állt a közelben. Az ajtaja nyikorogva tárult ki. Egy idős asszony lépett ki, és odakiáltott neki:

— Hé, te! Ide, gyorsan!

Lockridge szinte bezuhant a küszöbön. Az asszony becsukta és bereteszelte az ajtót. Lockridge a zihálásán át is hallotta a nő morgolódását:

— Nem szeretnek bejönni a városba. Bezárt embert ölni nem szórakozás. Én viszont azt mondom, a vadfutó is ember. Dühöngjön csak, ha rájön. Ismerem a jogaimat, igen. Elvették az én Ólamat, de így én, az anyja egy évig szent vagyok. Csak a Koriach ítélkezhet fölöttem, és Istar úrnőm nem merészeli nyaggatni őt ilyen csekélységgel.

Lockridge visszanyerte az erejét. Mocorgott. A nő sietve horkant rá:

— Ne feledd, ha valamit akadékoskodsz, elég kinyitnom az ajtót és kiabálni. Erős emberek a szomszédaim, és örömmel beleakasztanák a horgaikat egy vadfutóba. Nem tudom, hogy ők maguk tépnének-e darabokra, vagy kikergetnének oda, ahol Istar vadászik, de a nyomorult életed a kezemben van, ezt ne feledd!

— Én… nem… akadékoskodok. — Lockridge felült, átkarolta a térdét és a nőt nézte. — Ha adhatnék valami köszönetet… valami viszonzást…

Az asszony nem is annyira öreg, döbbent rá hirtelen meglepődve. A hajlott járás, a szürkésbarna göncök, a kérges kéz, a cserzett bőr, a félig fogatlan száj tévesztette meg. A haja befonva a derekáig ért és még sötét volt, arcvonásai nem nagyon ráncosak, szeme italtól mámoros, de nem tompa.

Az egyszobás kunyhóban alig volt valami berendezés. Egy pár ágykeret, asztal, néhány szék, láda és szekrény… Hohó, abban a konyhasarokban elektronikus kinéztű berendezés látszik meg egy kommunikátor képernyő is van a falon… szemközt egy kicsiny szentély ezüst kettősbárddal…

A nő ijedten meredt rá.

— Te nem vagy vadfutó!

— Szerintem sem. Bármi is az. — Lockridge hallgatózott. A falka csaholása ismét nem hallatszott. Szaggatottan fellélegzett, és tudta, nem ez lesz a halála éjszakája.

— De hiszen… pucéron jöttél az erdőből, előlük szökve, mégis frissen borotvált vagy és jobban beszélsz, mint én…

— Mondjuk azt, hogy külhoni vagyok, de nem ellenség — hangsúlyozta Lockridge óvatosan. — Erre tartottam, amikor a vadászok üldözőbe vettek. Nagyon fontos, hogy érintkezésbe kerüljek a… ö-ö-ö… a Koriach főhadiszállásával. Jutalmat kellene kapnod, amiért megmentetted az életemet. — Felkelt. — Izé, tudnál kölcsönözni valami ruhát?

Az asszony tetőtől talpig végigmérte, nem mint egy nő egy férfit, inkább végtelen óvatossággal, végül elhatározta magát.

— Jól van! Lehet, hogy hazudsz, lehet, hogy ördög vagy, akit azért küldtek, hogy csapdába csalja a szegény sloggokat, de nincs sok vesztenivalóm. Óla tunikája jó lesz rád. — A ládában turkált, és kopott egyrészes ruhát nyújtott át. Miközben Lockridge elvette, a nő megsimogatta a szövetet. — A fiam lelke még mindig benne lakozhat egy kicsit — mondta halkan. — Lehet, hogy csak emlékeztet rá. Ha így van, óvatos leszek. Lockridge belebújt a tunikába.

— Ola a fiad volt? — kérdezte lágyan.

— Igen. Az utolsó. A többit elvitte a kór a gyerekágyban. És ez évben, amikor még tizenhét sem volt, rá esett a választás.

Lockridge hátborzongató sejtéssel tört ki:

— Ő van azon a kereszten?

A nő haragosan förmedt rá.

— Tartsd a szád! Az egy áruló volt! Megátkozta Istar úrnő szeretőjét, pedig az nem csinált mást, csak elszakította a halászhálóját!

— Sajnálom — visszakozott Lockridge. — Mondtam, hogy idegen vagyok.

A nő hangulata mámoros gyorsasággal megváltozott.

— Ola az Év Embere lett. — A szemét dörzsölte. — Az istennő bocsássa meg nekem! Tudom, hogy az élete eggyé vált a földdel. Bár elfeledhetném, hogyan sikoltozott, amikor elégették!

Lockridge talált egy széket, lerogyott, és bámult a semmibe.

— Olyan sápadt vagy — mondta az asszony. — Kérsz egy italt?

— Krisztusra, igen! — Nem akarta isten nevét káromolni: legalábbis nem ezét az istenét.

Az asszony töltött neki egy korsóból pohárba. A bor durvább volt, mint az, amit a palotában ivott, de ugyanaz a megnyugtató érzés áradt szét testében, és az jutott az eszébe, hogy nyilván szükségük van valamire, amivel elviselhetik a csapásokat.

— Mondd csak — kérdezte —, Istar a papnőtök?

— Hát, igen. Őhozzá kell majd fordulnod. Azt hiszem, holnap délutánig nem érdemes. Későig kinn fog vadászni, azután sokáig fog aludni, és nem számít, milyen fontos ember vagy, nem ajánlom, hogy ki merd rángatni az ágyból. — A slogg ivott a saját poharából és kuncogott. — Most aztán ágyba, igen, most más jön. A férfiak nem szívesen beszélnek a tavaszi rítusokról, de majd fognak, majd fognak.

— Izé, ezek a vadfutók, ezek kik?

— Mi? Te tényleg messziről jöhettél! Ők a pucérok, az erdőlakók, a nyomorultak, akik néha ideosonnak, hogy ellopjanak egy csirkét vagy lesben állnak, ha valaki van olyan oktalan, hogy egyedül kel útra. Nem is tudom, miért engedtelek be, amikor azt hittem, vadfutó vagy. Csak ültem itt egyedül, Ólára gondoltam, és… és persze, le kell vadászni őket, nem csak mert kártékonyak, de mert az életük a földbe száll… de akkor is, néha az jut az eszembe, nem találhatna-e az istennő valami jobb módszert.

Ó, igen, gondolta Lockridge émelyegve, jobb módszerre lenne szükség.

De nem csak ebben a korban. Ez egészen nyilvánvaló. Láttam, ahogy kétezer évvel ezelőtt egy zavarodott öreg munkást elbocsátottak, mivel képtelen volt megtanulni a számítógép kezelését. Mit lehet kezdeni a fölösleges emberekkel?

A Védők besorozzák őket egy állandó hadseregbe. Az Őrzők tudatlan szolgákként tartják őket, teljes vadságban és a vallás, amellyel kordában tartják őket, csak arra szolgál… Nem, ennél sokkal rosszabb: az Őrzők maguk is hisznek benne.

És te, Storm?

Ki kell derítenem.

Bizonytalanul hallotta, ahogy az asszony így szól:

— Nos, bármily bűnös legyek is, Óla szentté tesz, a következő Év Embere választásig. Ő vezérelhetett, hogy beengedjelek. Hogyan történhetett volna másképp? Idegen — tette hozzá buzgó sietséggel —, én segítettem neked. Viszonzásképpen segítesz, hogy láthassam a Koriachot? A nagyanyám látta egyszer. Itt repült el e fölött a föld fölött. Haja fekete, mint a vihar, aminek néha nevezi magát. Óh, ezt hatvan éve nem felejtették el! Ha egyszer láthatnám, boldogan halnék meg.

— Mi? — A kimerültség és a bor hatása alá került, de ettől felélénkült. — Ugyanőt látták? Ennyi évvel ezelőtt?

— Ki mást? Az istennő nem hal meg.

Egyfajta trükk, talán az időkapuk használatával. Hiszen Brann is azt mondta, hogy az egész történelem folyamán csatázik vele. És olyan kevesen alkalmasak rá, hogy átmenjenek a folyosón. A vezetőik legalább éveket vagy évtizedeket tölthetnek minden miliőben… Mennyit?

A pohár kihullott Lockridge kezéből. Felállt.

— Nem maradhatok itt — tört ki. — Megyek, szólok valakinek, hogy jöjjön értem.

— Ne, várj, ez a készülék Istar várához csatlakozik. Nem gondoltad, hogy közvetlen kapcsolatban állok az istennővel, ugye? Ülj vissza, te bolond!

Lockridge eltolta az asszonyt. Az leroskadt az egyik ágyra, és töltött magának még egy vizespohárnyit. Lockridge megérintette az egyetlen hívófényt. A képernyő megelevenedett, és egy unott, álmos képű, neheztelő fiatalember tűnt fel rajta.

— Ki vagy te? — követelte az Őrző. — Az úrnőm vadászni van.

— Tőlem ott vadászik az úrnőd, ahol akar — csattant fel Lockridge. — Köss össze a Westmarki Koriach palotájával!

A szakálltalan áll leesett.

— Megvesztél?

— Ide figyelj, kisöcsi, ha nem pattansz azonnal, kiszögeztetem a bőröd a legközelebbi istállóra, de úgy, hogy részben még te is benne leszel! Kapcsold Hu Őrzőt, Lady Yúriát, vagy bárkit az udvarból, aki elérhető! Mondd meg nekik, hogy Malcolm Lockridge visszatért! A Koriach nevében!

— Ön ismeri őket? Bocsásson meg! Egy… egy… egyetlen perc, könyörgök. — A képernyő elsötétült.

Lockridge a korsó után nyúlt, de visszahúzta a kezét. Nem, ma éjszaka észnél akart lenni. Egy ideig csak állt és dühöngött. Odakinn a szél zörgette az ereszt. Az asszony őt bámulta és megállás nélkül ivott.

Hu arca jelent meg.

— Te vagy? Már elveszettnek hittünk! — Több megdöbbenés látszott rajta, mint öröm.

— Hosszú történet ez — vágott közbe Lockridge. — Le tudod nyomoztatni, honnan hívlak? Jó, akkor gyere értem! — Megszakította a kapcsolatot.

A banya már túl részeg volt ahhoz, hogy látsszon rajta a félelme. Elhúzódott Lockridge-tól, és morgolódott:

— Ur’m, bocsáss’n meg nek’m, nem tuttam…

— Tartozom neked az életem megmentéséért — mondta Lockridge. — De a Koriach távol lesz egy ideig. Sajnálom. — Nem bírt tovább ebben a házban maradni, ahol a fiú ágya olyan takarosan be volt vetve. Az ajkához emelte az anya kezét, aztán kiment.

A szél cibálta, száraz leveleket zörgetett körülötte. A hold magasan állt, és mintha valamelyest zsugorodott volna. Roppant távolságból hallotta a vadászokat. Ez sem számított.

Óvatosnak kell lennem, gondolta. Ha más nem megy, legalább Aurit haza kell juttatnom.

Nem tudta, meddig várt. Talán fél órát. Két zöld ruhás férfi vált ki a sötétből, és tisztelgett neki.

— Gyerünk! — mondta Lockridge.

És suhanni kezdtek a talaj fölött. Többnyire csak a mérhetetlen éjszakát látta. Itt-ott falvak terültek el, egy-egy tündöklő, felfelé meredő palota-templomokat vettek körül, de mérföldnyi üres területek választották el őket egymástól. Gyakran láttába gyárakat jelölő hurkoskeresztet. Hát igen, gondolta, az Őrzők ugyanúgy gépeket használnak, mint a Védők. Csak egy kicsit jobban kicicomázzák a tényt.

Ezt nem lett volna szabad látnom. A terv az volt, hogyha életben maradok, a folyosón át egyenesen az istennő szentélyébe megyek.

Az a palota még mindig olyan pompázatosan derengett fel előtte, hogy szinte fájt az a tudat, hogy egyszer el fog tűnni. A vezetői letették egy teraszon, ahol a jázmin parfümű levegő meleg volt és egy szökőkút csörgedezett. Hu már ott várta; tógája tűzesőként tündökölt.

— Malcolm! — Megragadta Lockridge vállát. Lelkesedése nem volt túl meggyőző. — Mi történt? Hogy menekültél meg? Hogy kerültél olyan messze északra, és, és, hát, ez lesz a legnagyobb ünnepség, mióta az istennő kiválasztotta mostani megtestesülését Westmarkban.

— Nézd — mondta az amerikai —, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon. A küldetésem sikerrel járt, később megtudod a részleteket. De most, hogy van Auri?

— Ki?… Ja, a neolitkori lány. Alszik, azt hiszem.

— Vigyél hozzá.

— Jó. — Hu a homlokát ráncolta és az állat dörzsölte. — Miért aggódsz annyira miatta?

— Baja esett? — kiáltotta Lockridge.

Hu hátralépett.

— Nem. Bizonyára nem. Azonban tudnod kell, hogy majdnem megőrült miattad. És nyilvánvalóan félreértett néhány dolgot, amit látott. Ez várható is volt. Csak ez volt várható. Éppen ez volt az oka, hogy ilyen tüzetesen megvizsgáljunk valakit az ő kultúrájából. Hidd el, olyan gyengéden bántunk vele, ahogy lehetett.

— Elhiszem. Vigyél hozzá!

— Nem várhat ez? Gondoltam, adhatnánk neked most egy serkentőt, azután nagyjából feljegyezzük a beszámolódat, megünnepeljük… — Hu feladta. — Legyen, ahogy akarod.

Intett. Egy szolgálólegény jelent meg. Hu ellátta utasításokkal.

— Holnap találkozunk, Malcolm — mondta, és elsétált. Lángszínű köpenye lebegett utána.

Lockridge nem is figyelte, merre vezetik. A végén kinyílt egy ajtó. Besietett, egy kis szobába jutott, melynek ajtó volt a túloldalán is, és egy ágyon ott feküdt Auri. Egész csinos kis hálóinget viselt és semmit sem fogyott (az itteni biodoktorok tudták, hogy tartsák a vizsgálati alanyt jó kondícióban), de nyögdécselt álmában.

Lockridge remegő kézzel cserélte a diaglosszáját a lány korára, és megsimogatta Auri puha arcát.

— Hiúz — motyogta a lány; máris felébredt. — Hiúz! Lockridge leült, magához szorította, Auri nevetett, sírt és remegett a karjában. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak:

— Ö, Hiúz, Hiúz, azt hittem meghaltál, vigyél el innen, vigyél haza, bárhová, ez csak az a hely lehet, ahová a bűnös halottak jönnek, nem, nem vertek meg, de úgy bánnak az emberekkel, mint az állatokkal, tenyésztik őket, mindenki gyűlöl mindenkit, mindig sugdolóznak, miért akarnak mások fölött uralkodni, mindegyikük olyan, nem lehet, hogy ő istennő legyen, nem szabad…

— Nem is az — mondta Lockridge. — Végigjöttem a birodalmán, láttam a népét, és tudom. Igen, Auri, haza fogunk menni.

A belső ajtó kitárult. Odafordította a fejét, és Lady Yúriát pillantotta meg. Szőke fürtjei nem teljesen takarták el a fülében lévő mütyürt és hálóköntöse sem rejtette el, milyen mereven áll.

— Szinte azt kívánom, bár sose ismerted volna be, Malcolm — mondta.