Az idő folyosói

14.

Hu, az Őrző nem várt problémát a hazafelé vezető úton. Lockridge biztos volt benne, hogy eljut Brannhoz, Storm huszadik századból való távozása és ellensége elsöprő ellencsapása közötti időszakba. Ez a tény az univerzum szerkezetéből adódott.

A részletek azonban ismeretlenek voltak számára. (Akárcsak a következmények, gondolta Lockridge siváran. Visszajut élve, vagy sem? A kapuk hibahatára miatt ezt nem lehetett előre megmondani. Lehet, hogy Védő ügynökök felfedezték Hu csapatát és levonták a következtetéseket. Óvatosan haladt tovább.

Auri, még így napfénynél, egy hős meg egy isten társaságában is megijedt a sírbolt folyosóra vezető bejáratától. Lockridge látta, milyen kétségbeesetten feszül meg a lány háta, és rászólt:

— Légy bátor megint, mint a múltkor.

A lány remegő, hálás mosolyt vetett rá.

Lockridge tiltakozott Storm döntése ellen. Az Őrzők királynője azonban szelíden érvelt:

— Pontos adatokat kell szereznünk erről a kultúráról. Nem csupán antropológiai jegyzeteket; a pszichét kell megértenünk mélységében, különben elkövethetünk valami rettenetes hibát velük kapcsolatban, ha olyan sokáig köztük maradunk, mint tervezem. Képzett szakemberek nagyon sokat megtudhatnak abból, ha tanulmányozzák, miként reagál a primitív társadalom egy tagja, ha kiteszik a civilizációnak. És miért Aurit? Őt nem érheti több bántódás, mint amennyi már érte. Valaki mást hoznál ilyen rendellenes helyzetbe?

Lockridge ezzel nem tudott vitatkozni.

A föld megnyílt. Ők hárman lementek.

Senkivel sem találkoztak a jövő felé vezető útjukon. Hu az időszámítás utáni hetedik században vezette ki őket.

— Ennél a kapunál Frodhi uralkodik a dán szigeteken — magyarázta. — A szárazföldön is béke van, és a Vánok… a föld és a víz ősi istenei… még legalább egyenrangúak az Azokkal. Valamivel később a Védők vissza fognak szorítani bennünket és a vikingek hajózni kezdenek. Nagyon valószínű, hogy a járatnak azon a részén ellenséges ügynökökkel találkoznánk.

Lockridge-nak eszébe jutottak azok, akiket megölt, és elfintorodott.

Tél uralta a kinti világot, hó rakódott a még mindig hatalmas erdő csupasz fái közé, az ég hideg volt és jellegtelenül szürke.

— Máris mehetünk — határozott Hu. — A földi megfigyelőktől biztonságban vagyunk. Nem mintha olyan sokat számítana, ha valamelyik bennszülött kém észre venne. Azonban… — Megérintette gravitációs övén a vezérlőgombokat. Felemelkedtek.

— Hiúz, hol vagyunk? — kiáltotta Auri. — Nem létezhet ennyi szépség!

Lockridge hozzászokott már, hogy a felhők kékes árnyékú fehér hegyeknek látszanak felülről, inkább az érdekelte, miért repülnek melegben keresztül ezen a fagyos levegőn. Valami hősugárzó készülék révén? A lány szeme azonban ragyogott, s Lockridge irigyelte egy kicsit. Auri újra felcsendülő kacagása pedig erőt adott neki.

Dánia elmaradt mögöttük. Németországot, a kereszténység határvidékét ugyanaz a ködtömeg burkolta be, míg egy órára rá az Alpok meredtek ki élesen a világ peremén. Hu betájolta magát, és hamarosan levitte társait a felhők alá. Lockridge egy falut pillantott meg; pázsittetős faházak látszottak cölöpkerítés mögött az egyébként üres téli tájban. Dombok emelkedtek, a folyók feketén folytak keskeny hóágyukban, jég borított minden tavat. Egy napon ezt a területet Baváriának fogják hívni.

Hu olyan gyorsan siklott a kiszemelt magas szirt felé, ahogy tudott. Amikor leszálltak, teljesen emberi megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.

— Otthon vagyunk! — mondta.

Lockridge körülnézett. A vadon sziklásan és homályosan vette körül őket.

— Hát, kinek-kinek a saját ízlése.

Hu finom arcvonásain bosszúság villant.

— Ez a Koriach földje: az ő birtoka a jövőben, és következésképp az övé minden időben. Nem kevesebb, mint hét folyosó húzódik a környéken. Egyiknek nyílik kapuja erre a negyedszázadra.

— Az én korszakomban azonban nem, mi? Akkor nem kellett volna Amerikából Németországba mennie. Csodálkozom, miért nem gondolt arra, hogy a neolitkori Dániából ezen az úton jöjjön vissza a krétai útvonal helyett.

— Használd az agyad! — reccsent rá Hu. — Azután, hogy összefutott azokkal a Védőkkel a folyosón… te is ott voltál, tudhatnád… úgy becsülte, hogy túl nagy az esélye egy újbóli találkozásnak. Csak most biztonságos viszonylag, hogy Brann már a kezünkben van. — Elindult. Lockridge és Auri ment utána, a lány reszketett. Meztelen talpa alatt recsegett a hó.

— Hé, ez így nem jó — mondta Lockridge. — Így ni! — Felkapta. A lány boldogan simult hozzá.

Nem kellett messze menniük. Egy lapos barlangban Hu felnyitotta a talajt. A lejáróból áradó ragyogás összevegyült a tompa napfénnyel.

Csendben siklottak a holnap felé, és ettől az energia lüktetése még hangosabbnak tűnt. Mihelyt végigmentek rajta, egy kapun át alagútba jutottak, mely a huszonharmadik századba nyúlt, onnan jutottak egy másik kapun át a kívánt folyosóba. Lockridge pulzusa felgyorsult, szájpadlása kiszáradt.

A végén, a küszöbön túl találtak egy előcsarnokot, mely az eddigieknél sokkal tágasabb volt. A padlót szőnyegek borították; vörös faliszőnyegek lógtak számtalan faliszekrény között. Amikor Hu megjelent, négy zöld ruhás őr a homlokához emelte fegyverét, tisztelgésként. Nem olyanok voltak, mint Hu, de furcsamód hasonlítottak egymáshoz: alacsonyak voltak, vaskosak, lapos orrúak és erős állúak.

Hu nem törődött velük, egy szekrényben kutatott, és két diaglosszát húzott elő. Lockridge kivette a füléből a reformáció-korabelit, hogy legyen helye a mostaninak.

— Átveszem — mondta Hu.

— Nem — felelte Lockridge. — Megtartom. Még akarok beszélni a pajtásommal, Jesperrel.

— Nem érted? — reccsent rá Hu. — Ez parancs. — Az őrök közelebb léptek.

Lockridge kijött a sodrából.

— Tudod, mit csinálj a parancsaiddal! Érted? Én csak Stormnak engedelmeskedem… senki másnak.

Az Őrző arca kifejezéstelen maradt.

— Ahogy akarod.

Lockridge tovább erőltette kis győzelmét.

— Adj egy pár nadrágot is. Ezen a kőkorszaki öltözeten nincsenek zsebek.

— Kapsz egy erszényövet. Gyere velem… légy szíves!

Az őrök nem értették a szóváltást, mert krétai nyelven zajlott le, azonban érzékelték, mi történt, és visszahúzódtak. Lockridge berakta az új diaglosszát, és ráállt az agyával; valamelyest elsajátította már, hogyan nyerjen belőle szükséges információt.

Nyelvek: két fővonal, keleti és nyugati, Őrző és Védő, de több nyelv is fennmaradt mindkét hegemónia alsóbb osztályai között. Vallás: itt egy misztikus, szertartásokra épülő panteizmus, melynek a szimbóluma a Koriach, és egyben megtestesítője mindannak, ami isteni; az ellenség körében viszont csak egy durva materialista történelmi teória létezik. Kormány: émelygett a Védő területekről szóló rázúduló adatoktól, ahol az alacsonyabb születésű embereket húsvér gépekké változtatják a kevés hadúr szolgálatára. Az Őrzőkkel kapcsolatban azonban nem sokat tudott meg. Az biztos, hogy ez sem demokrácia, de a hierarchikus szerkezet jóakaratúnak tűnik, törvényei inkább a hagyományokra alapulnak, semmint újabb szokásokra, a hatalom az arisztokraták között oszlik meg, akik olyanok a népükhöz, mint a papok vagy a szülők, nem mint az urak. Papnők, anyák, szeretők? Nőuralom. Legfelül van a Koriach, aki úgy félúton áll a pápa és a dalai láma között? Nem, egyik sem. Furcsa, milyen vázlatos az ismertetés. Talán mivel az ide jutó látogatóknak viva voce magyarázzák el a helyzetet.

A palota kitárult Lockridge előtt, és ő megfeledkezett kétségeiről.

Nem a feljárót használták, fellebegtek egy aknában a nagy épület egy magasabb szintjére. Hatalmas kiterjedésű, kékeszöld padló fénylett előttük: szinte élőnek ható madarakat, halakat, kígyókat és virágokat ábrázoló minták díszítették. Melegnek és puhának bizonyult a láb alatt. Iádéból és korallból épült oszlopok olyan magasra nyújtóztak, hogy Lockridge alig tudta elhinni. Az oszlopfők drágakövekkel gazdagított lombokat alkottak, de nem voltak kevésbé szépek azok a növények sem, melyek az oszlopok és a központi szökőkút között nőttek. Keveset ismert fel azok közül az illatozó piros, lila, aranysárga virágok közül; ez a kétezer évvel az ő korszaka utáni tudomány új élvezetet teremtett. A boltíves mennyezet színes volt és áttetsző, a szivárvány műiden színe ott csillogott a mandala belsejében, fogva tartotta a tekintetet és a végtelenség illúzióját keltette. Egyetlen katedrális ablaka sincs ilyen ünnepélyes és nagyszerű. A falak tiszták voltak. Át lehetett látni rajtuk, ki a kertekre, teraszokra, gyümölcsösökre, parkokra, a hegyek nyári fényben tündököltek. És… mi az a roppant méretű, görbe agyarú fenséges bestia, ami mellett a szarvasok eltörpülnek? Egy mamut, melyet húszezer évvel ezelőttről hoztak, hogy az istennő hatalmasságát jelképezze?

Hét ifjú és hét leány hajtott térdet Hu előtt. Egyformák voltak, mintha ikrek lennének és szépségesek meztelenségükben.

— Köszöntünk — mondták kórusban. — Köszöntjük a Misztérium szolgálóját.

Az Őrzők csak egy estét mertek adni Lockridge-nak, mielőtt elindult küldetésére. Túl sok a kém, magyarázták.

Főúri köntösben ült Aurival valamiben, ami nem szék volt és nem is zsámoly; pontosan illeszkedett testük minden görbületéhez. Kimondhatatlanul ízletes, ismeretlen ételekből lakmároztak, a bor pompás volt, álomszerű boldogsággá változtatta a világot.

— Kábítószeres? — kérdezte.

— Tedd félre az előítéleteidet — felelte Hu. — Miért ne használhatnánk egy ártalmatlan ajzószert? — Az Őrző tovább beszélt azokról a szerekről és füstölőkről, melyek megnyitják az ajtót, hogy az ember minden létező dologban megérezhesse az istennő megnyilvánulását. — Ám azokat a legünnepélyesebb szertartásokra, tartogatjuk. Az ember túl gyenge ahhoz, hogy sokáig magába fogadhassa az istenséget.

— A nők gyakrabban megtehetik — mondta Lady Yúria. Az úrhölgy magas rangot viselt Storm tanácsában; szőke hajú volt, ibolyaszemű, de az unokatestvérség nyilvánvalóan látszott Diána-szerű arcán és alakján. Több nő ült a tanácsban, mint férfi, és elsőbbségi jog illette meg őket. Közös családi vonás látszott mindőjükön, markánsak, életerősek, kortalanok voltak. A társalgásuk sziporkázó párbeszédekből állt. Lockridge nem tudta követni; hamarosan feladta a próbálkozást, hogy részt vegyen benne, hátradőlt, és úgy hallgatta, mintha zene lenne. Ettől kezdve fogalma sem volt, hogy miről beszélnek.

Átvonultak egy másik terembe, ahol a színek hipnotikus ütemben váltakoztak a padlón és a falakon. Szolgák járkáltak köztük, frissítőket szolgáltak fel, de sehol sem látszott, honnan ered az a zene, amelyre táncoltak. Diaglosszája megtanította Lockridge-nak a bonyolult lépéseket, és az Őrző hölgyek karcsún simultak a karjába, mozdulataik összevegyültek, a két test szinte eggyé vált. Habár a hangnem szokatlan volt számára, ez a zene mélyebben hatott rá, mint bármi más, amit életében hallott.

— Szerintem szubszonikát is használtok a hangok mellett — kockáztatta meg.

Yúria bólintott.

— Természetesen. De miért kell neked mindenre nevet és magyarázatot találnod? Nem elég a valóság?

— Sajnálom. Én csak egy barbár vagyok.

A nő elmosolyodott, és közelebb húzódott hozzá tánc közben.

— Nem csak. Kezdem érteni, miért kedvel téged a Koriach. Közülünk csak kevesen… én aztán biztos nem… vagyunk ilyen kalandorok, mint ő meg te.

— Ah… köszönöm.

— A fiatal barátodat az én gondjaimra bízták… nézd, elaludt… Ma éjszaka nem lesz rám szüksége. Nem töltenéd velem az éjszakát?

Lockridge arra gondolt, hogy ő csak Stormot akarja, de Yúria annyira hasonlított rá, és neki minden porcikája szinte ordította az igent a vágytól. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy elmagyarázza, pihennie kell a holnapi küldetésre.

— És ha majd visszatértél? — javasolta Yúria.

— Megtiszteltetés lesz részemről.

A borozás, a zene és a nő mellett nem kételkedett benne, hogy vissza fog térni.

Lady Tareth ott táncolt mellette Huval, és vidáman odaszólt.

— Szánj rám is majd egy kis időt, harcos.

Partnere neheztelés nélkül vigyorgott. A házasság elfelejtett intézmény volt. Storm némi haraggal megjegyezte egyszer, hogy a szabad embereknek nem lehetnek tulajdonjogaik egymásra.

Lockridge korán és boldogan feküdt le. Úgy aludt, mint még soha, mióta újjászületett.

A reggel kevésbé volt derűs. Hu nógatta, hogy vegyen be egy másik ajzószert.

— Szükség lesz rá, hogy a tudatodat ne bénítsa meg a félelem — mondta. — A küldetésed legjobb esetben is nehéz és veszélyes lesz.

Kimentek, hogy kipróbálják azokat az egységeket, melyeket az amerikainak majd használnia kell, hogy gyakorlatban is kipróbálja azt a tudást, amit a diaglosszától részben már megkapott. Magasan röpültek a végtelen park fölött. Útjuk vége felé Lockridge galambszürke tornyot pillantott meg. Ötszáz méter magas ormán két szárny nyúlt ki egy arany kerék alól, és hurkoskeresztet alkotott, a nap jelét.

— Ez a város széle? — kérdezte Lockridge.

— Ne beszélj nekem városokról — förmedt rá Hu. — A Védők építenek olyan hitvány, túlzsúfolt lakóhelyeket. Mi hagyjuk, hogy az emberek az ősanyjuk, a föld mellett éljenek. Ez az ipartelep. Itt csak technikusok élnek. Az automata gépsorok napfény nélkül is boldogulnak.

Visszatértek a palotába. Kívülről a teteje és a tornyai roppant méretű színes vízesésnek tűntek. Hu egy kicsi szobába kísérte Lockridge-ot, ahol néhányan várták őket. Férfiak voltak; a háború, akárcsak a tervezés, nagyjából még a hímek dolga maradt, főleg azon a magas szinten, ahol Storm állt.

A megbeszélés hosszúra nyúlt.

— El tudunk jutni Niyorek közelébe. — Hu a térkép egyik pontjára mutatott, a különösen elváltozott Észak-Amerika keleti partjára. — Onnan már magadtól kell boldogulnod. Megborotválkozva, Védő egyenruhában, a diaglosszáddal, mely ellát a szükséges információkkal, képes leszel eljutni Brann főhadiszállására. Kiderítettük, hogy jelenleg ott tartózkodik, és természetesen tudjuk, hogy sikerül eljutnod hozzá.

Az ajzószer dacára Lockridge gyomra összeszorult.

— Mi mást tudtok még? — kérdezte lassan.

— Hogy sikerül elszöknöd tóié. Azt jelentették neki… azt fogják jelenteni neki… hogy elmenekültél egy időfolyosóra. — Hu tekintete elborult. — Jobb, ha nem mondok többet. Túlságosan gátolna az a tudat, hogy csak bábu vagy egy megváltoztathatatlan játszmában.

— Vagy a tudat, hogy megöltek? — krákogta Lockridge.

— Nem ölnek meg — mondta Hu. — Erre a szavamat adom. Hazudhatnék is. Hazudnék is, ha szükséges lenne. Azonban az igazság az, hogy nem kapnak el és nem ölnek meg a Védők. Legfeljebb majd egy későbbi alkalommal… mivel maga Brann sohasem jött rá, mi lett veled. Kis szerencsével azonban egy múltbéli kapun bukkansz ki a folyosóból, kisurransz a városból, átkelsz az óceánon, és eljutsz erre a helyre. Ott már tudni fogod, hogy térj vissza a jelenhez. Remélem, még ebben a hónapban viszontlátlak.

A keserűség elillant Lockridge-ből.

— Oké — mondta. — Térjünk rá a részletekre!