Az idő folyosói

21.

És az évek elteltek egészen addig a napig, amikor az eső köddé sűrűsödött, és a harcosok beleburkolózva megindultak nyugatról a Limfjord, Avildaró felé.

Ő, akit mindenki Hiúznak hívott, a gálya orrában állt: legtöbbjüknél idősebb volt, haja és szakálla megszürkült, de még legalább olyan egészséges maradt, mint a mellette álló négy nagy fia. Mindannyian fényes bronzpáncélban voltak és bronzfegyvereket viseltek. A part vonalát bámulták, mely bizonytalanul rajzolódott ki a homályos, párás fényben.

— Itt kikötünk — mondta az apa.

A tizenhat év teljes buzgósága kiült Auri gyermekének, Sólyomnak az arcára, ahogy továbbította a parancsot. Az evezők nem csobogtak, nem nyikorogtak tovább. A kőhorgony a vízbe csobbant. Emberek sürgölődtek a fedélzeten zörgő fegyverekkel, s leugráltak a hideg, mellig érő vízbe. Kovafegyveres szövetségeseik partra vonszolták bőr aljú csónakjaikat.

— Ügyeljetek a csendre — mondta Hiúz. — Nem szabad, hogy meghalljanak.

A kapitány bólintott.

— Szüntessétek be azt a lármát, hé! — parancsolta matrózainak. Hozzá hasonló ibériaiak, sötét, horgas orral, kerek fejjel kisebbek és karcsúbbak voltak, mint a szőke britek, s minden erőre szükség volt, hogy féken tartsák őket. Még a kapitány, egy civilizált ember, aki gyakran járt Egyiptomban és Krétán, csak némi gonddal fogta fel, hogy ez nem kalóztámadás lesz.

— Elég ónt és szőrmét gyűjtöttem össze, hogy tízszeresen megfizessem a szolgálataitokat — mondta neki a Hiúz nevű főnök. — Mind a tiétek lesz, ha segítetek. De most egy boszorkány ellen megyünk, aki villámokat szór. Én is hasonlót fogok művelni, de ne ijedjenek meg az embereid. Továbbá, nem fosztogatni megyünk, hanem felszabadítani a kedveseimet. Meg fognak elégedni a tieid azzal, amit tőlem kapnak?

A kapitány az istennőre esküdött, akit ezek az erős barbárok imádnak. És becsületesen esküdött. Volt valami belső méltóság a Hiúz nevezetű ember szemében, ami semmiben sem volt kevesebb, mint Minoszé délen.

Mindazonáltal… Nos, gondolta Lockridge, Storm csak azt kapja, amit megérdemel. És ez a szabadulás. Ma éjszaka megszabadulok a sors béklyóitól.

Nem mintha az Angliában töltött idő rossz lett volna. Épp ellenkezőleg. Jobb, boldogabb, hasznosabb életet éltem, mint amiről valaha is álmodni mertem.

Hátrament a hajófarhoz. Auri a kabinjánál állt a tat alatt. A többi gyermekük, három lány meg egy fiú, aki még túl fiatal volt a harchoz, ott vártak vele. E tekintetben is szerencséjük volt: egy bizonyos dolmen csak egy parányi csecsemő testét rejtette. Az istenek tényleg szerették Aurit.

Magas, telt alak volt, haja, mely a krétai köntösre hullott, már kevésbé fénylett, mint lánykorában, és a szemében csak egy-két könnycsepp látszott, ahogy férjére nézett. A negyedszázad, mely alatt férje jobbkeze volt, megkeményítette.

— Minden jót, kedvesem — mondta.

— Nem hosszú időre búcsúzunk. Amint győztünk, hazajöhetsz.

— Te otthont adtál nekem a tengeren túl. Ha elesnél…

— Akkor az ő kedvükért térj haza. — Egytől egyig megcirógatta gyermekeit. — Uralkodj Westhavenen ugyanúgy, mint ahogy velem együtt tetted. A nép örvendezni fog. — Kikényszerített egy mosolyt. — De nem esik bajom.

— Furcsa lesz látni — mondta a nő lassan —, mint megy el fiatalabb önmagunk. Bár velem lehetnél akkor.

— Nem fog a látvány fájdalmat okozni?

— Nem. Sok szerencsét fogok kívánni annak a maroknyi csapatnak, és azt kívánom, hogy sok örömük teljen abban, ami rájuk vár.

Egyedül Auri értette meg, mi történt az idővel. A többi orugaray számára csak aggasztó mágia volt, amire a lehető legkevesebbet gondoltak. Igaz, ez által jó földhöz jutottak és hálásak voltak érte; de viselje csak Hiúz a varázslat terhét, ő a király.

Lockridge és Auri megcsókolták egymást, és a férfi távozott.

Kigázolt a partra, és emberei közt találta magát. Néhányuk avildarói születésű volt; csecsemőként távoztak el innen. A többiek Britannia feléből jöttek.

Az ő műve volt. Nem ment vissza Kelet-Angliába, nehogy eljusson a híre a vízen át Storm Darroway-hez. Arra a szépséges helyre vezette csapatát, amit később Cornwallnak fognak hívni. Ott szántottak, vetettek, vadásztak és halásztak, szerettek és áldoztak a régi gondtalan módjukon; de apródonként megtanította őket, milyen sokat kaphatnak az ónbányákból és a kereskedelemből, új embereket hozott a környező nyugtalan törzsekből, új életmódot és munkát vezetett be, míg Westhaven ismertté nem vált Skara Brae-től Memphisig, mint egy gazdag és hatalmas birodalom. És időközben szövetségeket kötött a Langdale Pike fejszekészítőivel, a Temze menti telepesekkel, még a morcos alföldi farmerekkel is, és meggyőzte őket arról, hogy az emberáldozás nem okoz örömet az isteneknek. Mostanában már arról beszéltek, hogy egy nagy templomot emelnek a Salisbury Síkságon szövetségük jelképeként, így hagyta ott őket; és kiválogatott száz vadászt azok közül, akik kérték, hogy elkísérhessék a csatába keletre.

— Sorokat alakítani! — parancsolta. — Előre!

Az északiak és déliek egyaránt felvették a begyakorolt alakzatot, és megindultak Avildaró felé.

A nyirkos szürkeségben csak lépteik dobogása és a pólingok rikoltása törte meg a csendet, Lockridge érezte, hogy a torka kiszárad és szíve megvadul. Storm, Storm, gondolta, hazajövök hozzád.

Az eltelt huszonöt év sem homályosította el az elméjében. Kissé hajlottá vált, megőszült, egy emberöltő gondjai és élvezetei választották el a nőtől, mégsem tudta feledni fekete fürtjeit, zöld szemét, borostyánszínű bőrét, s a száját, mely egykor az ő szájára tapadt. Vonakodva lépett egyre közelebb, hogy találkozzon a természetfölötti helyzettel. Északot meg kell mentem Stormtól. Az egész emberiséget meg kell menteni. Brann nélkül a nő győzelemre vihetne az Őrzőit. És sem az Őrzőknek, sem a Védőknek nem szabad győzedelmeskedniük. Le kell gyengíteniük egymást mindaddig, míg mindkét félből elő nem áll a jó, hogy a gonoszság roncsai fölött megépítse John és Mary világát.

Csakhogy valójában ő nem a bölcs és legyőzhetetlen Hiúz volt. Csak Malcolm Lockridge, aki szerelmes volt Storm Darroway-be. Keményen küzdött, hogy kitartson Auri mellett és a tény mellett, hogy a Koriach ellen megy.

Sólyom visszatért a felderítésből.

— Kevés embert láttam a faluban, apa — jelentette. — A leírásod alapján egyik sem hasonlított yuthóra. A szekeres nép tüzei halványan pislákolnak a ködben, és ők bizonyára takaróikba burkolóztak a hidegtől.

— Jó. — Lockridge örült, hogy végre cselekedhet. — Most szétosztjuk a csapatot. Mindenki a legelő megfelelő részére.

A parancsnokok odajöttek hozzá, és ő pontos utasításokat adott. Egyik csapat a másik után olvadt bele a homályba, míg végül csak vagy húszan maradtak. Megszámolta bikabőr pajzsukat, éles kovafegyvereiket, magasra emelte a karját, és így szólt:

— Ránk vár a legnehezebb feladat. Mi csapunk össze magával a boszorkánnyal. Ismét megesküszöm, hogy az én mágiám legalább olyan erős, mint az övé. De most menjen el, aki nem akar részt venni a küzdelmünkben.

— Régóta vezetsz bennünket és eddig még mindig igazad volt — mordult fel egy hegylakó. — Én tartom az eskümet. — Egyetértő heves suttogás futott végig a körön.

— Akkor kövessetek!

Megtalálták a szent liget felé vezető ösvényt. Amikor a csata kezdetét veszi, Storm és segítői a Hosszúházból errefelé fognak jönni.

Kiáltások harsantak a ködben.

Lockridge megtorpant a csöpögő fáknál. A zaj egyre erősödött jobb felől: kürtszó harsant, lovak nyerítettek, emberek kiabáltak és rikoltoztak, íjhúrok pengtek, kerekek nyikorogtak, fejszék kezdtek döngeni.

— Sohasem jön már? — suttogta Nyíl nevű fia. Lockridge olyan feszült volt, majd szét robbant. Nem volt sok esélye a sikerre. Egyetlen energiafegyver is szétszórhat egy teljes sereget, és azt, amit a kezében tart, kettő ellen kell használnia.

Avildaróban nagy volt a lábdobogás. Egy tucat yuthó tűnt fel a ködből. Magasra emelt fegyverrel, dühös arccal támadtak. Az élükön Hu rohant.

Most nem ölhetem meg, gondolta Lockridge megborzongva.

Az Őrző csikorogva állt meg. Pisztolya felemelkedett.

Ugyanaz a pisztoly lángolt fel Lockridge kezében; védőpajzsot vont magára. Vörös, zöld, sárga, halálos kék tűz záporozott. A yuthók rárontottak a britekre, akik természetfölötti rettegéssel szóródtak szét.

— Koriach! — harsogta Hu az egymásnak feszülő energiák fölött. — Ezek Védők!

Nem ismerte fel Lockridge-ot a vele szemben álló férfiban. És még ebben az órában holtan fog heverni a Hosszúház előtt, Lockridge szülte dermedten állt ettől a tudattól. Hu közelebb lépett. Egy yuthó felüvöltött, és meglóbálta csatabárdját. Az előbb fogadkozó hegylakó holtan rogyott össze előtte.

Ez megtörte Lockridge bénultságát.

— Westhaveniek! — ordította. — Előre a rokonaitokért!

Nyílvesszők záporoztak elő. Lockridge bronzkardja tűzben égett, célba talált, és véresen húzódott vissza. Sólyom kapott egy csapást a sisakjára, mely együtt csengett a nevetésével, amikor ő sújtott le. Testvérei, Pásztor és Napfia egyszerre rontottak elő, akárcsak a többiek. Túlerőben voltak a csatabárdosokkal szemben. A küzdelem rövid volt és kíméletlen.

Lockridge kardjával Hu felé lódult. Az Őrző, látván, hogy emberei elhullanak, felemelkedett a földről, és beleveszett a ködbe. A mezőn dühöngő csatazajon túl is hallatszott, ahogy Storm után kiabál.

Storm tehát más irányba ment. Amott lehet, gondolta Lockridge.

— Erre!

Kiért a legelőre. Egy szekér robogott el mellette; emberei sorai felé tartott. Azok betartották Lockridge utasításait. Szorosan álltak, míg a kerekek szinte oda nem értek, aztán szétváltak, és oldalról támadták a főnököt. A gazdátlanná vált lovak elnyargaltak az alkonyba, és elvesztek. A britek rávetették magukat a gyalogos yuthókra. Lockridge számára olyan volt az egész, műit egy árnyjáték. Stormra vadászott.

A feldúlt mezőn vezette csapatát. Időről időre egy-egy kisebb csata közelébe kerültek. Egy yuthó kiloccsantotta egy westhaveni harcos agyvelejét, de a következő pillanatban lekaszabolta egy ibériai. Két ember hempergett a sárban kutyaként, egymás torkát keresték. Egy Thunó nevezetű fiú hevert a vérében kiterülve, tekintete üresen fordult a rejtett ég felé. Lockridge sietett tovább. Kardhüvelye csattogott a combján. Sisak és mellvért elnehezült rajta.

Egy örökkévalóság után kiáltásokat hallott. Egy csoport embere rohant felé rémülettől összeszorított szájjal. Megállította a vezetőjüket.

— Találkoztunk vele a falu szélén — zihálta a férfi. — Hármat megölt közülünk a lángjaival, mire elmenekülhettünk.

Azonban nem futottak szét. Követték Lockridge parancsait, hogy maradjanak együtt és keressenek más ellenfeleket. Lockridge arrafelé rohant, amerről azok jöttek.

Először a hangját hallotta meg.

— Te, te meg te. Keressétek meg a klánfőnököket! Jöjjenek hozzám! Én itt várom őket, aztán amikor megbeszéltük és némileg rendeztük a sorainkat, elsöpörjük ezeket a tengeri rablókat. — Storm hangja rekedtes volt és szépséges.

Lockridge törtetett tovább. A köd mintha szétoszlott volna előtte és már ott is volt.

Volt néhány yuthó Storm oldalán. Lovak toporzékoltak az egyetlen szekér előtt, melyen Withucar magasodott alabárddal a kezében. Azonban Storm egyedül állt előttük. Mindössze egy könnyű tunikát viselt istennői testén meg a holdsarlót a homlokán. Haja nedvességtől csillogott a maradék fényben, arcvonása élettel telt volt. Lockridge rálőtt.

Storm túl gyors volt. Pajzsa máris felvillant. Az energianyalábok nagy hullámokban, lángolva feszültek egymásnak.

— Védő — kiáltotta Storm a szivárványok bömbölő, félelmetes szépségén keresztül —, gyere és halj meg!

Lockridge hosszú évek óta ismét viselte diaglosszáit, így értette meg, mit mond. Megindult felé. A nő valkür arcán iszonyat villant.

— Malcolm! — sikoltotta.

Lockridge fiai noszogatták az embereiket. Kard, dárda és csatabárd lendült.

Lockridge a szeme sarkából látta, ahogy Withucar hosszú bárdját Sólyom felé lendíti. A fiú lebukott, felszökkent a szekérre, és döfött. Withucar alig felnőtt hajtója a penge és gazdája teste közé vetette magát. A fiú összerogyott, főnöke kőkést rántott elő. Sólyomnak nem volt ideje kihúzni fegyverét. Karját a vörösszakállas köré fonta. Lezuhantak és a keréknél birkóztak.

Másutt a newhaveniek köre bezárult. Bátor, képzett ellenséggel találkoztak, akik szorosan, pajzs a pajzs mellett álltak, csapást csapásra osztogattak. Csatazaj rázta a sötétedő levegőt.

— Ó, Malcolm — zokogott Storm —, mit tett veled az idő? Lockridge könyörtelenül közeledett, egyik kezében a fegyvert tartotta, a másikban, amiben kardnak kellett volna lennie, semmit. A nő bármelyik pillanatban elrepülhetett volna, akárcsak Hu. Azonban az embereit visszaszorították a nagyobb számú támadók. Storm velük együtt hátrált. Lockridge a körülötte hullámzó tömegben nem tudott hozzáférkőzni. Amikor rövid időre rés nyílt közöttük, mindketten védekeztek és lángok koronázták az istennőt. Ettől eltekintve a morgó, ziháló állati küzdelem elvágta őket egymástól.

Már a kunyhók közt jártak. A Hosszúház feketén derengett ki a tetők fölött.

Hirtelen Nyíl és Napfia áttört a yuthó vonalon. Lábuk az általuk megölt embereken taposott. Megfordultak, és hátulról kezdték aprítani ellenfeleiket. Embereik keresztülözönlöttek a résen. A csata darabokra szakadt, előre-hátra hullámzott az egyszerű falak között.

Lockridge megpillantotta Stormot maga előtt. Ugrott. A ragyogás olyan fényessé vált, hogy egy pillanatra mindketten megvakultak. A férfi keze sokszínű sötétbe hatolt. Storm felkiáltott fájdalmában. Lockridge érezte, ahogy a nő elejti fegyverét. Lockridge is eldobta saját pisztolyát, és megragadta Stormot, mielőtt elillanhatott volna.

A földre zuhantak. Storm kézzel, körömmel, térddel, foggal küzdött, és Lockridge bőrén vér csordogált. De maga és páncélja súlya alá szorította a nőt. A káprázat kitisztult a szeméből. Storm szemébe nézett. A nő felemelte a fejét, és megcsókolta.

— Ne! — Lockridge fuldoklott.

— Malcolm — zihálta a nő gyorsuló lélegzettel —, én meg tudlak fiatalítani, halhatatlan leszel, velem.

Lockridge káromkodott.

— Aurié vagyok.

— Igen? — mondta Storm, és hirtelen elernyedt a karjában. — Akkor húzd ki a kardod!

— Tudod, hogy nem bírom megtenni. — Felkelt, levette a nőről az övet, felsegítette, és hátracsavarta a kezét. Storm mosolygott, és közel hajolt.

A harc véget ért körülöttük. Amikor a yuthók látták istennőjük foglyul esését, eldobálták a baltáikat, és menekültek. Sebesültek jajgattak a földön.

— Megvan a boszorkány — mondta Lockridge. Úgy hallotta, mintha egy idegen mondta volna. — Már csak a harcosai maradtak.

Megjelentek a fiai, karddal a kezükben. Bűntudatot érzett, amiért semmivel sem lett boldogabb, hogy Sólymot is ott látja köztük. Elengedte Stormot. Még így felhorzsoltan, vérfoltosan és fogolyként is méltóságteljesebbnek látszott bármelyiküknél.

— Ezt a sorsot akartad? — mondta Storm, de angolul. Lockridge nem bírta elviselni a tekintetét, lesütötte a szemét, és sóhajtott.

— Ez a sorsom.

— Hogy képzelheted egy percig is, hogy megmenekülsz a bosszútól?

— Igen. Amikor nem hallanak felőled, a kémeid természetesen idejönnek, hogy megtudják, mi történt. Téged nem találnak. Hallani fognak a rablótámadásról, és sejtik, hogy ott ért utol a vég. Nem Védők tették, amennyire a bennszülöttek zavaros elbeszéléseiből ki tudják majd venni, csak egy nagyravágyó kőrézkori főnök műve, aki hallotta, hogy Jutland bajban van, meglátta benne a lehetőséget, és egy nyílzápor eltalált téged meg Hűt, mielőtt visszaverhettétek volna őket. Sőt, mi több, az utódaid úgy gondolják majd, ez rossz korszak a beavatkozásra. Bőven akad tennivalójuk máshol és másmikor; békén hagynak minket. Storm csendben állt egy darabig.

— Éles elméjű vagy, Malcolm — mondta végül. — Nálunk nagy hős lehettél volna.

— Nem érdekel — mondta hév nélkül.

Storm lesimította a ruháját, míg az testéhez nem tapadt.

— És mit fogsz tenni velem? — mormolta.

— Nem tudom — felelte Lockridge zavarban. — Ameddig élsz, halálos veszélyt jelentesz. De… de nem tudlak bántani. Olyan hálás vagyok, hogy idehoztál… — Erősen pislogott. — Talán elrejthetünk valahol — mondta nyersen. — Tisztességben.

Storm elmosolyodott.

— Meglátogatsz néha?

— Nem szabad.

— De igen. Akkor majd beszélgetünk. — Eltolta Pásztor kardját, Lockridge-hoz hajolt, és ismét megcsókolta. — Minden jót, Hiúz.

— Vigyétek el! — csattant fel Lockridge. — Kötözzétek meg. De óvatosan, nem eshet bántódása.

— Hol tartjuk majd, apa? — kérdezte Nyíl.

Lockridge körülnézett, odament a Hosszúház előtti térre. Hu teste összegörnyedve hevert a lábánál.

— Ott benn — döntötte el. — A lakhelyén. Állítsatok őrt a bejárathoz. Terítsétek ki a halottakat és lássátok el a sebesülteket!

Nézte, ahogy a nőt bevezetik az ajtón.

A csatazaj még úgy zúgott a fülében, mintha belül lüktetne valami. Égy pillanatnál tovább nem bírta ki a csendet. Futásnak eredt, és kiabált.

— Avildaróiak! Tengeri nép! A szabadításotokra jöttünk! A boszorkánynak vége. A legelőn még harcolnak értetek. Ölbe tett kézzel ültök és nem véditek magatokat? Kifelé, mindenki, aki férfi!

És jöttek: házról házra, vadászok, halászok, a tenger lovasai, kitódultak és felfegyverkezve gyülekeztek az újonnan jött felszabadító körül. Kiáltott a fiainak, hogy csatlakozzanak hozzá. Ötvenen keresztülmentek a szent ligeten, rátámadtak a csatabárdosok soraira.

És megfutamították őket.

Amikor az utolsó szekér is szilánkokra törve hevert és az utolsó yuthó harcost is a bozótosba űzték, Lockridge megparancsolta, hogy hozzanak elé minden foglyot. Többnyire nők és gyerekek voltak, akik reményeik megsemmisülését látták. De Withucar is életben maradt. Háta mögött összekötözött kézzel felismerte Lockridge-ot, és szembeszegült vele.

Megraktak egy kihunyó tüzet, és a lángok olyan vadul ugráltak, mintha az orugarayok táncolnának. Lockridge látta a nyomorúságot és sok gyengédséggel beszélt:

— Nem esik további bántódásotok. Holnap elmehettek. Ez a mi földünk, nem a tiétek. De egy ember közülünk elkísér benneteket, a béke követeként. Ez a föld tágas. Ismerünk olyan lakatlan területeket, melyek megfelelnek nektek. Tél közepén a törzsfőnökök tanácskozást tanának itt, ahol megpróbálunk megoldást találni a közös problémákra. Withucar, remélem, te is köztük leszel.

A yuthó térdre hullott.

— Nagyuram — mondta —, nem tudom, miféle furcsaság esett meg veled ma éjszaka. De könyörgök, mi még felesküdött bajtársak vagyunk, te meg én. Ha akarod, a tied vagyok.

Lockridge felállította.

— Oldozzátok el. Ő a barátunk.

Ő, a Hiúz végignézett a népén, és tudta, hogy a munkája még nem ért véget. Westhaven erős alapokon nyugszik. Az elkövetkező húsz-harminc évben — már amennyi hátra van számára — ugyanezt a fajta szövetséget Dániában is ki kell építenie.

Bárcsak Storm is…

Egy férfi rohant oda hozzá, és hasra vetette magát.

— Nem tudtuk! Nem tudtuk! Túl későn hallottuk meg!

Éjszaka zárult Lockridge köré, mintha ökölbe szorította volna. Fáklyavivőkért kiáltott, és végigfutotta az utat a Hosszúházig.

A fénygömbök könyörtelen fényénél ott hevert Storm. Szépsége elenyészett; a fulladásos halál következtében megfeketedett a bőre, nyelve megduzzadt a fogai között, szeme kidülledt. Mégis ott lebegett valami fényesség a hajában, arcvonásaiban, testében és megkötözött kezében, mellyel a végsőkig küzdött.

Brann holtteste hevert rajta keresztben.

Róla megfeledkeztem, gondolta Lockridge. Nem gondoltam át. Így Brann a halállal küszködve kitántorgott a függöny mögül, meglátta Stormot, a kínzóját, tehetetlenül.

Storm, ó, én Stormom!

A tengeri nép elcsendesedett, míg uruk sírt.

Lockridge hozatott fát. Ő maga fektette rá a testet, a lábához rakta a nő segédét meg a nagy ellenségét, és a Hosszúházhoz érintette a fáklyát. A tűz magasan és hangosan lángolt, mintha még egy nap világított volna a sötétben. Szentélyt építünk majd ide, gondolta, és imádni fogjuk Őt, kit egy napon Máriaként neveznek majd.

Ám ő csak egy helyre mehetett. Egyedül tért vissza a hajóra.

Auri a karjába simult. Lockridge csak hajnal felé talált megnyugvást.

Isten, sors, hívjuk akárhogy, hála legyen neked a munkádért.

A bronzkor, az új kor jön. Amit saját meg nem született korának tegnapjaiból tudott, hitet adott neki, hogy gazdag, békés és boldog korszak lesz: talán a legboldogabb időszak egészen addig a távoli jövőig, amelyre egy pillantást vethetett. A fennmaradt leletek nem utalnak gyújtogatásra, mészárlásra vagy rabszolgaságra. Trundholm arany Napszekere meg a kürtök, melyek görbületei kígyókra emlékeztetnek, beszélnek az északi fajok eggyé válásáról. Akkor messze földön megismerik őket: Knosszosz utcáit dán lábak fogják taposni, és az emberek Angliából Arábiába távoznak majd. Néhányan még Amerikába is el fognak jutni, ahol az indiánok egy bölcs és barátságos istenről beszélnek meg egy istennőről, akinek Pelyhes Virág a neve. De a legtöbben visszatérnek. Mert hol máshol lehetne olyan jó az élet, mint a világ legjobb helyén, ahol egyaránt szabadok és erősek lehetnek?

A végén el fog bukni a vaskor kegyetlensége alatt. Mégis, ezer kedvező év nem kis teljesítmény; és a lélek, mely belőlük fakadt, örökre fennmarad. Az eljövendő századokon át az elfelejtett igazság, hogy az emberek valaha generációkon át boldogságban éltek ki fog tartani és finoman tevékenykedni. Még lehet, hogy azok, akik a végső jövőt kialakították, azok is visszajönnek a Hiúz által alapított birodalomba tanulni.

— Auri — suttogta Lockridge —, légy mellettem. Segíts nekem!

— Mindvégig — mondta a lány.