Az idő folyosói

2.

Szeptember 14-én, állt a levélben, reggel kilenckor. Lockridge korán ébredt, nem tudott visszaaludni, így hát hosszú sétára indult. Úgyis búcsút akart mondani Koppenhágának. Bármilyen munkát is szán neki Storm Darroway, aligha itt lesz, hiszen azt a megbízást kapta, hogy vásároljon túrafelszerelést két személyre, egy karabélyt meg egy pisztolyt, és ő beleszeretett a városba.

Biciklik lepték el az utcákat, összevissza kanyarogtak az utolsó munkakezdési csúcs gépkocsiforgalmában. A nyeregben ülők nem hasonlítottak az amerikai ingázókra: békés, pocakos emberek voltak, fiatal fickók öltönyben vagy diáksapkában, üde arcú lányok lobogó hajjal; műid nyíltan élvezik az életet. Tivoli csillogása olyan, mint pezsgő a vérben, de nem szükséges odamenni, hogy az ember megízlelje a régi bécsi hangulatot. Elegendő lesétálni Langelinjébe, tengeri szelek vágnak az orrba, hajók tartanak a világ kikötői felé; az ember megáll, tiszteletét teszi a Kis Hableánynál meg az Ökör Gefjonjánál; elhalad a felséges Amalienborg mellett, megy tovább a csatorna mentén, Nyhavnon át, ahol évszázados tengerészkocsmák merengenek álmosan a múlt éjszakai mulatozáson, szemközt a Kongens Nytorvnál gyorsan felhajt egy sört egy szabad ég alatti kávézóban; és tovább a reneszánsz templomok, paloták meg könyvelőségek között, amelyeknek karcsú rézbevonatú tornyaik az eget karcolják; bűbájosak.

Olyan átkozottul nagy hálával tartozom annak a nőnek, töprengett Lockridge, és nem csak a kiszabadításért, de azért is, hogy három héttel idő előtt iderendelt.

Csodálkozott rajta, miért. Utasításai úgy szóltak, hogy szerezzen katonai térképeket és ismerje meg a dán földrajzot, töltsön egy csomó időt a Nemzeti Múzeum óskandináv részlegében, és olvasson el minél több olyan könyvet, ami mélyrehatóan foglalkozik a kiállítási tárgyakkal. Lelkiismeretesen engedelmeskedett, értetlenül, de nem vonta kétségbe a szerencséjét. Maradt elég idő kikapcsolódásra, és társaságban sem szenvedett hiányt. A dánok barátságosak voltak, és olyan elragadóak. Főleg az a két ifjú hölgy, akikkel megismerkedett. Meglehet, Storm Darroway azért tervezte így — hogy magához térjen a mögötte álló megpróbáltatásokból és levezesse fölösleges biológiai energiáit —, hogy vele ne próbálkozzon bármerre tartanak is.

A nő emléke megrázólag hatott rá. Ma jön! Gyorsított léptein. Feltűnt a hotel, amit Storm Darroway jelölt ki neki. Hogy könnyítsen felgyülemlett feszültségén, inkább a lépcsőn ment fel a szobájába, mint a felvonón.

Nem kellett sokáig fel-alá járkálnia, egyik cigarettáról a másikra gyújtania. Megcsörrent a telefon. Lekapta az akasztóról. Az ügyeletes szólt bele kiváló angolsággal.

— Mr. Lockridge? Miss Darroway arra kéri, hogy a csomagjaival együtt legyen odakinn tizenöt perc múlva.

— Oh. Rendben van. — Egy pillanatig berzenkedett. Úgy bánik vele, mint egy szolgával. Dehogy, döntötte el. Oly régóta élek már északi államban, hogy elfelejtettem, mit vár el egy igazi hölgy. Nem csengetett londinerért. Egyik batyuját a vállára csúsztatta, a másikat meg a bőröndjét a kezébe fogta, és ment kijelentkezni.

Egy vadonatúj Dauphine állt meg a járdaszegélynél. Ő ült a volánnál. Lockridge nem felejtette még el, hogy nézett ki, lehetetlen is lett volna. Ám amikor a nő sötét feje kihajolt az ablakon, mély lélegzetet vett, és a dán lányok kihullottak az emlékezetéből.

— Hogy van? — kérdezte ügyefogyottan. A nő elmosolyodott.

— Üdvözlöm újra a szabadságban, Malcolm Lockridge — köszöntötte a rekedtes hang. — Indulunk?

Bepakolta a felszerelést a csomagtartóba, és beült a nő mellé. Az nadrágot viselt és edzőcipőt, de semmivel sem látszott kevésbé fenségesnek, mint előzőleg. Ügyesebben manőverezett a kocsival, mint ahogy Lockridge vezetett volna.

— Ejha! — jegyezte meg a férfi. — Nem vesztegeti az idejét, igaz?

— Kevés ráérő időnk van. Túl akarok lenni ezen a vidéken, mielőtt leszáll az este.

Lockridge levette a tekintetét munkaadója profiljáról.

— Én, izé, készen állok mindenre, bármit forgat is a fejében.

A nő bólintott.

— Igen, jól láttam magán.

— Talán, ha elárulná…

— Azonnal. Gondolom, felmentették.

— Teljes mértékig. Azt se tudom, hogy köszönjem meg.

— Természetesen azzal, hogy a segítségemre lesz — mondta a nő egy kissé türelmetlenül. — De beszéljünk előbb a maga dolgairól. Tudnom kell, milyen kötelezettségei vannak.

— Hát… semmi, egyáltalán. Fogalmam sem volt, meddig fog tartani ez a munka, így hát nem vállaltam mást. Anyámnál ellehetek, míg másikat nem kapok.

— Hamar várja vissza?

— Nem. Hazaugrottam Kentuckyba, meglátogatni az enyéimet. Ön azt írta a levelében, ne áruljak el semmit, így hát csak annyit mondtam, hogy a védelmemről egy gazdag illető gondoskodott, aki úgy vélte, komiszul elbántak velem, és most azt akarja, hogy szaktanácsadója legyek egy kutatási témában, ami valószínűleg hosszú időt vesz majd igénybe. Megfelel?

— Kitűnő! — Elbűvölő pillantást vetett a férfira. — Nem csalódtam a leleményességében sem.

— De mégis, merre tartunk? És milyen céllal?

— Nem sokat mondhatok. De, röviden, egy kincset fogunk visszaszerezni és elszállítani.

Lockridge önkéntelenül füttyentett, és cigaretta után kotorászott.

— Hihetetlennek találja? Melodrámainak? Valami ócska regénynek? — kuncogott Storm Darroway. — Miért hiszik e kor emberei, hogy az univerzumban minden olyan, mint az ő szegényes életük? Gondolja csak meg! Az atomok, amikből maga felépül, csupán energiafelhők. A nap, ami lesüt magára, felemészthetné ezt a bolygót, és léteznek más napok, amik elnyelhetnék azt. A maga ősei mamutokra vadásztak, evezőshajókon keltek át az óceánokon, ezernyi véres mezőn haltak meg. A maga civilizációja a feledés szélén áll. A maga testében jelen pillanatban is irgalmatlan háború dúl a kórokozók ellen, amik elpusztítanák magát, és ott az entrópia meg a korosodás is. Maga viszont csak ezt ismeri!

Az utca felé intett, ahol az emberek élték mindennapi életüket.

— Ezer évvel ezelőtt bölcsebbek voltak — folytatta a nő. — Tudták, hogy az istenek és a világ el fognak pusztulni, és semmit sem lehet tenni, mint bátran szembenézni azzal a nappal.

— Nos… — Lockridge habozott. — Jól van. Meglehet, nem vagyok az a kimondott Ragnarök-váró.

Storm Darroway felkacagott. A kocsi zümmögve haladt. Már kiértek az óvárosból, magas bérházakból álló lakótelepek közt jártak. A nő folytatta:

— Rövid leszek. Emlékszik rá, hogy jó néhány évvel ezelőtt Ukrajna fellázadt a szovjet kormány ellen? A felkelést vérbe fojtották, de a küzdelem sokáig tartott. És a függetlenségi mozgalom főhadiszállása itt volt Koppenhágában.

Lockridge haragosan összevonta a szemöldökét.

— Igen, tanultam történelmet.

— Létezett egy… egy hadipénztár; elrejtették, amikor az ügy kezdett reménytelennek tűnni. És most, nemrég találtunk valakit, aki ismeri a helyet.

A férfi izmai megfeszültek.

— „Találtunk”?

— A felszabadító mozgalom. Nem kizárólag az ukránoké, hanem a világ minden rabszolgájáé. Szükségünk van arra a tőkére.

— Egy pillanat! Mi a fene?

— Ó, nem akarjuk mi felszabadítani a bolygó egyharmadát egyetlen éjszaka alatt. De a propaganda, a felforgatás, a nyugatra szökési útvonalak… ezek mind pénzbe kerülnek, és semmire sem számíthatunk azoktól a kormányoktól, amelyek enyhülésről papolnak.

Makóimnak időre volt szüksége, hogy mindezt megeméssze. Hát így szólt:

— Így van. Hosszú beszélgetéseken meg hasonlókon én is mindig hangoztatom, hogy úgy tűnik, mintha mostanság öngyilkossági vágy terjedne Amerikában. Pitizünk és könyörgünk bármilyen kedves szóért bárkitől, pedig lehet, hogy az arra esküdött, persze nem biztos, hogy tönkretegyen minket. Teljes kontinenseket adunk át idiótáknak, demagógoknak és kannibáloknak. Még otthon is, kiforgatjuk az Alkotmány szavait, hogy kiváltsunk egy csomó… hagyjuk! Az érveim nem valami jó fényben tűntetnek fel.

Különös diadal villant át a nő arcán, de kereken ennyit mondott:

— Az arany egy alagút végén van, nyugat Jütlandon, németek ásták el Dánia megszállásakor egy szigorúan titkos kutatási feladat céljára. Az antifasiszta földalatti szervezet megtámadta ezt a bázist a háború vége felé. Nyilván mindenkit megöltek, aki tudott róla, mivel létezésének ténye sosem került napvilágra. Az ukránok egy halálos ágyán heverő embertől tudták meg, és átvették, mint rejtekhelyet. Miután felkelésüket leverték, ők pedig feloszlottak, a kincsük sorsára maradt. Érti, azon kevesek, akik beszélhettek volna róla, nem árulták el a bizalmat azzal, hogy eltulajdonítsák az aranyat saját használatra, az ügyük pedig elveszett. Legtöbbjük ezóta már meghalt, öregségben, balesetben vagy szovjet ügynökök keze által. Az utolsó túlélők végül úgy döntöttek, hogy a mi szervezetünkre bízzák a tőkét. Engem jelöltek ki, hogy érte menjek és elhozzam. Maga fog segíteni.

— De… de… miért én? Vannak saját embereik.

— Sosem hallott még kívülálló idegenvezető megbízásáról? Nagy a valószínűsége, hogy egy kelet-európait figyelnek vagy átkutatnak. De amerikai turisták bárhová mehetnek. A csomagjaikat ritkán nyittatják ki a határon, főleg, ha olcsón utaznak. A lapokká vert arany belevarrható a ruháinkba, a hálózsákjaink bélésébe, és így tovább. Motorkerékpáron megyünk majd Genfbe, és ott átadjuk az illetékes személynek. — Kihívóan nézte a férfit. — Benne van?

Lockridge az ajkába harapott. A dolog túl meredek volt, semhogy lenyelje egy falatra.

— Ugye, nem gondolja, hogy továbbot intenek majd nekünk ezzel az arzenállal, amit vettem?

— A fegyverek puszta elővigyázatosságból kellenek, arra az időre, míg indulásra készítjük az aranyat. Aztán hátrahagyjuk őket. — Storm Darroway hallgatásba mélyedt egy ideig. — Nem akarom megsérteni az intelligenciáját — mondta gyengéden. — Ez bizonyos törvénysértésekkel jár. Nagyon nagy sértésekkel, ha harcra kerül a sor. Szükségem van egy olyan férfira, aki vállalja a kockázatot, képes szembeszállni a problémákkal, és ha kell, tud kemény is lenni, de mégsem bűnöző, akit a személyes nyereség lehetősége hajt. Maga alkalmasnak látszott. Ha tévedtem, könyörgök, most szóljon!

— Nos… azaz… — Lockridge valamelyest visszanyerte humorérzékét. — Ha James Bondot akart, biztosan tévedett.

A nő kifejezéstelenül pillantott rá.

— Kit?

— Nem számít — felelte Lockridge, nagyrészt, hogy fedezze saját megdöbbenését. — Izé… Jól van, nyíltan fogok beszélni. Honnan tudjam, hogy az, akinek mondja magát? Közönséges csempészés is lehetne, vagy egy beugrató játszma, vagy… vagy akármi. Akár egy orosz akció is. Honnan tudhatom?

A város elmaradt mögöttük, az út olyan tiszta volt, hogy a nő hosszan szemügyre vehette társát.

— Nem mondhatok többet, mint eddig — szólalt meg. — A feladatához az is hozzátartozik, hogy bízzon bennem.

Lockridge belenézett ebbe a szempárba, és örömmel megadta magát.

— Rendben! — kiáltott fel. — Rendelkezésére áll egy csempész.

A nő jobb keze a férfi baljára hullott, és megszorította.

— Köszönöm — mondta; ennyi elég is volt.

Csendben hajtottak tovább, zöldellő vidéken és kicsi, vöröstetős falvakon át. A férfi sóvárgott, hogy beszélhessen társnőjével, de az ember megvárja, amíg a királynő nyitja meg a beszélgetést. Már beértek Roskildébe, amikor végül meg merészelt szólalni.

— Jobb lenne, ha elárulna néhány részletet. A tervet meg ilyesmit.

— Később — felelte a nő. — Ez a nap túlságosan szép. Lockridge nem tudott olvasni a nő arckifejezéséből, de látta, hogy lágyság telepedett az ajkára. Igen, gondolta, a te életformádban meg kell ragadnod, műiden szépséget, amit tudsz, amíg tudsz. Egy hatalmas, három kupolás székesegyház mellett haladtak el, és Lockridge szeretett volna jobb szavakat találni, mint:

— Ez pontosan olyan, mint egy templom.

— Száz király nyugszik itt eltemetve — felelte a nő. — De a piactér alatt van a St. Lawrence még ősibb romja; és még annak megépülte előtt pogány templom állt itt, oromzatainak végein faragott sárkányfejekkel. Mert ez volt a Viking Dánia királyi székhelye. — Ettől valahogy remegés futott végig a férfi idegein. Ám a nő borús hangulata elsuhant, mint egy elfújt felhő; elmosolyodott. — Tudta, hogy a modern dánok a Perszeida meteorokat St. Lawrence könnyeinek hívják? Elbűvölő képzelőerejű nép.

— Úgy tűnik, maga komolyan érdeklődik irántuk — jegyezte meg Lockridge. — Ezért akarta, hogy tanulmányozzam a múltjukat?

A nő hangja megkeményedett.

— Szükségünk van egy álcázó történetre arra az esetre, ha figyelnek bennünket. A régészi érdeklődés jó indok rá, hogy egy ilyen öreg földön turkáljunk. De mint mondtam, nem kívánok most ezekre a dolgokra gondolni.

— Sajnálom.

A nő újra zavarba ejtette gyors változásával.

— Szegény Malcolm — ugratta. — Ennyire nehezen tud tétlenül ülni? Akkor gyerünk, turistapár leszünk majd, sátorban alszunk éjszaka, szegények fogadóiban eszünk és iszunk, mellékutakon, elfeledett falucskákon át kanyargunk innen Svájcig. Kezdjük el gyakorolni a szerepet!

— Ó, én könnyen leszek csavargó — mondta, hogy a nő kedvére tegyen.

— Sokat utazott, a helyszíni tanulmányutaktól eltekintve is?

— Úgy valahogy. Stoppoltam egy keveset, eljártam a hátországba Okinawán, amikor kaptam kimaradást és Japánban töltöttem az eltávozásom…

Lockridge elég tapasztalt volt ahhoz, hogy csodálja az ügyességet, amivel a nő arra bátorította, hogy magáról beszéljen. Azonban ettől az egész nem lett kevésbé élvezetesebb. Nem mintha szívesen kérkedne; ám, amikor egy ragyogó nő ilyen érdeklődéssel hallgatja, természetesen kedvére tesz.

A Dauphine végigzúgott a szigeten, Ringsted, Soro, Slagelse, és így tovább Korsóhoz, a Tengerszoroshoz. Onnan kompon kell átkelniük. Storm megjutalmazta azzal a férfit, hogy tegeződést ajánlott; és ez olyan volt, mint egy lovaggá ütés — a fedélzeti étterembe vitte.

— Megfelelő idő az ebédre — mondta —, már csak azért is, mert nemzetközi vizeken vagyunk.

— Szerinted ez a csatorna az?

— Igen, úgy 1900 körül Anglia, Franciaország meg Németország tartott egy konferenciát, és meghatóan egyhangú nézeten voltak azügyben, hogy a Dánia közepét keresztülszelő tengerszoros a nyílt tenger része.

Leültek, akvavitot ittak, meg egy pohár sört kísérőnek.

— Rettenetesen sokat tudsz erről az országról — szólt Lockridge. — Te magad is dán vagy?

— Nem. Amerikai útlevelem van.

— Akkor a származásod szerint? Nem úgy nézel ki.

— Hát milyennek nézek ki? — provokálta Storm.

— Boldog lennék, ha tudnám. Mindenből egy kevés, és ez így jobb, mint a különböző részek bármelyike.

— Micsoda? Egy déli jó szóval illeti a fajkeveredést?

— Szűnj meg, Storm! Én nem vagyok olyan szaralak, aki megszabja a húgának, hogy csak makulátlan fehérhez menjen hozzá. Az enyémnek van annyi esze, hogy kiválassza magának a megfelelő embert, a fajtól függetlenül.

A nő nyaka megemelkedett.

— A fajok mindig is léteznek — mondta. — Nem az eltorzult huszadik századi értelemben, nem. Hanem örökléstanilag. Van jó vérvonal és vannak satnyák.

— Hmm… elméletileg. Azonban hogy különbözteted meg őket, ha nem úgy, hogy megszülöd?

— Van rá mód. A születendő csecsemőt genetikus kódok határozzák meg. Egyszer majd lehetséges lesz megszületése előtt tudni az emberről, hogy mire alkalmas.

Lockridge a fejét rázta.

— Nem tetszik ez az elképzelés. Ragaszkodnék hozzá, hogy mindenki szabadnak szülessen.

— Ez mit jelent? — kötekedett Storm. — Szabadon tenni mit? E faj kilencven százaléka természeténél fogva háziállat. Az egyetlen jelentéssel bíró felszabadítás a maradék tízé a százból. És mégis, ma őket is meg akarod szelídíteni. — Kinézett az ablakon a naptól csillogó vízre és a habokat súroló sirályokra. — Ott a civilizáció öngyilkossága, amiről beszéltél. Egy csapat kancát csak csődör őrizhet… nem herélt.

— Meglehet. De az örökletes arisztokrácia már kipróbáltatott, és nézd meg a feljegyzéseket!

— Úgy gondolod, egy soi disant demokráciának jobb van?

— Ne érts félre! — válaszolta Lockridge. — Szeretnék dekadens arisztokrata lenni. Csak nem áll módomban.

A nő gőgössége feloldódott a nevetésben.

— Köszönöm. Már az a veszély fenyegetett bennünket, hogy komollyá válunk, nem igaz? És itt jön az osztriga.

Storm olyan ragyogóan csevegte át az étkezést és utána a lüktető fedélzeten való utazást, hogy Lockridge alig vette észre, milyen ügyesen elterelte a beszélgetés fonalát önmagáról.

Elhajtottak Nyborgnál, Fyenen keresztül, át Hans Christian Andersen szülővárosán, Odensén.

— Ez a név „Ódin Tavát” jelenti — mondta Storm Lockridge-nak —, és valaha embereket akasztottak itt fel, hogy feláldozzák Ódinnak.

És végül átmentek a hídon a jut félszigetre. Lockridge felajánlotta, hogy átveszi a vezetést, de Storm visszautasította.

A föld egyre nőtt, ahogy észak felé száguldottak, ritkábban lakottá vált, hosszan elnyúló, erdővel vagy virágzó hangával borított dombos tájon haladtak, szédítően magas ég alatt. Lockridge futólag kaempehojékat pillantott meg, dolmeneken felülkerekedő, nagy lapos köveket, melyek mereven álltak a hosszabbodó éjszakában. Tett néhány megjegyzést rájuk.

— A kőkorszakból származnak, remélem, emlékszel — mondta Storm. — Több mint négyezer évvel ezelőttről. Ezekhez hasonlók találhatók véges-végig az Atlanti-óceán partján és lentebb a földközi-tengeri vidéken. Erős hit volt.

— Keze megfeszült a kormányon; egyenesen maga elé bámult, az út rohanó sávjára. — Azok, akik idehozták ezeket a temetkezési szokásokat, a Háromság Istennőjét imádták, őt, aki az északiaknak csupán egy fakó emlék volt, a Szűz, az Anya és a Pokolkirálynő. Gonosz módon cserélték fel a Mennydörgések Atyjával.

A gumiabroncsok csikorogtak a betonon, a kettéhasított levegő zúgott a nyitott ablakoknál. Az árnyékok mélyen ültek az egyenetlen felföldön. Egy sereg varjú röppent föl egy fenyvesből.

— Az istennő vissza fog térni — mondta Storm.

Lockridge már kezdte megszokni az ilyen homályos megnyilatkozásokat. Nem válaszolt. Amikor Holstebro felé fordultak, megnézte a térképet, és összeszoruló torokkal rájött, hogy nem kell már messzire menniük — hacsak a nő nem akar keresztülkorcsolyázni az Északi-tengeren.

— Talán jobb lenne, ha most már eligazítanál — javasolta. Storm arca és hangja egyaránt értelmezhetetlen volt.

— Keveset mondhatok. Már végeztem felderítést. Az alagút bejáratánál nem szükséges problémákat várni. Valamivel bentebb, talán… — Intenzitása elővillant. Olyan keményen megmarkolta a férfi karját, hogy körmeivel felsértette. — Légy felkészülve meglepetésekre. Nem mondtam el neked minden részletet, mert a kísérlet, hogy megértsd, túlságosan lefoglalná az agyadat. Ha vészhelyzetbe ütközünk, nem szabad leállnod csodálkozni, csupán cselekedned kell. Érted?

— Úgy… úgy vélem. — Tudta, hogy ez jó karatepszichológia. De… Nem, ördög és pokol, elkötelezett vagyok. Őrült, hülye, ábrándkergető, hívj ahogy akarsz, de Storm mellett állok… nem kell ennél több előzetes figyelmeztetés… történjék bármi!

A vér száguldott az ereiben. Keze hidegnek érződött.

Nem sokkal Holstebrón túl Storm letért a kövesútról. Egy földút kígyózott nyugatnak a mezők között, amiből hamarosan út nyílt jobbra egy faültetvényhez. Storm lehajtott az út szélére, és leállította a motort. Csend árasztotta el a világot.