Az idő folyosói

15.

Ebben a korszakban nem folyt nagyszabású küzdelem, különben a Föld már elpusztult volna. Valahol, valamikor, amikor az egyik vagy a másik oldal úgy gondolta, hogy eléggé megerősödött, nagy mészárlásokat kezdeményezett; azonban a kimenetelt még maguk a küzdőfelek sem tudták. Időközben a földrészek erődítményekké váltak, és szüntelen csetepaték zajlottak.

Az Őrző űrhajó nagy ívben süvített nyugat felé, aztán lefelé, keresztül az óceánon, ahová vihart generáltak erre az éjszakára. A röppálya végénél egy hang szólalt meg: „Most”, és Lockridge kabinja kirepült. Meteorszerűen zúgott át a szélen, az esőn, és izzott. A hajó megfordult, és a magasba emelkedett.

Lockridge izzó falak közt feküdt. Hőhullámok öntötték el; feje zúgott a rázkódástól. Aztán a meggyengült burok kiszakadt, és ő bekapcsolta a gravitációsövét.

Még mindig olyan gyorsan zuhant, hogy az erőtér alig bírta megvédeni a vihartól, mely darabokra tépte volna. Hurrikán tombolt körülötte, feketeség, villámlás és esőfal. Hullámok kapkodtak felé, a tajtékok taréja szinte füstölt. Ahogy sebessége a hangsebesség alá csökkent, hallotta a szél süvítését, a mennydörgés robajlását, a víz bömbölését. Kékesfehér láng vágott keresztül a viharon, és percekig káprázott tőle a szeme. Az ezt követő mennydörgés pörölyként sújtott le a dobhártyájára. Tehát felfedeztek és rálőttek a hajóra, gondolta kábán. Vajon sikerült-e elmenekülnie?

Azonban egy ilyen kis célpontot, mint egy ember, elnyelhet a vihar. És a Védők nem is számíthattak egy emberre. Csak abban bíznak, hogy az ellenségeik ezzel a nagy hercehurcával egy nagyobb hadműveletre készülnek, nem is sejtik, hogy csak egy ügynököt akarnak hozzájuk juttatni.

A történelem szerint el fog jutni Brann kastélyába.

Az időjárásvezérlő gépek eltávolították a vihart a parttól. Lockridge a tiszta levegőbe ért, és megpillantotta Niyore-ket.

Közben a vihar messzebbre terjedt, mint ameddig ő elláthatott. A térképekből és a diaglosszától tudta, hogy Amerikát véges-végig megapoliszok hálózzák be. Szinte egybefüggő beton-, acél-, energiatömeg, tízbillió összezsúfolódott rabszolga, legfeljebb itt-ott van egy sivatag, mely egykor zöldellő vidék volt. Földjének ez a kibelezése oly roppant bűnnek látszott, hogy Lockridge-nak nem is volt szüksége az ajzószerre, hogy megszabaduljon a félelemtől. Smokie mellett töltött indián nyarak, gondolta, most bosszút állok értetek.

Északon, délen és előtte a város sáncai látszottak, ahol csak néhány sápadt lámpa pislogott és száz kazán kéménye ontotta a sűrű füstöt. Zaj hallatszott a tenger fölött, zümmögés, dobogás, olyan éles sivítás, hogy fájdalmas volt hallani. A gépek hangja. A felsőbb szinteken magányos tornyok emelkedtek mérföldnél is magasabbra, a hajnal első fénye fakón vetődött az ablaktalan oldalakra. Vezetékek, csövek, felüljárók gabalyodtak össze. Volt valami bizonyos fenség ebben a látványban. Azok az emberek, akik ezeket a függőleges üregeket az égbe álmodták, nem lehetnek szűk látókörűek. Ám a körvonalak durvák voltak, olyan leiekről árulkodtak, mely féktelenül kinyilvánítja korlátlan hatalmát, mindenben. Lockridge sisakjában megszólalt egy hang.

— Ki közeledik?

Az övéhez hasonló fekete egyenruhában két őr jelent meg. Lentről rengeteg fegyver csöve meredt rá. Jól megtanulta a leckét.

— Darvast testőrfőnök, Brann igazgató házi testőrségéből, speciális küldetésről visszatérve.

A Védők által beszélt nyelv érdes volt a szájában. El kellett ismernie, hogy nyelvtana és szerkezete közelebb állt az angolhoz, mint az Őrzők beszéde, amelyben számos dolgot nem is tudott pontosan megfogalmazni. De itt a „szabadság”-hoz leginkább hasonlító kifejezés a „végrehajtási lehetőség” volt, a „szerelem”-re pedig egyáltalán nem létezett szó.

Mivel Brann előtt úgyis le kell majd lepleznie magát, arra gondolt, hogy kezdettói nem titkolózik. Ám Hu ellenezte a tervet. „A bürokrácia túl sok szintjén kellene keresztülmenned.” Az első szó természetesen a Védő nyelvhez tartozott. „Mire végül Brannhoz jutnál, a kihallgatások során túl sokat kiszednének belőled, szinte megnyomorodnál.”

— A 43-as Kapunál jelentkezz azonosításra! — utasította a hang a rádión át.

Lockridge engedelmeskedett, egy víz fölé nyúló peremre ereszkedett le. Csupasz fémből készült, akárcsak a roppant nagy bejárat a falban előtte. Egy őr lépett ki az ágyúállásból.

— Az egómintádat! — mondta.

Az Őrző ügynökök jó munkát végeztek. Egy napot vett igénybe, míg az azonosító adatokat bejuttatták abba a gépbe, mely a félgömb minden személyének azonosságát tartalmazza. Lockridge az agyszondára kapcsolt, és a kódszóra gondolt. Az áramkörök megkapták Darvast 05-874-623-189 teljes életrajzát. Született harminc éve, Créche 935-ben nevelkedett, Hadiakadémiát végzett, és speciális szolgálatra vezényelték Brann igazgatóhoz, politikailag megbízható és számos kitüntetést kapott veszélyes megbízatások sikeres teljesítéséért. Az őr melle elé tett karral tisztelgett.

— Áthaladhat, uram.

A kapu roppant méreteihez képest különös nesztelenséggel nyílt ki. Feltűnt a lüktető város és büdös légáramlat csapta meg. Lockridge bement.

Nem volt rá idő, hogy részletes információt adjanak neki a belső elrendezésről; a tanulásban a kastélyról megtudható adatokra kellett összpontosítania. Hallás után, gondolta. Az irány többé-kevésbé ismert.

Brann tornyát el sem lehetett volna téveszteni, acél volt a burkolata és a tetején kék lánglabda ragyogott. Innen pár mérföldnyire lehetett. Lockridge megindult felé.

Rájött, hogy az emberi lakórészek alján jár. A város mélyen a föld alá nyúlt, de ott csak a gépek voltak, néhány védőruhás kezelő meg egymillió fegyenc segítő, akik nem éltek sokáig a gőzökben és a sugárzásban. Itt rozsdás és mocskos falak burkolták be a keskeny járdát. Magasan fej fölött gerendák és felsőszinti építmények zárták ki az eget. A levegő lüktetett és bűzlött. Körülötte képzetlen, használhatatlan, még elkapatlan bűnözők nyüzsögtek, lompos ruhában nagy pocakjuk fölött. Senki sem tűnt alultápláltnak — a géppel előállított élelemhez ingyen bárki hozzájuthatott a kijelölt ebédlőjében —, de Lockridge úgy érezte, mintha tüdeje mosdatlan testek szagával telt volna meg. Recsegő hangok hatoltak a fülébe:

— Hát, megmondtam neki, meg én, nem teheti eztet velem, mondtam, személyesen ismerem a lakásfelügyelőt, mondtam, és…

— …oszt’ ott megkaphatod az igazit, bezony, egy boldogságlöketet, bele a fejedbe…

— Jobb, ha békén hagyod. Nem olyan, mint a többi. Valamelyik éccaka érte gyónnék oszt’ elkapják. Jegyezd meg a szavaimat.

— Ha az a nő meg akar szabadú’ni a kölkétül, az ő dó’ga meg a felügyelőjé, nem az enyim, de mikor az én szemétledobómon hajítja le, az már osztán rohattság!

— Utójára akkor hallottam rúla, mikor elvitték, na, nem is tudom pontosan a részleteket, na, valahova délre.

— Áh, nem fognak nyomozni. Nem teljesítette az adagját. Ki törődik vele, ha valaki elvágja a torkát? Csak megkíméli őket a gondtól.

— Pszt! Vigyázz!

A csend hullámokban terjedt szét Lockridge körül. Neki nem kellett tolakodnia a tömegben, mint mindenki másnak; az emberek a falhoz simultak előle, a járdát nézték, és úgy tettek, mintha ott se lennének.

Az őseik amerikaiak lehettek.

Örült, amikor talált egy felfelé vivő tárnát, ahol használhatta gravitációsövét. Odafönn fájdalmasan tiszta, tágas termeket talált. Az ajtók nagy része zárva volt, csak igen keveset talált nyitva, mert a technikus osztálynak nem kellett egész nap dolgozni a megélhetésért. Azok az emberek, akiket megpillantott, jó anyagú egyenruhát hordtak és puritán céltudatossággal jártak. Tisztelegtek neki.

Ekkor egy csapat szürke ruhás alak haladt el mellette, egy katona kísérte őket. A fejük borotvált volt, arcuk halott. Tudta, hogy ezek a megbízhatatlanok. A genetikai szabályozás még nem terjedt ki a teljes személyiségre és a nevelés sem járt mindig sikerrel. Hogy ezek az emberek megbízhatók legyenek odalenn a gépeknél, az agyukat kiégették egy energiamezővel. Hatékonyabb lett volna, ha mindent gépesítenek, de szükség volt élő példákra. Még fontosabb volt, hogy az emberek foglalkoztatva legyenek. Lockridge rezzenéstelen arccal küzdött a hányinger ellen.

Szinte vadul emlékeztette magát, hogy egyetlen kormány sem képes hosszú távon fennmaradni, ha nem biztosítja legalább egy nagyobb csoport passzív támogatását. Azonban ennél nincs undorítóbb. Itt szinte minden társadalmi szinten elfogadják a Védők kormányát, máshogy el sem tudják képzelni az életet, gyakran még élvezik is létezésüket. A gazdáik etetik őket, szállást adnak nekik, ruházzák, tanítják, gyógyítják őket, gondolkoznak helyettük. Egy jó képességű, ambiciózus ember sokra viheti; lehet technikus, tudós, katona, vagy akár bonyolultabb és szadistább foglalkozások végzője. Ha valaki vinni akarja valamire, bele kell rúgnia a másikba, és ez szórakoztató foglalatosság. Természetesen senki sem törhet a legmagasabb hatalomra. Azokra a posztokra gépek jelölik ki az alkalmasokat, mivel a gépeket bölcsebbnek tartják minden halandónál, és ha valaki elég szerencsés, a házőrző eb szerepét kapja jutalmul.

Mint Darvast, gondolta Lockridge. Nem szabad elfelejtenem, kinek mutassam magam. Sietett tovább.

A nap épp akkor kelt fel a rákkeltő felhőkön túl, amikor Lockridge maga mögött hagyta a tetőket és Brann erődítménye felé suhant. Járőrök nyüzsögtek a falak körül, mint a legyek egy hegy előtt. Fegyverek meredtek elő minden nyílásból, hadihajó keringett a tornyon lévő kék gömb körül. Ebben a magasságban a levegő tiszta volt és hűvös, a város morajlása susogássá halkult, nyugat felé tornyok erdeje sorakozott.

Lockridge landolt, ahol parancsolták, és ismét azonosította magát. Ezután háromórás késlekedés következett, részben azért, mivel egész sor ellenőrzésen kellett keresztülmennie, részben mivel a mester még nem állt készen arra, hogy bárkit is fogadjon. Egy tiszt, akinek a rangja elég magas volt ahhoz, hogy kacsintani merészeljen, elmagyarázta:

— Az éjszakát az új játszótársával töltötte. Biztos tudod.

— Nem tudtam. Távol voltam — mondta Lockridge. — Valami nőcske, mi?

— Micsoda? — meredt rá megütközve a Védő. — Egy nőstény… örömszerzésre? Merre jártál te? — Összeszorította az ajkát.

— Több évet töltöttem a múltban — mondta Lockridge sietve. — Ott messze kinn elfeledkezik az ember az otthonáról.

— Há-á-át, igen… Ez jelentős probléma. Azok az ügynökök, akik egoidőben túl hosszan vannak távol, gyakran piszkos deviáns szokásokkal térnek vissza.

Lockridge, érezve, hogy még mindig figyelik, vállat vont.

— Nem szükséges ecsetelned. Találkoztam ilyenekkel. Szerencsére az ellenség között is akadnak hasonlók.

— Még szerencse — bólintott a tiszt, és megnyugodott. — Nos, mi olyan sürgős jelentenivalód van, ami nem várhat a hivatalos kihallgatásig?

— Csak neki személyesen mondhatom el — hadarta Lockridge gépiesen. Kissé meglepődött, hogy hazugságát a tiszt ilyen könnyen elfogadja. Hogy tudnának egy Őrzőt lebuktatni? Bizonyára a múltban sincs semmi jobb, mint amit a mostani Európában látott.

A szervezetében munkálkodó aggodalom ellenes gyógyszer elnyomta izgalmát. Letelepedett az egyszerű kis szobában, és terveket szőtt. Először is, beszélni Brann-nal; aztán lelépni. Van egy nyitott időkapu a torony alapzatában. Visszamehet a Védők hatalomra jutása előtti időbe. Mindvégig a nyomában lehetnek, meg is ölhetik, és előfordulhat, hogy nem érnek vissza uruk távozta előtt. Másrészt, sikerülhet lerázni őket, elrepülhet Európába, megkeresheti valamelyik folyosót azok közül, amit mondtak neki, és szabadon hazajuthat. Lehet, hogy épp ebben a pillanatban üdvözli Aurit Storm palotájában. Ez a gondolat felvidította.

Egy hang szólalt meg fölötte:

— Darvast testőrfőnök. Az igazgató fogadja.

A fal megnyílt előtte, Lockridge keresztülment, acél- és energiapáncélos előszobába jutott. A katonák ott levetkőztették, és tiszteletteljesen, de a lehető legalaposabban átkutatták a ruháját meg a testét. Amikor felöltözhetett, megengedték neki, hogy megtartsa a diaglosszát, de mást — a gravitációsövet vagy a fegyvereit — nem.

Egy kettős ajtón át tágas, magas mennyezetű terembe jutott, melyet szürke szőnyegek és faliszőnyegek borítottak, s melynek berendezése szellős volt. Egy képernyőn Niyorek roppant látképe látszott. Az egyik falon bizánci ikon csillogott arannyal és drágakövekkel kirakva. Az eddig mindenhol tapasztalt szűk helyiségek után Lockridge-nak az a furcsa képzete támadt, mintha hazajött volna.

Brann egy kiszolgáló gép mellett ült. Szikár, fekete ruhás teste kényelmesen terpeszkedett, az arca rezzenéstelen volt, akár egy szoboré.

— Nyilván sejted — mondta nyugodtan —, hogy az általad adott néven nem ismerek hozzám közel álló egyént. Azonban maga a tény, hogy miként jutottál ehhez az azonossághoz, van olyan jelentős, hogy úgy döntöttem, fogadlak. Csak a Némáim figyelnek minket. Gondolom, nem forgatsz ostoba gyilkossági kísérletet a fejedben. Beszélj!

Lockridge felnézett rá, és a gyógyszer hatása már elgyengülhetett, mivel a tény megrázóan csapott le rá: istenem, hatezer évvel ezelőtt én már találkoztam és harcoltam ezzel az emberrel, ő mégis csak most lát engem először!

Az amerikai levegő után kapkodott. Térde reszketett, a tenyere izzadni kezdett. Brann várt.

— Nem — bökte ki Lockridge. — Úgy értem… nem vagyok Védő. De veled vagyok. Akarok mondani neked valamit, amit, hát, azt hiszem, titokban szándékozol tartani.

Brann jól megnézte, éles arcvonásai meg se rezzentek.

— Vedd le a sisakod — mondta. Lockridge engedelmeskedett. — Ősi típus — mormolta Brann. — Gondoltam. Legtöbben észre se vennék, de én túl sok fajjal találkoztam már számos alkalommal. Ki vagy?

— Malcolm… Lockridge… USA, a huszadik század közepe.

— Aha. — Brann elhallgatott. Aztán hirtelen mosoly terült szét az arcán. — Foglalj helyet — mondta, mint házigazda a vendégének. Megérintett egy fényfoltot a gépen. Egy lap kinyílt, egy üveg és két pohár jelent meg. — Bizonyára szereted a bort.

— Jól esne egy kevés — habozott Lockridge. Eszébe jutott, hogyan ivott már Brann-nal ezelőtt, és ettől két kortyra kiürítette a poharát.

Brann újra töltött.

— Csak kényelmesen — mondta elnézően.

— Nem, el kell mondanom… Figyelj! Westmark Koriach-ja. Ismered őt?

Brann nyugalma nem tört meg, de arca visszanyerte merevségét.

— Igen. Minden korszakban.

— Hadműveletet sző ellened.

— Tudom. Legalábbis azt, hogy nem sokkal ezelőtt eltűnt, műiden bizonnyal egy nagyobb küldetésre. — Brann előrehajolt. Pillantása olyan kemény volt, hogy Lockridge elfordította a tekintetét, és a bizánci szentet nézte. — Van valami információd? — recsegte a mély hang.

— I… igen… uram. Az én századomba ment… az én országomba… hogy fúrjon egy ide vezető folyosót.

— Micsoda? Lehetetlen! Tudnánk róla!

— Jó fedezék mögött dolgoznak. Helyi munkaerőt használnak, helyi anyagokat, a semmiből indultak. Ám amint befejezik, az Őrzők elő fognak özönleni mindennel, amilyük csak van.

Brann ökle a gépen csattant. Talpra ugrott.

— Mindkét fél próbálkozott már ilyesmivel ezelőtt — ellenkezett. — Egyiknek sem sikerült. Lehetetlen megtenni.

Lockridge kényszerítette magát, hogy a fölé tornyosuló alakra nézzen.

— Ez alkalommal úgy néz ki, a hadművelet beválik. Mint mondtam, rendkívül jól álcázták.

— Ha valaki képes lehet rá, az a nő… — Brann hangja elhalt. — Ó, nem! — Szája széle megrándult. — A végső döfés. Villámok szakadnak a népemre.

Fel-alá kezdett járkálni. Lockridge visszaült, nézte. És hirtelen rádöbbent, hogy Brann nem gonosz. Avildaróban azt mondta — fogja mondani —, hogy a yuthoázai szükségtelenül nem kegyetlenek. Aggodalma most teljesen őszinte volt. A gonoszság teremtette, és ő szolgálta azt, ám amögött a szürke szempár mögött egy tigris ártatlansága rejtezett. Amikor tényeket követelt, Lockridge szinte sajnálattal beszélt:

— Meg fogod akadályozni. Elmondom neked, hol van az a folyosó. Amikor a kapuja itt megnyílik, lecsapsz rá. A Koriachnak csak pár segítője lesz. Ám ekkor még nem tudod elfogni, elmenekül, de később lesz egy másik lehetőséged.

Többé-kevésbé valósághűen elmesélte élményeit egészen addig, hogy Avildaróba érkezett Stormmal.

— Azt állította nekik, hogy az istennőjük — folytatta —, és hatalmas, undorító ünnepséget rendeztetett a tiszteletére. — Ahogy várta, a Védőnek fogalma sem volt róla, hogy»az ő kulturálisan manipulált területén kívül eső orugarayok a szomszédaikkal ellentétben nem gyakorolnak kannibalizmust. És talán azt is feltételezi, hogy Lockridge helyteleníti az orgiákat, ami nem igaz, de hasznára lehet.

— Emiatt kezdtem másképp gondolkozni felőle. Aztán megérkeztél te egy indoeurópai hódító törzs élén, és elfoglaltad a falut, minket pedig fogságba ejtettél. — Brann ujjai szétnyíltak, ismét zárultak. — Nekem sikerült megszöknöm. Akkor azt hittem, a szerencsének köszönhetem, de most már gyanítom, hogy te szándékosan lazán őriztél. Flandriába menekültem, és találtam egy ibériai kereskedőhajót, ami felvett fedélzeti munkásnak. Végül eljutottam Krétára, és kapcsolatba léptem az ottani Őrzőkkel. Ők juttattak ide, ebbe az évbe. Haza akartam menni. Ez nem az én háborúm. Ők azonban nem engedték.

— Nyilván — mondta Brann, visszanyerve magabiztosságát. — Elsődleges okuk a babona. Szentnek hiszik a Koriachot, tudod, az istennő valódi, halhatatlan megtestesülésének, akárcsak a kollégáit. Te, aki utoljára láttad, most te magad is szentté váltai a szemükben, és nem hagyhatják, hogy csak egy átlagos polgárává légy egy olyan korszaknak, amit ők nem becsülnek.

Lockridge döbbenten tapasztalta, milyen simán boldogul az Őrzők kitalálta történettel. Igaz lenne Brann elképzelése?

— Egyébként jól bántak velem — mondta. — És… izé, összejöttem egy magas rangú hölggyel.

Brann vállat vont.

— Ő sok mindent mesélt nekem a hírszerző tevékenységükről, megmutatta a felszerelést is, meg mindent. Sőt, kissé túl sokat is megmutatott a civilizációjukból. Nem embernek való az. Dacára a propagandának, amit a Védőkről beadtak nekem, kezdtem arra gondolni, hogy ti inkább hasonlók vagytok az én népemhez, mint ők. Ti legalább hazaküldhettek; és már elnézést… — Lockridge itt angol kifejezést használt — de honvágyam van! Nekem otthon kötelezettségeim vannak, így végül tegnap este rávettem a hölgyet, hogy engedjen el egy felderítő küldetésre, még a ti egyenruhátokba is sikerült beöltöznöm. Mivel tudomásom volt a hamis Darvast azonosságról… — Széttárta a kezét. — Itt vagyok.

Brann abbahagyta a járkálást. Kimondott csendben állt egy pillanatig, aztán megkérdezte:

— Mi annak a folyosónak a pontos földrajzi helyzete?

Lockridge megmondta neki.

— Nem értem — tette hozzá —, hogy a történetem után miért nem mentek vissza az Őrzők az időben néhány hónapot, hogy figyelmeztessék a Koriachjukat.

— Nem tehették — felelte Brann szórakozottan. — Ami történt, megtörtént. Gyakorlatilag egy Koriach, még egy igazgatónál, nálam is nagyobb hatalommal bír. Csak azzal közli a terveit, akivel akarja. Kémektől félve ezt a tervét valószínűleg nem mondta el senkinek, legfeljebb néhány technikusnak, akit magával vitt. Lett volna elég idő beszámolni róla, amikor a folyosó elkészült. Most, olyan kevés előzetes ínformációval és annyi más teendővel másmikor, nincs idejük ütőképes Őrző csapatot szervezni, ami hatékonyan tud működni a múltban. És ha küldtek is, a bizonytalansági faktor nyilván sújtotta őket, túl korán vagy túl későn bukkantak fel. Már amennyiben egyáltalán küldtek segítséget. A Koriachnak is megvannak a maga ellenlábasai, akik örülnének, ha megszabadulnának tőle.

Töprengve nézett Lockridge-re egy ideig, és a csend egyre nőtt. Végül lassan így szólt:

— Feltételezve, hogy igazat szóltál, hálás vagyok. Jókora jutalmat kapsz és hazatérhetsz. Előbb azonban egy pszichikai szondával meg kell győződnünk a tisztességedről.

Lockridge-ot félelem kerítette hatalmába. Nagyon közel került ahhoz a pillanathoz, melyen túl a jövője még ismeretlen. Brann megfeszült, verejtékezett, elsápadt, légzése meggyorsult — mitől lett olyan ideges az idegen?

— Ne! — mondta Lockridge erőtlenül. — Kérlek! Láttam, hogy megy ez.

Meg kellett indokolnia szökését, hogy Brann ne legyen túl gyanakvó és ne őriztesse Storm kapuját a csapataival. Ám a beleibe markoló rémület igenis valóságos volt. Tényleg látta a Hosszúház lesötétített részét.

— Ne félj! — mondta Brann árnyalatnyi türelmetlenséggel. — Nem hatolunk mélyre az eljárással, csak ha valami gyanúsra bukkanunk.

— Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? — Lockridge felkelt, és elhátrált.

— A szavamat adom. És lehet, hogy elnézést is fogok kérni.

Brann intett.

Az ajtó kinyílt. Két őr jött be.

— Vigyétek ezt az embert a Nyolcas Osztályra, és szóljatok a részlegvezetőnek, hogy hívjon fel! — utasította őket Brann.

Lockridge kibotorkált a szobából. Távolról, mintha az égből figyelné, a szent tekintete kikísérte útján.

A fekete ruhások egy kihalt folyosón vezették végig. A zajok fojtottan verődtek vissza, a lábdobogás tompán kongott, és egyetlen szó nem hangzott el. Lockridge nagyot lélegzett. Oké, fiú, gondolta, tudod, hogy az időfolyosóig biztosan sikerül eljutnod. Kábultsága elszállt.

Máris megpillantotta a keresett járatot: téglalap alakú nyílás tátongott az üres falban, mélyen benne süvített a levegő. A katonák elvezették mellette.

Energiafegyverüket készen tartották, de nem fogták rá. A foglyokkal sosem volt sok gond. Lockridge hirtelen megtorpant. Tenyere élével ádámcsutkán vágta a jobb oldali fickót. A sisak lerepült; a katona négykézlábra hullott. Lockridge a bal oldalihoz perdült. Teljes súlyát beleadva bevitt egy válldobást. Az őr elterült. Lockridge megragadta, és vele együtt belevetette magát a járatba.

Pörögve hullottak lefelé. Riadó harsant. Az épületet alkotó sok szemű gép mindent látott. Szinte emberi hangon harsogta, mi történt.

Jellegtelen falak olvadtak össze a fenék felé való zuhanásban, az akna visszafelé rohant. Lockridge a Védőbe kapaszkodott, karját a torka köré fonta, öklével gyömöszölte zuhanás közben. Az őr elernyedt, szája lebiggyedt véres arcában, a fegyver kiesett a kezéből. Lockridge az őr övvezérlőjénél matatott. Hol az isten nyilában…?

Ajtó ajtó után suhant el felfelé. Kétszer is energialövedékek sisteregtek ki belőlük. És a fenék veszedelmesen száguldott felé. Végre megtalálta a keresett gombot, megnyomta. A váratlan ellenerő szinte letépte a Védő testéről. De lelassultak, megmenekültek a csonttörő találkozástól és földet értek.

Az akna alja egy másik folyosóba torkollott. Szemközt bejárat tátongott, melyen túl steril fehér szoba helyezkedett el, és a lehető legszebb időkapu tűnt fel. Két őr tátotta el a száját felemelt fegyvere mögött. Egy osztag dübörgött feléjük a folyosón.

— Kapjátok el ezt a fickót! — zihálta Lockridge. — Engem pedig engedjetek át!

Egyenruhát viselt, hatásos rangjelzésekkel. A kastély nem látott minden részletet. Tisztelgő karok csapódtak. Lockridge beszaladt az előtérbe.

Körülötte ott harsogott Brann hangja, mennydörögve, akár egy istené.

— Figyelem! Figyelem! Az igazgató beszél. Egy testőrfőnöki egyenruhába öltözött férfi lépett be az Alsó Kilences Szinten a temporális átvivőbe. Bármi áron élve kell elfogni!

Át a kapun! A fázisváltás megrázó sokkjától elesett. Továbbgördült, csupasz feje a padlónak csapódott, fájdalom bénította meg, és egy pillanatig kábultan feküdt.

Az agyszondától való rettegés élesztette fel. Feltápászkodott, és bemászott a várakozó gravitációs szánba.

Fél tucat ember rontott be az energiafüggönyön. Lockridge lehúzta a fejét. Fakó kábítólövedékek csapódtak a szánnak körülötte. Tenyerét a gyorsítófényre nyomta. A szán mozgásba lendült.

Távolodott a Védőktől, igen. Csakhogy azok a múlt felőli oldalon maradtak. Lockridge a jövő felé tartott.

A levegő sípolt a tüdejében. Szívdobogása úgy rázta, mint ahogy egy kutya rázza az elkapott patkányt. Utolsó tartalékaival sikerült annyira leküzdenie rettegését, hogy megkockáztasson egy pillantást hátrafelé. A fekete alakok már összezsugorodtak. Bizonytalanul bámultak utána, és Lockridge-nak eszébe jutott, mit mondott Storm Darroway, amikor a tűznél üldögéltek a farkasoktól kísértett erdőben: „Bemerészkedtünk a mi korszakunkat követő jövőbe. Őrök vártak, és olyan fegyverekkel fordítottak vissza bennünket, amiket nem ismertünk. Felhagytunk a próbálkozással. Rettenetes volt.”

Megtettem, Koriach, zokogott. Istennő, segíts!

Messze mogulé, az alagút vibráló fehérségéből Brann parancsának visszhangja hallatszott. Az őrök alakzatot vettek fel. Gravitációs egységeik révén felemelkedtek, és üldözőbe vették a menekülőt.

A folyosó vége egybemosódott. Lockridge nem látott kaput elől, csak ürességet.

A szán megállt. Lockridge püfölni kezdte a vezérlőpultot. A gép élettelenül ereszkedett le. A repülő katonák egyre közeledtek.

Lockridge leugrott, és futni kezdett. Egy lövedék csapódott be mögé, súrolta a talpát és elzsibbasztotta. Valaki diadalittasan felkiáltott.

És ekkor éjszaka lett, félelem vette körül.

Lockridge sohasem tudta meg, mi történt. Látása megszűnt, aztán elhagyta a hallása, minden érzéke és az öntudata; testetlen ponttá vált, végtelen dimenziójú téren át pörgött örök időkig. Valahogy érezte, hogy van vele valaki: valaki, aki egyszerre élő s ugyanakkor élettelen. Iszonyat hasított belé: a végső iszonyat, tagadása mindannak, ami valaha volt, van és lenni fog, hideg söpört át hidegen, sötétség sötétségen, üresség ürességen, nem maradt semmi, csak egy örvény, mely magába szívta, aztán bezárult. Megszűnt. Malcolm Lockridge úgyszintén.